HETI MOZIBEMUTATÓ Kattints és nézd meg mik az eheti újdonságok a mozikban.
DVD MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten.
BLU-RAY MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten
HOKUM.HU HÍROLDAL Hogy ne maradj le semmiről, látogasd meg naponta többször frissülő híroldalunkat!

Black Swan

Arronofsky zseniális alkotása Natalie Portman kiemelkedő alakításával. Olvasd el kritikánkat!
Black Swan (2010)

És akkor így alakult a 83. Oscar

hétfő, február 28, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Magyar idő szerint éjjel lezajlott a 83. Oscar gála. Túl sok meglepetés nem született, egyedül talán a legjobb film kategóriában nem a nagy esélyesnek kikiáltott alkotás vitte haza végül a szobrot. A sokat -és méltán- emlegetett férfi mellékszereplő és női főszereplő és a legjobb férfi főszereplő kategóriában sem született meglepetés, az előre toronymagas sanszos jelöltek váltották szoborra tehetségüket az átadón.

Tarolt tehát A király beszéde, amely a 12 jelölésből négyet tudott szoborra váltani, akár csak Nolan szupermozija az Eredet. A Közösségi Háló 3 szoborral lett gazdagabb, az este legnagyobb vesztesének pedig egyértelműen a tíz jelöléséből nullát díjra váltó True Grit lett. Christian Bale és Natalie Portman sikerének pedig -és azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül- külön örülök. Lássuk hát a díjazottakat, méghozzá az átadás időrendi sorrendjében:

update: az Oscar gála képekben (katt ide)

Legjobb művészeti rendezés
Alice Csodaországban (Robert Stromberg és Karen O'Hara)

Legjobb fényképezés
Eredet (Wally Pfister)

Legjobb női mellékszereplő
Melissa Leo (A harcos)

Legjobb animációs rövidfilm
The Lost Thing (Shaun Tan és Andrew Ruhemann)

Legjobb animációs film
Toy Story 3 (Lee Unkrich)

Legjobb adaptált forgatókönyv
A közösségi háló (Aaron Sorkin)

Legjobb eredeti forgatókönyv
A király beszéde (David Seidler)

Legjobb idegen nyelvű film
Egy jobb világ (Dánia, Susanne Bier)

Legjobb férfi mellékszereplő
Christian Bale (A harcos)

Legjobb filmzene
A közösségi háló (Trent Reznor és Atticus Ross)

Legjobb hangkeverés
Eredet (Lora Hirschberg, Gary A. Rizzo és Ed Novick)

Legjobb hangvágás
Eredet (Richard King)

Legjobb smink
Farkasember (Rick Baker és Dave Elsey)

Legjobb jelmez
Alice Csodaországban (Colleen Atwood)

Legjobb rövid dokumentumfilm
Strangers No More (Karen Goodman és Kirk Simon)

Legjobb rövidfilm
God of Love (Luke Matheny)

Legjobb dokumentumfilm
Inside Job (Charles Ferguson és Audrey Marrs)

Legjobb vizuális effektek
Eredet (Paul Franklin, Chris Corbould, Andrew Lockley és Peter Bebb)

Legjobb vágás
A közösségi háló (Angus Wall és Kirk Baxter)

Legjobb betétdal
We Belong Together (Toy Story 3 - Randy Newman)

Legjobb rendező
Tom Hooper (A király beszéde)

Legjobb színésznő
Natalie Portman (Fekete hattyú)

Legjobb színész
Colin Firth (A király beszéde)

Legjobb film
A király beszéde (Iain Canning, Emile Sherman és Gareth Unwin)




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

The Fighter - A Harcos (2010)

vasárnap, február 27, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Sosem kedveltem különösképp a bokszolós filmeket, leginkább azért nem, mert itt fokozottan igaz a szólás: ha egyet láttál, mindet láttad. Tudnék persze mondani kiemelkedő alkotásokat a témakörben, amiket az ember többször is elővesz, akár nosztalgiából (Rocky), akár azért mert istentelen jó film (Dühöngő Bika). Aztán jött David O. Russel, akinek... hát hogy is mondjam, túl sok értékelhető film nem fűződik a nevéhez és beült a rendezői székbe: mi pedig megkaptuk a The Fighter-t, egy igaz történeten alapuló bokszolós mozit, egy testvérpár történetét, méghozzá olyan nagyágyúkkal a két főszerepben, mint Mark Wahlberg és Christian Bale. Hát lehet ez a film rossz?

A sztoriról túl részletesen nem kívánnék szólni, majdhogynem szokásos bokszolós, kiégett drogos báty Dicky (C. Bale) és a korban már benne lévő, de még sikertelen öcs,  Micky (M. Wahlberg), aki nem tud kilépni bátyja árnyékából. Van persze szerelmi szál, idegesítően (de tényleg. nagyon idegesítően) hülye család, börtön, megbánás, siker és ami kell.
Őszintén szólva ahogy peregtek a percek, úgy kezdett egyre jobban érdekelni mi lesz a vége a történetnek, aztán megkaptam a teljesen jelentéktelen és hirtelen lezárást, ami ugyanúgy hagyott bennem egy kis ürességet, ahogy az egész film is. Értem én persze, hogy ez megtörtént eseményeken alapul és ennyi volt, köszönjük, de ez nem tud megvigasztalni. Ahogy azon sem könnyű túltenni magam, hogy bunyós filmhez képest elég kevés benne a verekedős rész (ez még nem baj, sőt), azonban amikor meccs van, az is nagyon gyenge. Kezdve a túl látványos melléütésektől egész a "ez nem boksz"-ig bezárólag mindennel. Wahlberg, -akit én kedvelek, mint színészt- nem nyújtott túl maradandód, hozta a kötelezőt, de nem miatta lesz emlékezetes a film.
Ami miatt viszont igen, az Christian Bale. Az, hogy ő napjaink egyik legnagyobb színésze, aki számára nincs megformálhatatlan szerep, az nem hiszem, hogy bárki számára kérdéses lenne. Azonban ahogy megformálta, vagy sokkal inkább magára öltötte a drogos Dicky szerepét, az már-már hihetetlen. Nem véletlen őt tartják messze a legesélyesebbnek a kategóriájában a ma esti Oscar gálán. Fenomenális és öröm látni minden percét a játékának.
Ez azonban még önmagában sajnos nem menti meg a filmet. Rosszul fogalmaztam, ugorjunk neki még egyszer: Bale játéka önmagában nem fogja a halhatatlanok közé emelni a The Fighter-t és akármennyire erőltetném -de nem teszem-, akkor sem lenne kedvem még egyszer nekifogni a filmnek. Kár érte? Ennyi volt benne? Nem tudom. De az biztos, hogy Bale megérdemli a szobrot.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Oscar (1991)

szombat, február 26, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Igen, én még annak a kornak a "gyermeke" vagyok, amikor Stallone volt a sztár, Schwarzi kommandós egyedül mentette meg a lányát, mindenre képesek voltak a Barbár Fivérek és Dudikoff volt a legkirályabb nindzsa. Egy letűnt kor, amire szívesen és nosztalgiával gondolok vissza, de elfogadva a fejlődést, e kor legnagyobb részét magam mögött hagytam. No persze nem a filmeket, hisz a kilencvenes években (na jó, a nyolcvanas évekkel együtt) számtalan meghatározó alkotás hagyta el Hollywood-ot. Nem sok -na jó, azért van egy pár- olyan alkotás van, amit gyakorlatilag kívülről el tudok mondani, de az 1991-es Oscar ilyen. Pontosan ettől zseniális és utánozhatatlan.

