HETI MOZIBEMUTATÓ Kattints és nézd meg mik az eheti újdonságok a mozikban.
DVD MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten.
BLU-RAY MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten
HOKUM.HU HÍROLDAL Hogy ne maradj le semmiről, látogasd meg naponta többször frissülő híroldalunkat!

Black Swan

Arronofsky zseniális alkotása Natalie Portman kiemelkedő alakításával. Olvasd el kritikánkat!
Black Swan (2010)

Jelentkezz!

New Year’s Eve – Szilveszter éjjel (2011)

szombat, december 31, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments


Garry Marshal (Micsoda nő, Neveletlen Hercegnő, Valentin nap) úgy gondolta, hogy nincs a világon még egy romantikusabb időpont, mint az év utolsó éjszakája, úgyhogy ahogy tette azt tavaly február 14-én, most is előrukkolt egy halálosan unalmas, és közel sem romantikus filmmel.

A szilveszter a remények, az új esélyek, a múlt lezárásának a napja – ezzel pedig mindent el is mondtam a történetről. Adott rengeteg karakter (Ingrid – Michelle Pfeiffer, Stan Harris – Robert De Niro, Tess Byrne – Jessica Biel, Grace Schwab – Sarah Paulson, Laura – Katherine Heigl, Jensen – Jon Bon Jovi, Randy – Ashton Kutcher, Elise – Lea Michele, Kim – Sarah Jessica Parker, stb…), akiknek mind egy szálig hihetetlenül fontos teendőjük van vagy még éjfél előtt, vagy pontban akkor. Ingrid a saját bakancslistáját igyekszik megvalósítani egy fiatal kifutósrác (Zack Efron – Megint 17, High School Musical) segítségével, Tess és Grace, a két terhes nő egymással verseng, hogy melyikük szüli meg az újév legelső csecsemőjét, Laura testesíti meg az összetört szívű szerelmest, aki hogy-hogy nem, a híres rocksztárral, Jensennel járt, Randy és Elise pedig beszorulnak a liftbe, amikor utóbbi élete egyik legfontosabb fellépésére igyekszik.

Az egyik legnagyobb probléma a filmmel, hogy megint arra a párosra koncentrál a legjobban, amelyik fabatkát sem ér: nevezetesen a Laura és Jensen szálra. Valahogy úgy éreztem, hogy minden tízedik percben náluk kötünk ki, pedig már az első másodpercben tudja mindenki, hogy mivel végződik majd az ő történetük – arról nem is beszélve, hogy Katherine Heigl egyre inkább egy elcseszett stílusérzékkel megáldott viaszbábura hasonlít, valamint hogy Bon Jovi épp annyi érzelmet képes kierőszakolni az arcán, mint amennyit talán Kristen Stewart.

A történet (és a rendezés) sem valami izgalmas, egyrészt Garry Marshal már a Valentin napban bemutatta, hogy nem ért ehhez a műfajhoz (túl kevés idő jut egy-egy párosra, így lehetetlen, hogy bármennyire is kötődjünk hozzájuk; a karakterek egyáltalán nincsenek kidolgozva), ám míg abban a filmben eleresztettek egy-két poént, itt egyetlen egyet sem találunk – ami elég gáz, tekintve, hogy a szilveszternek a buliról és a jókedvről kellene szólnia.

A színészi gárda szinte csak sztárokból áll – talán épp ez az oka, hogy olyan semmitmondó lett az eredmény. Amit már a Valentin napban is nehezményeztem, hogy adott színészek, mint például Patrick Dempsey, ugyanazt a szerepet játszák, amiről el is híresültek (menő doki), így az most is visszaköszön. Lea Michele egy énekest játszik, aki a Julliardról diplomázott (még ha akarná, se tudja már magáról lemosni a Glee hatását), a mellékszerepben játszó Sofía Vergara pedig mintha a Modern családbeli Gloria-t alakítaná itt is. Kiemelkedő játékot tehát senkitől se várjunk (főleg ne Sarah Jessica Parkertől, aki egy túlzott aggodalommal megáldott szülő szerepébe bújik), egyedül Heigl az, aki a Grace klinika óta egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed.

