Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Bátorkodtam formabontó lenni és nem egy következő -a tőlem megszokott- feledhetetlen horror klasszikussal állok elő. Most inkább a feledésre szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni. Sajnos a történet aktualitása motivált, hogy erről a remek filmről írjak, mert ez valóban nagyon sokat jelent nekem. Ha csak a történetet olvassuk el valahol, akkor legtöbbünkben az jön le, hogy "áá, kidobta a srácot a csaja, és most fetreng. Láttunk ilyet már milliót!", viszont ez a film alapjában különbözik társaitól. Vajon az idő barát, vagy ellenség?

Minden egyes ember másképp kezeli-kúrálja magát egy szörnyű veszteség után, de egy dolog bizonyos, hogy akiben van kellő lélekjelenlét, az mindent megragad, hogy elvonatkoztassa mindazt ami a negatív élményhez köthető, és sürgesse az időt... mert az idő mindent meggyógyít. Talán a legnagyobb közhely a világon, és már-már annyit hallja az ember, hogy el is hiszi, ez a legjobb és az egyetlen célravezető megoldás, ha csak úszunk és nem gondolunk vissza rá. Nade most képzeljük el az ellenkezőjét: állítsuk meg az időt! Szabadon közlekedhetünk az emberek között, mélyen, behatóbban vizsgálhatjuk őket, s ha ügyesen csináljuk, megváltoztathatunk olyan részleteket az életben, amik ha újra indulna az idő nem tűnne fel senkinek, csak legfeljebb tudat alatt, amit egy enyhe bizsergés kísér. Mintha valaki átsétált volna az ember sírján.

Ben művészeti fősuliba jár, ahol rajzot, festészetet tanul. Gyermekkora óta egyetlen igazi barátja van, Sean. Több mint két év után egy veszekedés alkalmával szakított Suzy-val. A lány egyből összejön a suli menő sportolójával, amit Ben képtelen elfogadni. Ugyan Ő mondta ki az utolsó mondatot, nem érti szerelme, hogy tudott ilyen hamar továbblépni és ugyanolyan intenzitással másnak adni magát, mint akkor neki. Ben válaszokat keres, régi fotókat bámul, újra és újra Suzy-t rajzolja és festi meg. Már egy hete nem alszik, mikor rájön, hogy ezt az időt akkor már pénzre is fordíthatja. Így kerül a Sainsburry's áruházba, mint éjszakai dolgozó. Az itt eltöltött idő alatt sokat megtanul önmagáról, megtanul felejteni. Megismeri furcsa munkatársait. Sharon az egyik pénztáros egyszerű szépsége és kedvessége ráébreszti Ben-t, hogy valójában Ő az aki neki kell.

Fantasztikus a történet, a forgatás hibátlan, a vágás zseniális, a zene tökéletesen passzol.

Ajánlom mindenkinek a továbblépéshez, százszor többet ér minden biztató "lesz másik"-nál és társainál.  

http://hookum.blogspot.com/2011/03/cashback-2006.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Bár általában nem hagyok ki egy adandó alkalmat sem, hogy a mai magyar film helyzetét -és főképp minőségét- ecseteljem, azért arról sem szoktam megfeledkezni, hogy bizony mi is tudunk maradandót alkotni. Valami olyat, amit évtizedekkel később is szívesen előveszünk. A múlt század hetvenes éveiben a legendás páros Bud Spencer-Terence Hill szinte ontották magukból a bunyós vígjátékokat és sikerük egyfelől annak volt köszönhető, hogy szerethető volt az erőszak a filmekben, a hatalmas pofonok, a kocsmai verekedések, ahol vér nem folyt, haláleset pedig még csak véletlen sem történt, másfelől a páros annyira kiegészítette egymást, amire a filmtörténelemben nem sok példa akadt. Persze -én, mint a nyolcvanas évek gyermeke- nosztalgiával és örömmel nézem újra és újra a legendás pofonokat, de nem feledkezhetek és nem is szeretnék megfeledkezni arról, hogy megvolt a magunk Bud-Terrence párosa: Ötvös Csöpi és Dr Kardos (doktor) Tibor, azaz Bujtor István és Kern András.
Az egész még valamikor 1980-ban kezdődött, amikor javában tombolt a szocializmus és a krimivígjáték -legalábbis annak az esetleges itthoni sikere- elképzelhetetlennek tűnt. Bujtor ekkor készítette el az első Ötvös Csöpi filmet, a tihanyi Apátságból elrabolt kincs rejtélye körül forgó izgalmakkal, ez volt a Pogány Madonna. Érdekes, hogy amennyire átsüt a filmről az akkori rendszer, annyira feledtetni tudja ezt a nagybetűs hangulat; bár több szempontból sem volt Bujtoréknak könnyű dolguk, kezdve a rendőrautók beszerzésétől a kényes politikai utalások elkerüléséig sok mindennel -gondoljunk bele: nem véletlen nem a magyar nép egy büszke tagja volt a főgonosz-, a filmnek hihetetlen sikere lett itthon, majd egymillióan (!) nézték meg a mozikban a sorozatot. Melynek második tagja, melyben a Balatonba zuhant repülő és annak rakománya szolgáltatják az izgalmakat. Bár negatívumot nem tudok felhozni -és ez nagyjából igaz az összes részre-, talán a Csak semmi pánik lett számomra a legkevésbé emlékezetes, igaz erre anno csak két évet kellett várni, hisz a Madonna kalandjai után nem sokkal, 1982-ben volt a film bemutatója. 
Újabb három év elteltével jött az Elvarázsolt Dollár, amely után a sorozatot az 1991-es Hamis a baba zárta. Előbbi filmben a pénzhamisítók, míg utóbbiban a drogcsempészek okoznak kellemetlenséget a legjobb magyar zsarupárosnak. Itt pedig akkor egy picit kitérnék a filmek lelkére: az Ötvös-Kardos párosra. Míg a Bud Spencerre nem csak kinézetben, hanem szinkronhangként is emlékeztető Bujtor a kissé vad, de nagyon ravasz és tapasztalt zsarut játssza remekül, addig Kern a rettentő önbizalommal, de annál kevesebb tehetséggel megáldott bénácska, de egyre nagyobb rangba kerülő kopót festi a filmvászonra. Arra, hogy melyikük a nagyobb géniusz, nehéz választ adni, szerethetőek, a filmek pedig tényleg, igazi örök klasszikusok, amik azért a rengeteg "mellék"szereplőnek is köszönhető: hisz olyanok játszottak a négy Csöpi moziban, mint Bánhidi László, Kállai Ferenc, Gór Nagy Mária... a sort napestig folytathatnám. Személy szerint nekem nagy szívfájdalmam, hogy nem készült több a sorozatból, illetőleg -de ez már tényleg csak az én megjegyzésem- számomra Bujtor a legek legje.
Az előbb persze -tudom, tudom- nem mondtam teljesen igazat: a kultuszt az ezredforduló után felélesztették és még három rész -melyek egyenként nagyjából egy órásak- készült el, immáron Zsaruvér és Csigavér címmel. Bujtor -akárcsak az ország- maga mögött hagyta a szocializmust, az érzést, a hangulatot és a főszerepet is átadta: immáron a feltörekvő ifjú tehetségeké a pálya, no meg Kardosé, aki rendületlenül képtelen megoldani bármit, persze immáron ezredesi rangban bénázik. Bár azt állítani, hogy a három új epizód (sorrendben: Zsaruvér és Csigavér I.: A királyné nyakéke (2001), Zsaruvér és Csigavér II.: Több tonna kámfor (2002), Zsaruvér és Csigavér III.: A szerencse fia (2008)) rossz lett, hazugság volna, azért már nem adták vissza teljesen a régi filmek sajátságos hangulatát. Persze, hisz ez már nem Ötvös mozija, ő már csak a háttérből segít, ez főképp az utolsó epizódnál teljesedik ki. Számomra, ettől függetlenül ezek a filmek még mindig szórakoztatóak és jók, jobbak, mint az ezredfordulót követő magyar filmek többsége. Hogy lett volna e még több része az Ötvös legendának? Bujtor nem tartotta kizártnak, amikor 2008-ban erről kérdezték; a kegyetlen sors azonban közbeszólt: a veszprémi Petőfi Színház igazgatóját, a magyar film és színház élet egyik legkiemelkedőbb alakját, a zseniális Bujtor Istvánt 2009 szeptember 25.-én elragadta a halál, ezzel elment a legenda. Mindössze 67 éves volt. Isten nyugosztaljon Csöpi bácsi.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/az-otvos-csopi-legenda.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A 2007-ben bemutatott, 11 ezer dolláros költségvetésű Paranormal Activity az utóbbi idők egyik legnagyobb sikertörténetét tudhatja magáénak, hiszen közel 200 millió dollárral zárt. Pedig kreátora, Oren Peli, már ismert panelekből dolgozott, ám mindezt új szintre emelve, új aspektusban tárta elénk keverve a gótikus horror alműfaját az idegleléssel útjára induló áldokumentarista horrorral.

