Akkor nézzük, hogy a Star Wars ötödik/második része, vagyis az Empire Strikes Back miért is minden idők (egyik) legjobb folytatása.
Ott hagytuk abba, hogy 1977-ben a Star Wars hihetetlen nagy sikernek bizonyult, éppen ezért került sor a cselekmény tovább gombolyítására. Természetesen a történet befejezése is lehetőséget adott a folytatásra és rajongók ezrei tűkön ülve várták az intergalaktikus háború következő epizódját, amit muszáj volt folytatni. A
produkció mögött már sokkal nagyobb tőke, ugyanakkor hatalmas nyomás is
állt, hiszen a minimum elvárás az első/negyedik résszel azonos színvonal
volt. George Lucas mérlegelte a helyzetet és belátta,
hogy egyedül nem tud még egyszer ekkorát alkotni, ezért bölcsen a
háttérbe vonult - a stáblistán a nevével csak úgy találkozunk, mint
'story' és 'executive producer'. A forgatókönyv írásának feladata Lawrence
Kasdan-ra hárult (illetve először Leigh Brackett-hez, aki letette az alapokat,
de ő sajnos a munkák közben, 78-ban elhunyt), a direktori feladatokat, pedig
Lucas egykori filmtanára, Irvin Kershner látta el. Az űreposz nem csak a kamerák mögött esett át erőteljes felújításon,
Lucas-Kasdan-Kershner trió elhatározta,
hogy újradefiniálja az eddig látottakat, kezdve az egésznek a hangulatától.
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... Így kezdődik egy eposz, egy egész univerzum, egy történet, mely George Lucas
elméjéből pattant ki. Az a történet, mely gyermekkorunkat, kamaszkorunkat és
még felnőttkorunkat is jelentősen meghatározta. Mindenki tudja, miről van szó. Mindenki látta/Mindenkinek látnia kell. És sokaknak az univerzum, ami keretet ad a történetnek teljesen a szívéhez
nőtt.
George Lucas már a 70-es évek elején megálmodta a Csillagok háborúját.
Aztán 1975-ben már elkezdte a szereplőválogatást és a forgatókönyv is majdnem végleges formában volt. Lucas egymillió dollár saját tőkével száll be a filmbe, ugyanis
nem hittek a film sikerében a 20th Century Fox-nál, ezért a stúdió szabad kezet adott a rendezőnek
(a siker kulcsa is talán ebben lelledzik). A Star Wars forgatása 1976. Március 22-én kezdődött el. 1977 márciusában John Williams a Londoni
Szimfónikus zenekarral felveszi a filmzenét.
Május 25-én debütált és napok alatt hatalmas siker lett. Készült egy dokumentumfilm, John Williams három Grammy-díjat kapott a zenéért, míg a 10
Oscarból 6 Oscart nyert el a film. A 20th Century Fox maga sem hitte, hogy Lucas "tündérmeséje" ennyire sikeres lesz, de be kellet látniuk, hogy tévedtek. Az emberek vevők voltak a történetre, sőt a mai napig azok, talán ez az egyik legsikeresebb film ami valaha született,
George Lucas különleges világot teremtett meg 35 évvel ezelőtt. Miről is szól maga a világhírű űreposz, amely világhírű lett?
"Az élet olyan mint egy doboz bonbon. Az ember sosem tudhatja mit vesz belőle." Forrest Gumpnak azonban azthiszem, a legtöbb fajta és ízvilágú bonbont sikerült a dobozból kivenni. Együtt lakik Elvissel, aki tőle tanulja különleges táncát, az Egyesült Államok elnökei közül pedig többel is találkozik. Részt vesz a "Shit happens" matrica kialakításában, ötelet ad a "Smiley face" logó alkotójának és betársul az Apple-be. Volt már ping-pong bajnok, futball sztár, rákász hajó kapitány. Szóval a 20. század második felének összes fontos eseményén jelen van, méghozzá úgy, hogy IQ hányadosa mindössze 75.
Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe trilógia), Tom Hanks páratlan alakításával karöltve igazi klasszikust vitt vászonra. A film Winston Groom regénye alapján készült.
A történet főhőse az enyhén értelmi csökkent Forrest (Tom Hanks). Forrestnek nincs könnyű élete. Szellemi fogyatékossága és gerincproblémái miatt már gyermek korától ki van közösítve. Rendes iskolába csak szerető édesanyja az igazgatónál való "közreműködésével " veszik fel .A sulis évek alatt egyetlen barátja akad csupán, a nehéz sorsú Jenny. Forrest és Jenny élete párhuzamosan halad egymás mellett a főiskola után is. Forrest részt vesz a vietnámi háborúban, Jenny hippiként tüntet. Forrest útja során szert tesz egy-két igaz barátra (Bubba és Dan hadnagy), míg Jenny a "normális" lány csupán talmi barátokat szerez. Forrest sikeresen végzi tanulmányait, míg a nála a társadalmi normák által jobban elfogadott Jenny végigdrogozza Amerikát és az iskolát sem fejezi be. Kettejük furcsa, szerelembe hajló kapcsolata mégis töretlen. Barátságuk, "mint a borsó meg a héja", sosem szakadnak el végleg egymástól.
Ez a film egy fiú életét mutatja be, aki kicsit más, mégis sokszor emberibb azoknál akiket a közszemlélet normálisnak tart. Forrestnek nincsenek előítéletei, nem akar senkit megváltoztatni vagy megtéríteni, nemes egyszerűséggel követi álmait, ragaszkodik hozzájuk. Kérdés nélkül fogad el dolgokat, bámulatra méltó kitartással teljesít minden rászabott feladatot, de sosem felejt el ember maradni. Nem vágyik hírnévre vagy dicsőségre, megejtő ártatlansággal kezeli az ilyen szituációkat is (mint például mikor a háború ellenes tüntetésen beszédet mond). Tudja magáról, hogy más mint a többiek, de sosem kovácsol ebből előnyt, a számára kirótt lehetőségekből próbálja a legjobbat kihozni.
Robert Zemeckis nívós színészgárdát mozgatott meg a mozi sikere érdekében. Kapunk Gary Sinise-t (Apollo 13), mint lábát vesztett vietnámi hőst, Mykelti Williamson-t , mint elálló ajkú bajtársat. Jenny szerepében a káprázatosan szép Robin Wright, a "mama aki, mindig aztmondja" Sally Field (A lányomnélkül soha) és persze Tom Hanks ( A számkivetett, Angyalok és Démonok), mint a főszereplő Forrest. Mindenki sziporkázik, mindenki odaillik. Tom Hanks élete legjobb játékát nyújtja (bár elkell ismerni a Philadelphia is ütött rendesen), ha lett volna díj, amit nem kapott meg vagy lehetne még adni neki, én adnám is rögtön.
A stáb egyszerűen mindenre odafigyelt. Kezdve attól, hogy mindig az adott kor zenéje szól egészen a vizuális effektusok pontos, precíz kivitelezéséig, aminek köszönhetően szinte élethűen láthatjuk Forrestet John Lennonnal vagy Kennedyvel.
A film eredeti nyelven, de magyar szinkronnal is élvezetes. Híres mondatai az elmúlt évek alatt kishazánkban is szállóigévé váltak.
A Forrest Gump 95-ben 6 Oscar díjat kapott köztük a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv és a legjobb színész díját. Ezzel abban az évben lekörözte az IMDB jelen pillanatban is első helyezettjét, a Remény rabjait. A filmet nem kell ajánlani, azthiszem már rengetegen látták és szerették meg. Ha még nem találkoztál vele sürgősen nézd meg!
Eljött a csoda, a 146 percnyi befejező epizód, most
viszont fel kell állnunk az asztaltól, és belátnunk: nem lesz több Star
Wars epizód a pentalógia ezzel
teljessé vált. 1977. május 25-én az Egy Új Remény (A New Hope) c. film
szülte a "blockbuster" kifejezést, és akkor egy mára hihetetlen karriert
befutott legendát indított el, amelyet azóta számtalan videojáték,
könyv- és képregény feldolgozás vett alapul, amelynek szövegkönyveit
bezsongott rajongók fújják kívülről, és amely örökre beivódott a
filmkultúrába, amiről mindenki véleményt alkot, szeret vagy utál. Egy
biztos: a szakállas mesélő hat részből összeálló űreposza a klasszikus
mitológia elemeiből építkezik, újrateremtve, a modern korba átmentve
olyan problémákat, amik az embert mindig is foglalkoztatták. A jó és a
rossz kiapadhatatlan küzdelmét láttatja galaktikus, hipermodern köntösbe
öltöztetve, lélegzetelállító speciális effektusokkal, jellegzetes
hangulattal. Még az olykor megmosolyogtatóan gyermetegre sikeredett első rész, a még mindig kiforratlan második rész sem tudta kitörölni a hű
rajongók emlékezetéből a régi időket, dicsőített mítoszuk fénykorát.
