Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 2010-es év egyik legjobban várt folytatása a számítógép második lázadása, avagy a Tron: Örökség. Ezért is gondolom úgy, hogy megérett egy bejegyzés a korszakalkotó első részről.
A főhősünk, Kevin Flynn, amolyan tipikus nyolcvanas évekbeli laza naplopó, akit talán Marty McFly-hoz tudnék leginkább hasonlítani. A fiatal programozó, állását vesztve, hacker-ként éli mindennapjait, azon fáradozva, hogy bejusson az egykori munkahelyének, az ENCOM-nak a rendszerébe, melyet a hírhedt Master Controll Program felügyel, csakhogy a nagyhatalmú progi nem adja magát olyan könnyen, és száműzi hősünket ebbe a veszélyekkel teli virtuális valóságba. Flynn, a kibertérben összefut a titokzatos Tron-nal, akiről kiderül; arra tervezték, hogy megdöntse az elnyomó hatalmat. Kevin tehát mindent elkövet annak érdekében, hogy a program teljesíteni tudja célját – hiszen más módot nem lát arra, hogy visszajuthasson a saját világába.
Egyszerre mulatságos és tanulságos, mai, 3D látványorgiához szokott szemmel újra nézni a ’82-es Tron-t. Lehet, hogy ma már nevetségesnek tűnik, de ez nem feltétlenül a mozi technikai oldalának tekinthető. John Mansbridge és Al Roelofs munkája bizony jó néhány évvel megelőzte a korát. Igaz, az akkori, kezdetleges megoldások korlátozott lehetőségei érződnek rajta, de ettől függetlenül ez lett a Tron legerősebb pontja. Minden más, azt kell hogy mondjam, alig közelíti meg egy középkategóriás sci-fi legalját – kezdve a borzasztó színészi alakításokon át (ekkor még Jeff Bridges sem tűnik valami nagy reménységnek), a tántorgó történetvezetésig, vagy a röhejes zenéig (és akkor még a ruhákról nem is beszéltem).
Ennek ellenére, a számítógépes játékok hajnalán, amikor mindenki falta az újabbnál-újabb videojátékokat (Space Invaders 4ever!), amik talán nevetségesnek tűnhetnek a mai szemnek, fapados külcsínjeikkel, vitathatatlanul megalapozták korunk játékpiacát. És ezért fontos megemlítenünk Steven Lisberger sci-fijét, hiszen nem szólt másról, mint minden akkori gyerek, vagy tinédzser álmáról: bekerülni és résztvevőjévé válni az akcióknak!
A Tron hibáit tehát könnyű lenne az adott korra fogni, ám valójában, már akkor sem számított egy erős műnek. A történet több helyen is megbicsaklik. Míg a film elején megismerjük Kevint, és megkedveljük, bejön a képbe Tron, aki fokozatosan kezdi kiszorítani hősünket, mígnem ő válik a mű központi figurájává - mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni ki is legyen a főszereplő.
A CGI úttörő használata ellenére, a film nagyot hasalt a mozi pénztáraknál, ám hamarosan egyre bővülő rajongótáborra tett szert a computer geek-ek körében, míg végül magáénak mondhatta a jól megérdemelt elismerést. Érdekesség, hogy az Akadémia nem volt hajlandó a legjobb különleges effektusok díjára jelölni a filmet, mert csalásnak tartották a számítógépes effektusok alkalmazását. Egy biztos, az adott technikai korlátok és a vérszegény kivitelezés miatt képtelen volt olyan kultstátuszt betölteni, mint amilyenre a Star Wars képes volt öt évvel azelőtt.
A Tron talán legnagyobb értéke az, hogy ez volt az első olyan alkotás a mozgókép történetében, amely olyan fogalmaknak adott látható formát, mint a kibertér. A számítógép hajnalán ezek a látványelemek (pl.: neonfények fekete alapon) nem kis izgalmat okoztak a PC szerelmeseinek. Meg aztán azt se felejtsük el, hogy a mozi leginkább a gyerekek táborát kívánta megcélozni, és biztos vagyok benne, hogy nagy sikert is aratott a legtöbbjüknél.