A történetet tekintve már egy egészen másik családot ismerünk meg, ezúttal az ő életüket keserítik meg a természetfeletti jelenségek. Persze ne gondolja senki, hogy a film pusztán csak a sémáját tekintve kapcsolódik az első részhez, mert bizony a sztorit is nagyon jól megoldották. Ügyesen összekapcsolták a szálakat az első részben megismert Micah és Katie kalandjaival.
Az alkotók az első rész végén sok ajtót nyitva hagytak a nézők számára, melyekre itt válaszokat kapunk. Szerencsére nem esnek abba a hibába, mint a Rec esetében, ahol a folytatásban eszméletlenül blőd magyarázatokkal szúrták ki a nézők szemét. Az Újabb Parajelnségek e tekintetben stabil lábakon áll, és meglepően jól építkezik (több kameraállás, több, szerethetőbb karakter, stb.). 

Az ijesztgetéseket tekintve a már jól bevált receptet alkalmazzák, ami még mindig száz százalékosan funkcionál. És azt hiszem egy áldokumentumfilmes horror esetében ez egy nagyon fontos pont, hiszen a mozi hitelességén áll, vagy bukik minden. Ahogy az első résznél, úgy itt is fokozzák az élményt a nézők elvárásai. Hiszen a para-jelenetek akkor ütnek igazán, ha tudjuk, hogy hamarosan meg fogunk ilyedni. Ez a folyamatos készenlét pedig olyan szorongást kelt az emberben, amit nagyon kevés horror képes elérni.
Míg az első rész nagy erőssége volt a számláló a kép sarkában, ebből most jóval kevesebbet kapunk. Viszont ügyesen kompenzálták ezt azzal, hogy egyszerre több helyszínt látunk be (különösen telitalálat a tükrös gyerekszoba). Persze a film ereje nem csak az alkotókon múlik, erősen függ a néző nyitottságától és a megtekintés körülményeitől. És bár nagyon úgy tűnhet h nem szükséges, de látni kell az első részt ahhoz, hogy igazán üssön!

Az Újabb Parajelnségek tehát – az első rész mellet természetesen - az utóbbi idők egyik legjobb horrorja, aminek ereje az egyszerűségében rejlik. A film, jóleső borzongást kínál a gyanútlan nézőnek, és ezt pofátlanul magas szinten teszi. Remélem lesz még néhány folytatás, mert ha képesek tartani a színvonalat, több részt is el tudnék viselni. 

A Paranormal Activity-hez anno háromféle végkifejlet készült, és minden moziban különböző befejezéssel vetítették. Ezek után nyilván felmerülhet a kérdés, hogy a film akkor most melyiknek is a folytatása? Nos, az volna a folytatáshoz szükséges verzió, amikor Katie túléli. Ha valaki esetleg egy másik fináléval találkozott, a youtube-on megtekintheti mindegyik befejezést.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/paranormal-activity-2-ujabb.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Igyekszek mindig feszegetni a saját határaimat, hogy mennyi is az borzalom amit még képes vagyok elviselni a vásznon. Minden alkalommal, ha túlszárnyalja egy film a másikat, érzem, hogy egy olyan erő birtokába kerültem ami védelmet nyújt minden korábbi thriller-horror okozta kellemetlenség ellen. Magyarra lefordítva: aki hideg vérrel képes volt a Fűrészt végigülni az utána biztos elalszik a Sikolyon. Egészen a mai napig nálam , Pier Paolo Pasolini alkotása a "Salo, avagy Sodoma 120 napja" vitte a prémet. De ez a nap egészen más volt.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/ilsa-she-wolf-of-ss-ilsa-az-ss.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Zack Snyder rendező nevét az elmúlt pár évben minden filmszerető megtanulta. Kezdjük egy mondatnyi múltidézéssel: a direktor az elmúlt hét évben négy zseniális filmmel írta be magát a filmtörténelem nagykönyvébe: Holtak Hajnala (2004), 300 (2006), Watchmen (2009), Az Őrzők Legendája (2010).  Egytől egyig remek alkotások, amiket az ember szívesen elővesz újra és újra, de számomra még ezen sikerszéria dacára sem érthető, hogy hogyan engedhették meg neki az Álomháborút, melyet Snyder nem csak rendezőként, hanem íróként is jegyez. Ez a film ugyanis igazi, hamisíthatatlan, letagadhatatlan agyfasz, amire nincs bocsánat.