Lehet, hogy a fénykor visszatért? Ismét divat lett a Star Wars hála a múlthéten bemutatott 1. rész 3D-s verziójának. Anakin Skywalker-ből (Hayden Christensen) Darth Vader-ré válik. Ennek köszönhetően történet, a Saga megint tarol, feleleveníti a mítoszt, hosszú idő után ismét, mint egy
messziről hazatérő, tékozló fiút. Bizony, a tékozló Jedi hazatért! A
nagy trónfosztótól mindenki azt várta (várja), hogy teljes egészében
feledtesse előttünk a Baljós Árnyak és A klónok támadása minden
szarvashibáját, a cselekmény bugyutaságát, a karakterek felszínességét,
az újkori mítosz fájó gyönge pontjait. Vártuk, vártuk, és itt van.
George Lucas a mélyvízbe dobta újabb "teremtményét", a kamerák idén
forogtak utoljára, fussunk hát neki a befejező felvonásnak!
Egy leheletnyi Doktor House (amolyan Jamie Oliveres kifejezéssel élve), egy csipetnyi Guy Ritchie-féle Sherlock hangulat egy kis angol humorral meghintve és kész is egy zseniális sorozat.
Kissé rezignáltan ültem le elé, mert bár tetszett a Guy Ritchie-s Sherlock, nem tudta visszaadni azt a brillírozást, amit Jeremy Brett tett még annak idején. Volt még jónéhány harmatos próbálkozás, amiről nem is tudnék írni, mert elkapcsoltam és/vagy elaludtam közben. Az imdb-s 9-es pontozás viszont meggyőzőnek tűnt, így leültem elé, és 20 perc után magába szippantott, mint Charlie Sheen a ko...molyzenét.
Hála a jó égnek, a rendezők nem nyúltak semmi olyanhoz, hogy a főhős megrögzött Sherlock Holmes rajongó és ő is elkezd nyomozni a rejtélyek után, vagy hogy reinkarnálódott és most itt jár köztünk. Egyszerűen, mintha a jó öreg Sir Arthur Conan Doyle "életre" sem keltette volna a
XIX. század derekán, átültették a XXI. századba, és bepillantást nyerhetünk miként is nyomozna hősünk a jelenkori Londonban. Aki eleve szereti Angliát, Londont, nem lesz nehéz megszoknia, hogy nem egy amerikai nagyvárosban játszódik a történet. Mivel brit sorozatról van szó, végre elfeledkezhetünk az Egyesült Államokból áradó klisékről is: szokatlan vágásokkal, gyönyörű fényképezéssel és igazi "british" hangulattal találkozhatunk.
A legendás dedukció (valamiből valamire való, pusztán logikai alapon működő következtetés) pedig - ami mindig is a nyomozó védjegye volt, csak sokan elfelejtkeznek róla vagy gyengén oldják meg - itt méltó helyére kerül és olyan eszmefuttatásokat hallhatunk, hogy leesik az állunk. (Néha olyan sebesen, hogy vissza is kell tekerni, főleg ha valaki feliratosan nézi.) Bevallom, hogy eleinte nem volt túl szimpatikus a főszerepre választott Benedict Cumberbatch, kissé irritáló fejszerkezete ellenére (amelytől én már el tudtam vonatkoztatni a sorozat egyharmadánál) jól játssza a hideg, mindig mindent tudó, cinikus, egoista nyomozót, a végére pedig igazán meg is kedveli az ember
minden bunkósága ellenére. A szereplő kicsit Dr. House-ra hajaz: csak az érdekes, megoldhatatlannak tűnő esetek foglalkoztatják, csak a rejtély érdekli őket, totálisan antiszociálisak és magasról tesznek az emberekre, a társadalmi szabályokra. Természetesen nem mindenki kedveli ezeket a karaktereket, egyéni ízlés kérdése. Azonban vitathatatlan, hogy a mai világban valamiért az antihősök kezdik átvenni a hatalmat a sorozatokban és a filmekben, ami véleményem szerint nagyon is helyénvaló. A mindenüket feláldozó önzetlen hősök, akik maguk a megtestesült jóság, bátorság és szerénység kicsit sem emberiek. A legtöbb ember nem hordja kint az alsónadrágját és repül oda két lányhoz szétválasztani ha civakodnak.
A Dr. Watson-t alakító Martin Freeman remekül alakítja hős ellenpólusát és egyetlen barátját: emberi érzésekre alkalmas, helyén van a szíve, kissé szerencsétlen ugyanakkor szerethető szereplő.
A zseniális főellenségre, Moriarty-ra nagyon vártam, lehet épp ezért is okozott csalódást, ugyanis sem kinézetre, sem viselkedésre nem így képzeltem magam elé. Minden bizonnyal találhattak
volna Andrew Scott-nál alkalmasabb színészt is.
Meglepő volt, hogy ekkora hangsúlyt fektettek Sherlock bátyjára is, Mycroftra, Mark Gatiss azonban remekül átadja a karót nyelt, öccsét csak titokban féltő karaktert.
Kicsit tartottam tőle, hogy a második évad ellaposodik, netán nem lesznek olyan érdekesek a bűnesetek, azonban nem így történt. Az első évaddal magasra tették a lécet, a másodikkal talán még magasabbra... Igaz nagyon kevés részből áll egy évad (mindössze háromból), azonban ezek az epizódok másfél órásak, és bizony ez a négy és fél óra elég arra, hogy kellőképpen izgalmasak legyenek, ne (vagy csak pár percig) üljenek le, bizony többet ér, mint azok az amerikai sorozatok, ahol rétestésztaként nyújtják a cselekményt és szinte érezzük az izzadságszagot, annyira igyekeznek kitalálni valamit, hogy kihúzzák valahogy a huszonnegyedik részt is. Így a műsor hihetetlen potenciált kap, egyedi karakterekkel, zseniálisan megírt forgatókönyvvel. Üde színfolt a sok CSI, és egyéb nyomozós sorozatok világában, mindenképpen érdemes rááldozni azt a másfél órát... ( és úgyis jön a többi...)
Az 1993-ban bemutatott Schindler listája minden idők leghíresebb Holokauszt filmje. Ezt a címet nem véletlenül nyerte el. A megrázó alkotás a filmkritikusok szerint az egyik leghitelesebb filmforrás ebben a témában. A több, mint három órás film Thomas Keneally Schindler bárkája című regénye alapján született. Bár Steven Spielberg a könyvet szinte annak megjelenése után rögtön elolvasta, mégis 10 évnek kellett eltelnie ahhoz hogy elég érettnek érezze magát annak mozibavitelére.
A Schindler a listája főként a főszereplő jellemfejlődését mutatja be. Oskar Schindler (Liam Neeson) a szudétanémet gyáros Lengyelország német megszállása után a jó pénz reményében Krakkóba utazik. Schindlernek szinte semmije nincs csak az esze és remek blöffölési képessége. Az élvhajhász, szerencsejátékos nőcsábász kapcsolatai révén, illegális üzemekkel megszerez egy zománcozó gyárat, melynek a hangzatos Deutsche Emailware Fabrik nevet adja. Megismerkedik a zsidó könyvelővel, Itzhak Sternnel (Ben Kingsley), akivel szoros barátságot köt.
Schindler aki a nők,a pénz és álmok hajkurászásán és ,saját bevallása szerint, a dolgok prezentálásán kívül szinte semmihez sem ért, Stern javaslatára gyárában zsidó munkásokat kezd foglalkoztatni a közeli Plaszov gettóból. Eleinte csak, mint olcsó munkaerő érdeklik, de ahogy telik az idő Schindlert foglalkoztatni kezdi nyomorúságuk és elkezd gondolkozni azon, hogyan menthetne meg minnél több zsidót a végső megoldástól, azaz a biztos haláltól.
A film fokozatosan válik egyre drámaibbá, a Plaszovi gettó lakóira, pedig ráköszőnt a pokol amikor a terület vezetését Amon Göth táborparancsnok veszi át. Göth, akinek a nők és az italozás tekintetében Schindlerhez hasonló az érdeklődési köre, válogatás nélkül gyilkolja a zsidókat, hobbiból saját villája teraszáról lődöz rájuk és úgy általában még embereknek sem tekinti őket.
Schindler és Göth élete párhuzamosan halad egymás mellett. Amíg az előbbi egyre többet tesz a zsidók életkörülményeinek jobbá tételére, az SS tiszt agresszívan szorgalmazza elpusztításukat. Schindler elhatározza, hogy annyi embert vesz meg a gyárába munkásként, amennyit csak pénzzel bír, később pedig, mivel "költött rájuk" nem engedi őket megölni. "Schindler zsidóiról" lista készül, melyet Itzhak Stern gépel le. A lista pedig az életet jelenti...