Nem tudom, hogy mi lehetett Garry Marshal célja ezzel a filmmel, mert se a szilveszteri hangulatot, se a kellemes kikapcsolódást nem sikerült biztosítania. Helyette egy összekuszált történetet kaptunk rengetek sztárszínésszel, jópár felesleges jelenettel, na és egy hatalmas csalódással, hogy még a karakterek sem ismerik egymást – ezt pedig elvárnánk egy ilyen filmtől. Szilveszter éjszakájára senkinek sem ajánlom, és csak remélem, hogy a Hokum olvasóinak élménydúsabb időben lesz részük ma éjjel, mint amit ez a film képes lenne nyújtani.









...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , | edit post

Mission: Impossible - Ghost Protocol – Mission: Impossible - Fantom protokoll (2011)

péntek, december 30, 2011 Bejegyezte: ChYga Comments
A franchise-t, melynek eddigi három része közel másfél milliárd dolláros bevételt produkált, gondolom senkinek nem kell bemutatnom. Ilyen adatok mellett csak idő kérdése volt, mikor jön a soron következő negyedik rész. Ethan Hunt és csapata ezúttal erősítés nélkül kénytelen szembe nézni egy csapat orosz terroristával, megakadályozva a következő világháború kitörését.

Az, hogy a sikeres TV sorozatot vászonra adaptálják, eleve Tom Cruise ötlete volt. A sztár produkciós cégének első projektjeként összehozott első rész hatalmas sikert aratott világszerte, és Cruise azóta is gondosan őrzi a franchise-t. A széria frissen tartása végett, minden részhez más rendezőt kért fel; Brian De Palmát, John Woo-t, J. J. Abramset (aki ezúttal a produceri teendőket látta el) és a jelenlegi, negyedik részhez Brad Birdöt. Az eddig „mindössze” animációs filmekkel bizonyító rendező elsőre érdekes választásnak tűnhet, de minden kétséget kizáróan az IMF szuperügynökeinek egyik legjobban összerakott darabját köszönhetjük neki.

Mert bizony a Fantom protokoll nem egy újabb bőrlehúzó kísérlet arra, hogy a stáb tagjainak a tárcája vastagodjon. A franchise negyedik darabja is tökéletesen illeszkedik az előző részek közé. Ugyan John Woo rendezése engem nem igazán nyert meg, mindez nem számít, lévén ugyanúgy sikerült kasszát robbantania, akárcsak a többi epizódnak. Nagy szükség is van most Ethan Huntra, hiszen ínséges időket élünk kémfilmek és akciómozik terén. Jason Bourne pihenget, míg James Bond még csak a visszatérésére készül.

A film Budapesten indít egy rövid, ámde remekül megkomponált jelenettel. Brad Bird már itt megmutatja, milyen tempóra is kell számítania az akcióra kiéhezett nézőnek, hogy aztán az utóbbi idők egyik legjobb főcímében (ami egyfajta teasernek is betudható lenne) találhassa magát. Az akciók mind a helyükön vannak; tempósak, lendületesek, jól megkoreografáltak – messze az átlag felettiek. A film egyik jelenete a dubaji Burj Khalifa épületében játszódik (a világ jelenlegi legmagasabb épülete a maga 829,84 méterével), ami a mozi talán legerősebb mozzanata. Mr. Cruise pedig kaszkadőr nélkül bevállalta, hogy futkározik és himbálózik az épület oldalán, és ezért bizony jár a hatalmas piros pont.
A rendező persze nemcsak az akciókhoz, a színészeihez is értő kezekkel nyúlt. Cruise-nak eddig is nagyon jól állt Ethan Hunt figurája, de mintha most érzett volna rá igazán karaktere mélységeire. Egy vérbeli csapatfőnök látszatát kelti. Apropó csapat: azt kell, hogy mondjam az első óta nem volt ennyire jó a felállás, remélem a következő részben mindenki visszaköszön majd.