Pedig az első öt perccel engem megvettek, a nyitóképsorok és az alávágott Sweet Dreams igazi hangulatteremtő, itt már-már elhittem, hogy itt bizony lesz valami és a szimatom tévedett a filmmel kapcsolatban. Ami azonban ezután következik az maga a káosz és az igénytelenség. Főszereplőnk Baby Doll (Emily Browning) elmegyógyintézeti kalandját követhetjük végig; a lányt gonosz mostohaapja juttatja a borzalmas helyre, méghozzá -kapaszkodjatok meg- az örökség reményében. Biztos ami biztos, az ördögi mostoha azért befizeti a lányt egy kiadós lobotómiára is. Baby Doll -elkerülve a ciki szitut, hogy trendi legyek- azt vizionálja, hogy az elmegyógyintézet egy kupleráj, ahol a sok elmeroggyant mind kurva. Eddig megvan? Innen aztán megint átkerül egy kardos, náci zombis, robotlófaszos meg kell találnod a kulcsot, tüzet, térképet, válaszokat, akkor szabad leszel világba, ahol olyan harcorgia veszi kezdetét, amit már nagyjából három perc után annyira untam, hogy azt kívántam, bárcsak lennénk túl az egészen. Erre azonban majd 100 percet kell várni, ami ilyen gagyihalmaz esetén nem, hogy nem kevés, egyenesen túl sok. Értem én, hogy kúl a harc -mint mondtam az első 1-2 percben tényleg az- és, hogy jó seggű húszévesekkel próbálják eladni a filmet; de ezt még azzal sem lehet. Rengeteg embert meg lehet vezetni azzal, hogy Snyder nevével behúzzák őket a mozikba, de lehet, hogy túl nagy ár, emlékezzünk csak a hasonlóképp remek utolsó léghajlítós történetre. Nem mondom, hogy kár érte, mert ez a film úgy borzalom, ahogy van; mazochistáknak és 50 IQ alattiaknak azért előszeretettel ajánlom.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/sucker-punch-alomhaboru-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Dolgozol napi 10 órát, vár a bélyegző kártya minden reggel, meg se állsz, el kell viselned az idióta munkatársaid, a hatalommániás főnököd, aztán még talán még egy szabad órát sem tudsz eltölteni a családoddal egy normális hétköznapon.De mi történik ha valaki nem szeretné elviselni a hétköznapok mélységesen szomorú, igazságtalan, bús mindennapjait? Joel Schumacher drámája erre ad nekünk választ. William Foster (Michael Douglas) egy teljesen átlagos családapa, nincs is különösebb célja mikor leveti magáról a társadalmi protokoll szúrós, kényelmetlen gúnyáját, csupán kislányának születésnapjára szeretne időben hazaérni. Dugóba kerül, úgy dönt, hogy gyalogol. Azonban ez közel sem egy szokásos séta lesz..

A valódi, gigászi metropoliszok sokszor embertelen helyzeteit bemutató jelenetek igazán életszagúak, az általánosabbak (étterem) szintén, kinek nem fordult már meg a fejében hogy a pultosra borítja a portékáit mert az csillagászati áron méri a selejtjeit, főleg a jövedelméhez képest. Ki nem szidta volna már a gyorséttermeket (bár ez ma már igencsak elcsépelt dolog, legtöbbünk szerintem már tudomást sem vesz arról hogy fújnak rá). Foster úr nem kímél senkit sem, pontosabban nem kíméli azokat, akik rászolgáltak a büntetésre. Ártatlant viszont nem öl. Hogy mennyire jogos az egyszemélyes háborúja, arról lehetne vitatkozni. Sokkal érdekesebb hogy mennyire tudunk azonosulni a főszereplővel. Én teljesen. Ez a film nagyon őszinte, mocskosan adja a szánkba a krumplit, fogyasszuk, vagy hányjuk ki, miénk a döntés.

Nagyon fontos, hogy nem erőltetett a dolog, nem esik túlzásokba, oké, van egy két jelenet ami talán az, de finoman megőrzi a kényes egyensúlyt, ez teljesen hitelessé teszi, el is hisszük amit látunk, nem csak valami utópisztikus posztapokaliptikus bekattanás. Nagyon jól megformáltak a karakterek, a szélsőséges elemek megjelenítése főleg kiemelkedő, újabb és újabb piros pont a film készítőjének. Ha már eleged van, ha már teljesen kész vagy, ha úgy érzed hogy mindent lerombolnál magad körül, mert annyira fáj már ennek a degenerált valaminek a mélabúja, gyorsan nézd meg, felemel, ott tart, majd a földhöz csap, végső igazságként pedig a fejünkbe plántálva, hogy hiába küzdünk, értelmetlen, nem tudunk győzedelmeskedni. Felesleges is erről többet írni, mindenki tisztában van a világunk korcsságaival, a film pedig csak erősíti az eszméinket, robbant. Egyébként nem éreztem elbukásnak a misszióját, mivel nem is harcról volt szó, ahhoz egyenlő ellenfelek kellenek, ez pedig ebben a filmben nem volt meg, hogy is lehetnének egyenlő erők? Pont erről szól az egész, a roppant nagy igazságtalanságról, ami annyira az életünk velejárója, amit folyamatosan el kell viselnünk, kivéve ha mi is Foster urat játszunk, sok sikert hozzá. Mindenesetre az egyik legnagyobb filmdráma, ami valaha is készült, mindenki számára kötelező, tananyag.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/falling-down-osszeomlas-1993.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Itt van nekünk egy végtelenül sablonos horror, ami ha gyenge is nagyon, azért még épphogy, de nézhető. Hogy miért? A recept nagyon egyszerű. Fogjunk két női főszereplőt, akik különösen jól mutatnak a kamerák előtt, továbbá vegyünk egy csodaszép helyszínt… lássuk csak… azt hiszem, Argentína megteszi. Fűszerezzük meg ezt egy negatív férfi karakterrel (elmebeteg, sorozatgyilkos, emberrabló… stb.), és egy rejtélyes pozitív, szintúgy hímegyeddel (detektív, barát, ex-barát, titokzatos megmentő… stb.). Hmm… mi kellhet még? Például némi történet, de ezt a luxust már nem engedhetjük meg magunknak, így vegyük elő az instant klisé-zacskót (ami minden háztartásban ott lapul a fiók legmélyén), majd szórjuk meg vele az egészet, és voilá! El is készültünk napjaink egyik tucat-thrillerével/horrorjával, ami a műfaj kedvelőinek garantált szórakozást nyújthat, és bombabiztos siker lehet, hiszen ha a mozipénztáraknál el is hasal, még mindig ott a DVD piac, hogy a ráfordított összegeket visszahozza.

A film egy ’70-es évekbeli angol horror remake-je, ami két angol biciklis lány történetét dolgozta fel, akik Franciaországba mennek túrázni, azonban hirtelen egyiküknek nyomavész. Ezzel párhuzamosan feltűnik egy fiatal, ám de nagyon rejtélyes férfi a színen. A fickó nyomozónak mondja magát, aki egy fiatal lányokra vadászó sorozatgyilkos után kajtat.
Az éppen tárgyalt mozink ezt, a már eleve felejthető alkotást gondolta újra az elsőfilmes Marcos Efron rendező tolmácsolásában. Az alapsztori maradt ugyanez, annyi különbséggel, hogy az alapszituációt Argentínába helyezték.

Nem igazán értem mi szükség volt erre, hiszen már az eredeti mű (igen, sajnos volt szerencsém hozzá) sem okozott kellemes élményeket számomra. Bár megjegyezném, hogy az új verzó jobb lett eredetiénél, bizony még így is nagyon kevés.
A két hősnőt ezúttal Amber Heard és Odette Yustman alakítja, akik bár tényleg nagyon dekoratívak, szerepüket erősen túljátsszák. De gondolom, a castingnál nem is a színészi képességeket figyelték, mint elsődleges szempontot.
Az erősebbik nemet Karl Urban képviseli a filmben, akinek karaktere annyira sablonos, és felületes, hogy egyszerűen ő maga sem tudott vele mit kezdeni, és ez látszik minden jelenetén; a figurája egyszerre esetlen, ostoba, és gagyi.
Pozitívuma a mozinak a fényképezés, ám ez ott ki is merül, mikor a táj, a természet és a bringás hölgyek vannak a középpontban, mert az akciókat tekintve már eléggé hadilábon áll a dolog.