Schindlernek végül közel 1100 zsidót sikerült megmentenie Auschwitztól. A háború után Schindler menekülésre kényszerült, ekkor kapott "zsidóitól" egy gyűrűt, melybe a következő szöveget vésték ; Aki egy életet is megment, az egész világot menti meg.
A zsidó származású Spielberg hátbozongató és nem egyszerű témához nyúlt. 50 évvel a második világháború után mindenki számára emészhető filmre vitte annak borzalmait.
A Schindler listája, bár képi világát tekintve fekete-fehér, nem valódi fekete-fehér filmre lett felvéve, hanem a színes film lett egy speciális teknikával színtelenítve. Csak a fontos hatáskeltő mechanizmusok kaptak némi szinezetet, ilyen a "piros ruhás kislány" vagy a " mécses lángja". Ez a színvilág még drámaibb és eredetibb képi világot kölcsönöz a műnek. A hatásvadászat drasztikus formája ez, a néző nem is veszi észre mennyire megvezették egy ilyen egyszerű kis trükkel. Tény, hogy így a képsorok még megrázóbbak, valóságosabbnak hatnak.
A színészek brillíroznak. Jómagam ebben a filmben ismertem meg Liam Neeson-t (Nyomorultak, Csillagok Háborúja: Baljós Árnyak) és azóta is odáig vagyok érte (nagy bánatomra, mostanában gyengébb filmekben szerepel), Ralph Fiennes ( Az angol beteg, A napfény íze) pedig régi kedvencem volt már. A két színész ezért a filmért fejenként bezsebelt egy Oscar, egy Golden Globe és egy Bafta jelölést, de sajnos csak Fiennes-t díjazták a Legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjjal a Brtit Film-és Televíziós Akadémia tagjai. Megérdemelten.
Az angol színészt egyenesen utálni lehet a pszichopata náci tiszt szerepében. Akkora átéléssel alakít, hogy néha valóban megijedünk tőle. Fiennes nem csak lelkileg, hanem testileg is rendkívüli módon felkészült a szerepre, 13 kilós sörhasat növesztett, ugyanis tudnivaló, hogy az igazi Göth is elég jó súlyban volt. Spielberg azonban sosem engedi, hogy bármilyen formában kedveljük vagy beleéljük magunkat Göth helyébe. Amikor a táborparancsnok az erkélyéről zsidókra lövöldöz, a halált sosem láthatjuk Göth távcsöves puskájának látószögéből, mindig csak külső szemlélőként. Schindler pedig hiába nevezi " szerencsétlen flótásnak, akinek nagy nyomás nehezedik a hátára a háború miatt", még így sem tudjuk megkedvelni. A színész megszűnik Ralph Fiennes-nak lenni és nem jut eszünkbe, hogy fölkiáltsunk, hogy "ő Voldemort vagy Az angol beteg" egyszerűen csak dermedten ülünk a képernyő előtt és azt kérdezgetjük "ki ez a szörnyeteg?". Fiennes egyébként nem csak a német szadista tisztet képes eljátszani, hanem a haláltáborban rettegő zsidót is (miről beszélek? egy egész zsidó családot) mégpedig a Napfény íze című drámában.
Liam Neeson is élete alakítását nyújta. Persze segítségére van a keze alá játszó vágási technika. A film kezdetétől, még ha nem is vagyunk jártasak a történelemben, tudjuk, hogy ő a hős. Először egy étteremben pillantjuk meg hátulról. Pár percen belül kiderül Schindlerről, hogy a lehengerlő természete és bámulatos blöffmester. A nincstelen senki egy este alatt több üzleti kapcsolatot és "barátságot" alakít ki német magasrangú tisztekkel. Érdemes odafigyelni Liam arcjátékára; ha kell lehengerlő sármőr, szigorú főnök, érzékeny férfi vagy vidám szerencsejátékos. Ha Schindler/Neeson meghatódik, akkor mi is meghatódunk, méghozzá nem is kicsit. Rángó szájjal, zsepit markolgatva üljük végig a több, mint három óra játékidőt hiába láttuk már legalább ötször.
Spielberg 94-ben az Oscaron és a Golden Globe-on át a létező összes díjat és szobrot megszerezte, mint Legjobb rendező, de az Academy Awardról, még további 6 "aranyemberkét" hozott el az alkotás. Szerette a kritika, szerette a néző sereg és már megjelenésének évében kasszasiker lett. Mindenkinek ajánlom, kötelező darab.
Schindler Listája előzetes:
"Mialatt osztályozni próbáltam a fajotokat, rájöttem, hogy ti nem is vagytok emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen egyensúlyra törekszik a környezetével, de ti, emberek, nem. Eljuttok egy területre, és elszaporodtok, egészen addig, amíg fel nem élitek az erőforrásokat. Csak úgy tudtok fennmaradni, ha új területre terjeszkedtek. Van egy másik organizmus is, amely ugyanezt a sémát követi: a vírusok. Az ember ragályos kór. A bolygó rákfenéje. Betegség."
Több mint egy évtizede hódította meg az emberek nagy többségét a Mátrix. A filmet még nem is láttam, zord és a sci-fi műfajhoz kétkedve álló szüleim letiltottak a műről, mondván biztos valami erőszakos gagyi már megint, de az utcát, a barátaimat már mind hatalmába kerítette a Mátrix. Heteken belül elszaporodtak a napszemüveges bőrjakós fiatalok, a főszereplők megjelentek uzsis dobozon, tolltartón, táskán, nyalókán és okkal vagy oknélkül faggatták egymást a mozibubusok, hogy "most a pirosat vagy a kéket"?
Én meg várhattam a DVD megjelenést, nem is hiába hiszen kiderült, hogy az annak idején a filmet ferde szemmel figyelgető família nemcsak, hogy titokban megnézte azt hanem első adandó alkalommal meg is vette. Így történt, hogy egy átlagos délutánon nekiültem megnézni egy korszakalkotó filmet.
A rendező testvérpáros Larry (azóta Lana néven nőként él) és Andy Wachowski ezzel a filmmel egyszerűen nem tudott mellényúlni. Az alapötlet kicsit az 1976-ban bemutatott Doctor Who című sci-fi sorozatra hajaz, de mindent összevetve ezt elnézhetjük neki.
A történet főhőse a világ egyik vezető szoftvercégnél dolgozó Thomas A. Anderson (Keanu Reeves). A srác nappal a jó Mr. Anderson aki remek pozíciót tölt be, kedves, udvarias és még a házinéninek is segít kivinni a szemetet. Éjszakáit viszont Neo nevű hackerként tölti és kimeríti a számítógépes bűnözés teljes fogalmát.
Neo nem érzi jól magát a bőrében, keres valamit, de még maga sem tudja mit. Hall a titokzatos Mátrixról, de nem tudja mi az. Egy napon a gépére üzenet érkezik, miszerint "kövesse a fehér nyulat". Neo nemcsak, hogy követi, hanem beleugrik a nyúl üregébe és megtapasztalja annak legmélyebb bugyrait.
Megismerkedik Morpheus-sal(Laurence Fishburne) ,akit a valaha élt legveszélyesebb bűnözőként tartanak számon. Morpheus egy hajón él kis csapatával és ellenállóként küzdenek a Mátrix hatalma ellen.
Hogy mi a Mátrix? Morpheus szerint elmondani nem, csak megmutatni lehet, ám én most mégis megpróbálkozom vele.
Valamikor az ezredforduló tájékán az emberiségnek sikerült kifejlesztenie a Mesterséges Intelligenciát és mint ahogy ez ilyen filmek esetében történni szokott, a gépek szépen lassan átvették a hatalmat. Mára a világ egy neuro-interaktív szimuláció, melyet a lázadók Mátrixnak neveznek. Az a világ, melyben az emberek élnek, nem valóság. Minden amit eszünk, iszunk, érzünk gépek által generált program, bármily csodás is. Csak kevesen tudják az igazat."Emberek milliárdjai élik le az életük öntudatlan". Már csak egyetlen valódi ember által lakott város létezik, Zion. Ha ez elveszik, elveszik a valóság.
Morpheus és csapata szentül hiszik, hogy Neo lehet a kiválasztott, aki tudatra ébreszti az emberiséget és felszabadítja őket a gépek által rájuk kényszerített örök álom alól.
