Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Érdekesnek tűnt a trailer, mondjuk, hogy várós volt, mert pont annyira megkavarta az állóvizet, hogy a néző elraktározza magában: oké, ez megérdemel egy esélyt. Ettől nem tántorított el Reynolds sem, aki sokak fejébe berögzült Van Wilder-nek, de aki kicsit is odafigyel, az azért rég rájött, hogy jóval több potenciál van Ryan-ben. Ez pedig egy igen lényeges momentuma a Buried-nek, hisz ez egy kvázi egy szereplős film, valahol Reynolds-on (is) áll vagy bukik a siker, hisz ha nem képes fenntartani a feszültséget, ha kizökken a hitelességből akár egy hajszálnyi időre is, akkor vége a mutatványnak. Nos, örömmel jelentem, hogy itt nincs hiba, végig tartotta amit kellett, hozta az elvártat -vagy talán még egy kicsivel többet is-.

Itt nincs, máshol azonban van, méghozzá jócskán. Magának a szkriptnek nagy volt a veszélye, hogy érdektelenségbe süllyed, mert oké, érdekes -és igencsak szokatlan- egy koporsóba temetett ember küszködését figyelemmel kísérni, főképp az első negyed órában. Talán még a másodikban is. A harmadik már kétséges, utána viszont a feszültség a tetőfokára hág, csak nem épp a eltervezett formában; mondjuk úgy, hogy kezdtem ideges lenni: ennyi? Ez lesz másfél órán keresztül? Ez. Mivel lényeges momentumokba nem akarok spoilerezni, megpróbálom ködösen megfogalmazni: egyéb -még laikus szemet is zavaró- hibáktól sem mentes a film, s ha akarok, akkor százával találok belekötni valót. Ez főképp azért elszomorító, mert a film sajátosságának köszönhetően nem sok mindenre kellett volna odafigyelni, sajnos még ez sem sikerült. Hogy happy end a vége vagy sem, azt majd mindenki meglátja, -megint csak:- sajnos túl sok jelentősége nincs.
Másfelől engem -ahogy öregszem úgy látszik- egyre jobban zavarnak a mögöttes mondanivalók, amiket a filmek nagy része le akar tolni a torkomon. Régen persze még nem így volt, ma már azonban felettébb irritál, s a Buried sem mentes ezektől, így utólag azt mondom kicsit túl sok is volt belőlük.

Még egyszer kiemelem: Reynolds-ra egy rossz szavunk nem lehet, senki nem alakította volna ezt jobban, hiteles maradt az utolsó utáni percig is, ez azonban nem elég, hogy megmentse a mozit. Kár érte, bár magam sem tudom, hogy hogyan lehetett volna ebből -és főképp ennyiből- egy jó filmet csinálni.  

http://hookum.blogspot.com/2010/12/buried-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A magyar film egy külön állatfaj. Párszor -igyekszem nem túlzásba vinni- már említettem egy két kritikánál: valami nagyon nincs rendben nálunk és ez nem vezethető vissza a pénz hiányára, hisz ha csak az elmúlt pár évet nézzük, akkor is számtalan olyan példát találunk a külföldi filmek közt, amelyek hihetetlen alacsony költségvetéssel bírtak, mégis egyfelől meghódították a világot, másfelől tudtak kimagaslóan jót mutatni. Nálunk valahogy az ötlettelenséget megfejelik a mindig ugyanarra a sablonra épülő romantikus hányadékkal, -amit képesek forgatókönyvnek nevezni,- majd a mozi elkészültével -és ezt sosem értettem, hogy hogy van hozzá gyomruk- megnézve rábólintanak: igen fiúk, ez kész van, mehet vetítésre. Más kérdés, hogy aki nem vak és süket, az már az első tíz perc után erőlködve nyeli vissza az ebédnek azt a részét, amit még nem emésztett meg, de még a x+100. hasonszőrű Csányi/Gesztesi/Szabógyőző/Pindroch filmre is beülnek pár tízezren, addig pedig kár is szót emelni; ha fogy a szar, persze hogy nem állítják le a futószalagot.

Talán csak a vígjáték műfaja az, amiben időről időre képesek vagyunk valami egyedivel előrukkolni, legyen szó a két világháború közötti időszakról, vagy akár az ezredfordulót követő évekről. Persze időről-időre itt is felbukkannak az erőltetett, alig végigszenvedhető próbálkozások, de ha vígjátékról van szó, akkor legalább nem kell percekig törnöm a fejem, hogy az egy kezemre eső jó magyar alkotásokat felsoroljam. Főképp tíz, tizenöt évvel ezelőtti időszakban élték virágkorukat ezek a filmek, sok jól sikerült és még több gyenge próbálkozást követően 2001-ben Rudolf Péter elkészítette az Üvegtigrist, melynek nem csak főszereplője volt, hanem Kapitány Iván mellett a rendezést is az ő nevéhez írhatjuk. A film meglehetősen nagy sikernek örvendett, -mondhatni kult lett kis hazánkban-, mégis öt évet kellett várni a folytatásra, a 2006-ban bemutatott Üvegtigris 2-re, amely minőségben meg sem közelítette az eredetit. Mert míg annál egész jól működött és átjött a szokásos magyar íz, addig a második részben mindez erőltetetté vált, s úgy tűnt, a puszta közepén álló kis vendéglátóhely csupán 90 percre elegendő érdekességet és történést hordoz magában. Így amikor a harmadik rész terve felsejlett, a készítőknek tisztában kellett lenniük azzal, hogy változtatni kell, mert ha ragaszkodnak az eddigi részek felépítéséhez, akkor a lejtőn nem lesz megállás; hát fogták magukat és -bár a szereplőgárdán nem nagyon változtattak- nem ragaszkodtak a helyszínhez és készítettek egy jó közepes road moviet.