Mint már említettem a film, a klasszikus horror paneljeiből építkezik; kiszámítható karakterek, pont rosszkor lerobbanó autó, „a lány rittig nem arra fut amerre kéne” effektus, és még sorolhatnám... de nem teszem, aki szereti az ilyen filmeket, az ezt is szeretni fogja, aki meg nem, az ne nézze meg. Itt jöhet a kérdés: akkor én minek is néztem meg? Nos, igen, én valahol a kettő között mozgok. Próbálok nyitott lenni mindenre… Sőt, azt hiszem nincs műfaj, amiben ne találnám meg a magamét. És akármennyire is próbáltam meglátni a jót a filmben, a főszereplő hölgyeket (akik közül választani sem tudnék, tényleg annyira mutatósak) és a tájat leszámítva, nem találtam semmit, ami megfogott volna. Ez pedig nem elég ahhoz, hogy egy mozi igazán élvezetessé tudjon válni.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/and-soon-darkness-es-hamarosan-sotetseg.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A hosszúra nyúlt szocializmust Kelet-Európa többek közt kulturális örökségként éli meg, naivan pislákol és máig próbálja feldolgozni a hirtelen beállt változásokat (élen a németekkel és a románokkal, lásd Good bye Lenin, Mások élete, 4 hónap, 3 hét és 2 nap... stb). Éppen ezért igaz ezekre a filmekre, ami a legtöbb nagy magyar filmre is, mint a Tanú, a Körhinta vagy az Ötödik pecsét, hogy igazán csak nekünk szólnak, másnak nem nyílnak meg azok a mélységek. Azok, amik a Moszkva térben is ott lapulnak, pedig nem is célja a vizsgálódás, csak visszatekint és felidéz. A Moszkva téren gyülekező fiatalokat hidegen hagyja saját jelenük, mi is csupán a beszűrődő TV bemondásokból értesülünk a korrajzról, arról, hogy épp rendszerváltás zajlik. Mintha nekik semmi közük se lenne a történelemhez. De hát mégis csak lennie kell, nem? Mintha ezek a fiatalok ki akarnának bújni a történelem súlya alól. Aztán tessék, mára már ez a történelem…

http://hookum.blogspot.com/2011/03/moszkva-ter-2001.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Wes Craven a modern horror egyik legnagyobb alakja. Azt hiszem, ezzel mindenki egyet kell, hogy értsen, aki kicsit is jártas a műfajban. Az olyan produkcióknak köszönhetően, mint a Rémálom az Elm Utcában és a Sikoly, nemcsak egy jelentős horror-franchiset indított el, hanem magát a zsánert is megújította. Gondoljunk csak a Freddy Krueger karakterét követő horror-hősök „inváziójára”, vagy a Sikollyal útjára induló tini-horror hullámra, melyek végérvényesen rátették a kezüket magára az egész véráztatta műfajra. De ha csak azt nézzük, hogy mennyi remake-nek adnak alapanyagot még ma is Craven bácsi korai munkái (Az Utolsó Ház Balra, Sziklák Szeme), láthatjuk, hogy bizony mindenidők egyik legnagyobb horror gurujáról van szó.

Craven utoljára 1994-ben állt elő saját forgatókönyvvel, kedvenc karaktere, Freddy hetedik mészárlásához. Azóta csak a rendezésre és produceri teendőkre koncentrált. Utolsó mozija a 2005-ös Red Eye volt, ami szerintem egy teljesen korrekt iparosmunka, a zseniális Cillian Murphy-vel és Rachel McAdamssel a főszerepben. Idén viszont két filmmel tért vissza a horror nagymestere; az egyik a hozott anyagból készült Sikoly negyedik része, a másik pedig a jelenleg tárgyalt My Soul To Take, melyet ő maga írt és rendezett.

Riverton mindig is egy csendes kisváros hírében állt, mígnem egy sorozatgyilkos el nem kezdte szedni áldozatait. Miután a tudathasadásban szenvedő gyilkológépet lekapcsolja a rendőrség, a közeli korházban hét gyermeknek adnak életet. 16 évvel később a gyerekekből tinikké érő fiatalok sorra hullani kezdenek. Netán a sorozatgyilkos tért vissza? Vagy valami egészen más áll a háttérben?

Mint már említettük a 71 éves direktor jegyzi a film forgatókönyvét is, melyet már 2008-ban el is kezdtek forgatni. 2009-ben került volna bemutatásra, ám végül csak 2010-re jutott el a mozikig. Mi talán jobban jártunk volna, ha egyből a DVD piacra dobják, hiszen a My Soul To Take sajnos a rendező egyik legnagyobb szégyenfoltja. Megkockáztatom, ha nem az ő neve alatt futott volna a produkció, el sem jutott volna a mozikig, annyira B és annyira tucat.

Úgy látszik Craven berozsdásodott. A film hemzseg a kliséktől; minden egyes ijesztgetést, és fordulatot már előre meg lehet jósolni, főleg ha jártas vagy a zsánerben. Olyan érzésem volt végig, mintha egy teljesen kezdő, amatőr direktor munkáját látnám, ami azt hiszem különösen elszomorító a rendező nevét és múltját tekintve. A karakterek felszínesek és személytelenek. De a színészeket szidni nagyon nem lehet, mert egy ennyire kidolgozatlan sztoriban és figurákban érthető, ha nem találja senki a helyét.

Nincs is mit szépítgetni. Két szóval le lehet írni az egész művet; unalmas, erőltetett. És elkezdtem erősen aggódni a Sikoly 4 miatt…

http://hookum.blogspot.com/2011/03/my-soul-to-take-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Te mit tennél, ha megtudnád, hogy a legjobb barátodat csalja a felsége? Elmondanád neki azonnal? Esetleg megpróbálnád helyrehozni a dolgot, befenyítve a csalfa oldalbordát? Még nehezebb a kérdés, ha te és a barátod egy határidős munkát csináltok, ami ha nem készül el, nyakig benne vagytok a salakanyagban. Nem is olyan egyszerű a kérdés, ugye? Ronny (Vince Vaughn) pontosan így jár: egy véletlen folytán rájön, hogy elválaszthatatlan haverjának, Nick-nek (Kevin James) a felesége Geneva (Winona Ryder) félrekacsint. Ahelyett, hogy egyből menne és beárulná a csalfa nőszemélyt, megpróbálja megmenteni a házasságukat és magánakcióba kezd, persze a kérdés folyton ott motoszkál a fejében: nem volna egyszerűbb és okosabb az egyenes utat választani és elmondani mindent?

