Gaál Noémi, Onyutha Judit, Németh Lajos, Pataki Zita, Aigner Szilárd. „Mi a közös bennük?” –teszem fel a sablonos kérdést. A választ könnyű kitalálni, időjárás-jelentőkről van szó, méghozzá a szakma legnépszerűbb és legismertebb hazai alakjairól. Csinosak, okosak, kifinomultak – egyszóval képernyőre valók, média-személyiségek. Mennyire különböznek ők tőlünk? Fölöttünk állnak a ranglétrán vagy ugyanolyan hétköznapi emberek, mint mi, hétköznapi problémákkal? Van –e egyáltalán olyan, hogy hétköznapi probléma? Vagy talán nem is vagyunk olyan különbözőek? Vajon a mi lányunkat is rongyos bukszának csúfolták az iskolában? Kik is vagyunk mi, és merre tartunk?
„A nehezen járható út és az egyetlen helyes út gyakran ugyanaz.”
A Steve Conrad által írt és Gore Verbinski rendezésében készült ’The Weather Man’ (Az időjós) cseppet sem könnyíti meg a dolgunkat, ha a fenti kérdésekre keressük a választ. A film alapja nagyon egyszerű: adott Dave Spritz (Nicolas Cage) egy sikeres és jómódú időjárás bemondó, valamint a szétszakadt családja. A képlet tehát nincs túlbonyolítva, Davenek össze kell szednie magát, és visszaszereznie volt feleségét és 2 gyermekét, hogy bebizonyíthassa az apjának, hogy nem egy idióta pöcs. Nézzük a hozzávalókat. Ott van Noreen, Dave ex-felesége, aki nem a világ legszelídebb teremtése, de elvileg szereti a gyermekeit, akik közül a fiatalabb Shelly túlsúlyos, depressziós és cigizik, az idősebbik Mike pedig épp elvonókúrán van és a mentorával tölti ideje java részét, aki nagyon jó fej, csak állandóan izzad és pedofil hajlamait Mike-on szeretné kiélni. Részt vesz az eseményekben, még ha csak passzívan is, Russ, Noreen új pasija, és a végére hagytam Dave édesapját, aki egy Pulitzer-díjas író, Robert Spritzel (Michael Caine). „David, ez az élet szar.”
Láthatjuk, hogy nem ez minden idők legfurfangosabb forgatókönyve, hisz hasonló körítésben, hasonló témában rengeteg filmet láthattunk már. Akkor mi a különbség? Miért ajánlom éppen ezt? Egyszerű: mert ez nem egy film. Ez a nagybetűs ÉLET valós drámája, annak minden sötét bugyrával és megtévesztő szépségével: a megszokott Hollywood-i csillogástól, „rózsaszín ködtől” mentesen. Nyersen, őszintén és nagyon valóságosan. A filmben végig fogható a feszültség, a fájdalom, a dráma, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi is időjósok lettünk, és ez a film épp rólunk szól. Rólad, rólam, rólunk. Akárcsak Dave, mi is keressük az utunkat, hogy hol ronthattuk el, miért nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, miért pont az történt, ami. Megpróbálunk mindent rendbe hozni, önmagunkkal meghasonulni és mindezzel csupán azt érjük el, hogy még jobban elromlanak a dolgok körülöttünk. Mi a megoldás? Mit tegyünk? Ne adjuk fel, és küzdjünk tovább, vagy nyissuk ki a szemünket és lépjünk tovább? Hol a feladás és az ésszerűség közti határ?
Szándékosan nem emelek ki egyetlen emlékezetes jelenetet vagy cselekmény szálat sem, mert az olyan lenne, mintha egy tökéletes színdarabból kivágnánk egy apró részletet: önmagában semmit nem mondana. Michael Caine és Nicolas Cage játéka szívszorongató, drámai és már-már túlságosan realisztikus is. A film zenéje és hangulata, a hosszan elnyújtott jelenetek, Michael Caine egyszerű, de meghökkentő kérdései, a felnőttek káromkodásai emlékezetessé teszik ezt a művet. Kinek így, kinek úgy, de valamiért emlékezni fogunk rá.
És hogy én miért nézem meg újra és újra? Mert mindig ráébreszt arra, hogy ember vagyok, hogy igenis tévedhetek, és hogy igenis a legnagyobb szarból is van kiút, ha visszatalálok önmagamhoz.