Mármint a magyar szinkrontól. A film ugyebár egy feldolgozás, az eredeti egy 1967-es Funés film, ami sok tekintetben felülmúlja a most tárgyalt mozit. Ami egyébként egy jól sikerült, tényleg egy amolyan  kilencvenes évekre jellemző hangulatú vígjáték, ami félreértések garmadáján és zseniálisan elkapott karaktereken nyugszik. 1931-ben járunk, Angelo Provolone (Sly) a jól menő és hírnevű gengszter apja halálos ágyán megfogadja a papának, hogy jó útra tér és felhagy a bűnözői léttel. Hogy a megszokott életszínvonal ne szenvedjen csorbát, beszáll a bankbizniszbe, aminek csupán egyetlen aprócska bökkenője van: a nagy napon, mikor letárgyalná a részleteket Angelo, már rosszul indul a reggel; könyvelője kilenc előtt felkelti és nem elég, hogy bevallja: ötvenezerrel megrövidítette, hamarosan kiderül, hogy azért van itt, hogy megkérje az exgengszter egyetlen lányának, Lisa-nak (Marisa Tomei) a kezét. Az már csak tetézi a bajt, hogy ezt követően kiderül: a lány terhes, de nem Anthony-tól, a könyvelő pedig mintha nem is Lisa-ért rajongana, a pénzes, az ékszeres és a fehérneműs táskák folyton összecserélődnek és Oscar is eltűnt. Hogy ki az az Oscar?

Meglátjátok.

Szóval a szinkron. Gáti Oszkár brilliáns, felülmúlhatatlan, utánozhatatlan, etc etc etc. Nem tudom eléggé dicsérni, de nem is ez itt a lényeg, a legfontosabb az az, amit már említettem: a film magyarul valami iszonyatosan jó lett, tipikusan azon kevés alkotás egyike, amit ha csak eredeti nyelven láttam volna, már a feledés homályába veszett volna. Így azonban egy időtlen klasszikus, amit kívülről fújok, amiből álmomból felébresztve is tudok idézni, amiből ha eszembe jut egy-egy részlet, képes vagyok akár a bevárlás közben is jókat mosolyogni. Tényleg, túlzás nélkül: zseniális.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

I Am Number Four - A Negyedik (2011)

csütörtök, február 24, 2011 Bejegyezte: Negro69 Comments
Választék híján úgy döntöttem keresek valamit, amit meg nem állt módomban megnézni az aktuális mozi felhozatalból, így beültem a Negyedikre. Az előzetes alapján igazi egyszer nézős popcorn-mozinak tűnt, és nem is maradt el az ilyen fajta elvárásaimtól. Mondjuk le kell szögeznem, hogy a film, elég érdekes elemeket ötvöz; alapjaiban, ilyen kis trendi tini film (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy az egyik forgalmazója a BRAVO), ami a néhol már-már, úgymond kicsit horrorisztikusabb sci-fi jelenetekkel elég érdekes egyveleget alkot. Ezért is juttatta nekem eszembe a Faculty - Az Inváziumot, csak napjaink hullámait meglovagolva, kevésbé színvonalas tálalásban. A főszereplők is e szerint kerültek kiválasztásra; kapunk egy kevésbé ismert Alex Pettyfert, ő elsősorban talán a Vadóckából lehet ismerős, egy Teresa Palmert, akit a hasonszőrű Varázslótanoncban láthattunk, valamint itt van még Dianna Agron, akinek a neve számomra nem igazán mond semmit - a castingnál valószínűleg nem annyira a tehetség, mintsem a külső dominált. Végül még a mellékszereplők között megemlíthetjük Timothy Olyphant nevét, aki még az ismertebb aktorok között van. A rendezés abszolút rendben van, amit a történetből ki lehetett hozni, azt D. J. Caruso (Disturbia, Sasszem) maximálisan kihozta.

A sztori természetesen, nem túl összetett. Egyik oldalon ugye adva van 9 idegen akik a bolygójukat ért pusztító invázió elől a földre menekülnek. Másik oldalon pedig egy - szintén - idegen különítmény, akiknek egyetlen célja levadászni a földön rejtőzködő kilencet. Miután hármat sikeresen likvidáltak, a negyedik nyomába erednek… az események igazán innentől indulnak be, ahogy az a címből is gyanítható. Szóval kapunk feltuningolt űrlényeket, spéci fegyvereket, meg jó pár kérdőjelet a történet értelmét illetően, de összességében pont azt adja, amit az ember elvár tőle; nem többet, nem kevesebbet.

Egy estés filmnek abszolút megteszi. Elég hátradőlni egy adag popcornnal a kezünkben, gondolkodni nem szükséges (aki mégis megpróbálkozik vele az jó pár dolgon fenn fog akadni), csak élvezni a hatalmas látványorgiát.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

(500) Days of Summer - 500 Nap Nyár (2009)

szerda, február 23, 2011 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Az 500 nap Summerrelt nézve különült el bennem elősször profi iparos és az egyéniség közti különbség. Egy iparos rendezhet zseniális filmeket, mert tudja vezetni a színészeit, jó történetmesélő, profin kivitelezi a részleteket, de egyéniséggé csak az válhat, aki mindenféle öncéluság nélkül találja ki, majd használja fel az ötleteit (Zack Snyder például nem ilyen, de attól még a 300-at és a Watchment is szeretem). Rengeteg ötlet lett itt összesűrítve a számlálótol kezdve a zenés betéteken és a várakozás kontra valóságon keresztül a gyermekkori flashbeck-ekig, plussz narrátor. És mindegyiknek látom a funkcióját, Webb a francia újhullám (Godard, Truffaut) szellemiségét nagy sikerrel és magabiztossággal képes megidézni, nem csak a bevillanó filmfelvételeken, hanem a romantikus műfajhoz való hozzáállásában is.

A narrátor többször is közöl tényszerű adatokat, a számláló is a földhözragadtságot hivatott szimbolizálni (azonfölül dekoratív is). Mindez ellentétet mutat a párkapcsolatot boncolgató témával, a történetmesélést is ezzel dobják fel, az időben való előre-hátra ugrálások mindig érzelmi kontrasztban állnak egymással, így ez az állandó hullámzás egy keserédes mosolyt kölcsönöz a filmnek.

Hiába mondja a narrátor, hogy ez nem szerelmesfilm, a végefőcímig lehetségesnek találjuk a nagybetűs Happy Endet, márcsak az első jelenet miatt is. A történetről nem lehet sok hasznosat mondani, sok ember esik át hasonló helyzeten, majd áll fel ismét, sokan ismernek majd magukra, ahogy azt egykor az Amelie csodálatos életénél is tettük. Személyes történet ide vagy oda, az embereket ugyanazok a rugók mozgatják, érzelmek közt kavarognak, nem mindig az ésszerűség irányítja az életüket. Arra, hogy Summernek miért nem volt jó ami volt, nem szolgálhatunk semmiféle okkal, hacsak nem azzal, hogy Csak. Ez sajnos ilyen egyszerű, akármennyire is próbáljuk megmagyarázni, felcimkézni vagy boncolgatni.

Zooey Deschanel most nem mosolyog, ezért van benne valami ridegség. Megvallom, kiráz a hideg a csajtól. Ez nem azt jelenti, hogy sosem érzékenyül el, épp ellenkezőleg: ha őt meghatja valami, akkor az nagyon mélyen gyökerezik. Játéka elsőre egyhangúnak tűnhet, ám pont ezekkel a kontrasztokkal éri el, hogy megértsük Summert, aki az "egy fiú és egy lány találkozása" sztoriból jóval kevesebb játékteret kap, mint Joseph Gordon-Levitt, aki óriásit alakít. Kicsit naív hősszerelmes, esetlen, de magabiztosan hozza a magabiztos jellemet is, ha éppen az kell, neki két szemöldökfelvonás is elég ahhoz, hogy az ember ne is kíváncsiskodjon a hogyléte felől (ABC-s jelenet, "Mennyetek szobára" - felejthetetlen). Mellékszereplőkböl is akad, Tom hiperérett húga, akihez gyakran fordul segítségért. Ez akár idegesítő pont is lehetne, de ő inkább a gyermeki bölcsességet hivatott jelképezni, tűnjön akármilyen érettnek is. Mellesleg meg tökokos dolgokat adtak a szájába. Tom barátai végleteket jelenítenek meg, Paul a szerencsés, aki elsőre megtalálta élete nőjét, McKenzie pedig a szerencsétlen, akinak ez talán soha nem is fog sikerülni. Tommal tehát tökéletes triót alkotnak, mégha az ő szerepük sem túl hangsúllyos. Akárcsak az irodafőnök Vanceé se, aki földhözragadtságában nem nagyon tud érdemben segíteni a Tomhoz hasonló helyzetűeken, csak képeslapokról idézgetni.