A Tron-ra annak idején is csak a vizuális hatás miatt ültek be, és ez most se lesz másképp - nem mintha ezzel bármi baj lenne, kell ilyen is.
A főhősünk, Kevin Flynn, amolyan tipikus nyolcvanas évekbeli laza naplopó, akit talán Marty McFly-hoz tudnék leginkább hasonlítani. A fiatal programozó, állását vesztve, hacker-ként éli mindennapjait, azon fáradozva, hogy bejusson az egykori munkahelyének, az ENCOM-nak a rendszerébe, melyet a hírhedt Master Controll Program felügyel, csakhogy a nagyhatalmú progi nem adja magát olyan könnyen, és száműzi hősünket ebbe a veszélyekkel teli virtuális valóságba. Flynn, a kibertérben összefut a titokzatos Tron-nal, akiről kiderül; arra tervezték, hogy megdöntse az elnyomó hatalmat. Kevin tehát mindent elkövet annak érdekében, hogy a program teljesíteni tudja célját – hiszen más módot nem lát arra, hogy visszajuthasson a saját világába.
Egyszerre mulatságos és tanulságos, mai, 3D látványorgiához szokott szemmel újra nézni a ’82-es Tron-t. Lehet, hogy ma már nevetségesnek tűnik, de ez nem feltétlenül a mozi technikai oldalának tekinthető. John Mansbridge és Al Roelofs munkája bizony jó néhány évvel megelőzte a korát. Igaz, az akkori, kezdetleges megoldások korlátozott lehetőségei érződnek rajta, de ettől függetlenül ez lett a Tron legerősebb pontja. Minden más, azt kell hogy mondjam, alig közelíti meg egy középkategóriás sci-fi legalját – kezdve a borzasztó színészi alakításokon át (ekkor még Jeff Bridges sem tűnik valami nagy reménységnek), a tántorgó történetvezetésig, vagy a röhejes zenéig (és akkor még a ruhákról nem is beszéltem).
Ennek ellenére, a számítógépes játékok hajnalán, amikor mindenki falta az újabbnál-újabb videojátékokat (Space Invaders 4ever!), amik talán nevetségesnek tűnhetnek a mai szemnek, fapados külcsínjeikkel, vitathatatlanul megalapozták korunk játékpiacát. És ezért fontos megemlítenünk Steven Lisberger sci-fijét, hiszen nem szólt másról, mint minden akkori gyerek, vagy tinédzser álmáról: bekerülni és résztvevőjévé válni az akcióknak!A Tron hibáit tehát könnyű lenne az adott korra fogni, ám valójában, már akkor sem számított egy erős műnek. A történet több helyen is megbicsaklik. Míg a film elején megismerjük Kevint, és megkedveljük, bejön a képbe Tron, aki fokozatosan kezdi kiszorítani hősünket, mígnem ő válik a mű központi figurájává - mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni ki is legyen a főszereplő.
A CGI úttörő használata ellenére, a film nagyot hasalt a mozi pénztáraknál, ám hamarosan egyre bővülő rajongótáborra tett szert a computer geek-ek körében, míg végül magáénak mondhatta a jól megérdemelt elismerést. Érdekesség, hogy az Akadémia nem volt hajlandó a legjobb különleges effektusok díjára jelölni a filmet, mert csalásnak tartották a számítógépes effektusok alkalmazását. Egy biztos, az adott technikai korlátok és a vérszegény kivitelezés miatt képtelen volt olyan kultstátuszt betölteni, mint amilyenre a Star Wars képes volt öt évvel azelőtt.
A Tron talán legnagyobb értéke az, hogy ez volt az első olyan alkotás a mozgókép történetében, amely olyan fogalmaknak adott látható formát, mint a kibertér. A számítógép hajnalán ezek a látványelemek (pl.: neonfények fekete alapon) nem kis izgalmat okoztak a PC szerelmeseinek. Meg aztán azt se felejtsük el, hogy a mozi leginkább a gyerekek táborát kívánta megcélozni, és biztos vagyok benne, hogy nagy sikert is aratott a legtöbbjüknél. A Tron-ra annak idején is csak a vizuális hatás miatt ültek be, és ez most se lesz másképp - nem mintha ezzel bármi baj lenne, kell ilyen is.