Jeremy Renner ugyancsak jó választás volt Brandt szerepére, amit azért is fontos kiemelni, mert valószínűleg ő váltja majd Cruise-t ha igaz a szóbeszéd.
Persze a fentiekben leírtak ellenére a film korántsem tökéletes. Több helyen is akadnak logikai bukfencek, és néhol talán átesik a film a ló túloldalára, de Bird épp időben rántja vissza a gyeplőt, megmentve ezzel az egész művet. Ha nem is az év legjobb akciómozija, kétség kívül ott a helye a legjobbak közt. Önfeledt és szórakoztató kikapcsolódás. Nem több, nem kevesebb.

Mission Impossible 4 előzetes:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , , | edit post

Alive - Életben maradtak (1993)

csütörtök, december 29, 2011 Bejegyezte: Györki Dávid Comments
1972. október 13.-a, amikor egy fiatal rögbicsapatot szállító uruguayi légitársaság F-227 típusú repülőgép lezuhant. A tragikus történetet  az Andok vidékére kalauzol minket, ami hatalmas hegycsúcsokkal, szakadékokkal  és rengeteg hóval adja a film hátterét. A katasztrófa túlélői részéről, pedig az emberi kitartás egyik leghátborzongatóbb túlélése. A film foglalkozik a "Te ennél, hogy túlélj?" kérdéssel is. A katasztrófa túlélői közül páran hívő katolikusok és nehezen voltak hajlandóak emberi húst enni, de végül ők is megtették, mert túl akarták élni a lehetetlent és sikerült! A katasztrófa áldozatai előtt is tiszteleg természetesen a film! A gép utasai közül néhányan túlélték a tragédiát, de a mentőosztagok érkezéséig kegyetlenül hosszú volt az idő...(72nap) Elborzadva döbbennek rá, hogy egyetlen esélyük az életben maradásra, ha az élőket a halottak testéből táplálják.
A rendező Frank Marshall magas hangsúlyt fektet a háttérre és a szereplők érzéseire, gondolataikra, amiket kegyetlen éhség vezérel...

Élethűen ábrázolják az időszakot, és azt, hogy mi is történt velük az Andokban, míg nem jött a felmentő sereg. Október 29-én hatalmas lavina zúdult a „táborra”, ennek következtében 8-an meghaltak. Mindenkit betemetett a hó, három napig a fogsága alatt voltak, de onnét is kiszabadultak, miután Nando Parradonak (Ethan Hawke) sikerült egy lyukat fúrnia a havas „tetőre”.  Nando egyike azoknak a túlélőknek, akik végül megmentették a csapatot. A film az emberi kitartás győzelmének igaz története és a fiatal Ethan nagyon jól játszik benne érdemes megnézni a filmet, de arra készüljünk fel, hogy nevetni egy percig sem fogunk. Gyerekkoromban láttam a filmet és nem emlékeztem rá, hogy John Malkovich beszél az elején. Meglepődtem. Megrázó nézni a helyszínt, sérültek, halottak mindenhol, ruha élelem nélkül, hőmérséklet 0 fok alatt, sokkos állapotban lévő emberek. A filmben a szereplőkön úrrá lesz az Őrület, az éhség, a zavartság, a folyamatos didergés. Remény és reménytelenség. A film oly annyira igaz, hogy a három ország hatósága kereste a túlélőket, mivel azonban a repülőgép fehér színű volt, semmit sem lehetett látni a magasból. A nyolcadik napon feladták a kutatást.
A túlélők találtak a gépen egy tranzisztoros rádiót, Roy Hardley (Kevin Breznahan), az egyik túlélő még hallotta a hírt a rádióból a 11. napon, miszerint nem keresik őket tovább. A film is megörökíti ezt a kulcsmozzanatot. Végül Nando Parrado, Canessa és Vizíntin indult útnak. Parrado a harmadik napon érte el a hegy csúcsát, és akkor tudatosult benne, nagyon messze van a chilei határ, de a túrát ezzel együtt be kell fejezni. Vízintin visszatért a roncshoz, elmondani a többieknek, hogy hosszadalmas lesz az út. Parrado és Canessa több napig gyalogolt. Először egy keskeny völgybe értek, majd egy folyóhoz, hogy aztán elhagyják a hóhatárt, majd egyre több jelét fedezték fel az emberi életnek...
A tragédiáról szóló film méltó emléket állít ennek a hihetetlen teljesítménynek, valamint a 16 túlélőnek és a 29 halottnak.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , , , | edit post