Nem lövök le nagy poént, ha elomondom, hogy nem Summer volt Tom álmai nője. Nagyon szerette volna, de nem volt az. A szakítás nincs elbagetelizálva, nem történik semmiféle krízis mint a nagy romantikus történetekben, s mivel senki sem hibázott, nincs nagyon mit kijavítani se. Tom első gondolata persze az, hogy nem érdekli mennyire szenved, akkor se hagyja ő ezt annyiban. Már nem a lányhoz ragaszkodik, hanem magához az érzéshez. Aztán ahogy ez elmúlik (mellékesen pedig Summer is tovább áll), egy nagy világra való kiakadás után ("a képeslapok, popszámok, filmek a szemünkbe hazudnak, és mi tehetünk erről, csakis mi") jön a nagy önmegvalósítás. A világ nem lesz szebb, de egyel kevesebb szar van, az már biztos. És az élet is folytatódik. Kicsit talán megúszós a vége, azt nem tudom, de nagyon üt. Nyomatékosítja a narrátor szövegét is, mert ki tudja, lesz-e még Tél, vagy hogy a számláló meddig jut? Az alkotók biztos nem.

Marc Webb elsőfilmesként máris beállhat a Gondry, Fincher, Tarsem, Jonze (stb) direktorok sorába, akik a videoklippek világában való jártasságukat később az álomgyárban is kamatoztatták. Az 500 nap Summerrel csak 7 millából készült, amihez jött a 20thFOX marketingje, a legtöbb országban pedig csak DVD-forgalmazásba került, de így is összekapart 50 millió dollárt, úgyhogy a bizalmat már nem kell megelőlegezni Webbnek, a legjobb lesz ha gyorsan hozzávágnak mégegy zseniális forgatókönyvet, hogy rendezzen belőle amit akar. A Csodálatos Pókember sajnos nem ilyen film, de azért bizakodva várjuk a hálószövő 2012-es visszatérését/újraszületését.

A filmnek mindenesetre megelőlegezem, hogy kult-filmmé válik,. Annak ellenére, hogy itthon be sem mutatták, már mindenki látta. Ráadásul az alkotóknak volt még annyi kedvük, hogy összedobjanak egy klippet Deschanelnek, így ezt is meg lehet nézni itt. De a Sid és Nancy parafrázist sem hagyták annyiban, vérkomoly arccal leforgatták azt is: erre. Aztán Webb gurított egy erős soundtracklistet is a filmje alá, amikben nem is lenne semmi különös, csak olyan jól használta fel a kis pop-dalokat (Spectornak de jó hangja van), hogy akkor mégis. Meg úgy egyébként is átitatja a filmet a pop. Na hogy álljon még itt valami szép a végén, akkor linkelem ezt, ami szerintem kb. átadja az egész film hangulatát. Tudom-tudom, hosszú hegedűvonások és mélabús zongora, kicsit hatásvadász, aztán a végén mégis felvidul szóval, áhh, minek magyarázzam? Soundtrack 01 - A Story Of Boy Meets Girl




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Dog Soldiers - Démoni harcosok (2002)

szerda, február 23, 2011 Bejegyezte: borderlinE Comments
Neil Marshall, sablonos történet, B-kategóriás akciófilm fricskák, garantált szórakozás!

Mindenek előt megjegyezném, hogy amennyiben a film horrornak született, úgy egy csúfos elégségest érdemel, viszont ha úgy ülünk le megnézni, mint egy horror paródiát, kellemesen tölthetjük ezt az időt.
Nézzünk csak bele... Gyakorlatozó katonai alakulatot küldenek egy Wales-hez közeli erdőbe, akik még nem is sejtik, hogy itt bizony nem csak egy túlélő csoport tevékenykedik, de rejtélyes módon tűntek el táborozók is ezen a területen. Ezekért az ám különös, mégis kegyetlen gyilkosságokért, KAPASZKODJATOK MEG, farkasember-mutánsok a felelősek (akiknek egyébként a múltjáról, kialakulásáról semmit nem tudunk meg). Katonáink akaratlanul is keresztezik útjukat ezekkel a vérszomjas fenevadakkal. Mondanom sem kell, hogy telihold van. Az első összecsapásban legyőzik a farkasokat, de tudják, hogy az erdőben védtelenek. Egészen véletlenül találnak egy kis házat, ahol meghúzhatják magukat éjszakára. Azonban ezek a lények, kegyelmet és fizikát nem ismerve bontják a házat, amit bentről torlaszolnak és építenek a katonák. Vajon sikerül e életben maradni az osztagnak?

Igen, egy farkasember történet a sok közül-gondolhatjátok-, de nem az. Gondoljatok csak bele: pillanatragasztóval sebet összeragasztani, kilógó belekkel órákig élni, "tányércsatázni" egy mutánssal.

Nekem nagyon tetszett a film, már csak az együgyűsége miatt is. A másik meg az, hogy elsőfilmes rendezőtől láttunk már sokkal rosszabbat is. Unalmas estékre, három sör mellé ajánlom. Engem megnevettetett.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Black Hawk Down - A Sólyom Végveszélyben (2001)

hétfő, február 21, 2011 Bejegyezte: mr. church Comments
"We got a Black Hawk Down, we got a Black Hawk Down. 61 is going down, he is going down..."
Egy igazi ínyencfalat. Nagy kedvencem, sőt, a témában abszolút favoritom, így valószínűleg elfogult leszek, de vállalom. Egyetlen igazi fájdalmamat gyorsan megosztom veletek, hogy túl legyünk rajta. 

Ez pedig nem más, mint a magyar cím. Nem tartozom azok közé, akiknél divat lett a magyar filmcímek erőteljes kritizálása, mert biztos vagyok benne, hogy bármennyire is egyszerűnek látszik, ez akkor is egy nehéz dolog: egy idegennyelvű filmcímet átteni magyarba úgy, hogy az nagyon sokszor az adott nyelv sajátosságaira épül, tehát a szó szerinti fordítás sok esetben vicces címeket eredményezne. Ugyanakkor mégis kapcsolódnia kell a filmhez, lehetőleg legyen frappáns, rövid és lényegretörő. Nos, mindezek figyelembevételével sem tudok mit kezdeni "A Sólyom végveszélyben" címmel. Értem én, hogy mire gondoltak, meg jól is hangzik, de nekem leginkább egy Nat Geo-s dokumentumfilm jutna róla az eszembe, ha nem tudnám, hogy miről van szó. Nos, ennyit erről, elég a szőrszálhasogatásból, és nézzük a csodát.

Igen, én vállalom, számomra ez a film maga a csoda, A Film. És nem egy szereplő, vagy mondjuk a rendező miatt, mert nagyon látni és érezni, hogy itt mindenki olyan 110%-os teljesítményt nyújtott, ami nagyon tiszteletreméltó, és az eredménye a tátott száj. A film minden része: szereplők, történet, táj, kamera, hangok, zene önmagában is hibátlan, együtt viszont teljes katarzis. Nézzünk néhány nevet a szereplők közül: Josh Hartnett, Eric Bana, Ewan McGregor, Tom Sizemore, William Fichtner, Ewen Bremner, Sam Shepard, Orlando Bloom, Jason Isaacs. Ez már önmagában kész nyálcsorgatás. Lássuk, kik vannak a kamera másik oldalán. Rendező: Ridley Scott, zeneszerző: Hans Zimmer, producer: Jerry Bruckheimer & Ridley Scott. A filmet 2 Oscar- és három BAFTA-díjra jelölték. Két Oscart el is hozott: legjobb hang és vágás. Nos aki megnézi a fimet, úgy érzem meg fogja érteni, hogy miért. 

Térjünk át magára a cselekményre, amely teljes mértékben valós eseményekre épül, egy megtörtént katonai akciót dolgoz fel.

1993. Helyszín: Mogadishu, Szomália fővárosa, Afrika. Mohamed Ali Farrah Aidid hadúr milicistáival éhínségben, rettegésben és háborúban tartja népét. Az általa irányított népirtásban több tízezren vesztették életüket. A közelben állomásozó amerikai haderők tehetetlenül nézik a szörnyűségeket, mert nem avatkozhatnak közbe, csak ha parancs érkezik. 1993. október 2. Üzenet érkezik a központból: három forrás is megerősítette, hogy Aidid "kormányának" emberei gyűlést tartanak másnap a Hawlwadig úton. Így a parancs egyértelmű: másnap támadni kell.