Ron Howard, aki olyan filmeket tudhat maga mögött, mint az Egy csodálatos elme, az Apollo-13, vagy a Remény bajnoka, idén egy középszerű romantikus-vígjátékkal rukkolt elő, amely meglehetősen felemásra sikeredett. Persze a szereplőgárdából -még akkor is, ha a Ronny feleségét játszó Jennifer Conelly még mindig gyönyörű- és a három mondatban összefoglalható történetből már előre lerí, hogy nem egy kiemelkedő alkotásról van szó, tipikus "esős délutáni nincs mit nézni" kategória, ami a mozijegyet nem éri meg. A történet lapos és kitalálható, a szereplők játéka vérszegény; bár valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva kedvelem Vaughn-t, ettől még ő tipikusan egyarcú színész, mellette a két női szerep gyakorlatilag elenyésző, Kevin James pedig olyan, mint egy jóllakott óvodás. A fel-fel bukkanó mellékszereplők pedig nem sok vizet zavarnak, Queen Latifah idegesítő, egyedül talán Channing Tatum-ot érdemes megemlíteni a mérleg pozitív oldalán. Mindezen negatív lehúzás ellenére azonban meg kell valljam, hogy zokszó nélkül végig bírtam nézni, nem okozott földöntúli kínokat, igaz egyetlen pillanata, egy emlékezetes momentuma sem ragadt meg bennem. Tudom, hogy többször leírtam már, de akkor is nagy igazság: aki sok filmet néz, az az ilyeneknél plakátrátekintésből tudja, hogy mire számítson; A dilemma pedig nem hazudik: azt kapod, amit ígért; egy lagymatag, kissé vontatott, nagyon érdektelen, de nézhető romantikus maszlagot.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/dilemma-dilemma-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Aki undorodik a bogaraktól, illetve idegen lények furcsa váladékot ontó csápjainak szájba vételétől, az jobban jár ha elkerüli David Cronenberg egyik legnagyobb alkotását, mely William S. Burroughs méltán híres regényéből született. Aki jártas a munkásságában, jól tudja, hogy nem szokványos filmekről híres, ezen felül, ha ki kellene emelni három kiemelkedőt, biztosan a Meztelen Ebéd lenne az egyik amit azonnal mondanék. Nem egy egyszerű film, (a viharsziget ehhez képest lineáris szösszenet, csak hogy legyen mindenkinek viszonyítási alapja, nyilván sokunk látta) ajánlott többször megnézni, tartogatni fog újdonságokat. Ereje abban (is) rejlik, hogy kevés dolog van "belerágva" a nézőbe, később kitérek még rá, hogy ez pontosan hogyan jelenik meg a filmben és miért lehet nagyon zavaró első nézésre. Általában erről a filmről minden ember egyöntetűen azt állítja hogy beteg és elvont. Az elvonttal egyetértek,a beteggel annyira nem, maximum egyes jelenetek betegek, de szerintem egy fokkal kevesebb van belőlük mint lenyelhető képsorokból.
Kissé alaposabban próbálom úgy leírni az alaphelyzetet, hogy minél kevesebb dolgot lőjek el a filmből, tehát az alapfelállás : Bill Lee (Peter Weller) rovarirtással foglalkozik, illetve írással is foglalkozik, nem túl sikeresen. A problémák ott kezdődnek mikor Bill felesége, Joan (Judy Davis) rászokik a férje porára (nem mintha egyébként nem lenne drogfüggő), teljesen rákattan, persze Bill is belekóstol. A férj ezért felkeres (ismerőse tanácsát megfogadva) egy bizonyos Doctor Benway nevezetű orvost (Roy Scheider), (akinek fontos szerepe lesz későbbiekben a filmben) és aki elvileg kínál megoldást, ami természetesen nem lesz fenékig tejfel, már csak azért sem, mert Bill belekóstol előtte, utána pedig tragédiába fullad egy vad (értsd : drogos) este. Bill pedig belőve nem is vesz igazán róla tudomást. Ez mindenesetre a dolgok kiindulópontja, valahol innen indul a kíméletlen permanens drogos trip. Illetve már előtte is elkezdődik, mikor felkeresi Billt a drogos osztály, mert gyanúsnak vélik. Itt kezdődnek a belső monológok (beszélő bogarak formájában), illetve itt hall először Interzónáról, ami természetesen nem létező hely, csupán a való világ "átfordulása" egy nem létező misztikus valamibe, keveredve a való világ elemeivel. A film alapján egyébként létező is lehetne, azonban tele van utalásokkal a film, hogy nem létezik (Frosték lakásán elcsodálkozik Bill, deja vú érzése támad, nem véletlenül, mikor rátalál a két barátja az utcán, és még sorolhatnánk) Bill ki sem mozdul a városából. De remekül fenn van egyébként tartva végig a kérdés hogy létezik e, az én véleményem szerint nem. Van még sok utalás egyébként New Yorkra, de többet nem lövök el, mindenkinek meghagyom a felfedezés élményét. "Utazása" fontos kísérője lesz egyébként a Frost házaspár (a nőt szintén Judy Davis játsza, aki szerintem a filmben a legjobb alakítást nyújtja), de a két meleg srác sem gyenge (a homoszexualitás fontos része a filmnek, de erre már nem térek ki), akik közül Cloquetet (Julian Sands) emelném ki, olyan jól játssza a meleget, hogy az valami elképesztő. Ebben a tripben írja meg egyébként (részben öntudatlanul) a művét. A sztoriról még annyit, hogy az előbb emlegetett tragédia fel nem dolgozásának a feldolgozása (újbóli megélése tiszta fejjel) lesz a "kiút" Interzónából (természetesen másképpen is lehet értelmezni, ez egy Cronenberg film, még mindig, tehát ha valakiben más kép tevődik össze, nem feltétlenül ő a hülye). Ennyit a sztoriról, a megvalósításról pár sort regélnék még, amennyiben akad még valaki aki nem menekült el sikítva.
Az írásom elején emlegetett zavaró dolgokról annyit, hogy nincs különválasztva valóság és hallucináció, egyben jelennek meg, ez pedig fura lehet a nézőnek, sokszor nehéz szétválasztani a kettőt, de többször megnézve tisztulhat a kép. A film hangulata pedig igencsak nyomasztó (elsősorban nem a képi hatások miatt, de azok sem éppen a kellemesek), mély hatással lehet ránk, ha bele tudjuk magunkat élni. A korkép igencsak jó, tényleg az ötvenes évek new yorkjában érzi magát a filmező. Azonban felhívnám mindenki figyelmét még egyszer, hogy tényleg nem egy egyszerű film, vagy nagyon tetszik valakinek, vagy rettentően utálja. Éppen ezért kezdtem el így az írásomat, mert tudom jól hogy sok embernek ez a film nem más mint értelmetlen elmefosás pár undorító fura lénnyel, miközben minden idők egyik legnagyobb filmjét engedik el maguk mellett, kihagyhatatlan, csak előtte ne felejtsük el kinyitni a szemünket, lássunk is, ne csak lessünk, mert ezt a filmet LÁTNI KELL. MINDENKINEK.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/naked-lunch-meztelen-ebed-1991.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A filmtörténelem talán legmegrázóbb, de mindenképp egyik legmeghatározóbb és legmegosztóbb horrorfilmjét tettem a terítékre, a filmet amit közel 50 országban tiltottak be a megjelenését követően. Ruggero Deodato elképesztően brutális mozija mindnyájunk fiatalkorához valamiképp kötődik, emlékezzünk csak vissza:

http://hookum.blogspot.com/2011/03/cannibal-holocaust-kannibal-holokauszt.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Bár azt tudjuk, hogy egy film imdb értékelését divat irreleváns eredményként kezelni, azért én félve megjegyzem, hogy az általam oly kedvelt (igen, pironkodva, de bevallom, én szeretem) Armageddon 6.1, a Függetlenség Napja pedig 6.6 ponton áll jelen pillanatban. Mire fel e két példa? Természetesen a hasonlóság miatt, míg előbbi példa a téma grandiózussága miatt, addig utóbbi az idegenek inváziója végett került a bejegyzés elejére. Azt azonban mindenképp érdemes előre leszögeznem: ez a hasonlat -a rettentő című- Battle: Los Angeles számára hízelgő, mert szívem szerint nem hogy egy mondatban, de egy cikkben sem említeném a másik két mozival.

Persze látszott ez már előre, csak az ember reménykedik; támadnak az idegenek, nem kérdeznek, kőkemények, de van egy maréknyi ember (jelen esetben ők épp katonák), akik aztán majd hú de megmutatják. A történetről ennyit, amit esetleg kihagytam, az legyen meglepetés, nem sok ilyen lesz, ígérem. Aztán elindul a gyakás, lőnek, mennek, lőnek. És lőnek. Majd ellovagolnak a naplementébe. Számtalanszor láttuk, számtalanszor jobban. Bár Aaron Eckhart-ra nem tudnék rosszat mondani -sem általában, sem jelen film esetén-, nem vagyok benne biztos, hogy ő volt a legjobb választás. Nem feltétlen a mozinak tett rosszat, talán inkább a mozi nem kellett volna Eckhart-nak. Ha kemény csaj kell egy filmbe, akkor évek óta más szóba sem jöhet, mint Michelle Rodriguez, mondjuk legyünk őszinték: nem véletlen kapja sorra a hasonszőrű szerepeket; jól áll neki. A színészi játék nagyjából ennyi -azaz semennyi-, ahogy a történet és a forgatókönyv -már amennyiben egyáltalán létezik- szintén nem érdemel szót. A látvány rendben, a nagy beharangozás, miszerint ennél életszerűbb bla-bla-bla még soha, aztán sehol semelyik filmben... hát .. életszerű és érdektelen, ez a maximum, amit jóindulattal mondani tudok. Akár az unalmas szót is használhattam volna, de azért az akció elviszi a hátán az egészet, amolyan épphogy nem anyázós szintre emelve az összképet. Az persze csak hab a tortán, hogy a kézi kamerás megoldás nálam csak a legritkább esetben jön be -mert azért volt rá példa- ez nem az a film. Nem akarnám lehúzni a pokolig a Föld Invázióját, de nem vagyok és nem is lehetek elégedett; van nekünk egy Függetlenség Napja, van nekünk egy District 9. Erre már nem volt szükségünk.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/battle-los-angeles-fold-invazioja-csata.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Clint Eastwood az álomgyár - jelenlegi és mindenkori - egyik legnagyobb alakja. Ehhez kétség nem fér. Nem semmi filmeket tett le az asztalra, akár színészként (A Jó, a Rossz és a Csúf, Piszkos Harry) tekintünk rá, akár rendezőként (Titokzatos Folyó, Elcserélt Életek), vagy akár mindkettőként (Nincs Bocsánat, Gran Torino).

A rendező ezúttal Peter Morgan, kétszeres Oscar-jelölt forgatókönyv író történetét vette alapul, ami a nézők alapból sem alacsony elvárásait, csak még magasabbra emelik. Lehet, hogy pont e miatt, nem tudom, de sajnos a nagy öreg legújabb munkája nem igazán tudott megfogni.

Sőt, különösen felejthetőre sikeredett. Nem sok újszerűség van benne, de nem is ez a legnagyobb gond vele, sokkal inkább az, hogy az egész csak úgy lóg a levegőben. A film tempója nagyon lassú, és néhány jelenetet leszámítva nagyon lapos is. A filmvégi katarzis pedig - mely általában a rendező védjegye szokott lenni -, ezúttal sajnos elmarad.

Mindenesetre a Hereafter egy csendes és egyszerű film, ami ugyan nem rossz, de ahhoz túlon-túl felejthető (akárcsak az ezt megelőző Invictus), hogy méltó legyen Clint Eastwood filmográfiájába. Hiszen a rendező nem egyszer bizonyította már, hogy tud ő ennél jobbat is, és bízom benne, hogy megörvendeztet még minket a Titokzatos Folyóhoz, vagy a Gran Torino-hoz mérhető remekművekkel is.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/hereafter-azutan-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Mióta az Oscar gálán tíz alkotás van versenyben a legjobb film díjáért, olyan művek is helyet kapnak a legjobbak között, amiknek nem igazán lenne ott helyük. A The Kids Are All Right is ilyen. Persze ettől függetlenül még egy nagyon jó film, egyszerűen csak nem említhető egy lapon az olyan nagyágyúkkal, mint a Fekete Hattyú, Király Beszéde, vagy éppen a Félszemű.
Idén a Harcos volt a másik mozi, ami csípte a szememet. Jómagam ezeknél a műveknél úgy éreztem, hogy csak azért vannak ott, hogy kitöltsék a helyet. Na de ebbe nem szeretnék mélyebben belemenni, kanyarodjunk tehát vissza jelen filmünkhöz;

Jules (Julianne Moore) és Nic (Anette Bening) leszbikus pár, két olyan gyermekkel, akiket egy azon spermadonortól szültek. Joni (Mia Wasikowska) úgy dönt, segít öccsének, Lasernek (Josh Hutcherson), mikor arra kéri, asszisztáljon neki, biológiai apjuk megtalálásában. Miután rábukkannak Paul-ra (Mark Ruffalo), vérszerinti apjukra, különös kapcsolat alakul ki a férfi és a család között, ami meglehetősen felkavarja mindenki addigi, nyugodt életét.

A történet már alapjaiban elég szokatlan, főleg ha azt vesszük, mennyire kevés film készül homoszexuális házaspárokról. Nyilván ez adhatta meg a kellő löketet a Golden Globe, és az Oscar jelölésekig. Mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy az alapkoncepció egyedi és kifejezetten érdekes. 

A remekül megírt párbeszédek pedig csak fokozzák az összképet. Mégis a legnagyobb erőssége a műnek a karakterek kidolgozottsága. Minden figura nagyon emberi, és emiatt a színészek is a legjobbat hozzák ki magukból minden egyes jelenetnél. Mert bizony ebben a műben mindenki remekel, így a szereplők jelölése kétségtelen, sőt megkockáztatom, Anette Bening talán még sosem volt ennyire jó.