The Change-Up - Testcsere (2011)

szerda, december 28, 2011 Bejegyezte: Kittterina Comments

A vígjáték iparban nehéz maradandót alkotni manapság. Klisé- és ismétlődő poénhegyek határozzák meg ezt a műfajt, így az embernek már gyakran kedve sincs belefogni egy újabb mókásnak ígérkező történetbe. Ilyen gondolatokkal a fejemben kezdtem neki én is David Dobkin legújabb művéhez. Útravalóul csak pozitív visszajelzéseket kaptam az ismerősöktől, míg mindenki barátja, az internet eléggé negatívan állt hozzá a Testcseréhez… végül vegyes érzésekkel pillantottam meg az első képkockákat (amik rövid időn belül szereztek nekem pár gusztustalanul nevetve sírós percet).

Vajon miről is szólhat a film? Nem hiszem, hogy sokan feltették maguknak a kérdést, hisz a téma nem meglepő és még csak nem is új, de mindenképpen mulatságos. Rengeteg hasonlót láttunk már, és itt sem volt másképp. A lehető legkülönbözőbb életfelfogással és életmóddal rendelkező két barát, Dave (Jason Bateman) és Mitch (Ryan Reynolds) egy mámoros éjszaka után arra a következtetésre jutnak, hogy irigylik egymás életét, így egy kevésbé váratlan fordulat közepette testet cserélnek. A másnap nem csak kellemetlenül, de hatalmas meglepődéssel indul. A keményen dolgozó családapa és a nőcsábász színész egymás bőrében ébred, majd rövid szemtörölgetés után egymáshoz rohanva próbálja megtalálni a magyarázatot a kicsit sem reális fordulatra. A kínos szituációk ontják magukból a poénokat, amiket kisebb hozzáértéssel könnyen előre kikalkulálunk, mégis hangosan nevetünk ezek bekövetkezténél.

Sokszor töprengtem már ilyen körülmények fennállása esetén, hogy a rengeteg hazudozást elkerülendő, miért nem vallják be a szereplők szeretteiknek a valóságot. Most megkaptam a választ: Dave és Mitch első útja a szerető feleséghez vezet, akinek kerek perec elregélik a zavarodott férfiak az igazságot. A reakció az első újdonsággal szolgáló esemény: Dave felesége, Jamie (Leslie Mann) nem hisz nekik, és mintha mi sem történt volna, otthagyja a két elmeháborodottat. Miután az is kiderül, hogy az egyetlen kiutat jelentő „elvarázsolt szökőkutat” elszállították egy ismeretlen helyre, hosszas fejtörés után kénytelenek elvállalni egymás feladatait, nincs mit tenni. Dave éppen a kinevezéséhez vezető út legfontosabb tárgyalására készül(ne), miközben Mitch élete első (pornófilm) főszerepét kapja. Innentől kezdve a tényleges testcsere természetesen továbbra is gondoskodik a poénokról, amik kézenfekvőek ugyan, de a körítés tud még meglepetéseket okozni. A gyereknevelés is tartogat kellemetlen pillanatokat az eddig szinte gyerekként élő Mitchnek, akárcsak a karót nyelt ügyvédnek a laza, céltalan és szexuálisan túlfűtött léhűtőség. 

A férfinézők nagy örömére a házas Dave fejét fájdító gyönyörű titkárnő, Sabrina (Olivia Wilde) karaktere is feltűnik, hogy tudtán kívül nehezítse meg az ügyvéd úr dolgát. Ebből adódóan következhet is a megingás körüli mizéria, a szokványos konfliktusok és nehézségek, a házasság pro és kontrája, valamint Olivia Wild majdnem meztelen teste, ami nagy valószínűséggel nagyon megdobta a film sikerét.