1993. október 3. A terv egyszerű, 45 perc alatt végrehajtandó. Délután 3:32-kor indul a bevetés. 19 légijárművel, 12 szárazföldivel és 160 katonával. Négy ranger egység Sólyom (Black Hawk), a Delta Force Kommandó pedig Kismadár típusú helikopterekkel közelíti meg a célpontot. Az akció a megbeszélt terv szerint halad, egész addig, míg egy apró  baleset történik: egy közlegény kiesik az egyik helikopterből. Innentől kezdve felborul a forgatókönyv és szép lassan elszabadul a pokol. A 45 percből 16 órás vérfürdő lesz, amiben 18 amerikai katona hal meg, 73 sebesülttel. Emellett vesztenek két hipermodern Black Hawk helikoptert is. A szomáliai áldozatokról hivatalos jelentés nem készült, becslések szerint körülbelül 1000-en vesztették életüket, az áldozatok száma ennek többszöröse. 

Többet nem írok le a cselekményből, mert ezt a filmet egyszerűen látni kell. Nem lehet így visszaadni azt a hatást, amit a film nyújt. Az, hogy élethű, nem fejezi ki, hogy mennyire valóságos, mennyire ott vagy a csatatéren amikor nézed, érzed, hogy a füled mellett süvítenek el a golyók, és minden sarok mögött a halál les rád egy AK-47es csövéből. 

"Leave no man behind" A jelmondat, amit minden amerikai katonának a szívébe véstek. Senkit nem hagyunk hátra. Sem élőt, sem holtat. A film tulajdonképpen erről szól. Arról az emberről, aki melletted harcol, akire tudod, hogy bármikor számíthatsz a csatatéren. Aki az életét áldozza érted, kérdés nélkül. Az a fajta bajtársiasság, ami csak katonák között alakulhat ki a harcmezőn. Hétköznapi ésszel és értelemmel, ezt nem tudjuk felfogni. Nem tudjuk elképzelni, hogy miként működhet az, hogy az életünket áldozzuk a másikért, és ezt gondolkodás nélkül, egy szemvillanás alatt megtesszük. Ez a film ezt az érzést oly annyira visszaadja, hogy engem folyamatosan a hideg rázott ki, akárhányszor megnéztem. Lenyűgöző, katartikus, megindító. 


És igen, ez a film vállalja, hogy hibáztak, hogy hibázott a parancsnokság, hogy rosszul mérték fel a helyzetet. 




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Black Swan - Fekete Hattyú (2010) [#2]

vasárnap, február 20, 2011 Bejegyezte: Péter andrás Comments
A rivaldafényes élet, siker és csillogás, de gyakorlott filmnézőként persze már jól tudjuk, hogy mindennek megvan az ára, és a színfalak mögött sötét dolgok történnek, vagy legalábbis mindenképpen szomorúak és kiábrándítóak.

Nincs ez másképp az Opera színfalai közt sem, Nina (Natalie Portman) különösen tehetséges balett-táncos, aki most a hattyúk tavában bizonyíthatja rátermettségét, miután Thomas (Vincent Cassel), a koreográfus ráosztja a szerepet. Ez azonban nagyobb kihívások elé állítja az ifjú hősnőt, mint azt hinni lehetne, és a tökéletes mű elkészülésének nem más az ára, minthogy a játékidő végére teljesen meghasonlik önmagával, és felszínre törnek ez eddig elfolytott komplexusai (agresszió, szex).

Aronofsky ezt a lelki vergődést vizuális formára transzformálja: szürreális jelenetek, valóság és rémálom között elmosódó határ, sejtelmes tükrök és tükörképek, fura kameraszögek. A psziho-thriller atmoszférát pedig leginkább a zenei aláfestés nyomatékosítja bennünk, mindenféle kísérő zörejjel karöltve. Mindezt Aronofsky nagy hozzáértéssel teszi több síkúvá: nem csak Nina története kerül párhuzamba a hattyúk tavával hanem az is, ahogy ezzel a motívummal a rendező képes az alkotásról, mint olyanról, ezáltal talán saját magáról is, mint rendező beszélni. Mi a művészet? Érzés vagy profizmus? Eszköz vagy cél? Kinek akarunk megfelelni? Családunknak, széles tömegeknek, vagy egyszerűen csak magunknak? Alkotóként mi a felelősségünk mások iránt? Mi fontosabb, a gondolat, vagy a forma? Miközben Aronofsky ilyen súlyos témákat fordítja ki a zsánert, a Fekete Hattyú azért nem feledkezik meg közönségfilm maradni, széles közönség számára igyekszik érthető és élvezhető maradni.

A Fekete Hattyúban minden mellékszereplő hálás szerepet kap, legyen szó Vincent Cassleről vagy Mila Kunisról, de a még nyúlfarknyi szerepekben feltűnő Barbara Hersey és Winona Ryder is sziporkázik. Igaz ugyan, hogy az idei díjszezon Natalie Portman tarolásától volt hangos, játékán rengeteget dobnak tehetséges partnerei is, mindnyájan szerves részei, elhagyhatatlan elemei Aronofsky univerzumának. Hogy a rendező talentumát még tovább szaporítsuk, fontos megemlíteni hogy a Fekete Hattyú mennyire kerüli az olcsó ijesztgetéseket, mivel ha arra is kerül a sor, hogy a szívünket a torunkból kelljen visszanyomni a mellkasunkba, annak is helye és oka van, akárcsak a CGI gyakori használatának, aminek a hallatától sokakat émelygés fog el, pedig így is lehet azt használni. Aronofsky díjesővel jutalmazott filmje után viszont újabb alkotói választás elé érkezett: végleg beleolvad a hollywoodi filmgyártásba, vagy a kötelező köröket a háta mögött hagyva visszakanyarodik a Pí világához, ami máig a legérdekesebb filmje, még ha nem is annyira simára csiszolt, mint a Fekete Hattyú.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Tarr Béla Ezüstmedvét kapott Berlinben

szombat, február 19, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Az Aranymedvét az iráni Aszgar Farhadi kapta február 20-án, a 61. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál zárógáláján, ahol a film tucatnyi szereplőjét is díjazták. Tarr Béla a Zsűri nagydíját kapta, ami azért is nagy dolog, mert magyar filmet utoljára 1993-ban ért medvével járó megtiszteltetés. A nagyjátékfilmes versenyprogramban idén 16 alkotás versengett a fődíjért.

"Egybehangzóan választottuk ki a legjobbakat a hihetetlen mezőnyből, nem volt sok vita" - jelentette be Isabella Rossellini a nemzetközi zsűri elnöke az este hétkor kezdődő díjátadó elején.


Aszgar Farhadi iráni rendező Nader and Simin: A Separation című, csütörtökön vetített filmje kapta az Aranymedvét. A díjat a rendező anyanyelvén köszönte meg. Nemcsak azért kapta a fődíjat, mert filmje az iráni társadalom osztálykülönbségeit és vallási hagyományait tárja fel, hanem mert az idei fesztivált Dzsafár Panafi miatt iráni Berlinaleként emlegették.
A díjátadó is az iráni filmművészet jegyében zajlott: a díjesőt megelőzően Dzsafár Panafi székét állították a színpadra tiltakozásképp, miután a rendszerellenes propagandatevékenység címén a hat év börtönre ítélt rendező nem tudott a fesztiválon zsűritagként megjelenni.

"Mikor már úgy tűnt, az iráni rendezők számára lehetetlen, hogy a cenzúra falán átlépve sokatmondóan fejezzék ki magukat, Farhadi filmje épp az ellenkezőjét bizonyítja" - írta a filmről a Hollywood Reporter.