A cselekményről való mesélést itt abba is hagynám. Aki nem látta annak javaslott minnél hamarabb beszerezni és nem hagyni, hogy valaki lelője a poént. Akinek pedig volt szerencséje hozzá, az tudja miért. A film sikeréhez, több egyéb dolog mellett az is hozzájárult, hogy valahol mindenki azt lát bele amit akar. Felvonultat több vallási és filozófiai elméletet, merít a kereszténységből, idéz Orwelltől, alapjaiban renget meg, sokkol és elgondolkoztat. Újra teremt és feleleveníti a régit. Komoly, ugyanakkor általános kérdéseket boncolgat. Jobb egy tökéletes, ám álomvilágban élni vagy inkább szembe néznénk a rideg valósággal?
A színészekre semmi panaszunk nem lehet. Keanu Reeves (A leskelődő, Édes November) számomra mindig olyan "se hús, se hal" srác volt, de ezt a szerepet mintha neki írták volna. Laurence Fishburne (Apokalipszis most) egyszerűen tökéletes választás volt Morpheus szerepére. A karakter mosolya ugyan bárgyú, de vigyázat "többet tud, mint amit mutat". A női főhős szerepében Carrie-Anne Moss-t (Memento,Csokoládé) láthatjuk. Külön piros pont azért, hogy a készítők nem akartak valami szőke Barbie babát betenni, ami abszolút nem illett volna ide, hanem egy valódi nőre Carrie-re esett a választás, aki tehetségét már több drámában megmutatta. Mindenképp ki kell emelni a főgonosz Smith ügynököt játszó ausztrál színészt Hugo Weaving-ot (Gyűrűk ura Trilógia) aki zseniális megtestesítője egy érzelmek nélküli védelmi rendszernek.
Nagyon eltalált a zeneválasztás, a cyberpunk környezet remek kiegészítő eleme a Prodigy,a Rammstein, Marilyn Manson és még számos más előadó.
A látvány, közhelyes szóval élve, fantasztikus. Megjelenésének idején mindenki az állát pakolgatta sebtében vissza az arcára, hogy mennyire jó is ez. Persze még azóta is nézhető, nem is kicsit. A film akkoriban új kapukat nyitott a számítógép generálta animációnak. Rengeteg utánzója és követője akadt. Az egyszerű,laikus halandó innen jegyezte meg a bullet time féle lassítási technikát. A képi hatásokat, vizuális effekteket 2000-ben Oscar díjjal jutalmazták, de szobrot kapott még a legjobb vágásért, a legjobb hangért és a legjobb hangvágásért is. Több kategóriában jelölték BAFTA és Grammy díjra is, melyből párat be is váltott. Az alkotásnak természetesen több hibája is akad, de minek ezeket feszegetni, ha nagyon akarunk bárhol találhatunk, de ennél a mozinál inkább az élvezeteket részesítsük előnyben.2003-ban megjelent a trilógia második, majd nemsokkal ezután a harmadik része is.
A film mára legendává vált, ajánlom mindenkinek (nem csak kockáknak :D).
Luc Besson francia rendező talán leglegendásabb kultuszfilmje az 1994-es Leon, a profi.
Az alapötlet pofon egyszerű: Végy egy magányos bérgyilkost, aki arctalan szürke egérként él New York-ban, egy bosszúra szomjas tinit és egy őrült zsarut. Leon (Jean Reno) karaktere meglehetősen szűkszavú, de a feladatait kíméletlen pontossággal végrehajtó bérgyilkos, igaz néha lőtt sebbel is esik be a zuhany alá. Lepukkant bérházakban rejtőzködik és egyetlen társa gondosan ápolt növénykéje, na meg szemkápráztató „szerszámoskészlete.” Élete fenekestül felfordul, amikor a szomszéd családot, a piszkos kábítószerügyletekbe került apa vétsége miatt a korrupt zsaru, Stansfield (Gary Oldman) bosszúból kiirtja. Az egyetlen túlélő a tizenkét éves Mathilda (Natalie Portman), akinek magányos hősünk megmenti az életét, és hosszas unszolás után maga mellé veszi, s még arra is hajlandó, hogy megtanítsa a lánynak a „tisztogatás” fortélyát. A szenvtelen bérgyilkos úgy gondoskodik Mathildáról, mintha a saját lánya lenne. Kalandos útjuk végére mindketten megtanulják szeretni és tisztelni egymást, s meglátni a másikban az értékeket.
Megfogalmazódik bennük az igény egy teljesebb és családiasabb életre. Egymásra találásuk különös jelenség a mai, elidegenedett világban: mindketten szeretetre szomjaznak. Kiegészítik egymást, míg Leon beavatja Mathildát „foglalkozásába”, addig a lány írni, olvasni tanítja, szórakoztatja, kitárja előtte a széles emberi lehetőségek kapuit, megismerteti vele a család fogalmát. Az érzéketlen gyilkológépként startoló Leonról hamar kiderül, hogy érzékeny lélek. Előszeretettel gondoskodik szobanövényéről is. Besson karakterépítésében, azt a furcsaságot véltem felfedezni, hogy a főszereplők érzelmei nem jelennek meg közvetlenül a párbeszédekben, és inkább csak elfojtva lüktetnek a felszín alatt. Kettejük kommunikációja sokszor csak vegetál, de lassan a mondattöredékeken, az arcjátékokon mégis átjön az egymás iránti szeretet és tisztelet.
Az, hogy kettejük viszonya szerelemmé forrósodna teljesen kizárt. Leon inkább szigorú apaként védelmezi Mathildát. Leszoktatja a cigarettázásról és a trágár kifejezések használatáról, illemet igyekszik tanítani az elszánt kislányba. A lány viszont valódi fellángolásának lehetünk tanúi az egyik jelenetben. Luc Besson jól dönt, hogy kerüli ennek részletezését. Kapcsolatukat mély drámaiság jellemzi és elválásuk különösen szíven üti a nézőt, de kontaktusuk ennek ellenére nagyrészt inkább hétköznapian laza, cizellálatlan egyszerűségben ragadja meg a közönséget. Mellettük feltárulkozik még egy jelentős mellékszereplő, Stansfield, (Gary Oldman) aki álmaink legvisszataszítóbb pszichopatája és nem csoda, hogy szinte azonnal gyűlöletünk céltáblája lesz, és azon izgulunk, mikor csapják már le a megállíthatatlanul csipogó, mindenkin gőzhengerként átgázoló elborult zsarut, aki komolyzenei műveltségével kívánja fitogtatni feljebbvalósságát. Minden idők egyik legtalálóbban és leghumorosabban megalkotott antihőse, igazi „főnyereménye” a filmnek. Kevésbé erőteljes, mégis tiszteletre méltó Danny Aiello öreg Tony-ja, aki Leon megbízója. Trikóban, rövidnadrágban és strandpapucsban megjelenő simlis étterem-tulajdonos, aki a maffia titkos becsületkódexét betűről-betűre megtartja: pénzt ad, amikor kell, és tizenkét éves gyermekeket nem bíz meg „tisztogatással.” Ezek mellett a film akcidús és lövöldözéssel tarkított produkció. Zsúfolt utcaképek, szürke motelszobák valamint Tony étterme képezik a legfontosabb helyszíneket. A film vége briliáns a pergős lövöldözések után művészi a cselekmény lezárása.
A filmet minden 16 éven felülinek ajánlom, ezt tényleg látni kell. Igaz a szakma nem jutalmazta kellően annak idején, annak ellenére sikere töretlen és vitathatatlan a rajongók körében. Odaszögez a képernyő elé, nem szabadulsz varázsától. A film minden mozirajongónak kötelező darab!
Az udvari intrikákkal átszőtt történet VIII. Henrik király életét mutatja be. Uralkodására véres hadjáratok, egyházi reformok, becsvágy, árulás, és megannyi bujaság volt jellemző. Az ellentmondást nem tűrő diktatórikus angol király nem riadt vissza a különböző büntetésektől sem legyen az akár kínzás vagy ne adj isten halál. Hat házassága közül egyik sem végződött válással... Aragóniai Katalinnal (Maria Doyle Kennedy) kötött frigyét semmissé nyilvánították, Boleyn Annát (Natalie Dormer) lefejeztette, Jane Seymour (Anita Briem, Annabelle Wallis) gyermekágyi lázban halt meg, Cleve-i Annával (Joss Stone) kötött házasságát szintén semmissé nyilvánították, Catherine Howard-ot (Tamzin Merchant) lefejeztette, Catherine Parr (Joely Richardson) pedig túlélte őt. Hatalmat akart, tiszteletet, de leginkább azt, hogy féljenek tőle, ha csak meghallják a nevét. A fiatal királyból, erőskezű uralkodó lett, aki lefektette az anglikán egyház alapköveit is.
A Showtime saját gyártású sorozata a Tudorok, nálunk elsőként a HBO adta le. A történelmi háttér egy-két kevésbé jelentős információtól eltekintve hitelesnek mondható. Azonfelül, hogy a sorozat rendkívül jól elénk tárja az Angol történelem egyik legérdekesebb korszakát, olyan emberi tulajdonságokra fektet nagy hangsúlyt, mint a hűség, bátorság, hit és szeretet, de a szerelmi szálak is kiemelt szerepet kapnak.