Továbbá nagyon megvettek az alkotók azzal, hogy nem húzták el a játékidőt, és ami belefért, az tökéletesen kitölti az egészet; míg a film első fele kimondottan laza lett, tökéletes könnyedséggel csap át drámába a későbbiekben, egyensúlyban tartva mindvégig a művet. A rendezőnő, Lisa Cholodenko ura minden jelenetnek, biztos vagyok benne, hogy fogunk még hallani felőle.

A zenei aláfestésbe megint csak nem tudok belekötni. E téren is minden passzolt.

Ahogy a filmben is, úgy bennem is keserédes érzések vannak. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom újra elővenni a filmet, de egynek tökéletesen megfelel, és nagyon szórakoztató tud lenni. Egy egyedi néhol vidám, néhol melankolikus dráma ez, ami ha nem is lesz többszörnézős, az egyszeri megtekintése szinte kötelező.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/kids-are-all-right-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Érdekes megfigyelni, mennyire meglazult az a fal, ami egykoron elzárta az átlagember elől az olyan filmeket, melyek zsúfoltságig voltak tömve különösen kegyetlen erőszakkal. Míg egykoron csak a műfaj szerelmesei juthattak hozzá az olyasfajta művekhez, mint a Buio Omega, vagy a Texasi Láncfűrészes Mészárlás, ma már az átlag amerikai - és ugyanígy az európai -, mainstream vonal gyökeres részévé váltak.

Aztán egyre inkább kezdtek betörni a köztudatba az olyan filmek, mint a Mártírok, a Sziklák Szeme újrája, vagy akár a tavalyi Köpök a Sírodra, melyek jóval túlmutatnak az átlag TV néző idegi tűrőképességein. Ma meg már könnyedén hozzájuthatunk az olyasfajta lélekgyilkos alkotásokhoz is, mint mondjuk a Szerb Film volt. Ha engem kérdeztek, a mozgóképet nem ezért hozták létre a Lumière fivérek, és szerintem forognának a sírjukban, ha látnák, hogyan erőszakolja meg a XXI. Század a műfajt és úgy alapjaiban az egész mozgókép-kultúrát... Persze ez csak egy szubjektív vélemény. Lehet ezzel vitatkozni, az viszont biztos, hogy a Gyilkos Kilátások - ha annyira talán nem is kemény, mint a fent említett művek -, az e fajta mozik sorát gyarapítja.

A film bizonyos szempontból új szintre emeli a műfajt, hiszen nem a mozi elvetemült gonosztevője kívánja gyerekek halálát, hanem maga a néző.

A történet röviden: Jenny és Steve kiruccannak az Éden-tóhoz, hogy egy kellemes hétvégét tölthessenek el kettesben. Ám a meghittnek ígérkező vakáció hamarosan rémálommá válik, ugyanis feltűnik a színen a város néhány rosszarcú fiatalja.

Ahogy azt már a legtöbb brit mozi esetében megszokhattuk (Harry Brown), úgy a Gyilkos Kilátások is szeret naturalista elemekkel operálni, ami csak még sokkolóbbá teszi az egész hatást. Kelly Reilly és Michael Fassbender nagyon erősen mozognak otthon karaktereikben, végig hitelesek, és nem esnek ki szerepeikből. A rendező pedig nagyon érzékenyen és tudatosan bánik velük, ezáltal sikerül a kezében tartania minket, nézőket, egyfajta pluszt adva ezzel az eleve sokkoló moziélményhez. A legnagyobb pozitívumnak mindemellett, mégis a gang vezérét alakító Jack O'Connel-t mondhatnánk, aki ismerős lehet a már említett Harry Brown-ból, vagy esetleg a Skins harmadik és negyedik évadjából. A srác képes elhitetni velem, hogy egyenlő a szerepével, annyira magabiztosan lavíroz benne, lemosva mindenkit a vászonról.

Megmondom őszintén, attól függetlenül, hogy a filmmel kapcsolatban nem sok negatívumot tudnék felhozni, egyszerűen nem tudom teljes mértékben szeretni, pont amiatt, amiért képtelen vagyok szeretni egy Szerb Filmet, vagy egy Salo-t.

A Gyilkos Kilátások nem egy tucat-horror, tehát tessék ehhez méltóan bánni vele. Akinek gyengébb az idegrendszere messze kerülje el, viszont akinek kötélből van, és szeret parázni a képernyő előtt, bátran essen neki, garantálom, elégedetten fog bólogatni a végkifejlet után.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/eden-lake-gyilkos-kilatasok-2008.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Eljött az ideje egy kis összefoglalásnak, ami a kényelmi / lehetőségbeli szempontokat illeti az oldalon. Azonfelül, hogy lehet olvasgatni és hozzászólni, a ti kényelmetek érdekében van pár szolgáltatás, ronda magyartalanul fícsör. Fussuk át mik is ezek.
KATTINTS A TOVÁBBRA (VAGY IDE) A TELJES BEJEGYZÉSHEZ!

http://hookum.blogspot.com/2011/03/kiemelt-szocializalodjunk.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Ha volt film, amiről ebben az évben rengeteg negatív véleményt lehetett hallani, akkor az a Boszorkányvadászat. Tudjuk ugye, hogy Nic Cage-nek vannak pénzügyi problémái (nem véletlen jött ki már két filmje idén), és rengeteget kap a kritikusoktól, közönségtől, amiért "mindent elvállal amit ér".Holott a Season of the Witch korántsem olyan rossz film, mint amilyennek beállítják. Egyszerű és nem is próbál többnek látszani annál, ami, de azt hozza és tejesíti. Sokban egyébként a kilencvenes évek klasszikus filmjeire emlékeztet és egy picit B kategóriás beütésű, de talán pont ezért is tetszett.

A filmet egyébként az a Dominic Sena rendezte, akinek az elmúlt évtized elején jó pár pörgős mozi került ki a kezei közül, példának okáért a Kardhal, vagy a Tolvajtempó, így nem először dolgozik nagy nevekkel, ahogy Cage-el is a második közös filmjük ez. Aztán több évnyi szünet után 2009-ben jött a Vakító Fehérség, ami azért már jóval felejthetőbbre sikerült a fent említett kettőnél, ez alól a Boszorkányvadászat sem kivétel, bár azért vitathatatlanul jobb mint Sena legutóbbi mozija. 

A 14. század elején járunk, a boszorkányüldözés, a keresztes hadjárat és a pestis idején. Behmen (Nicolas Cage) és Felson (Ron Perlman) az egyház szolgálatában álló lovagok: parancsra, az úr igéjének nevében ölnek, tökéletes harcosok. Aztán egyszer valami megtörik és átlátnak az értelmetlen mészárláson: hátat fordítanak az egyháznak és dezertőrök lesznek. Az árulókat azonban utoléri a kíméletlen sors; miután elérnek egy városba, ahol gyilkos járvány pusztít, a haldokló elöljáró választásra kényszeríti őket: vagy az életük kockáztatásával elviszik a járványért okolt boszorkányt (Claire Foy) ördögűzésre egy távoli kolostorba, vagy helyben kivégzik őket. Bár a két lovag kezdetben ellenáll, de amikor meglátják a lányt és hogy mit tettek vele, inkább úgy döntenek: maguk veszik kézbe a sorsot és ha lehet, megmentik szegény teremtést. Összeáll tehát a csapat, hogy a hat napig tartó úton elkísérjék a gonoszt; hat nap, amely talán életük legnehezebb kalandja lesz. Velük tart még a bátor, de elvakult pap Debelzaq (Stephen Campbell Moore), a szélhámos lókötő Hagamar (Stephen Graham) és a még szinte gyerek, de bátor szívű Kay (Robert Sheehan). Ahogy a egyre előrébb haladnak, furcsábbnál furcsább dolgok történnek; a két lovag pedig egyre kevésbé hiszi azt, hogy a lány olyan ártatlan, amilyennek elsőre hitték...