Tarr a zsűri nagydíját kapta

A Zsűri Nagydíját kapta Tarr Béla A torinói ló című alkotásért, de nem mondott a színpadon köszönetet, csak a mikrofon előtt elhaladva levonult a színpadról. A díj nekünk azért nagy dolog, mert Ezüstmedvét itt utoljára Szabó István kapott 1993-ban. Az idei versenymezőnyben egyébként alig akadt más nagy, Cannes-ban vagy akár Berlinben díjazott rendező. Tarr eddig a berlini Caligari-díjjal és zsűrielismeréssel rendelkezett.
Azt, hogy a magyar rendező medvében részesül, már onnan tudni lehetett, hogy péntek este visszahívták Berlinbe. Épp akkor, amikor a díjkiosztó előeseményén, a kritikusok gáláján Fred Kelemen, Berlinben élő operatőre vette át helyette a a nemzetközi filmkritikusok szövetsége által megítélt Fipresci-díjat a filmért.

A Berlinalen jól fogadták a magyar filmes eddigi legradikálisabb munkáját a február 15-ei, keddi világpremieren. Egy apa és lánya elhagyatott életének kompromisszumok nélküli portréjaként emlegették, amiben a Tarr-filmekre jellemző elemek, a hosszú snittek és a kevés dialógus az eddiginél is erősebben jelen voltak. A Variety a hiábavalóság apokaliptikusan sivár kiáltványaként mitizálta a két és fél órás mozit. Az esélylatolgatásnál pedig maximum a film zsűri és sajtóvetítésének délutáni időpontja miatt aggódott a Berliner Zeitung.

Díjak még

A nemzetközi zsűri a legjobb rendezőnek járó Ezüstmedvét Ulrich Kohlernek adta a Sleeping Sickness című filmjéért. A legjobb női alakításért járó Ezüstmedvét megosztva kapták a fődíjas iráni versenyfilm női főszereplői: Farhadi Sarina, Bayat Sareh és Hatami Leila. A legjobb férfi alakításért járó díjat az iráni film összes férfiszereplője kapta együtt
(origo)




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Leap Year - Szökőhév (2010)

hétfő, február 14, 2011 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Miért írunk erről a filmről? Mert szeretjük Dublint? Mert szeretjük Amy Adamset? Vagy az ír népzene miatt? Esetleg a Noisettes - Never Forget You című száma miatt? Vagy a Watchmenből ismerős Matthew Goode miatt? Hát...

Nem. Megmondom őszintén, fogalmam sincs miért írok erről. Nincs benne semmi kölönös, sok/egy tucat kedves meg szép azt annyi, tényleg semmi extra, éppen csakhogy nincsen tele ordító hülyeségekkel. Hát ma már ennyi is elég ahhoz, hogy írjunk valamiről? Na jó, nem egészen, mert hazudtam egy kicsit. Hiába ez a Dani família, állandóan kamuzik (Dani a család nevem, de ezt kezeljétek személyesen). Azért írok erről a filmről is, amiért a többiről is, azt pedig néhányan tudják, mások sejtik, egyesek egyenesen bizonyosak benne, de olyan is akad, aki nem tudja.

Nos, valamit a filmről. Az alapszitu az, hogy az Amy Adamsnek van egy menő orvos barátja, aki egy paraszt bunkó, de ezt mi még nem tudjuk, mert csak a film végén derül ki. Úgyhogy Amy követi az apja babonáját, amit kislánykora óta hallgat, miszerint február huszonsokadikán köll megkérni a vőlegényünk kezét, mert az úgy szerencsés és jó. Ezek az írek meg egyébként is annyi babonával meg hiedelemmel vannak megáldva, hogy legtöbbször ők is összekeverik, ami meg mindig feldobja a filmet, mivel a piros pisze orrú, sapkás szesz vedelők állandó visszatérő epizódszereplői a filmnek. Aztán ha már a világ háta mögötti kis Pubban kötöttünk ki (ami egyébként furcsa nagy forgalmat bonyolít), alap, hogy ott van a borostás álomférfi, aki perszehogy bunkó meg morcos meg durcás meg ápolatlan meg csípősnyelvű meg hasonló jelzők, de hát ahogy az lenni szokott, csak a setét múlt miatt (e)mészti még mindig magát (figyeled az alliterációt!). Az út végére Amy Adams is látványos karakterfejlődésen megy keresztül, miután Matthew Goode a Taot idéző bölcseletekkel veszi le a lábáról. A számlájukra legyen írva, hogy működik köztük a kémia, jól elszórakoznak egymással a másfél óra alatt. Sőt, a felvezető negyed óra igazából rohadt unalmas addig, amíg el nem kezdenek csípkelődni. Ebből aztán akad itt-ott néhány (nemsok) visszatérő poén, amit mondjuk az utolsó utáni jelenetben (jó hogy forgattak ilyet is, mert így lazább) szépen összegeznek. Hát nagyon röviden ennyi. A finálé viszont tényleg emlékezetes a sziklaszirten való kéz kéréssel, mert ha Amy esetleg nemet mondana, Goode jól lelökhetné. Bárcsak mindannyiuknak megadódna ez az ideális szitu.

Valójában csak azért néztük meg ezt a filmet, mert tetszett a plakátja, (tényleg!) írni meg azért írok róla, mert Valentín nap van. Megnemmondom mi tetszett ezen a plakáton, de nekem tetszik. Meg bevallom, tényleg szeretem Írországot, Amy Adamset, az ír népzenét, a Sosem felejtelek el-t és még Matthew Goode-ot is.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Buio Omega (1979)

vasárnap, február 13, 2011 Bejegyezte: borderlinE Comments
Buio Omega, Beyond the Darkness, Buried Alive, Blue Holocaust....Több címen is megjelent kultikus olasz horror egyik legnagyobb királyának Joe D'Amato-nak a mesterműveként emlegetett produkció.

Frank 22 éves. Kisgyermekkorában elveszítette szüleit, ennek vonzataként egy nem kis birtok és egy -ha villának hívnám, lekicsinyíteném- ingatlan örökösévé vállt. Ebben a "kúriában" él Iris-szel (Franca Stoppi) a házvezetőnőjével. Iris nem csupán munkaadójaként tekint Frank-re, hamar kiderül ugyanis, hogy komoly, mély érzéseket táplál iránta. Frank azonban szerelmes barátnőjébe, Annába. Ő a mindene. Irisnek tehát útban van... Itt jön a tökéletes gyilkosság, hogy Frank ne is sejtse, hogy Ő tette el láb alól szerelmét. Hozzávalók: Egy öreg cigányasszony, pár gombostű, egy kis mormolás, na és persze a woodoo-baba.

Anna halála után, Frank megőrül. Az eddig békés állatpreparálóból szörnyeteg válik. Még jóformán ki sem hűlt a párja teste, éjjel kiássa, hazaviszi, és az állatoknál is használt eljárással preparálja kedvesét, hogy a későbbiekben is együtt lehessen vele. Mondanom sem kell, hogy ez még csak a kezdet. Képzeljünk el mindenféle gusztustalanságot és ocsmányságot... megvan? Rendben, ezek mind szerepelnek a filmben. Nagyon nem is részletezném ezeket a történéseket, ezt a filmet látni kell.

Először mikor láttam a filmet, egy egyszerű, de mégis kegyetlen művet láttam. Most, hogy másodjára néztem meg, volt időm minden egyébre is odafigyelni, és azóta bizony gyökeresen megváltozott a véleményem. Volt egy fura érzésem folyamatosan, hogy itt valami nagyon össze van rakva, de egyszerűen nem veszem észre. Amit előbb egyszerűségnek tulajdonítottam, hogy 2-3 fő szín jellemzi a filmet (vörös,szürke, és talán okker), arról kiderült, hogy egy olyan csodálatos belső játék, amit ha tudunk követni, akkor szavak nélkül is tökéletesen megértjük (pl. a vörös vészjósló, lásd: rózsa, körömlakk, tornacipő, rúzs). Nem mintha olyan sokat beszélnének a filmben...