A történet főszereplője Jonathan Rhys Meyers (VIII. Henrik) kiemelkedően játszik, őstehetségnek bizonyult azokban a jelenetekben amikben, düh vagy szenvedés lesz úrrá karakterén. Felesége közül Natalie Dormer (Boleyn Anna) és Tamzin Merchant (Catherine Howard) alakít a legjobban, a többiek sem nyújtanak rossz teljesítményt, de nem alkottak bennem maradandót.
A sorozatban a király jó barátját alakító
Henry Cavillra érdemes odafigyelni, mert a sorozatban talán ő a második legjobb teljesítményt nyújtó színész. Nem meglepő, hogy ő lesz az új Superman is, továbbá a jóképű színészt legutóbb a Halhatatlanokban Thészeusz szerepében. Egy biztos Michael Hirst a történelmi drámák műfajában maradandót alkotott és a szereplőket is jól válogatta össze. Az operatőrök is remekül végezték munkájukat, Trevor Morris a sorozat zenéjéért volt felelős és elég jól eltalálta, hogy melyik jelenethez mégis mit kell komponálnia.
A jelmezek korhűek és a táj is a középkori Angliát reprezentálja, bár az is igaz, hogy Írországban forgattak. Minden évadban, találkozhatunk legalább tíz helyszínnel, amik már az első pillanatban elvarázsolóak, és már-már úgy érezzük, hogy az egész tényleg a késői középkorban játszódik. A díszletek rendkívül realisztikusak, és aki szereti a történelmi filmeket / sorozatokat, azt egészen biztos, hogy értékelni fogja. Feltűnően sok benne a szex jelenet, ezért családi programnak nem javasolt, de párok értékelni fogják;) Ezzel akarták bemutatni VIII. Henrik rendkívül nagy bujaságát, nem véletlenül volt 6 felesége...
Kiknek ajánlom ezt a sorozatot? Akik szeretik a történelmet, vagy esetleg azoknak akik érdeklődnek a 16. századi Anglia iránt. Akinek meghoztam a kedvét szolgálhatók egy jó hírrel az RTL klub (csütörtök 23:15-kor) M1 (kedd este) sugározza szinkronosan.
Egy örök érvényű Disney klasszikusról szól jelen irományunk, mely azóta legendás kult státuszba emelkedett, s hatalmas rajongótáborral is rendelkezik. Bizony, sokaknak Tim Burton nevéről egyből a Karácsonyi lidércnyomás jut eszébe, nem alaptalanul, tegyük hozzá.
Tim Burton rendező kétség kívül élő legendának számít, hiszen filmjei egytől egyig olyanok, melyek rabul ejtik, s beszippantják az arra fogékonyakat, s lássuk be, nem minden művész képes ilyen erőteljes hatást kiváltani az emberekből. Művészetét leginkább a sötét, komor, groteszk figurák, s az irántuk oly nagy rokonszenv határozza meg, melyben sokszor a gótikus, vagy éppen a viktoriánus korszak is visszaköszön, növelve a mű hangulatát, s ennek egyvelegéből születik meg a hamisítatlan Tim Burton-film.
Tim pedig igen sokféle műfajban kipróbálta magát, melyekbe a legtöbb esetben sajátos képi világát és hangulati elemeit is beemelte. Készített képregény adaptációt, mindjárt kettőt is (Batman - 1989, Batman visszatér - 1992), életrajzi filmet (Ed Wood - 1994) könyvadaptációkat (Charlie és a csokigyár - 2005, Alice Csodaországban - 2010, Az Álmosvölgy legendája - 1999), vagy éppen idegen inváziós katasztrófafilmet (Támad a Mars! - 1996). Filmográfiája rendkívül változatos, s meg kell említenünk egy technikát, mely többször is visszaköszön munkásságában, s ennek segítségével is felejthetetlen művekkel ajándékozott meg bennünket, mint például éppen jelen irományunk alanyát.
Ez pedig nem más, mint a stop-motion, azon belül is a clay-motion technika, vagyis a gyurma animáció. Ezzel a technikával alkotta meg Tim Burton például 1982-ben a Vincent című animációs rövidfilmjét, vagy a 2005-ben általa rendezett Halott menyasszonyt is. S a közte eltelt időben, pontosabban 1993-ban alkotta meg a legendássá vált Karácsonyi lidércnyomás világát.
Mindenki Burton-höz köti a filmet, s igazuk is van, azonban nem ő volt ezúttal a rendező, hanem Henry Selick (Coraline és a titkos ajtó - 2009). Tim azonban nemcsak filmrendező, hanem festő és- rajzolóművész és költő is, s a műben található karakterek, valamint a történet teljesen az ő esze munkáját dicsérik, így joggal nevezhetjük Burton-t a film alkotójának, azonban Selick szakértelme, s Danny Elfman varázslatos dalai is hozzájárulnak ahhoz, hogy egy felejthetetlen élménnyé varázsolják az alkotást.
Történetünk Halloween városban játszódik, ahol minden a Halloween körüli ünneplés, valamint az arra való készülődésről szól. A város rettegett ijesztgetője, félelmetes főműsorszáma a rémséges, ám nagyon kedves Jack Skellington. Sajnos Jack már unalmasnak találja azt, hogy folyton a frászt hozza a másikra, s kissé megcsömörlött és megunta munkáját. Azonban mindent megváltoztat egy erdőben tett séta, aminek során nyomban Karácsony városban találja magát. Teljesen ámulatba esik a karácsonyi hangulat láttán, s annyira megtetszik neki az ünnep szépsége, tisztasága és ártatlansága, hogy elhatározza, idén bizony Halloween városba is elhozza a karácsonyt. Jack tervét lelkes támogatás övezi, de még ekkor még nem sejti senki sem, hogy mi is lesz a következménye a jóakaratának…
A történet magával ragadó, a karakterek pedig a lehető legváltozatosabbak. Nagyon jól el van találva a két világ közötti határvonal. Halloween város megjelenítése és az ott élő szereplők, Jack-en, Sally-n, a professzoron át a polgármesterig, a vámpírokkal, boszorkányokkal és a farkasemberrel bezárólag különlegesek, egyediek és a listát még sokáig lehetne folytatni. A film látványvilága és megjelenítése tehát kitűnő, művészi munka.
Persze a varázslatos látvány, a jó történet és a sok karakter nem lenne elég, mivel egy báb-musical-ről van szó, s mint ilyen, a zenék és dalok is nagyon fontosak. A film itt is csillagos ötösre vizsgázik, sőt, megkockáztatom, hogy a dalok lettek a legjobbak a filmben. És itt a nagyobb elismerés Danny Elfman-nak jár. Fülbemászó, ugyanakkor sokszor hátborzongató zenét és fantasztikus szövegeket sikerült alkotnia a mű alá. Sőt, Jack dalait saját maga énekelte fel.
A film egészén látszik az aprólékos művészi munka. Az animátorok és díszletesek remek munkát végeztek, hiszen minden szereplő valódi, igazi báb, ahogy a helyszínek is, sehol sincs CGI. Dicséret a rendezőnek, Henry Selick-nek, Danny Elfman-nak a felejthetetlen dalokért és zenéért (nemrégiben neves együttesek és zenészek feldolgozták a dalokat, többek között Marilyn Manson, a KoRn, az All American Rejects, vagy éppen Amy Lee. A lemezt Nightmare Revisited címen keressétek, melegen ajánlom meghallgatásra!).
Ízig-vérig Burton-mű, viselve a rendező kézjegyét. Különösen karácsonykor (Halloweenkor, vagy akár az év bármely szakaszában) ajánlom megtekintésre, hiszena karácsony ennyire még nem volt lidércnyomásos!
Végy egy kiskanálnyi gyereket, egy fekete biciklit, egy maréknyi jó szándékú felnőttet, majd adj hozzá egy csipetnyi felelőtlen apát és keverd össze az egészet. Valahogy így szólhatott a recept, amelynek segítségével a Dardenne-fivérek kifőzték nekünk a Srác a biciklivel című, kegyetlenül realisztikus és magával ragadó alkotást.
A sztori klisésnek tűnhet, de korántsem az, hétköznapisága hozzájárul a film élvezhetőségéhez. A kis vörhenyes főszereplőt, Cyrilt (Thomas Doret) pedig szinte öcsénkként szeretjük majd, miközben harcol apjáért, a biciklijéért és a világ ellen. Ne tessék csili-vili, rózsaszín álomvilágot várni, a Srác a biciklivel színtiszta igazságszagot áraszt magából, biztosan nem mindenkinek lesz a kedvence, de éppen ez a „bűz” ragadja magával a nézőt.