Igen, road moviet. Az ország kedvenc Lalija ugyanis csap magának egy görbe napot -ha már kedvenc  hangú Barnabásunk ezt javasolja neki- és megcsaklizza a nagymenő Feri (Kamarás Iván) kabrióját, nekivág az országútnak, ahol a bombázó Nikibe (Szabó Erika) botlik, s addig nem nyugszik, míg a csajt gerincre nem vágja. Mindeközben a másik szálon Gaben, Cingár és Csoki végigkergeti Lalit az országon, hogy még időben észre térítsék, nehogy nagyobb baj legyen a kis kalandból, mint amennyit az ér. És hogy mit csinál mindeközben Róka? Vigyáz a megkötözött Ferire az Üvegtigrisben, persze nem túl nagy sikerrel. Aztán a történések hirtelen felpörögnek és bár Lali megkapja a hőn áhított kalandot, korántsem úgy, ahogy ő azt eltervezte.

Oké, tetszett. Nem amolyan katarzissal a végén, könnyesre röhögve magam a közepén és tenyérizzadósan az elején, de nem untam, nem szenvedtem, szórakoztam. Nekem a poénok annyira nem ültek, bár lehet, hogy nem is ez volt a cél, nekem maximum egy-egy mosolyt varázsolt az arcomra a Tigris, de mindezekkel együtt is: tetszett. Egyfelől azért, mert mertek változtatni, másfelől, mert ennek köszönhetően nem áradt belőle az erőltetett magyarszag, még ha olykor a klisék arcon is vágtak, nem rontották le számottevően a filmélményt.

A szereplők nagyon el vannak kapva, ez már az előző részeknek is nagy erőssége volt. Hogy Rudolf és Reviczky remek vígjáték -és úgy alapjában véve bármilyen- színész, az nem szorul magyarázatra. Az, hogy Gáspár Sándor számomra az egyik legnagyobb élő magyar színész, azt sem részletezném. Alapjában véve a szereplőgárda ugye ugyanaz maradt, az egyetlen -lényegesebb- pluszt a Nikit alakító Szabó Erika hozta, akinek a szerepalakítási képességeiről inkább nem írok, mert bár nem volt vele semmi gond, de a lényeg nem az alakításán volt, hanem a különböző testrészein, amik... nos maradjunk úgy diszkréten annyiban, hogy rendben vannak.

Összességében bőven volt olyan jó, hogy felkapjam a fejem egy esetleges negyedik rész hírére és volt annyira jó, hogy elfelejtsem a második okozta keserűséget. Jó magyar film kell? Akkor nézd meg a Kaméleont, vagy a Nyomozót. Ha beéred egy jó közepessel, akkor irány a mozi, vár az Üvegtigris 3.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/uvegtigris-3-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Mivel napjaink moziközönségének igazán ritkán akad lehetősége egy minőségi magyar produkciót megtekinteni, gondoltam megér egy próbát, írni az egyik hazai kedvencemről, hátha meghozom valaki kedvét hozzá, mert bizony a Lora egy kivételesen jól összehozott mű.

A filmet az a Herendi Gábor írta (részben) és rendezte, aki már a Valami Amerika első két részével és a Magyar Vándorral bizonyította rátermettségét, és azt, hogy bizony van még erő a magyar filmgyártásban. Bár az imént említett filmek is nagyon bejöttek, mégsem tenném őket az „újranézős” kategóriába. Ellenben a Lora - megkockáztatom -, nemzetközi viszonylatban is erősen megállná a helyét.

A romantikus dráma középpontjában egy okos és érzékeny fiatal lány áll, Lora, aki évek óta egyedül él, magányosan. Három éve hatalmas fordulatot vett az élete, amikor egy baleset következtében elveszítette látását. Azóta Lora borászként dolgozik, és egy koncerten borkóstolót tart, amikor a sors újra összehozza őt Gerivel. A lány először futva menekül az emlékek elől, de a felszínre tört érzéseknek köszönhetően újra találkozgatni kezdenek. Az egyre gyakoribb együttléteknek köszönhetően Lora és Geri közelebb kerülnek egymáshoz, mint gondolnák. De vajon túl tudnak-e jutni a múltjukat övező tragédia felett?

Szándékosan lett ilyen rejtélyes a tartalom leírása, ennek egy oka van: nem szeretnék spoilerezni.

Kezdeném azzal, hogy nekem egy rendkívül kellemes meglepetést okozott a film.

A dráma, romantika és a humor megfelelő adagolása nem könnyű feladat. Ahogy egy szerelmi sokszöget sem egyszerű érdekfeszítően felvázolni. Herendi Gábornak mégis sikerült összehoznia, úgy, hogy közben még a történetvezetés sem a megszokott, lineáris vonalon halad (ami amúgy különösen fontos a sztori szempontjából). A rendező nagyon ügyesen építi fel a cselekményt, rengeteg flashback alkalmazásával. A végkifejletet gyakorlatilag a legelején kitalálhatjuk, mégis sikerül lekötnie a nézők figyelmét.

A színészek jók, végre nem ripacskodnak, sőt kirobbanó formában vannak. Valamint új arcokkal is találkozhatunk (ha nem is mindegyik magyar), és ez bizony egy nagy-nagy üdefoltot jelent. Talán az egyetlen komoly gond a hosszával van. Én, Herendi helyében a nagy katarzisnál zártam volna a filmet, hogy a nézők csak pisloghassanak… igaz, ez csak egy személyes vélemény. És attól függetlenül, hogy szerintem a végét kicsit elnyújtotta a rendező, megérdemel egy nyolcast.

