A tinivígjáték nem egy könnyű műfaj, főleg nem olyan egyszerű, mint az elsőre tűnhet, nem véletlen, hogy a temérdek hulladék mellett alig pár olyan van, ami időtálló és nyomot tud hagyni a nézőben. A Könnyű Nőcske a szabályt erősítő kivételek közé tartozik, megfogott és magába szippantott, holott nem ígért világmegváltó dolgokat; mégis: az egyik legjobb film, amit az elmúlt hónapokban láttam.
A sikere pedig sok apró zseniális húzás egyvelege: érdekes módon a legkevésbé a történet az ami kiemeli a hasonszőrű alkotások közül, hisz egy átlagos középiskolás lány élete nehéz, ezt a hollywoodi filmesek már belénk verték, kitörölhetetlenül.
A sikere pedig sok apró zseniális húzás egyvelege: érdekes módon a legkevésbé a történet az ami kiemeli a hasonszőrű alkotások közül, hisz egy átlagos középiskolás lány élete nehéz, ezt a hollywoodi filmesek már belénk verték, kitörölhetetlenül.
Még akkor is, ha ez nem a szokványos szenvedős sztori, hanem azért annál egy picivel több, önmagában még nagyon kevés lenne az elsöprő sikerhez. Itt jönnek azonban a fentebb említett zseniális húzások, amik miatt az egész annyira feelgood mozi lett, hogy legszívesebben azonnal megnézném még egyszer. Aztán még egyszer. Jól eltalált másodlagos karakterek és bravúros casting: ez a titkos recept egyik fő összetevője. Amellett, hogy -egy kivételtől eltekintve- semelyik szereplőre nem tudok rosszat mondani, szerencsére van akiket a jók közül is ki tudok emelni: Stanley Tucci és Patricia Clarkson úgy hozzák a tökéletes szülőket, hogy spinoffért kiált, sajnálatos -de szükségszerű- okból meglehetősen keveset láthatjuk őket, de amikor az ő pár percük van porondon, akkor mindenkit lemosnak a vászonról. Ugyancsak jól hozta a legjobb fej tanárt Thomas Haden Church, ezzel pedig elérkeztem az egyetlen -számomra- gyenge ponthoz: Lisa Kudrow számomra már nagyon erőltetett. Az egyetlen problémám vele az, hogy mindig ugyanazt hozza, Phoebe karaktere szinte eggyé vált vele; ez nekem túl sok, túl gyenge.
Ezzel pedig elérkeztünk a recept legfontosabb összetevőjéhez: Emma Stone-hoz. Ő az, aki miatt ennyire működik az egész, és ő az, akibe egy kicsit mindig szerelmes leszek, amikor meglátom. Pedig nem egy kivételes szépség (persze arra sem lehet panasz), a belső kisugárzása sokkal inkább magával ragadó, így önmagában elviszi az egészet a hátán.
Kicsit drámával fűszerezett vígjáték ez, nem a hangosan röhögős kategóriából, hanem abból a fajtából, amikor a lelked örül a stáblista után; rég volt már ilyen jó, tartok tőle mostanában nem is találkozok majd ebben a műfajban ennyire magával ragadó filmmel. Erősen ajánlott kategória.