A Testcsere alapvetően nem rugaszkodik el a sablontól, talán csak az abszurd és főként szexuális töltetű poénbombák zaklatják fel a nevetni vágyó néző lelki világát. A sokaknak talán ízléstelennek vélt humor nekem speciel üdítő volt, bár ezt talán ráfoghatom a deviáns lelkületemre, hiszen a legtöbb vélemény nem egyezik az enyémmel ezek kapcsán. Akármennyire kiszámítható és ismerős a sztori, a mondanivalója célba talált nálam (már amit egy vígjáték esetében elvárhatunk). Az alapötlet ismerős csengése nyilván sokat vesz el a film értékéből, de egy nyugodt kis estén mégis elszórakoztatja a kevésbé gyenge gyomrú és érzékeny közönséget. 

Testcsere előzetes:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , | edit post

Le gamin au vélo - Srác a biciklivel (2011)

kedd, december 27, 2011 Bejegyezte: Pilli Comments
Végy egy kiskanálnyi gyereket, egy fekete biciklit, egy maréknyi jó szándékú felnőttet, majd adj hozzá egy csipetnyi felelőtlen apát és keverd össze az egészet. Valahogy így szólhatott a recept, amelynek segítségével a Dardenne-fivérek kifőzték nekünk a Srác a biciklivel című, kegyetlenül realisztikus és magával ragadó alkotást.

A sztori klisésnek tűnhet, de korántsem az, hétköznapisága hozzájárul a film élvezhetőségéhez. A kis vörhenyes főszereplőt, Cyrilt (Thomas Doret) pedig szinte öcsénkként szeretjük majd, miközben harcol apjáért, a biciklijéért és a világ ellen. Ne tessék csili-vili, rózsaszín álomvilágot várni, a Srác a biciklivel színtiszta igazságszagot áraszt magából, biztosan nem mindenkinek lesz a kedvence, de éppen ez a „bűz” ragadja magával a nézőt.
Cyril tizenegyedik életévét tapossa, apja intézetbe adta, elvileg csak egy hónapra, míg kicsit talpra áll, ám főhősünk „ottfelejtődik”. A nyitó képsorokon éppen azt látjuk, ahogy reménytelenül tárcsázza újra és újra a régi lakásukat, ám folyton a „a hívott számon előfizető nem kapcsolható” üzenet fogadja. A férfi korábban lepattant egy másik városba, magára hagyva fiát. Ha ez még nem lenne elég, a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az imádott fekete biciklit eladta a szívtelen apa. Mellékszálnak tűnik, mégis ez a film legfontosabb szála (nem véletlen a címválasztás). A mountain bike Cyril egyetlen kapaszkodója és támasza ebben a kegyetlen és érzéketlen világban.