A Lora egy komolyan végiggondolt és jól összerakott romantikus dráma, ami képes egyszerre megnevettetni, elmerengetni, végül pedig felkavarni.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/lora-2007.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Meglehetősen, nehéz feladat kritikát írni erről a filmről, mert hiába általánosítunk, hogy egy újabb remake-kel van dolgunk (amik alapvetően gyengébbek szoktak lenni az eredetijüknél), jelen esetben mindenképpen szükség van a sztereópiáktól való elvonatkoztatásra, hiszen összességében egy abszolút, de élvezetes filmmel van dolgunk. Továbbá mindenképp le kell szögeznem, hogy én az eredeti film nagy rajongója vagyok, amit egyszerűen zseniálisnak találtam, így akarva-akaratlanul is ennek a hatása, amolyan viszonyítási pontként ott lebegett előttem.

A film leggyengébb pontjának a forgatókönyvet, valamint a rendezést tudnám megemlíteni, ebből is következik, hogy nálam nem tudta megütni az eredeti film színvonalát, ellenben a másik oldalon ott vannak a zseniális gyerekszereplők (Chloe Moretz és Kodi Smit-McPhee), akik rengeteget mentettek a filmen, és ezen a téren erősebbnek is éreztem az amerikai verziót a svéd eredetijénél. A rendezés és a forgatókönyv terén nagyon elhibázott lépés volt, hogy vették az eredeti történetet, és tele nyomatták az amerikaiakra, annyira jellemző klisékkel, így kaptunk látványos vámpírtámadásokat, amik leginkább a körből ismert Samara felgyorsított mozgására emlékeztetnek. Mégis mindezen hibákon túl, anélkül, hogy túlságosan spoilereznék, a mélypontot számomra, a történet lebutítása jelentette, mert amit az eredeti filmben csak sejteni lehetett itt már egyértelműen kimondott tényként kezeltek. Mégis, hogy ne csak rosszat mondjak, ki kell emelnem a szereplőket, akik elvitték a filmet a hátukon, és így kaptunk egy összességében élvezhető horror filmet.

A történet alapvetően nem tér el az eredetitől. A csendes lakótelepre egy új kislány költözik, tele sötét titkokkal és lassan felforgatja egy ott lakó srác életét, aki alapvetően egy kis szürke egér, valamint iskolatársainak közkedvelt célpontja. És ahogy egyre mélyül kettejük barátsága, úgy kezdenek el gyűlni a környéken a hullák is, és már az irányítás is kezd kicsúszni a kezük közül.

Elsősorban, ha lehet mindenképpen az eredeti filmet, ajánlanám annak, aki még nem látta, bár ez a mozi is képes jó szórakozást nyújtani (főleg annak, aki még nem találkozott a már említett eredeti művel). Azonban, ha valaki egy élvezetes horror filmre vágyik, akkor is nyugodtan beülhet rá, a mai felhozatal tekintetében nem fog csalódást okozni.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/let-me-in-2010_25.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Nem is olyan régen lehetőségem nyílt, pótolni a magyar mozik hatalmas hiányosságait és megtekinteni pár filmet, amire nekünk még jócskán várnunk kell. Az egyik ilyen mozi a Colin Farrell és Keira Knightley nevével fémjelzett London Boulevard volt. Kezdetnek mindenképp le kell szögezzem, hogy egy alapvetően izgis kis thrillerel van dolgunk. Számomra a film kicsit Guy Ritchie képvilágát próbálta idézni, de valahogy az összhatásnak mégse sikerült elérnie a zseniális rendező által kreált színvonalat és ez a próbálkozás bármennyire is pozitív lehetne a filmen, jól érződik ez a hiányosság, amely érezhetően rontott valamicskét az összképen. Mind emellett mindenképpen meg kell említeni, hogy egy kezdő rendező munkája a film, így korai lenne még pálcát törni a feje felett. A főszereplőket én személy szerint tehetséges színészeknek tartom és hozzák is a tőlük várható színvonalat, még ha pluszt nem is nagyon tesznek hozzá az eddigi színészi játékukhoz, továbbá a mellékszereplők is rendre a helyükön vannak. És, ahogy azt a cím is jól mutatja, az egészhez kapunk pár hangulatos Londoni helyszínt, amely az én szememben sokat képes dobni egy filmen. Egy szóval minden a helyén van egy tökéletes esti szórakozáshoz.

A történet középpontjában egy frissen szabadult elítélt (Colin Farrell) áll, aki, ahogy az lenni szokott, a börtönből szabadulva igyekezne jó útra térni. A nővérét szeretné biztonságba tudni a barátait, pedig maga mögött. Kapóra is jön neki egy újdonsült és testhez álló munka, amiben egy sikeres, és nagy népszerűségnek örvendő színésznőt (Keira Knightley) kellene védeni az agresszív és gyakran veszélyes paparazziktól. Természetesen a kapcsolatuk lassan elkezd túlmutatni egy egyszerű munkakapcsolatnál. Mind emellett, mint azt már megtanulhattuk, a múlt elől, nem olyan egyszerű elmenekülni, így ezúttal is kiéleződik a helyzet a helyi maffiával, és a szereplők is gyors ütemben kezdenek el fogyni és az események is, tovább bonyolódnak, míg végül eddig nem várt fordulatokba torkollanak.