Cyril tizenegyedik életévét tapossa, apja intézetbe adta, elvileg csak egy hónapra, míg kicsit talpra áll, ám főhősünk „ottfelejtődik”. A nyitó képsorokon éppen azt látjuk, ahogy reménytelenül tárcsázza újra és újra a régi lakásukat, ám folyton a „a hívott számon előfizető nem kapcsolható” üzenet fogadja. A férfi korábban lepattant egy másik városba, magára hagyva fiát. Ha ez még nem lenne elég, a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az imádott fekete biciklit eladta a szívtelen apa. Mellékszálnak tűnik, mégis ez a film legfontosabb szála (nem véletlen a címválasztás). A mountain bike Cyril egyetlen kapaszkodója és támasza ebben a kegyetlen és érzéketlen világban.
Az állandóan piros pulcsiban szaladgáló srác nem hisz se a hívásokra „válaszoló” géphangnak, se a nevelőknek, így kiszökik az intézetből és hazamegy. Nem érti, miért mondja mindenki, hogy apja elköltözött, amikor a neve kint van a kaputelefonon. Miközben a panelházban rohangál az őt üldöző nevelők és a házmester elől, a sors egy nő (Cécile de France) karjaiba sodorja; Samantha és Cyril között egyből szoros kapocs alakul ki.
A fiút ártatlansága meggátolja abban, hogy elhiggye apjáról, szándékosan hagyta őt magára, és a biciklijét is biztosan ellopták, nem pedig eladta csúnyábbik felmenője. E mellett akkor is kiáll, amikor Samantha visszaviszi neki a cangát és közli vele, az utcán vette egy fiútól. Ekkor rövid időre felsejlik egy romantikus szál, de mivel nem hollywoodi szappanbuborékot nézünk, nem lesz belőle semmi: a nő és a fiú apja nem jönnek össze, nem élnek boldogan, míg meg nem halnak. Viszont vörhenyeskénk új társat (és egyben gyámot) kap bicajával együtt: Samatha segít neki előásni apját.
Nagyon okosan teszik az alkotók, hogy a nőről szinte semmi nem derül ki, így véletlenül sem kerül előtérbe az esetlegesen kisiklott élete - mert miért vállalna ilyen „problémás” kölyköt egy jó bőrben lévő harmincas, ha nem lenne valami defektje?
A kis kölyök Samatha segítségével ered apja nyomába, egy pitbull szívóssága lapul testében és egy nyomozó kutya szimata orrában, míg apja iránt érzett hűsége egy kiskutyáéhoz hasonlít. Kutatás közben remény és reménytelenség hullámai felváltva csapkodják a nézőt és a főhőst egyaránt, míg végül elő nem kerül a tékozló atya. A várva várt találkozás hasonló, mint amikor az ember egy átmulatott éjszaka után ismeretlen nő mellett ébred, aki már az esküvőt tervezgeti. Szegény Cyrilnek nem esik le, hogy az apja önző és gyáva, és soha többet nem kívánja látni, a „majd hívlak” mondatot pedig nem fogják tettek követni.
Amikor a fiú szembesül a valósággal, teljesen összeomlik, ettől kezdve zűrök zöme követi egymást: többször elszökik, a biciklijét állandóan ellopják, emiatt folyton verekszik, végül rablásba keveredik. Miközben rossz emberekbe helyezi a bizalmát, igazi segítői végig kitartanak mellette, így fordulhat elő, hogy a film végén Samanthával és a biciklijével cowboyként tekernek el a naplementébe. Ám ne higgyük, hogy ez a vég! Egy sokkoló csavar még közbeszól (nem, nem üti el őket egy kamion), azonban minden poént nem lövünk le.
Végig Cyril szemszögéből követjük az eseményeket, minden cselekedetét a bizalom hiánya és a magány érzése táplálja, rossz gyereknek, tűnhet, mert állandóan bajba keveredik, de erről szó sincs, egyszerűen csak több jutott neki a való világból, mint kortársainak.
A színészi játék nagyszerű, kicsit sem erőltetett, túlzott vagy sablonos, az érzelmek egész skáláját előadják a szereplők és szó sincs Barátok Köztös erőlködésről. Nem az egymásután pakolt szavak és mondatok viszik előre a filmet, hanem maga a színészi játék.
Két fontos részt nem említettünk még: kamerakezelés és zene. A kamera minimális rázkódása még életszerűbbé teszi az egyébként is emberközeli történetet, gyakorlatilag úgy nézzük a filmet, hogy észre se vesszük, hogy filmet nézünk. A zene, illetve a zene hiánya is ezt segíti. Sehol egy felesleges dallam, csak akkor szólal meg muzsika, amikor tényleg nagyon kell, akkor viszont szaggatja a néző szívének kerítését, mintha muszáj lenne.
Ahogy korábban is említettük: a csili-vili, gondolkozást nem igénylő filmek rajongói nem szeretik majd ezt a mozit, de a többiekben mély nyomot hagy, mivel nyomasztóan élethű és nincs happy end. A belga alkotópáros roppant kifinomult érzékkel tapintott rá a lényegre, szépítés nélkül mutatják be az emberi természetet. A film nem véletlenül nyerte el a 2011-es Cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját.
Nehéz visszatérni a hagyományos filmművészeti alkotásokhoz, amikor napjainkban hódítanak a gyorsan snittelt,és sok zenei aláfestés alkalmazó filmek. Xavier Beauvois ráébreszti az embert, hogy bizony még ennek a művészeti ágnak is bőven akad mondanivalója. Az Emberek és Istenek egy remek alkotás, de bizonyára mindazok képtelenek lesznek befogadni, akik csak a multiplex moziélményt tartják kielégítőnek, ezért azoknak, akik tudják magukról, hogy képtelenek voltak végigüli egy Melankóliát (2011), egy Mindent anyámrólt (1999), vagy Tarr Béla Sátántangóját (1994), azoknak azt javaslom bele se kezdjenek a történetbe, mert biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek tíz perc után feladnák.
A történet nyolc francia nemzetiségű ciszterci rendi szerzetesről szól, akik missziót teljesítenek Algéria egy aprócska falujában. A helyi muszlim lakosság az idegennek számító szerzetesekhez járnak tanácsért, lelki támaszért és orvosi ellátásért. Mindaddig békességben élnek együtt, amíg a fundamentalista terroristák el nem kezdik rettegésben tartani az ország ezen szegletét. Cselekedeteik egyre durvulnak, egyre több gyilkossá történik, kivégzik többek között a területen dolgozó horvát munkásokat. A szerzetesek is kezdenek megrémülni, a napok elteltével láthatjuk őket esendő emberekké válni, reszketegen imádkozni, harcolni önmagukkal és a célért, amiért az országba érkeztek. Félelmük nem alaptalan, mivel idegenkét érkeztek Algériába, mégis meglepően sokáig nem éri őket semmilyen atrocitás. Folyamatos tépelődésüket a maradás és a hazatérés között nagyszerűen vezetik fel a film egésze alatt használt szerkezeti elemek.
A kamera mozgása lassú, nyugodt, már-már hipnotikus. Nem kapkodnak el egyetlen jelenetet sem, mind annyi idő alatt zajlik le, amennyi időre szüksége van a nézőnek a helyzet teljes átérzésére. A párbeszédek ugyanilyen lassúk, s ahogy nő a szerzetesek szívében a gyötrődés, a párbeszédek egyre hosszabbak lesznek, ettől érezzük azok súlyát igazán.
Amikor először felmerül bennük a hazatérés lehetősége, leülnek és szavaznak a maradásról, avagy a távozásról, de két szerzetes úgy véli nem szabad elhamarkodottan dönteni, így végül nem születik döntés, annak ellenére, hogy a minisztérium is a hazautazásukat javasolja. Nem tudni pontosan mennyi idővel később, a szerzetesek ismét összegyűlnek és megszavazzák a maradást. Ezután egy "ünnepi vacsorát" tartanak, és kétséget kizáróan ez az egyik legcsodálatosabb jelenet a filmben. Ekkor hallunk talán először zenét a filmben, a Hattyúk tava szólal meg, miközben a szerzetesek egy asztal körül ülnek, ahogy egykor a próféták tették, arcuk rezdülései percről percre változnak a zene hatására, azt hiszem a történetet is látják maguk előtt, ők is sejtik, mi is sejtjük, hogy ezután nehéz napok (számunkra percek) következnek. S bár leírhatnám az utolsó jelenetet, ami szintén hihetetlenül zseniálisan sikerült, de legyen elég annyi, hogy hosszú percek telnek el, a kamera eközben egy helyben áll, éppen hogy csak mozog, csupán annyira, mintha mi állnánk ott és a mellkasunk emelkedésére, süppedésére mozdulna el a kép, aztán a kamera csak vár és vár, kivár, amitől aztán a stáblista hideg zuhanyként éri az embert, és ólomnehéz szívvel áll fel a helyéről, már ha fel tud állni. Őszintén szólva, én még most sem tértem magamhoz ettől a nehéz súlytól a szívemen. Bizonyára mindenkinek időbe fog telni feldolgozni a látottakat, ami egyenes arányban áll a film által boncolgatott komoly témákról, amilyen például a szerzetesi lét és az individuum szembeállítása a filmben.