Örülök, hogy láthattam, hogy a részesemmé vált ez a klasszikus műremek.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Diary of a Wimpy Kid - Egy ropi naplója (2010)

vasárnap, február 13, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Gyermekkoromban még nagy divatja -és hiszem, hogy sikere- volt az igazi családi filmeknek. Nem azokra gondolok itt, amikben Nicolas Cage üldöz szektásokat, vagy csap fel önjelölt Indiana Jones-nak, s nem is azokra, amikben Fraser leás egész a bolygó közepéig. Azokra a léleksimogató tévéfilmekre gondolok, amiktől a negyven éveseknek és az öt éveseknek is jobb kedvük lesz, amikben az erőszak és a dráma kimerül abban, hogy a kisgyereknek el kell szakadni szeretett barátjától, egy ír szettertől. Napestig lehetne sorolni a példákat persze és valahol aggasztónak látom, hogy manapság már nincs erre kereslet és a kicsit -tisztelet a kivételnek- már nem ilyeneken nőnek fel. Ugyanakkor valahol felnőtt fejjel nekem is hiányoznak ezek a filmek, mert néha egyszerűen kell az ilyen, jót tesz, tényleg, szó szerint ápolja a lelket. Pont emiatt is volt nekem kellemes meglepetés az Egy ropi naplója.

Nem ígér és nem is ad semmi mást: egy kellemes, délutáni, jóleső családi filmecskét egy -na jó, inkább kettő)- kisfiúról, akik a legjobb barátok és a történettel együtt kezdik meg felsős tanulmányaikat a suliban. Persze az élet ebben a korban sem fenékig tejfel, tengernyi a probléma, de mint az már számtalanszor bebizonyosodott a világ és filmtörténelemben; minden akadály legyőzhető ha van melletted valaki, aki kiáll érted és akire támaszkodhatsz. Ennyi, gyakorlatilag ki is veséztem ezt a kedves kis filmecskét, ami persze túl nagy izgalmakat nem tartogat, túl nagy fordulatokra nem tesz ígéretet, de... ez nem is lényeges. Ajánlom mindazoknak, akik nem szeretnének, vagy nem szerettek volna felnőni, azoknak, akik másfél órára újra gyerekek szeretnének lenni. Legalább egy picit, ott legbelül. Nekik, nektek, nekünk szól ez a napló. Vagyis ha jobban belegondolok

"It's Not A Diary. It's A Movie."
 
 




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Gulliver's Travels - Gulliver utazásai (2010)

szombat, február 12, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Jack Black csinál jó filmeket. Személy szerint én legalábbis nagyon jól szórakoztam -és bármikor képes vagyok újra meglesni- a Tenacious D-n. No meg a Rocksuli is egész jó volt, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. Annak is megvan a maga bája, hogy minden filmjében így, vagy úgy, akár odaillik, akár nem, belecsempészi a zenét és a zeneszeretetét lehetetlen letagadni. No és a humor; hát abban sem utolsó a csávó. Szóval egy szó, mint száz, Jack Black csinál jó filmeket. De a Gulliver nem tartozik ezek közé.

Leginkább amiatt, hogy annyira nem tudták eldönteni mit is szeretnének, hogy az egész egy hatalmas -és nehezen fogyasztható- katyvasz lett. Családi filmnek ugyanis ez nem állja meg a helyét, mert valahol azért a minőség gúnyt űz az alapjául szolgáló műből. Kalandfilmnek szintén kevés, hisz a felépítés valahogy gyermeteg és bugyuta. Ugyanakkor persze voltak jó percei a filmnek, de túl kevés, ráadásul a hibái nagyon lenyomják az összképet. Az egyik leginkább irritáló gondról ugyanakkor muszáj szót ejtenem: ennyire pofátlan reklámot filmben jó ideje nem láttam. Értem én, hogy jó az Iphone, de amit itt művelnek, az azért erős túlzás.
Túlontúl nem is érdemes belemenni a történetbe; napjaink környezetébe helyezett bevezető után megkapjuk a jól ismert történetet Jack Black-esítve. Az alapötlet nem lenne rossz, de ennél a sztorinál ez egyszerűen nem működik és a gyenge közepes összképet is lehúzzák az idegesítő apróságok amik pluszban még ott vannak.

Szívesen mondanám, hogy kár érte, de akkor lettem volna őszintén meglepődve, ha ebből kihoznak ezzel a felállással valami fogyaszthatót. Nos, nem igazán sikerült.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

L'arnacoeur - Szívrablók (2010)

szerda, február 09, 2011 Bejegyezte: ChYga Comments
Egy igényes francia romkom, tele sármmal és eleganciával. Nagyjából így tudnám egy mondatban leírni a Szívrablókat. Bizony kellemes meglepetést okozott. Nekem leginkább a hasonló „üzemanyaggal” működő, hazai szélhámos-mozit juttatta eszembe, a Kaméleont. Bár a francia verzió jóval populárisabb, mégsem ér fel Goda Krisztina mozijával. Persze ez a hasonlóság csak nagyvonalakban jelenik meg, leginkább az alapsztorit érintve.

Alex (Romain Duris) különleges módszert választott a pénzszerzésre. Olyan nőket csábít el, akik elégedetlenek párkapcsolatukban, de mégsem mernek továbbállni. Szerinte ugyanis három típusa van a nőknek. A boldog, a boldogtalan, és a látszólag boldog, ám belül boldogtalan. Hősünk persze nem egyedül dolgozik. Három fős csapatával mindent megtudnak „áldozataikról”, illetve azoknak múltjáról és csak azután csapnak le rájuk. Igaz, nem csak a jószándék vezérli őket; megbízójuk (barát, apuka, stb.) busásan megfizeti őket ezért.
Alex minden eddigi munkáját siker koronázta, a sárm a kisujjában van, bármikor, bármelyik nőt képes ráébreszteni arra, hogy boldogtalan jelenlegi kapcsolatában. Persze alapszabály, hogy a munkát nem visszük haza, vagyis szerelembe esni tilos! Egy új megbízás azonban mindent tönkretesz. A látszólag boldog kapcsolatban élő Juliette (Vanessa paradis) túl nehéz falatnak bizonyul Alex számára, és ahogy egyre jobban próbálja megkaparintani a nő szívét, úgy szép lassan ráébred, hogy többet érez iránta, mint kellene.

Tehát egy jó romantikus kalandozás alapja rögtön adott. Az alkotók ezt még megspékelték azzal, hogy a sztorit a gyönyörű Monte Carlo-ba helyezték. És attól függetlenül, hogy a cselekmény pofátlanul kiszámítható, a Szívrablók képes fenntartani az érdeklődést, és szórakoztató maradni az utolsó percig.
Mint már említettem sokaknak a Kaméleont juttathatja eszébe a mozi. Ám a Szívrablók egészen más oldalról közelít a témához. Bár a két mű - alapjait tekintve - hasonló, Alex karaktere jóval szerethetőbb, Gáborénál, akit csakis önös érdekek vezéreltek.

Na de térjünk vissza filmünkhöz, melynek legnagyobb ereje a stílusában rejlik - a könnyed elegancia teszi ilyen szimpatikussá az egészet. Mindezek mellett a tempó végig feszes, a színészek pedig remekelnek. Vanessa Paradis nekem ugyan nem a zsánerem, Juliette szerepe mégis nagyon jól áll neki. Romain Duris pedig olyan természetesen, zsigerből hozza Alex figuráját, hogy öröm nézni brillírozó játékát.
Pascal Chaumeil rendezőnek ez volna az első filmje, így meglepő látni, mennyire magabiztosan vezeti végig karaktereit a sztorin. Egyértelműen ő adta hozzá a műhöz a legtöbbet.

Persze a sok pozitívum ellenére, a Szívrablók még közel sem lesz tökéletes, vagy épp örök kedvenc. Egyszerűen csak hozza az elvártakat, a néző pedig elégedetten dőlhet hátra és élvezheti a filmet.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Eat Pray Love - Ízek imák szerelmek (2010)

hétfő, február 07, 2011 Bejegyezte: mr. church Comments
Hosszas kihagyás után végre újra itt lehetek és írhatok nektek. Épp ezért egy remek filmet hoztam ma estére, hogy kárpótoljalak titeket a kimaradásért. Nem is húzom tovább az időt, inkább belekezdek.

