Hosszú idő elteltével végre rászántam magam, hogy újranézem az egyik legnépszerűbb romantikus tini filmet, az Alkonyatot. Stephenie Meyer híres regényét és azok adaptációját már rengetegen kivesézték, ráadásul Google barátunk is előszeretettel dobja ki Edward vagy Bella képét, akármit is keresünk, ezzel is tagadhatatlanná váltva a tényt, hogy a csapból is a borostyánszemű vámpírok folynak.
Sejtettem, hogy nehéz dolgom lesz, hisz nemcsak hogy láttam már a filmet, de nagy kedvelője sem vagyok neki. Nem használnám azt a klisét, hogy én még a gyilkos, brutális és vad vámpírok idejében nőttem fel, de azért más elképzeléseim vannak ezekről a misztikus lényekről, mint Meyernek. Emiatt aztán elkerülhetetlen, hogy ne kritikus szemmel kövessem a történetet, már ha az ugyan létezne is.
De ne rohanjunk előre, kezdjük az elején. Alkonyat. Hangzatos címnek, pláne ha az eredeti, angol szót vesszük, ám ezzel még nem mond sokat. Sebaj, ha nem is ismerjük a történetet, de ki akarunk valamit deríteni róla, utánanézünk, hogy mi is ez. És lám! Folytatásai is vannak! Újhold, Napfogyatkozás, Hajnalhasadás… újabb töprengés után akarva-akaratlanul is valamilyen titokzatos, asztrális sztori formálódik a fejemben, ami még izgalmasnak is hangzik. A bökkenő csak az, hogy ennek a történetnek köze sincs semmi ilyesmihez, hiába is megszokott és bevett dolog a címet valamilyen összegzésként használni. Úgy látszik az Alkonyat esetében nem ez volt a cél, hanem a kedvezőbb eladási feltételek. Ugyan ki ne olvasna, kukkantana bele a könyvbe egy ilyen érdekes cím láttán?
De nem csak a negatív dolgokat emelem ki, hiába is tűnik így. A címnek van egy pozitív tulajdonsága is: a betűtípus igazán passzol a filmhez! Kicsit fantasys, kicsit aranyos, de mégsem mond túl sokat.
Bella Swan Forks-ba költözik édesapjához, mivel anyjának új férje baseballjátékos, és az idény miatt városról-városba költöznek. Ezzel kezd a film is, láthatjuk, hogy Bella (Kristen Stewart) milyen kínok közepette hagyja el a meleg és száraz Phoenixet az esős Forks-ért. Halljuk őt minderről beszélni, majd megemlíti az apját is, akit valamilyen bizarr okból a keresztnevén hív… ezt a mai napig nem sikerült még megértenem, pedig tényleg gondolkoztam rajta. Miért hívja valaki az édesapját a nevén? Miért nem csak apuként említi, vagy faterként, netán az öregemként? Furcsa, de úgy tűnik Meyernek ez jött be, vagy talán csak tapasztalatból adta ezeket a szavakat Bella szájába, hisz arról is tudunk, hogy a forksi középiskola első napjait saját élményeinek mintájára írta meg.
Azonban ez is csak újabb kérdéseket vet fel. Valóban elképzelhető, hogy egy olyan karaktert, mint amilyen Bella is, úgy fogadnak a középsuliban, ahogy azt tették a könyvben vagy a filmben? Nehéz elképzelnem, hogy Eric – a suli füle és szeme – valóban odament volna Bellához, ha saját akarata szerint dönthet. Elvégre nézzük csak: Bella ügyetlen, szerény és még félénk is. Épp adott személy lenne ahhoz, akit mindenki elkerül, és akit még csak észre sem vesznek.
A suli átlagdiákjaival a film nemigen foglalkozik. Futólag megismerjük Bella osztálytársait, aztán végül megpillanthatjuk Cullenéket, ami legalább egy kis színt hoz Stewart egyhangú teljesítménye mellett, ám ne dőljünk hátra, lesz még alkalmunk megunni a vámpírokat. Akad hozzá alkalom bőven, jó példa rá a biológia óra, amikor Bella közelebbről is megnézheti Edwardot. Ami itt a legbotrányosabb kép, az a Cullen mögé elhelyezett bagoly, mely kifeszített szárnyaival jóságos, angyali színben szeretné feltüntetni férfi főszereplőnket. Most komolyan... kit akarnak ezzel beetetni? Egyáltalán nem hiteles.