Egy kimondottan színvonalas thriller, napjaink film felhozatalából. Azoknak, akik egy pörgős és hangulatos akciókkal tele pakolt mozira vágynak, mindenképpen ajánlott és bevállalható darab. Ha más, nem egy estés filmnek mindenképpen tökéletes választás. Nekem élvezetes szórakozásban volt részem.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/london-boulevard-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Tökéletes. Talán még soha egyetlen filmre sem mondtam ezt, legalábbis abban biztos vagyok, hogy még soha nem gondoltam ezt ennyire komolyan. Valahol szégyent érzek, hogy egyetlen pillanatra is meginogott a hitem, s azt hittem, hogy Darren Aronofsky most valami szokványossal fog előrukkolni, valamivel, ami nem üt mély nyomot bennem, amin nem fog napokig járni az eszem, amit nem fogok úton-útfélen emlegetni. Tévedtem. Megalkotta eddigi legzseniálisabb művét, s én őszintén szólva nehezen találom a szavakat. Nehezen, mert nem egyszerű elmesélni, lehet, hogy nem is akarom, hisz a végére összeáll, többé is mint egy egésszé, valamivé, amit egy picit maga a néző alkot meg, magában, ott belül, ezt pedig mindenkinek magának kell megtennie.

Dráma ez, talán valahol a legnagyobb dráma, ami történhet valakivel, a feltétel nélküli odaadás és akarat drámája, a tökéletességé. Nina (Natalie Portman) ragyogó tehetséggel megáldott balett táncos, akinek elérkezik a nagy pillanata: főszerepet játszhat a Hattyúk Tavában. Azonban hiába a technika és a tudás, hiába a mérhetetlen akarás, a jellem nehezen formálható jószág: ahhoz, hogy el tudja játszani a fekete hattyú szerepét is, a gonoszt, meg kell változnia. Ennek azonban ára van, talán túl nagy is. Aztán amikor megjelenik egy új táncos a színen, aki pontosan olyan, mint Ninának lennie kellene, valami elszabadul, valami, amit nem lehet irányítani. Lily (Mila Kunis) valóban a szerepre hajt? Vagy csak a kényszerképzetek uralkodnak el Ninán? Ez korántsem ilyen egyszerű.

Az, amit Natalie Portman ebben a filmben nyújtott, az egész egyszerűen hihetetlen, ezzel övé 2010 női alakítása, nincs kétség, nincs vita. Mila Kunis és Vincent Cassel kiváló választás volt, ezzel pedig nagyjából bezárult a kör; a többi szereplőnek nincs számottevő jelentősége. Aronofsky pedig megcsinálta: olyan szinten hatott rám a film, hogy a vége után csak pislogtam; igen, köszönjük, ez A film, így kell ezt csinálni. Egy abszurd helyzet, ahol úgy épül fel a feszültség, hogy szinte észre sem veszed, de már majdnem rettegsz; úgy vélem megvan melyik film tarol idén az Oscar gálán. Nálam mindent visz.

Perfect.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/black-swan-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

http://hookum.blogspot.com/2010/12/pirates-of-caribbean-on-stranger-tides.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Kanadai film aránylag ritkán kerül terítékre -már ami engem illet- de erről az alkotásról egész jó hírek keringtek, így muszáj voltam meglesni. Megvallva őszintén, két apró dolgot leszámítva akár francia filmnek is simán elmenne, egyedül a rendőrautó, illetőleg a fuck you, mint egyetlen angol kifejezés rántott vissza a valóságba: itt bizony nem európai terméket sasolok. Az alapelgondolása egyébként remek, egy árva rossz szavam nem lehet rá, ellentétben a megvalósításra sajnos már nem csak dicsérő mondatokat tudok papírra vetni.

Történetünk főhőse Bruno Hamel (Claude Legault), jó hírő sebész, boldogan él feleségével és tündéri kislányával. Ám egy nap az idillnek vége szakad: a kis Jasmine-nak nyoma vész, s mire megtalálják, őt már brutálisan megerőszakolta és megölte egy pedofil, egy bizonyos Anthony Lemaire, akit nem sokkal később a rendőrség őrizetbe is vesz. Bruno azonban nem hagyja a szervekre a büntetés végrehajtást; miután mindent részletesen megtervez, elrabolja Lemaire-t és módszeresen megkínozza. A rendőrség mindent megtesz, hogy a hét nap letelte előtt megtalálják őket, megmentve ezzel Bruno-t mert ha igazat mondott, akkor egy hét múlva, pontosan a kislánya születésnapján megöli azt, aki tönkretette a családját. Kérdés persze, hogy Anthony kibírja e addig élve, míg eljön az idő.

Amiben a film egyik nagy erénye rejtezik, az az, hogy a kellő részeknél sokkoló képi világgal dolgozik, nem ismer tabut és ez valahol nagyon elmélyíti a -az egyébként sem egyszerű- téma komolyságát. Persze kérdés, hogy kinek mennyire gyomorforgató, amikor a kamera részletesen végigpásztáz egy megerőszakolt, megölt kislányon, de a kicsit betegebb lelkületűeknek igazi megváltás lesz majd a kínzássorozat, az igazi bosszú. Melyet szintén profin oldottak meg, akármennyire töröm a fejem, nem jut eszembe film, ahol ezt a témát ilyen igényesen feldolgozták volna. A hiba -ami nem is olyan kicsi- pedig itt csúszik a számításba: amennyire zseniális(ak) a kínzós rész(ek), legalább oly unalmas a töltelék, amiből rengeteg van, sokkal több, mint amennyit a sztori elbír. Nem kellett volna ebből egy majd két órás mozit csinálni, mert nincs ami kitöltse (vagyis lenne, de azt már nem merték meghúzni, hogy hatvan percig a szenvedést nézzük, nagy kár, nagyon nagy kár). Ennélfogva jó párszor volt olyan, hogy dühömben legszívesebben átpörgettem volna a vontatott perceket, amelyek semmi jelentőséggel nem bírtak, hisz a hangsúly végig a bosszún van, azon, hogy TE mit tennél, ha hasonló helyzetbe kerülnél. Ha jönne egy őrült, egy pedofil, aki megöli azt aki a legfontosabb a számodra: te mit tennél?

