Mióta az Oscar gálán tíz alkotás van versenyben a legjobb film díjáért, olyan művek is helyet kapnak a legjobbak között, amiknek nem igazán lenne ott helyük. A The Kids Are All Right is ilyen. Persze ettől függetlenül még egy nagyon jó film, egyszerűen csak nem említhető egy lapon az olyan nagyágyúkkal, mint a Fekete Hattyú, Király Beszéde, vagy éppen a Félszemű.Idén a Harcos volt a másik mozi, ami csípte a szememet. Jómagam ezeknél a műveknél úgy éreztem, hogy csak azért vannak ott, hogy kitöltsék a helyet. Na de ebbe nem szeretnék mélyebben belemenni, kanyarodjunk tehát vissza jelen filmünkhöz;
Jules (Julianne Moore) és Nic (Anette Bening) leszbikus pár, két olyan gyermekkel, akiket egy azon spermadonortól szültek. Joni (Mia Wasikowska) úgy dönt, segít öccsének, Lasernek (Josh Hutcherson), mikor arra kéri, asszisztáljon neki, biológiai apjuk megtalálásában. Miután rábukkannak Paul-ra (Mark Ruffalo), vérszerinti apjukra, különös kapcsolat alakul ki a férfi és a család között, ami meglehetősen felkavarja mindenki addigi, nyugodt életét.
A történet már alapjaiban elég szokatlan, főleg ha azt vesszük, mennyire kevés film készül homoszexuális házaspárokról. Nyilván ez adhatta meg a kellő löketet a Golden Globe, és az Oscar jelölésekig. Mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy az alapkoncepció egyedi és kifejezetten érdekes.
A remekül megírt párbeszédek pedig csak fokozzák az összképet. Mégis a legnagyobb erőssége a műnek a karakterek kidolgozottsága. Minden figura nagyon emberi, és emiatt a színészek is a legjobbat hozzák ki magukból minden egyes jelenetnél. Mert bizony ebben a műben mindenki remekel, így a szereplők jelölése kétségtelen, sőt megkockáztatom, Anette Bening talán még sosem volt ennyire jó.
Továbbá nagyon megvettek az alkotók azzal, hogy nem húzták el a játékidőt, és ami belefért, az tökéletesen kitölti az egészet; míg a film első fele kimondottan laza lett, tökéletes könnyedséggel csap át drámába a későbbiekben, egyensúlyban tartva mindvégig a művet. A rendezőnő, Lisa Cholodenko ura minden jelenetnek, biztos vagyok benne, hogy fogunk még hallani felőle.
Továbbá nagyon megvettek az alkotók azzal, hogy nem húzták el a játékidőt, és ami belefért, az tökéletesen kitölti az egészet; míg a film első fele kimondottan laza lett, tökéletes könnyedséggel csap át drámába a későbbiekben, egyensúlyban tartva mindvégig a művet. A rendezőnő, Lisa Cholodenko ura minden jelenetnek, biztos vagyok benne, hogy fogunk még hallani felőle.A zenei aláfestésbe megint csak nem tudok belekötni. E téren is minden passzolt.
Ahogy a filmben is, úgy bennem is keserédes érzések vannak. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom újra elővenni a filmet, de egynek tökéletesen megfelel, és nagyon szórakoztató tud lenni. Egy egyedi néhol vidám, néhol melankolikus dráma ez, ami ha nem is lesz többszörnézős, az egyszeri megtekintése szinte kötelező.