Vegyes érzelmekkel ültem neki a filmnek. A cím, a szereplők és a történet alapján némi gyanakvás élt bennem, hogy jó lenne, ha jó lenne, de mégis csak egy átlag film lesz belőle. A másik oldalról viszont ott voltak ismerőseim véleményei, akiket teljesen lenyűgözött a film és annyira dicsérték, hogy nem tudtam hova tenni. Így utána jártam :) 
És teljesen meglepődtem. A film percről percre, egyik cselekményszálról a másikra bontotta le előítéleteim falait. Egész addig, míg már nem maradt semmi akadály előtte és olyan mélységekig jutott el a lelkemben, amit nem gondoltam volna és alig akartam elhinni.

A Ryan Murphy rendezte - 140 perces - film konkrét cselekményéről nem érdemes hosszan írni. No nem azért, mert nem történik benne semmi. Épp ellenkezőleg, a történet rendíthetetlenül halad előre, céltudatosan és megállíthatatlanul. Főhősünk Liz Gilbert (Julia Roberts), akinek mindene meg van, amire egy nő vágyhat: karrier, pénz, siker, férj, csak egy valami hiányzik: az igazi boldogság, amit egyik sem ad meg neki. Maga sem tudja, hogy pontosan mire vágyik, de azzal tisztában van, hogy gyökeres változásra van szüksége. Így elválik férjétől és összepakolja a bőröndjét, hogy nekivágjon élete leghosszabb és legérdekesebb utazásának. Első állomása Olaszország, ahol megismerkedik az Európai kultúrával, az olasz nyelvvel és az evés valódi élvezetével. Ezt követően Indiába megy, ahol egy imaházban megtapasztalja és elsajátítja az ima erejét, és megismerkedik Richarddal (Richard Jenkins), akitől megtanulja ledobni a múlt terhét a válláról. Utazásának harmadik és egyben utolsó állomása Bali, ahol rátalál lelki vezetőjére, a belső békére és az igaz szerelemre.

Hol is tartottam korábban? Ott, hogy fölösleges ezt részletesebben leírnom nektek, mert sem így sem úgy nem adja vissza a leírt szó azt az  érzést, amit maga a film vált ki a nézőből. Végig egy kettős utazásban van részünk: egyik oldalon utazunk egyik földrészről a másik, megismerkedünk a különböző országok más és más kultúrájával, népeivel, gasztronómiájával, úgy is mondhatnám ez a földi sík. Ezzel szemben a másikat nyugodtan nevezhetjük egy belső, lelki utazásnak, amit - az előzővel - ellentétben, mindenki másképp fog megélni, és megfoghatatlansága ellenére, igencsak valósnak érezhetjük.


A cikk végére érve jön a szokásos rész, hogy kinek ajánlom. Válaszom egyszerű: mindenkinek. Mindenkinek, aki hajlandó elfogadni azt, hogy az emberek lélekkel működnek. Azoknak, akik elégedettek az életükkel, és azoknak is, akik nem. Azoknak, akik hibákat követtek el, és jóvá akarják tenni, de nem tudják, hogy kezdjék el, és azoknak is, akik másoknak szeretnének megbocsátani, de képtelenek rá. Azoknak, akik keresik a szerelmet, és azoknak, akik a szerelem értelmét keresik. És ajánlom azoknak a keresőknek, akik mindenhol és mindenkiben keresik a boldogságot, kivéve egy helyet, egy személyt, ami a legfontosabb: önmagukban.


 




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Kiemelt: Híroldal

hétfő, február 07, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Mint látjátok, jó pár változás történt az oldalon. A legjelentősebb a híroldalunk elindulása, mely naponta többször frissül és a 

www.hirek.hokum.hu

oldalon érhetitek el. Mindemellett egy RSS-ből frissülő oldalsáv pont is megjelent, "Legfrissebb hírek" néven, melyből közvetlenül eléritek az 5 legújabb bejegyzést.

Az oldal menürendszere is átalakult, a trailerek/poszterek/box office info/moziműsor/stuff rész mindegyike átköltözik a híroldalra, míg az archívumban található régebbi bejegyzések maradtak. 

Emellett a ti kényelmeteket és a gyorsaságot segítendő elindult a Twitter oldalunk, melyre szintúgy, automatikusan kerülnek ki a bejegyzések RSS-ből, beleértve a www.hokum.hu-t és www.hirek.hokum.hu-t is.

Ne feledjétek, az oldal elérhető RSS olvasóval is, ezt a következő linkeken találjátok:

www.hokum.hu RSS csatornája

www.hirek.hokum.hu RSS csatornája

Remélem hasznosnak találjátok az újításokat és ne feledjétek: Észrevételekkel, ötletekkel kapcsolatban bátran írjatok az admin@hokum.hu e-mail címre.

jangamen




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Due Date - Terhes társaság (2010)

vasárnap, február 06, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Igen, én azok közé tartozom, akiknek a Másnaposok nem különösebben tetszett. Több okra visszavezethető ez, az egyik az mindenképpen az, hogy én még a nyolcvanas évek vígjátékain nevelkedtem; kísérhette bármilyen felhajtás a fent említett filmet, ülhettem le elé bármilyen lelkesedéssel, sajnos nem volt elég, csalódott voltam és kevés volt. A másik ok -ez viszont már sokkal inkább az én egyéni problémám, de itt és most fontos megemlítenem- az az, hogy én meglehetősen rühellem Zach Galifianakis-t, megmagyarázni ugyan nem tudom miért, leginkább azt mondanám: egyszerűen unszimpatikus az egész ember. Most viszont kellemesen csalódtam, azzal együtt, hogy erős kétségekkel álltam neki a filmnek; főképp nem értettem mit keres Downey egy ilyen filmben.

Így utólag azt mondom egy kellemes vigyorral az arcomon: gratula a castinghoz, remek páros alakított Robert és Zach, talán nincs még két olyan mostani színész, aki jobban csinálta volna. Lassan már szokásosnak mondható road movie-t kapunk a Terhes Társasággal: Peter (Downey) jól menő építész, épp készül haza várandós feleségéhez a szülésre, a repülőtér előtt azonban összefut a nem teljesen épelméjű Ethan-nel (Galifianakis), ezzel egy olyan folyamatot elindítva, aminek a végén megalázva és személyes irataitól, poggyászától megfosztva áll a repülőtéren, sőt, ráadásképp az összes járaton tiltólistára kerül. Mivel két nap alatt át kell szelnie az államokat, iratok nélkül pedig nem megy semmire egyedül, elfogadja az egyetlen szóba jöhető alternatívát: beül Ethan mellé az autóba és útnak indulnak. A kezdeti utálat aztán szép lassan megváltozik, ahogy hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb kalandokba keverednek, mi pedig izgulhatunk: vajon sikerül időben megérkezniük?

Jó kis mozi volt. Semmi eget rengető, semmi világmegváltó, egy év múlva tán azt is elfelejtem, hogy ez a film egyáltalán létezik, de jól szórakoztam, jobban, mint a Másnaposok-on. Mivel -persze nem véletlenül- visszakanyarodtam ide, most akkor leszögezném, hogy teljesen felesleges bármilyen szinten is összehasonlítani a két filmet, mert teljesen más hangulatot, műfajt céloznak. Ez, a drámával meghintett vígjáték azért az én szívemhez sokkal közelebb áll, s bár jókat mosolyogtam rajta, Galifianakis-hoz fűződő érzelmeim alapvetően nem változtak.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Poltergeist - Kopogó Szellem (1982)

vasárnap, február 06, 2011 Bejegyezte: borderlinE Comments
Említést kell tegyek, hogy ez nem egy hétköznapi "szellem a házban" történet. Hogy mennyiben több, ezer és egy érvet fel tudnék sorolni, de csak a leglényegesebbekre térnék ki. Lebilincselő élményt nyújt, annak ellenére, hogy az animáció még igencsak gyerekcipőben járt. De én úgy gondolom, hogy ennek a korszaknak pont ez a szépsége. Mégis mitől fantasztikus ez a film? Maga a helyszín és élethelyzet teljesen természetes, és befogadható. Egyszerű család, apa, anya, három gyermek és a kutya. Az apa sikeres ingatlanügynök, egyedül tartja el a családot. Freelingék egyszerű emberek, a legkisebb lányt kivéve Carol Anne-t. Minden úgy kezdődik, hogy Carol Anne-t éjjel, adás után, a hangyás televízión keresztül megszólítják a "Tv-lények". Ezek a lények, úgy beszélnek hozzá, ahogy csak egy gyerek értheti. Ők már tudják azt amit a kislány nem, hogy különleges természetfeletti képességekkel van megáldva. Ezek a "Tv-lények", akiket barátainak hisz, fel akarják használni, hogy a valós sík és a túlvilág között ragadt lelkeket irányítsa. Nem is kell sokat várni, és beindulnak a parajelenségek.