A színészek külön kritikát érdemelnének, különösen Lambert Wilson, akiről ezután már biztosan nem a Mátrix-béli alakítása fog eszembe jutni. A többi szerzetest alakító színész: Olivier Rabourdin, Philippe Laudenbach, Jacques Herlin, akit talán ismerhettek a Bor, mámor, Provance-ból (2006), Loïc Pichon, Xavier Maly, Jean-Marie Frin és végül Michael Lonsdale.
A tavalyi év valószínűleg legzseniálisabb és legradikálisabb filmes alkotása, még akkor is, ha a hangsúly nem a filmeseszközökön, vagy a történeten, hanem a zenén van. Igazi politikai szatíra ez a film, amelyben egy szélsőséges zenei csoport tréfát űz a kapitalista szellem minden intézményesült formájából. Hiszen ki hallott már olyat, hogy valaki egy négy tételből szimfóniát írjon egy városra, hogy aztán bűncselekmények hosszú sorát felhalmozva megvalósítsa azt?!
Magnus Börjeson megírja élete legnagyobb szabású zenei művét, méghozzá a svéd fővárosra. Barátja, Sanna Persson segítségével pedig rövid időn belül megvalósítja ezt hihetetlen zenei előadást. Hat zenész (Marcus Boij, Fredrik Myhr, Anders Vestergard), egy város, négy tétel a spontán zeneművészet eszközeit felhasználva. Hőseink különböző a város fennhatósága alá tartozó helyekre törnek be, hogy aztán azzal zenéljenek, ami éppen a kezük ügyébe akad, legyen az egy lélegeztető gép, egy bélyegző, egy markoló vagy néhány a várost energiával ellátó vezeték. A film igazi főhősei azonban mégsem ők, hanem Amadeus (Bengt Nilsson), aki habár zenei családból származik, teljesen botfülű. Szülei sokáig próbálkoztak, hogy belőle is olyan remek zenész váljék, mint később az öccséből, Oscárból, aki híres karmester. Amadeus azonban sohasem akart mást, mint egy kis csendet. Ám amikor a kapitalizmus rendszerében szorgos méhekként dolgozó rendőrök terroristáknak kiáltják ki a városban garázdálkodó zenészeket, teljesen felborul az élete. Nyomozóként neki jut a feladat, hogy kézre kerítse a "terroristákat". Az egyetlen ámde igen komoly felmerülő probléma a nyomozás során az, hogy Amadeus rájön, valamiképpen megszűnik hallani azokat a dolgokat, melyeken ezek a vandál zenészek már játszottak, ő pedig továbbra is csendre vágyik.
A forgatókönyvíró-rendező páros, Ola Simonsson és Johannes Stjärne Nilsson már korábban is próbálkoztak hasonló alkotással, azonban ez az első egész estés filmjük. A Music For One Apartment and Six Drummers című közel tíz perces alkotásuk (ugyanezen szereplőkkel) évekkel ezelőtt került fel az egyik video-megosztó portálra, ahol azóta csaknem három millióan nézték meg. Miután pedig a Zajháborítók idén szeptembertől nálunk is elérhető, a megtekintések száma hamarosan garantáltan emelkedésnek indul majd. Kár egyetlen további szót is írni a filmről, ugyanis ez a darab mindenki számára szigorúan kötelező.
Bevallom őszintén nekem nagyon sokáig kimaradt a Dögkeselyű. Amikor aktuális volt én még nem voltam abban a korban, hogy láthassam, felnőtt fejjel pedig egyszer sem köszönt szembe, így valahogy elfelejtődött. Aztán jött a 21. század -igen, ez itt a reklám helye-, amit ugyan csak fél füllel hallgattam, de megragadt bennem és kíváncsi voltam, hogy vajon igazak e a műsorban állítottak - bár ott a hangsúly elsősorban Cserhalmi Györgyön volt -.
Nos azt kell mondjam, hogy a Dögkeselyű az egyik, ha nem a legjobb magyar film, amihez életemben szerencsém volt. Annak ellenére, hogy idestova harminc éves alkotásról beszélünk, bátran merem állítani -és ezek most nem csak üres szavak-, hogy egyfelől mind a mai napig simán megállja a helyét, illetőleg nagyvilági viszonylatban is helyt állna. Igazi, szinte már hihetetlen minőség és élmény.
Munkácsi Miklós remek novelláját András Ferenc vezényletével forgatták 1982-ben, abban az időszakban amikor még egy egészen más rendszer volt Magyarországon. A diplomás taxisofőr, Simon József (Cserhalmi György) története azonban -sajnálatos módon- időtlen. Két utas, két, temetésről hazafelé tartó öreg hölgy kizsebeli, megszabadítva őt egy nagyobb összegtől. A történtek furcsasága miatt senki nem hisz neki, így kénytelen a saját kezébe venni az ügyet és sajátságos módon megoldani azt, s bosszút állni az őt ért sérelmekért; eközben azonban egyre mélyebbre süllyed, olyan mélységekbe ahonnan már nem nagyon van visszaút.
Tökéletesen, hibátlanul megkomponált történet, folyamatosan erősödő feszültség és Ragályi Elemér kitűnő fényképezése teszi feledhetetlenné és számtalanszor újranézhetővé a Dögkeselyűt. Nincs egy perc üresjárat, egy kilógó jelenet, egy kellemetlen párbeszéd: majd két óra filmremek. Hihetetlen, ugye? Valaha tudtunk ilyen mozikat csinálni, amikre büszkék lehetünk, amit nem méltatlanul jelöltek Arany Medvére... amit tiszta szívből csak ajánlani tudok. Zseniális.
Lindsay Anderson sokak számára lehet ismeretlen név, ami nem csoda, hiszen egy kezünk bőven elég lenne megszámolni kétszer is hogy hány igazán jelentős filmet rendezett. Az If... című moziját szerencsére számításba vehetjük, Malcolm McDowell (Mechanikus Narancs) első filmszerepe mi más is lehetne, mint egy olyan film, amiben egy lázongó, dühös középiskolás köpenyét kell magára vennie laza két óráig, néhány brancstársával együtt egy angol középiskola kollégiumában.
A Ha... első körben bemutatja nekünk az akkori angol iskolák életét, naturálisan, nem elaprózva, illetve a kollégiumi életet. Ahol a mindennapos verés mint fegyelmezés teljesen megszokott tortúra, ahol a tanárok saját kényelmük érdekében ugráltatják a diákokat és sorolhatnánk. Mindezt kellően szatirikusan ábrázolva, de nem átesve a ló túlsó oldalára. Nagyokat nézhetünk az egyes jeleneteken és feltehetjük a kérdést magunknak hogy ez most mi? Mick (Malcolm McDowell) és társai szintén feltették és úgy gondolták hogy ideje cselekedni, mert ez így nem állapot.
"Harcuknak" nincs különösebb szervezetettsége, de nem is kell, ez éppen így jó, megfűszerezve egy kis romantikával(a "tigrises" jelenet napokig járt a fejemben), kamaszproblémákkal és kész is a buli.
A végkifejlet nagyot szól, keményen átmegy egy szürrealista valamibe, képtelen képsorok egymásutánisága, (hogy ez kinek mit jelent azt majd mindenki eldönti aki megnézi), azonban ez ne rémisszen el senkit, nem viszi túlzásba a művészkedést a film, de tény hogy a mai filmekhez szokott agy/szem elsőre biztosan furcsának találja majd a tálalást(az utolsó harmadot mindenképpen). Azonban zseniálisan összerakott fogás ez, egy percig nem untatott, remek.
Az első dolog amit a Godard Kifulladást követő filmjéről el tudok mondani, hogy messze ez a legpopulárisabb és talán a legboldogabb is. A populáris Godard esetében pedig korántsem taszító, sőt, egyenesen felüdülésként hat! Nincs agyonintellektualizálva és több hangsúly esik az érzelmekre, történetre, szóval az ilyen megszokott dolgokra, amik jellemeznek egy filmet és amit Godard később gyakran leköpött.