http://hookum.blogspot.com/2010/12/seven-days-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A japánok képregényei - a mangák -, hamar teret hódítottak Amerikában, majd kisvártatva Európába is eljutottak. Nem kellett sokat várni hát, hogy megjelenjen ezeknek a műveknek a mozgóképre vitt változata is, az anime. Azóta pedig minden kontinensen igen komoly szubkultúra alakult ki a műfaj körül. Meg kell valljam, én is beálltam a sorba, hiszen rengeteg nagy kedvencem került ki a japán animátorok kezei körül. Talán elsőként még a Dragon Ball-nak sikerült elvarázsolnia, mely kétségtelenül mély nyomott hagyott bennem, hiszen gyerekkorom talán kedvenc rajzfilm sorozatáról beszélünk (megjegyzem, a mai napig nagyon szeretem).

Hogy miért is döntöttem úgy, hogy összeírom a 10 kedvencemet a műfajból? Egyrészről a legújabb zombis sorozat miatt, amire ráakadtam, ez pedig a High School Of The Dead, ami szerintem jóval szórakoztatóbbra sikeredett élőszereplős társánál (The Walking Dead), attól függetlenül, hogy a tipikus japán elemeket magánviselő széria (szexuális aberráltság, gore-hatás) nem tartalmaz különösebben mély mondanivalót, célja pusztán a szórakoztatás. Miután ajánlani mertem a HOTD-et az ismerőseimnek, rájöttem, hogy nagyon alulképzettek az animék terén… ahogy később rá kellett jönnöm, én is az vagyok. És ez a legfőbb oka, hogy e cikket megírom; olyan alkotásokat próbáltam összegyűjteni egy csokorba, melyeket legalább egyszer érdemes megtekinteni. Persze azóta már tudom, hogy én is igen alultáplált vagyok e téren, és még nagyon sok anime-kalsszikust pótolnom kellene (Castle in the Sky, Vampire Hunter D, My Neighbour Totoro, Whisper of the Heart, Metropolis… stb.), de a számomra „legnagyobb” tízet a következő produkciók jelentik:

a bejegyzés még nem ért véget, kattints ide a folytatáshoz...

http://hookum.blogspot.com/2010/12/top-10-anime.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A tinivígjáték nem egy könnyű műfaj, főleg nem olyan egyszerű, mint az elsőre tűnhet, nem véletlen, hogy a temérdek hulladék mellett alig pár olyan van, ami időtálló és nyomot tud hagyni a nézőben. A Könnyű Nőcske a szabályt erősítő kivételek közé tartozik, megfogott és magába szippantott, holott nem ígért világmegváltó dolgokat; mégis: az egyik legjobb film, amit az elmúlt hónapokban láttam.
A sikere pedig sok apró zseniális húzás egyvelege: érdekes módon a legkevésbé a történet az ami kiemeli a hasonszőrű alkotások közül, hisz egy átlagos középiskolás lány élete nehéz, ezt a hollywoodi filmesek már belénk verték, kitörölhetetlenül.

Még akkor is, ha ez nem a szokványos szenvedős sztori, hanem azért annál egy picivel több, önmagában még nagyon kevés lenne az elsöprő sikerhez. Itt jönnek azonban a fentebb említett zseniális húzások, amik miatt az egész annyira feelgood mozi lett, hogy legszívesebben azonnal megnézném még egyszer. Aztán még egyszer. Jól eltalált másodlagos karakterek és bravúros casting: ez a titkos recept egyik fő összetevője. Amellett, hogy -egy kivételtől eltekintve- semelyik szereplőre nem tudok rosszat mondani, szerencsére van akiket a jók közül is ki tudok emelni: Stanley Tucci és Patricia Clarkson úgy hozzák a tökéletes szülőket, hogy spinoffért kiált, sajnálatos -de szükségszerű- okból meglehetősen keveset láthatjuk őket, de amikor az ő pár percük van porondon, akkor mindenkit lemosnak a vászonról. Ugyancsak jól hozta a legjobb fej tanárt Thomas Haden Church, ezzel pedig elérkeztem az egyetlen -számomra- gyenge ponthoz: Lisa Kudrow számomra már nagyon erőltetett. Az egyetlen problémám vele az, hogy mindig ugyanazt hozza, Phoebe karaktere szinte eggyé vált vele; ez nekem túl sok, túl gyenge.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/easy-konnyu-nocske-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

http://hookum.blogspot.com/2010/12/kommentar-nelkul-mert-annyira-tipikus.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Oké, ez most az egyszerűsége ellenére is tetszett. Nem mondom, hogy a horrorok közt ez a csúcs, de a mostani vérszegény felhozatalban nálam megállta a helyét, még ha a film újranézés faktora a nullához közelít is. Mert valahol kicsit bárgyú film volt, valahol egy icipicit para, összességében -szerencséjére- kellően rövid, így az izgalmat fenntartotta, bár nem tördeltem a kezem, nem hánytam el magam: jól szórakoztam.