Úgy tűnik, a házhoz amiben élnek rengeteg bolyongó lélek kötődik valamiért. Mint a filmben is említik, ezek a szellemek nem érzik befejezettnek az életüket, vagy nem készültek fel rá, hogy egyesüljenek a világmindenséggel, a fénnyel.

Vihar közeledik, dörgés-villámlás, földrengés. Az egyébként is bizarr, vén megcsonkított fa egyszerre megelevenedik, és a kis Robbie-t kiragadja ágyából. A szülők gyors reagálásán múlt, hogy a gyerek nem vált áldozatául ennek a különös történésnek. Csakhogy amíg a kétségbeesett szülők, fiúk életéért küzdenek, Carol Anne szobájában kinyílik a gardrób ajtó, mennyei fény gyúl, és egy rendkívüli erő beszippantja a lányt ebbe a fénybe. A kislány eltűnt a mi dimenziónkból.

Mindezt követően egy parapszichológusokból álló csoport segítségét kéri a család, lányuk visszaszerzésére. A szakemberek megdöbbenve tapasztalják a házban zajló eseményeket, ekkora volumenű "munkájuk" még soha nem volt, és nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Itt lép a képbe Tangina bárónő. Egy csöpp asszony, rettentő magas és idegesítő hanggal és hangvétellel. A mesékben ilyen a boszorkány. De ez a nő az egyetlen aki segíteni tud, jártas az efféle ügyekben, és állítása szerint már több házat "megtisztított". Kezében Carol Anne élete.

Egy film a szeretetről, aggodalomról, misztikumról.
Kellően meseszerű, izgalmas, földöntúli. Nemcsoda, hiszen a történet Steven Spielberg tollából származik.Bízom benne, hogy Őt nem kell bemutatnom. A rendezőszékben viszont az a Tobe Hooper ült, kinek keze alatt olyan horrorcsodák születtek, mint a '74-es Texasi láncfűrészes mészárlás, vagy a Funhouse '81-ből. Ami a zenét illeti... nos igen, a zene. Egyetlen horrorfilmben sem tapasztaltam ennél magával ragadóbb hangeffekteket, dalokat. Iszonyatos mikor a lánykórus énekelni kezd. Megjegyzem, a mai napig ez szól nálam mikor sms-t kapok. Tehát a zene... Jerry Goldsmith. A szakma kiválósága. Naphosszat sorolhatnám mely filmeket jegyzik neve mellett, de ha azt mondom, hogy Star Trek mozifilmek, Kongó, Ómen, mindenki tudja miről beszélek.

Utóirat : A filmet csak szkeptikusoknak ajánlom...
...ugyanis említést kell tennem a "Poltergeist átok" néven elhíresült tragédiáról.
A trilógia befejezését követően '88 február 1-én 12 évesen elhunyt Heather Michele O'Rurke (Carol Ann Freeling).
1982 november 4-én, egy zűrös kapcsolat lezárása után exbarátja megfojtotta a filmben Dana Freelinget alakító Dominique Dunne-t. 22 évet élt.

Sajnálatos véletlen vagy a  szellemek bosszúja? Spielberg esküszik, hogy a történet egésze az Ő fejéből pattant ki. De gondoljunk csak bele, mi van akkor, ha mégsem.....?




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

True Grit - A félszemű (2010)

szombat, február 05, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
A western műfaj haldoklik. Tulajdonképpen ezzel nem mondtam semmi eget rengetőt, ezt a kijelentést tényként kezelhetjük, immáron elég régóta. Persze nagy ritkán érkezik egy-egy meglepetés (gondoljunk csak a Börtönvonat Yumaba remekre, tán az volt az utolsó, annak is már négy éve), de ez a puskaporszagra éledező férfilelkeknek vajmi kevés. A félszeművel aztán felcsillant a remény, talán a szűkös időknek egy pillanatra megint vége és kapunk egy igazi keményvonalas vadnyugati kimenőt, igaz persze, hogy a sztori nem most pattant ki a készítők agyából (egy 1969-es John Wayne remake a True Grit), de ennek tulajdonképp nincs jelentősége. Nos, aki már betárazta a hatlövetűt és már hetek óta a garázsban lévő nyereg alatt puhítja a húst, azt egy picit el kell keserítsem, a PG-13 besorolásnak persze már jelzésértékűnek kellett lennie: jóval inkább egy családi-kalandfilm lett ez, mint keményvonalas western.

Viszont iszonyatosan jó (családi-)kalandfilm. Ez pedig -legalábbis engem- bőségesen kárpótol az elvesztett lehetőségért, hisz ebből a stílusból sem vagyunk eleresztve az utóbbi években -már ami a minőségi mozikat illeti persze-. Félre értés ne essék, dráma, lövöldözés és vér van itt is -hogy dögivel, azt azért nem írnám le, de van-, mindezt pedig megkoronázandó, kaptunk egy Jeff Bridges-t, aki... hát nem is tudom milyen dicsőítő jelzőt használjak? Pályája csúcsán van immár jó ideje? Igen. Őszintén szólva egy pillanatra sem lepődnék meg, ha sikerülne neki a duplázás 27.-én, de ne szaladjunk ennyire előre, azok kedvéért, akik a klasszikus John Wayne filmmel esetleg nem találkoztak, lássuk miről is szól nagy vonalakban a True Grit.

Mattie Ross (Hailee Steinfeld) 14 éves kamaszlány, akinek az édesapját orvul megöli a részeges Tom Chaney (Josh Brolin). A hatóság -már amennyire a vadnyugaton ez létezik- nem nagyon tesz semmit annak érdekében, hogy a bűnöst kézre kerítsék, így a lány maga veszi kezébe a dolgokat: határozz fellépésének és taántoríthatatlan természetének köszönhetően addig rágja a fülét a részeges félszemű marsallnak Rooster Cogburn-nek (Jeff Bridges), míg száz dollár fejében a gyilkos után erednek. Hozzájuk csatlakozik a Chaney-t hónapok óta üldöző texas ranger, Laboeuf (Matt Damon), hogy egy kalandokkal és veszélyekkel teli út során, amely az ellenséges indiánok földjére vezet kézre kerítsék a bűnöst -mint később persze kiderül, bűnösöket-.

Mindezt közel két órában, úgy, hogy egyetlen pillanatot sem untam, a film végig lekötött, jó párszor el lehet mosolyodni rajta és nincsen benne egy durvának, illetőleg brutálisnak nevezhető rész sem. Szóval: ahogy mondtam, nem az az igazi kemény vonalas western, de fogadjuk el: azok kora leáldozott.
Jeff Bridges kora viszont nem. Nagyon nem. Egyszerűen lubickolt a szerepben, átalakult, vérprofi módon. A hangja valami eszméletlen, bár megmondom őszintén engem nagyon idegesített eleinte, hogy szinte semmit nem értek abból amit mond, de tíz-húsz perc alatt meg lehet szokni. A szereplőgárda őt leszámítva is perfekt, hibátlanul összeválogatták a szereplőket, Bridges mellett a Mattie-t alakító Hailee Steinfeld mindenképp megérdemel egy hangos ovációt.


Összegezzünk? Az utóbbi idők egyik legjobb filmje volt, hihetetlen jól szórakoztam, s minden csalódottságomat félre tudtam tenni. Kerek egész volt a mozi, méltó és szép lezárással, ami megkoronázta az együtt töltött majd két óránkat. Bridges megérdemelné a szobrot, persze ne feledjük azt sem, hogy a True Grit kapott jó pár jelölést -szám szerint tízet- bizonyára szoborra is vált belőle párat. Remek szórakozás, kiváló film. Nem nyújtom, nem ragozom, mert felesleges. Nézzétek meg.





...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...