Angela gyereket szeretne Émiletől, de a férfi vonakodik az ötlettől, így a lány Alfred ágyában köt ki, aki Émile legjobb barátja. Angela viszont továbbra is szereti Émilet. Hiába, a nő az nő. Persze ettől még a férfi az férfi címet is aggathatták volna a filmre, mert működjön akármilyen bonyolultan a női nem, a férfiaknak sincs mire panaszkodniuk a hülyeség terén. Hogy ez most tragikus vagy komikus, azt a szereplők sem tudják igazán.
Ahogy az lenni szokott, akad néhány szokatlan elem: biciklizés a nappaliban, , kiszólások a nézőkhöz, napszemüveges alakok akik nem látnak a fekete lencsétől, egy díszlet amin áthaladva egy szempillantás alatt kosztümben találjuk magunkat, gyógyszeres dobozhoz mellékelt használati útmutató, a szereplők érzelmi viharát kifejezni hivatott könyvcímek játékos összeillesztése, stilizált párbajok (amikor Belmondo próbálja utánozni Karinát, és amikor Alfred és Belmondo boxot imitálva próbálja elnyerni a lány tetszését), no és valószínűleg a legjobb barátunk is mindig az ablak alatt tartózkodik amikor épp szükségünk van rá. Formanyelvi újítás a narrátor hangján vagy a feliratok révén létrejövő telekommunikáció a szereplők között, illetve a telefonbeszélgetések során rendszerint az ellenkezőjét mondja mindenki, mint amire gondol. Mint Godard összes filmjében, ezúttal is a francia zászló színei dominálnak a ruhákon és a bútorokon, a falon pedig mindig lóg egy-két szokatlanul kiugró újságkivágás vagy festmény, a kamera pedig nagy lendülettel pásztáz a kis terekben. Önreflektív megjegyzésekből is jut egy parányi: Belmondo siet haza, hogy megnézze a Kifulladást. Mondjon Godard akármit is Truffaut filmjeire, az világos hogy ide-oda reflektáltak egymásra, ezúttal Alfréd kérdi meg az éppen ott üldögélő Jeanne Moreautól, hogy mi a helyzet Julessel és Jimmel? A filmet mégsem lehet válaszként felfogni Truffaut filmjének szerelmi háromszögére, sokkal közelebb áll a musicalekhez, de azokhoz mérten mégis realista. A szereplők nem pördülnek ugyan táncra, de a dialógusaik és a zenei aláfestés (amit Godard egyébként össze-vissza vág, lehalkít, belekeveri az utcazenét, aztán megint elvágja és így tovább) nagyon is emlékeztet rá.
A forma mellett azért továbbra is fontos témákat feszeget Godard, Anna Karina például minden mozdulatával, gesztusával és megjegyzésével alaposan betart az identitását vesztett modern nőknek, és sajátmagát is képes kellő iróniával megfogalmaznia („nem vagyok bölcs, de megbocsátják nekem, mert szép vagyok”). A nemek háborújában aztán a férfi bajtársiasság is előkerül, amikor a két jó barát annak ellenére szívózik a durcás Angelával, hogy jól tudjuk, mindkettő bele van zúgva. Alfred és Angela végső soron annyira szereti egymást, hogy néha túl messze is mennek egymás féltékennyé tételében, és ez okozza itt a bonyodalmakat. De hát mi másra is lehet jó egy félreértés, ha nem egy kapcsolat megújítására?
Amikor először láttam a filmet odakészítettem magamnak egy tábla csokit felkészülve a „veszélyre”. Ismerve magam tudtam, hogy fel kell majd állnom. A gyanúm be is igazolódott, mert nincs ember a talpán, aki ezt a mozit ne úgy nézné végig, hogy ne gondoljon valami nyálcsorgatóan édesre. Visszahozza gyerekkorunkat, visszaadja vágyainkat mesés köntösbe bújtatva. Azért szeretem Lasse Hallström-öt, mert mindig valahogy szíven találnak a filmjei. Nagyon ért ahhoz, hogy megteremtse a kellő hangulatot pont, amire és amikor arra vágyunk. Úgy hiszem ez ebben az alkotásban csúcsosodik ki leginkább. A film kellemesen, lágyan csalogatja szívünket valami kedves, boldogító felé, hogy érzékeinket elcsábítsa. A buja és csalafinta dallamok, ezt csak még jobban erősítik. Ahogy korábbi filmjeiben, itt is meghagyta a nézőnek, hogy először a szemének higgyen, majd később mindenkiről lehullt az álarc.
A történet épp olyan meseszerűen indul, mint a könyvben, bizony ám a „Csokoládé” imádók most örülhetnek. Ugyanis a forgatókönyv Joanne Harris regénye alapján készült. Egy álmos burgundiai kisváros lakóinak minden napja monoton és rideg. De az északi széllel más is érkezik a szürke hétköznapokba: Vianne (Juliette Binoche) és lánya azzal a szándékkal „telepedne le”, hogy csokoládé boltot nyissanak. Noha a szíve és orra odacsábítja a népség egyik felét, a másik Reynaud grófja (Alfred Molina) értelmetlen tartózkodását követi. Aki szerint a csokoládé bűnös élvezet és a készítője, így erkölcsi romlásba taszítja a kisvárost.
Tehát Reynaud gróf silány, kiégett és eseménytelen élete miatt mindenki szív…és mint minden kisfaluban, minden figyelem Vianne-ra és piros cipőjére terelődik, amit ugye zsigerből elleneznünk kell. Mert az új, az valami más. A köztük lévő láthatatlan ellentétet csak erősíti a vándor cigányok megérkezése. Így Vianne rokonlélekre talál a jóképű örök vándor; Roux (Johnny Depp) személyében.
Ha nem tudunk semmi mást, ennyi is elég. Mert, ahogy a filmben Vianne-nek mágikus érzéke van ahhoz, hogy mindenki számára eltalálja a hozzá illő édességet, úgy érzéke van ahhoz is, hogy a nézőket is rabul ejtse. Dallamaival és fenséges látványaival együtt olyan üdítő ízt csal a fejünkbe, hogy garantáltan megváltozik a hangulatunk. Ilyenkor szerencsés, ha egy édességbolt szomszédságában lakunk. A film középpontjában a régi áll szemben az újítással. A nyitott és változásra éhezők-csak úgy, mint a csokira- állnak szemben, a hagyomány hű, konzervatív és betokozódott emberekkel. A csokoládé nem erkölcsi kérdés.Egyfajta érzelmi és érzéki kielégülést jelent. Erre nagyszerű példa a filmben Armande (Judi Dench) születésnapi vacsorája, amint végigjártatjuk a szemünket a lakmározó asztaltársaságon az valami felemelő.
Binoche karaktere bájos, finom és szerethető. Mégis boszorkányos ügyességgel hozza a tűzrőlpattant hölgy szerepét. Már az egész megjelenésével arra hajaz, hogy ő maga a varázs, valami újdonság. Ahogy kipirult arccal keveri a behabzsolni való csokoládét, komolyan mondom kedvem lett volna beleszippantani a levegőbe.
Alfred Molina remekül megformálta Reynaud grófját úgy, hogy a karakter humoros oldalát is engedte kibontakozni. Látszólag a csokoládé az, ami ellen küzd-, de legfőképp saját magával viaskodik-, ami felszabadítja vágyainkat, szabadjára engedi szenvedélyünket és lehetőséget ad arra, hogy levetkőzzük gátlásainkat és így vállaljuk igazi énünket.
De ne feledkezzünk meg Peter Stormare-ról sem, aki a szokásos, félelmetesen jó gazfickót biztosítja nekünk. Carrie-Ann Moss ledobta a tőle megszokott szexis ruhákat és átcserélte egy sokkal konzervatívabb, visszafogottabb öltözékre és mondhatom, jól muzsikál ebben is. Judi Dench zsenialitását azt hiszem, nem kell ecsetelnem.
Ami nekem a nagyobb meglepetést okozta az Lena Olin buja játéka volt, aki egy félénk-látszólag beteg-nőből átvedlett egy visszafogott, de szenvedélyes teremtéssé. Depp meg már olyan jámbor, kivert kutya képet vágott néha, hogy kezdtem megsajnálni. De számtalanszor bizonyította már: olyan, mint egy kaméleon, minden szerepében remekel, és ahogy sejtettük is: nála szimpatikusabb cigányt még nem láttam.
Engem hihetetlenül elkápráztatott, hogy miféle mágikus sugallata is van a filmnek. A hangulat, amit Lasse Hallström teremt, egyfajta tükör a szereplők érzései előtt. Gondoljunk csak itt Binoche és Depp gyönyörű párosára: ki táncolhatna ennél kifejezőbben?! Szó, ami szó nem cáfolhatja meg senki azt az öt Oscar jelölést, amit a film kapott. Mindenkinek ajánlom!
.jpg)