Kicsit lassan indul be a cselekmény, de még kellő időben ahhoz, hogy ne adjam fel idő előtt, ugyanakkor ha egyszer megkezdődik az érdemi rész, elég pörgősre kapcsolnak az események. Mint mondtam, összességében nem egy kimagasló alkotás, simán vállalható, azzal együtt, hogy a katarzis elmarad a végén. Hatalmas színészi alakításokra éppúgy ne készüljön senki, mint ahogy a milliós CGI effektek is kimaradtak; ez egy alacsony költségvetésű horror, jól összerakott sztorival. Apropó sztori: a forgatókönyv annak a z M. Night Shyamalan-nak köszönhető, akinek a nevéhez többek közt a Hatodik Érzék, vagy a Jelek kötődik, s akinél remélem, hogy kifelé tart a hullámvölgyből, amely a The Happening-el kezdődött és az Utolsó Léghajlítóval teljesedett ki. A Devil -még ha nem is ő rendezte- már azért erre utal.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/devil-ordog-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Legutóbbi írásom után megfogadtam, hogy a következő cikkemben sokkal kritikusabb és kötekedőbb leszek az adott alkotással szemben, elsősorban azért, mert az olvasói visszajelzések alapján kiderült, hogy túlságosan dicsérem a filmeket. Mivel az olvasónak mindig igaza van, én ezzel nem szállok vitába és elfogadom, viszont sajnos ismét olyan film került elém, aminél nem tudok ennek eleget tenni. Az Egek Ura engem megvett, az utolsó porcikámig.

Nem vagyok az a típus, aki a díjak alapján ítéli meg a filmeket. Számomra a Bombák földjén vagy épp az Avatar is szimpatikus volt, de egyiktől se voltam elájulva. Az elsőből hiányzott egy picit több akció, egy picit több 'film', míg az utóbbi a látványon és a számítógépes munkán kívül (ami viszont fantasztikus volt) semmi mást nem nyújtott számomra; talán nem is volt más dolga. Mindezt csupán azért bocsátom előre, mert az Up In The Air is rengeteg rangos, nemzetközi jelölést és díjat kapott, és talán épp ezért előre féltem, hogy nem fog tetszeni. Töredelmesen bevallom, hogy tévedtem, előítéleteim korlátait teljes mértékben lebontották.

A film eredeti és magyar címe is teljesen helytálló. Ryan Bingham (George Clooney) valóban az egek ura. Élete két dologról szól: a repülésről (célja a 10 millió megtett mérföld) és emberek kirúgásáról. Ez a munkája, bármennyire is furcsa. Megteszi azt, amit a különböző vállalatok főnökei képtelenek: felmond az alkalmazottaknak. Teszi mindezt úgy, hogy se előtte, se utána nem fogja látni az illetőket, de még a céget sem, ahol 'tisztogat'. Dolga végeztével visszamegy a szállodai szobájába, a bárpultnál elkortyolgat egy pohár italt és esti társaságot keres magának. Csak azért, hogy másnap repülőre szállva ugyanezt egy másik állam, másik városában megtegye. Már maga ez a szituáció is elég bizarr, valljuk be magunknak. Milyen élet ez? Ki akar ilyet? Senki? De nézzük meg a másik oldalát a dolgoknak. Jól keres, független, azzal bújik ágyba akivel akar, szabad életet él, VIP hűségkártyája van szinte mindenhová és folyamatosan utazhat. Milyen élet ez? Ki akar ilyet? Mindenki? Költői kérdések.

Kiszámíthatóan kiszámíthatatlan élete azonban megváltozik, amikor a munkahelyén egy fiatal alkalmazott, Natalie (Anna Kendrick), új módszert talál ki az elbocsátási procedúra korszerűsítésére, a költségek lefaragása végett. Ennek egyenes következménye lenne, hogy Ryan folyamatosan mozgó élete egy szempillantás alatt megszűnne, és irodába kerülne. Ő azonban képtelen feladni életstílusát és függetlenségébe vetett hitét, kétségbeesetten próbál kiutat találni. Eközben megismerkedik a gyönyörű, vonzó és hasonló életstílust folytató Alexszel (Vera Farmiga), és élete lassan, de visszafordíthatatlanul új irányba indul.

A filmben folyamatosan jelenlévő kérdés egyszerű, de nagyon nehéz: feladjuk a függetlenségünket, önmagunkat, eddig meggyőződésünket és kipróbálunk valami újat, ami rengeteg lehetőséget, de ugyanakkor veszélyt is rejt. Vagy hűek maradunk önmagunkhoz, és elfogadjuk a saját jellemünket, még ha ez mások - a többség - számára elfogadhatatlan is. Melyiket választjuk? Többet nem akarok elárulni a film cselekményéből, mert talán már így is súroltam a spoiler határait. Férfi létemre George Clooney minden filmjében levesz a lábamról, ez most se történt másképp. Ez a szerep talán még jobban áll neki, mint az Ocean's féle szépfiú-karakter. A filmben végig jelenlévő bájos, de szomorkás mosolya leginkább a Michael Claytonra emlékeztetett. Természetesen a többi szereplő is nagyon a helyén van, kitűnően alakítanak, ígéretes tehetségek. Remélem még sok filmben láthatjuk őket, főleg a két vonzó hölgyeményt. 