Mondanom sem kell, a párbeszédek elég unalmasra, laposra, személytelenre sikerültek. Edward legalább háromszor mondja el Bellának, hogy nem kellene barátkozniuk, egymás társaságát keresniük, mégis úgy lohol utána, mint a palotapincsi. Magyarázza ezt azzal a későbbiekben, hogy számára Bella vére olyan, mint az ő saját, személyre szabott heroinja, ez pedig egy újabb – immár a sokadik – kérdést veti fel: ezek szerint Edward nem is szerelmes, csak rabja egy függőségnek, amit nem tud kinőni? Következő állítása – miszerint Bella az egyetlen, akinek nem képes olvasni a gondolatait – pedig csak alátámasztja ezt. Mindezekből arra következtettem, hogy Edward két dolog miatt lóghat Bella nyakán: 1. előbb-utóbb csak meg akarja enni Bellát, 2. képességeibe vetett büszkesége nem hagyja, hogy bárki is kivétel legyen az ő hatalma alól. És ha Meyer korrekt módon írta volna meg a történetet – nem pedig kislányos, delejes álmodozásai szerint –, akkor szintén két eshetősége maradt volna: 1. megöli Bellát, és befejezi a sztorit, 2. Edward felveszi a genyó vámpír szerepét, nem jön össze azonnal Bellával, és mindjárt élvezhetőbb lett volna a film is.
A lapos beszélgetések mellett azonban értelmetlen jelenetek is helyet kaptak, ezek többsége pedig nem máshoz, mint Charlie Swanhoz köthetők. Kajálás Bellával az étteremben, otthoni ebéd elköltése, mikor Bella hazaér. Azon töprengtem, vajon miért tették bele ezeket a kétórás moziba, hisz ezzel csak tetőzték az unalmat, ám csak egyetlen dologra tudtam asszociálni: a cél az, hogy lássuk, Bella apja még él, létezik, és néha beszél is a lányával. Ha viszont valóban ezt szerette volna elérni a rendező, Catherine Hardwicke (A lány és a farkas), akkor a lehető legnagyobb bakit vétette, hisz ezekből a képkockákból semmi, de semmi sem derül ki. Elképzelhetetlennek tartom, hogy nem találtak jobb módszert Charlie és Bella kapcsolatának bemutatására, az pedig nem lehet mentség, hogy mindketten ennyire szótlanok…
Vámpírok. Igazából észre sem vennénk a filmben, hogy léteznek, ha Edward ötpercenként egyszer nem említené, hogy mennyire förtelmes dolog annak lenni. Nem elég, hogy állandóan szomjazik, még szörnyeteg is. Hogy miért? Mert úgy csillog, mint egy diszkógömb... Szerencsére azonban igazi vérszívókat is láthatunk a gyilkos trió feltűnésével, de csak akkor, ha kibírunk másfél órát. Ha sikerült? Hát énekeljünk el egy hipp-hipp hurrát, és bő negyed óráig még élvezhetjük is, hogy némi feszültség lépett a színre. Ez azonban felettébb gyorsan elrepül, amikor pedig már azt hinnénk, hogy vége a filmnek, akkor még továbbra is húzzák, húzzák és húzzák újabb 15 percig a stáblista felgördülését.
De hogy ne csak szidjam a mérföldkőként elhíresült filmet – pozitív, vagy negatív töltettel, ki hogy dönti el –, szót kell ejtenem a képi világról. A kétórás alkotást fakó, zöldes-kékes szín kíséri, amitől a hangulat álomszerűvé, drámaivá válik. Szüksége is van rá, mivel a történet kevés ahhoz, hogy saját lábán megálljon. A zene – amit már csak Twilightos zenének könyvelhetünk el – passzol hozzá, bár semmi extrát nem nyújt. És sajnos más pozitívumot már nem is tudok mondani, a színészi alakításokról jobb, ha inkább nem is beszélek. Kristen Stewart végig ugyanazt az arcát mutatja (1 arc, 5 film eddig), Pattison legtöbbször csak nagyokat szenved, ám míg utóbbiról legalább tudjuk, hogy Cedrick Diggoryként megállta a helyét, addig az előbbi nem tud kibújni Bella-bőréből. Új-régi filmjei is épp ugyanilyenek, egyedül talán a Pánikszobában volt szerethető, akkor is csak kislányként.
Stephenie Meyer sutba dobta a vámpírizmus bevett szokásait, és megalkotta saját, kisded álmának világát, a forksi vámpírcsaládot. Ennek ellenére mégis kötelező darabnak tartom az Alkonyatot, nem csak azért, mert manapság hülyének néznek, ha nem ismered, hanem azért is, mert okot ad arra, hogy tovább töprengjük azon, mit is esznek a tinik a csillogó vámpírokon. Reménytelen romantikusoknak ajánlom.
Emellett fölösleges dolgokkal tölti ki az időt a film.Tíz perces éneklés és öt perces futás nélkül szerintem
mindenki meglett volna ebben a filmben, de nem bele kellett raknia a rendezőnek és ezért már "művésznek" kell nevezni az urat..