Középkori road movie, bizony, méghozzá a jobbik fajtából. Abszolút fogyasztható, izgalmas, a színészek rendben vannak, Cage és Perlman jó párost nyújt, mellettük a mellékszereplők zseniálisak, jó volt látni az ismerős arcokat (Stephen Graham leginkább a Blöffből, míg Sheehan a Misfits-ből lehet ismerős sokaknak). Bár a rengeteg negatív vélemény valahol mélyen gyökeret vert bennem, a film ezt hamar kioltotta: a helyén kezelve ez egy remek alkotás, egy régmúlt idő felidézése, amikor még Conan a Barbár volt az ász és Lou Ferrigno volt Herkules. Na jó, persze nem annyira gagyi, de az érzés átjött, nekem ezzel belopta magát a szívembe. Ennek ellenére igyekszem objektíven pontozni, így nézve viszont ennél nem ér többet. De ennyit mindenképp. 

http://hookum.blogspot.com/2011/03/season-of-witch-boszorkanyvadaszat-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Az első gondolatom anno az volt -erre tisztán emlékszem- a filmmel kapcsolatban, hogy mégis hogy vették rá Portman-t, hogy elvállalja a szerepet? Hisz első blikkre nem tűnt többnek ez sem egy szokásos lagymatag szerelmes-romantikus limonádénál. Ezúttal azonban egy tapasztaltabb és elismertebb rendező ült be az irányítói székbe és ez meg is látszik a mozin: persze alapvetően ez maradt egy romantikus film, de profibb az átlagnál és jóval fogyaszthatóbb a legtöbb hasonszőrű alkotásnál. Ami elsőre kissé érthetetlen az az R besorolás; rendben, hogy van benne pár -már-már- ízléstelen beszólás és tekernek benne egy cigit (ne is reménykedjetek meztelen Natalie-ban, vagy más random ciciről), de így utólag kissé szőrösszívűnek tűnik a korhatár címke (nálunk 16-os karikával fut). Szóval Ivan Reitman rendezte, az az Ivan Reitman, akinek bár kiemelkedő alkotás nem köthető a nevéhez, de nagyon korrekt iparosmunkákat adott ki a kezéből (Hat nap, hét éjszaka, Junior, Ikrek) és ez nincs másképp most sem.

Adam (Ashton Kutcher) gazdag családból származik, asszisztensként, de forgatókönyv írói álmokat dédelgetve dolgozik. Régi ismertsége, a kissé furcsa Emma (Natalie Portman) időnként felbukkan az életében: s míg tinédzserként a táborban nem sikerült becserkészni a lányt, évekkel később összejönnek: Emma azonban orvosisként sem idővel, sem kedvvel nem akar belépni egy kapcsolatba; megállapodnak hát, hogy szexpartnerek lesznek és semmi több. Ezt persze nem könnyű tartani és mikor Adam elkezd többet érezni a lány iránt, Emmánál borul a bili. Emellett persze ott vannak a disznó haverok, a fater, aki az excsajt keféli és számtalan egyéb poénforrás, amiknek köszönhetően jókat lehet röhögni a filmen. A filmen, ami tulajdonképpen egyszer sem süpped unalomba, nem kezd kínos időhúzásba: szórakoztat, bár meglepni nem fog senkit, sem az elején, sem a közepén, sem a végén. Tipikus barátnős (röhögős) mozifilm, ami nyugodt szívvel ajánlok, a pontszám pedig Portman miatt ennyi, nélküle egyel kevesebbet adnék.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/no-strings-attached-csak-szexre-kellesz.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Bobby és Peter Farrelly rendező, illetve forgatókönyvíró testvérpártól láttunk már néhány nagy durranást: Dumb és Dumber, Keresd a nőt!, Agyő nagy Ő!, csak hogy a legjobbakat említsem. Nekem kifejezetten azért tetszenek ezek a filmek, mert bevállalósak. Olyan poénokat és szituációkat mernek bemutatni, amit csak kevesen, és számomra épp ezért ütnek: egyszerű, de mégis hatalmas poénok, néha (kicsit) a kreténebb fajtából, de ettől jók. Az Elhajlási engedély is ízig-vérig Farrelly mű lett. Hogy úgy mondjam, "kretén jó".

A történet nincs túlbonyolítva. Rick (Owen Wilson) és Fred (Jason Sudeikis) - a két 30-as fölötti jó barát - szeretik a jó nőket. És ezt biza, nem rejtik véka alá: minden formás idomot megnéznek az utcán. Az egyetlen bökkenő csupán az, hogy mindketten nősek, így különféle taktikákat kell bevetniük, hogy a másik nem elragadó példányait szemügyre vehessék, mindenféle szankció nélkül. Ám a két feleség előtt semmi sem maradhat titokban és már igazán elegük van abból, hogy a férjeik más nőket bámulnak az utcán, azokról beszélnek és fantáziálnak. Kitalálnak egy ravasz megoldást: adnak 1 hét kimenőt a hímeknek, egy hét elhajlási engedélyt, amikor azt csinálnak amit akarnak, azt szednek fel, akit csak akarnak, negatív következmények nélkül, és az egy hét elteltével vissza kell térniük kedves és hűséges párjaikhoz.

Valószínűleg sok férfi álma válna ezzel valóra: 1 hét feleség nélkül, amikor minden muff csak az övé! Két hősünk is így gondolja és beleveti magát a dolgok sűrűjébe. Még segítőik is akadnak: a kicsit félnótás barátaik. Természetesen mondanom sem kell, hogy a srácok kezdeti lelkesedése nem tart túl sokáig, ám nem adják fel és szinte mindent bevetnek, csak hogy bebizonyítsák: még mindig ugyanazok a szívdöglesztő csajozógépek, akik fiatalkorukban voltak. Hogy mi lesz a történet vége? Azt nem mondom el. Azt viszont igen, hogy ilyen poénáradatot legutóbb a Másnaposokban láttam, és talán a Felhangolvában. Hatalmas, kretén, néhol már-már abszurd poénok, olyanok, amilyeneket például a Terhes Társaságban vártam volna. A karakterek szerethetők, és bár a történet tényleg egyszerű, mint a faék, mégis közel érezzük magunkhoz, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon sokunk fejében megfordult már valami hasonló: egy hét szabadság a másik nélkül. Hogy működik -e? Nézzétek meg a filmet, de úgysem kaptok rá választ, viszont biztos vagyok benne, hogy jól fogtok szórakozni.

http://hookum.blogspot.com/2011/03/hall-pass-elhajlasi-engedely-2011.html