Zárásként néhány szó a hangulatról. Nem engedi a film, hogy teljes mértékben kiteljesedjen a dráma, folyamatosan próbálja ellensúlyozni, apró humorral, szösszenetekkel. Talán ez az, amit hibaként fel tudok róni. Nem vállalták be, hogy még komolyabb legyen. Bár történetében, hangulatában más, de alapjában mégis nagyon hasonlít Az Időjóshoz. Mindkét film az útkeresésről, önmagunk kereséséről és megtalálásáról szól. Épp ezért, nagyon sokszor megnézhető, mert mindig valami újat tud mutatni. Hisz Rólad szól.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/up-in-air-egek-ura-2009.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 2010-es év egyik legjobban várt folytatása a számítógép második lázadása, avagy a Tron: Örökség. Ezért is gondolom úgy, hogy megérett egy bejegyzés a korszakalkotó első részről.
A főhősünk, Kevin Flynn, amolyan tipikus nyolcvanas évekbeli laza naplopó, akit talán Marty McFly-hoz tudnék leginkább hasonlítani. A fiatal programozó, állását vesztve, hacker-ként éli mindennapjait, azon fáradozva, hogy bejusson az egykori munkahelyének, az ENCOM-nak a rendszerébe, melyet a hírhedt Master Controll Program felügyel, csakhogy a nagyhatalmú progi nem adja magát olyan könnyen, és száműzi hősünket ebbe a veszélyekkel teli virtuális valóságba. Flynn, a kibertérben összefut a titokzatos Tron-nal, akiről kiderül; arra tervezték, hogy megdöntse az elnyomó hatalmat. Kevin tehát mindent elkövet annak érdekében, hogy a program teljesíteni tudja célját – hiszen más módot nem lát arra, hogy visszajuthasson a saját világába.

Egyszerre mulatságos és tanulságos, mai, 3D látványorgiához szokott szemmel újra nézni a ’82-es Tron-t. Lehet, hogy ma már nevetségesnek tűnik, de ez nem feltétlenül a mozi technikai oldalának tekinthető. John Mansbridge és Al Roelofs munkája bizony jó néhány évvel megelőzte a korát. Igaz, az akkori, kezdetleges megoldások korlátozott lehetőségei érződnek rajta, de ettől függetlenül ez lett a Tron legerősebb pontja. Minden más, azt kell hogy mondjam, alig közelíti meg egy középkategóriás sci-fi legalját – kezdve a borzasztó színészi alakításokon át (ekkor még Jeff Bridges sem tűnik valami nagy reménységnek), a tántorgó történetvezetésig, vagy a röhejes zenéig (és akkor még a ruhákról nem is beszéltem).

Ennek ellenére, a számítógépes játékok hajnalán, amikor mindenki falta az újabbnál-újabb videojátékokat (Space Invaders 4ever!), amik talán nevetségesnek tűnhetnek a mai szemnek, fapados külcsínjeikkel, vitathatatlanul megalapozták korunk játékpiacát. És ezért fontos megemlítenünk Steven Lisberger sci-fijét, hiszen nem szólt másról, mint minden akkori gyerek, vagy tinédzser álmáról: bekerülni és résztvevőjévé válni az akcióknak!
A Tron hibáit tehát könnyű lenne az adott korra fogni, ám valójában, már akkor sem számított egy erős műnek. A történet több helyen is megbicsaklik. Míg a film elején megismerjük Kevint, és megkedveljük, bejön a képbe Tron, aki fokozatosan kezdi kiszorítani hősünket, mígnem ő válik a mű központi figurájává - mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni ki is legyen a főszereplő.

A CGI úttörő használata ellenére, a film nagyot hasalt a mozi pénztáraknál, ám hamarosan egyre bővülő rajongótáborra tett szert a computer geek-ek körében, míg végül magáénak mondhatta a jól megérdemelt elismerést. Érdekesség, hogy az Akadémia nem volt hajlandó a legjobb különleges effektusok díjára jelölni a filmet, mert csalásnak tartották a számítógépes effektusok alkalmazását. Egy biztos, az adott technikai korlátok és a vérszegény kivitelezés miatt képtelen volt olyan kultstátuszt betölteni, mint amilyenre a Star Wars képes volt öt évvel azelőtt.

A Tron talán legnagyobb értéke az, hogy ez volt az első olyan alkotás a mozgókép történetében, amely olyan fogalmaknak adott látható formát, mint a kibertér. A számítógép hajnalán ezek a látványelemek (pl.: neonfények fekete alapon) nem kis izgalmat okoztak a PC szerelmeseinek. Meg aztán azt se felejtsük el, hogy a mozi leginkább a gyerekek táborát kívánta megcélozni, és biztos vagyok benne, hogy nagy sikert is aratott a legtöbbjüknél.
A Tron-ra annak idején is csak a vizuális hatás miatt ültek be, és ez most se lesz másképp - nem mintha ezzel bármi baj lenne, kell ilyen is.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/tron-szamitogep-lazadasa-1982.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

http://hookum.blogspot.com/2010/12/news-20101217.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Ismét terítéken egy klasszikus amerikai mese. A film egy magányos, hiperaktív kölyök fejében lejátszódó látomás szeretne lenni, ami a számára különösen érthetetlen világból való menekülést próbálná szimbolizálni. Leginkább a Híd Terabithia Földjére című mozihoz tudnám hasonlítani, annyi különbséggel, hogy azért Csupó Gábor munkája (ezzel ellentétben) igen erősre sikeredett.
Az Ahol a Vadak Várnak, a felnőttéválást szeretné bemutatni a maga sajátos módján; Max, akit édesanyja egyedül nevel, egy nagyobb veszekedés után elszökik otthonról. A fiú a képzeletébe menekül, egy hatalmas szigetre, ahol az óriási, leginkább családhoz hasonló közösségben élő „vadak” várják. Max kihasználja hiszékenységüket és naivitásukat, így a királyukká választja magát. Ám Max is tudja, nem maradhat velük örökké, hisz őt is várja egy család odahaza.

Megmondom őszintén, nekem abszolút nem nyerte el a tetszésemet a film. Végig úgy éreztem, hogy többnek akar látszani, mint ami. Nem is nagyon jut eszembe semmi jó a látottakkal kapcsolatban, így hirtelen. Talán a vadak szinkronhangjai, akik azért képesek voltak valamicskét tenni az ügyben, hogy el ne aludjak. A másik pozitívum, amit még ki lehetne emelni, azok a szép képek, mert bizony, - ha másra nem is - erre nagyon ügyeltek az alkotók (az operatőrnek jár egy piros pont).

Ám ami miatt képtelen működni a film, azok pont a karakterek. Ami azért is furcsa, mert egy híres gyerekkönyv esetében ez nem gyakran szokott előfordulni. Én személy szerint nem olvastam az eredeti művet, így semmi viszonyítási alapom nincs, de nem hiszem el, hogy ennyire üres és felszínes volna. Feltételezem ebben a forgatókönyvírók a ludasak. Persze ez csak feltételezés, mivel, mint mondottam a könyv kimaradt az életemből.

Az Ahol a Vadak Várnak-kal az a legfőbb probléma, hogy a gyerekek még nem hiszem, hogy igazán megértenék, mit is szeretne a film valójában üzenni, önmagában pedig nem képes fent tartani az érdeklődésüket. A felnőtteknek pedig nem hinném, hogy bármi érdekeset tartogatna, hiszen már láthattunk mozit ebben a témában, sokkal gusztusosabban és finomabban (Híd Terabithia Földjére, Nagy Hal) tálalva. Így megmarad valahol a kettő között.

Az egyszer biztos, hogy nem könnyű szeretni ezt a filmet - legalábbis nekem nem sikerült.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/where-wild-things-are-ahol-vadak-varnak.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A fő befutónak idén A Király Beszéde tűnik, Johny Depp pedig két kategóriában is jelölt. Lássuk, hogy a menetrendszerűen minden januárban megrendezett Golden Globe gálán kik és főképp miért izgulhatnak:

http://hookum.blogspot.com/2010/12/68-golden-globe-dij-jeloltjei.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Géla Babluani író-rendező 2005-ös, azonos című filmjének remake-je került most terítékre. Az érdekesség az, hogy Babluani vitte vászonra ismét a történetet, mondjuk úgy, hogy kicsit több pénzből, kicsit nagyobb sztárokkal. A történet egyszerű, a recept is az, csupán arra kellett odafigyelni, hogy mindez együtt működjön is. Félig-meddig sikerült is ezt elérni, bár korántsem sikerült tökéletesre az összkép.

Adott egy srác, Vince (Sam Riley), aki bajban van. No, nem ő követett el bűnt, csak az élet érte utol: édesapja beteg, s a költségek miatt el kell árverezni a házukat, egy élet munkáját. Így aztán amikor egy véletlen lehetőség képbe kerül, Vince nem tétovázik: bár fogalma sincs arról, hogy mire vállalkozik, egyben biztos: egyetlen nap alatt kereshet annyi pénzt, amivel az összes problémája megoldódik. Fogja magát, és elindul élete kalandjára, ami korántsem úgy alakul, ahogy azt ő elképzelte volna.

Ugyanis egy kegyetlen játékba csöppen: Alig több, mint egy tucatnyi, akik megragadják az utolsó lehetőséget; egy halálos játék, amely egyszerűségénél fogva nem ismer kibúvót: ahogy peregnek az órák, úgy fogynak a jelöltek, s a végére csak egy maradhat. Igen, egy aki mindent visz.
Vajon Vince lesz a szerencsés tizenhármas? Vajon túléli?

Ironikus voltam persze, ezzel le is lőném a poént -ami sajnos nincs-. Pont ott tudunk fogást találni a mozin, ahol nem szabadna: a feszültségkeltéssel sajnos akadnak problémák. Hellyel-közzel -és többnyire- működik a dolog, sőt, simán fogyasztható a mozi, de semmi maradandót nem alkot. Persze öröm volt olyan színészeket látni újra, mint Statham, Rourke, és a lassan kedvenccé avanzsáló Zayas, Skarsgard, de ez még önmagában nem elég. Egyszeri élmények elmegy, ha nincs mást nézned, egyébként nyugodtan elkerülheted.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/13-13-as-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Retired Extremely Dangerous, vagyis RED. Ami magyarul valahogy így hangzik: "rendkívül veszélyes nyugdíjas". Nem vicc, tényleg innen jött a film címe, ráadásul egy mini-szériás képregény adaptációja. Azt nem tudom, hogy milyen a képregény, de azt már igen, hogy milyen lett a film.

A történet nem túl bonyolult. Frank (Bruce Willis), Joe (Morgan Freeman), Marvin (John Malkovich) és Victoria (Helen Mirren) volt CIA ügynökök. Két közös tulajdonságuk van: mindannyian a legjobbak voltak, és mára már mindannyian nyugdíjasok lettek. Békésen és unalmasan élik mindennapjukat, beletörődve az elkerülhetetlenbe: megöregedtek. Ám ekkor váratlan fordulat történik: a CIA úgy dönt, hogy kiiktatja őket, mert olyasmit tudnak, amit nem kéne, és veszélyt jelentenek a szervezetre és bizonyos érdekekre.A négy kisnyugdíjas nyomába ered William Cooper (Karl Urban), akinek likvidálnia kell őket. És innentől kezdve nincs megállás.

http://hookum.blogspot.com/2010/12/red-red-2010.html