Az állandóan piros pulcsiban szaladgáló srác nem hisz se a hívásokra „válaszoló” géphangnak, se a nevelőknek, így kiszökik az intézetből és hazamegy. Nem érti, miért mondja mindenki, hogy apja elköltözött, amikor a neve kint van a kaputelefonon. Miközben a panelházban rohangál az őt üldöző nevelők és a házmester elől, a sors egy nő (Cécile de France) karjaiba sodorja; Samantha és Cyril között egyből szoros kapocs alakul ki.
A fiút ártatlansága meggátolja abban, hogy elhiggye apjáról, szándékosan hagyta őt magára, és a biciklijét is biztosan ellopták, nem pedig eladta csúnyábbik felmenője. E mellett akkor is kiáll, amikor Samantha visszaviszi neki a cangát és közli vele, az utcán vette egy fiútól. Ekkor rövid időre felsejlik egy romantikus szál, de mivel nem hollywoodi szappanbuborékot nézünk, nem lesz belőle semmi: a nő és a fiú apja nem jönnek össze, nem élnek boldogan, míg meg nem halnak. Viszont vörhenyeskénk új társat (és egyben gyámot) kap bicajával együtt: Samatha segít neki előásni apját.
Nagyon okosan teszik az alkotók, hogy a nőről szinte semmi nem derül ki, így véletlenül sem kerül előtérbe az esetlegesen kisiklott élete - mert miért vállalna ilyen „problémás” kölyköt egy jó bőrben lévő harmincas, ha nem lenne valami defektje?
A kis kölyök Samatha segítségével ered apja nyomába, egy pitbull szívóssága lapul testében és egy nyomozó kutya szimata orrában, míg apja iránt érzett hűsége egy kiskutyáéhoz hasonlít. Kutatás közben remény és reménytelenség hullámai felváltva csapkodják a nézőt és a főhőst egyaránt, míg végül elő nem kerül a tékozló atya. A várva várt találkozás hasonló, mint amikor az ember egy átmulatott éjszaka után ismeretlen nő mellett ébred, aki már az esküvőt tervezgeti. Szegény Cyrilnek nem esik le, hogy az apja önző és gyáva, és soha többet nem kívánja látni, a „majd hívlak” mondatot pedig nem fogják tettek követni.
Amikor a fiú szembesül a valósággal, teljesen összeomlik, ettől kezdve zűrök zöme követi egymást: többször elszökik, a biciklijét állandóan ellopják, emiatt folyton verekszik, végül rablásba keveredik. Miközben rossz emberekbe helyezi a bizalmát, igazi segítői végig kitartanak mellette, így fordulhat elő, hogy a film végén Samanthával és a biciklijével cowboyként tekernek el a naplementébe. Ám ne higgyük, hogy ez a vég! Egy sokkoló csavar még közbeszól (nem, nem üti el őket egy kamion), azonban minden poént nem lövünk le.
Végig Cyril szemszögéből követjük az eseményeket, minden cselekedetét a bizalom hiánya és a magány érzése táplálja, rossz gyereknek, tűnhet, mert állandóan bajba keveredik, de erről szó sincs, egyszerűen csak több jutott neki a való világból, mint kortársainak.
A színészi játék nagyszerű, kicsit sem erőltetett, túlzott vagy sablonos, az érzelmek egész skáláját előadják a szereplők és szó sincs Barátok Köztös erőlködésről. Nem az egymásután pakolt szavak és mondatok viszik előre a filmet, hanem maga a színészi játék.
Két fontos részt nem említettünk még: kamerakezelés és zene. A kamera minimális rázkódása még életszerűbbé teszi az egyébként is emberközeli történetet, gyakorlatilag úgy nézzük a filmet, hogy észre se vesszük, hogy filmet nézünk. A zene, illetve a zene hiánya is ezt segíti. Sehol egy felesleges dallam, csak akkor szólal meg muzsika, amikor tényleg nagyon kell, akkor viszont szaggatja a néző szívének kerítését, mintha muszáj lenne.
Ahogy korábban is említettük: a csili-vili, gondolkozást nem igénylő filmek rajongói nem szeretik majd ezt a mozit, de a többiekben mély nyomot hagy, mivel nyomasztóan élethű és nincs happy end. A belga alkotópáros roppant kifinomult érzékkel tapintott rá a lényegre, szépítés nélkül mutatják be az emberi természetet. A film nem véletlenül nyerte el a 2011-es Cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját.

Srác biciklivel előzetes:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , | edit post

Megérzés - Premonition (2007)

hétfő, december 26, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments
Ha nagyon röviden szeretném értékelni a filmet, csak annyit írnék, hogy végre láthatunk egy olyan eredeti alkotást, mely feléleszti a klasszikus értelembe vett thrillert. Az viszont számomra örökké homályba vész, hogy egy viszonylag frissen befutott író fejében hogyan születhet meg ilyen rövid idő alatt, két ennyire eltérő alkotás, mint a Megérzés, illetve a Bűbáj. Minden esetre le a kalappal Bill Kelly előtt, mert a történet egyszerűen nagyszerű. Komolyan abban a hitben ültem le a képernyő elé, hogy ismételten tanúja leszek egy hollywoodi tömegterméknek, melynek már minden lényegi elemét láttam a trailerben, ám szerencsére tévedtem. És ugyan nem olvastam a forgatókönyvet, mégis úgy vélem, hogy abból Mennan Yapo rendezése mindent kihozott, amit csak lehetett, természetesen jó értelembe véve. Habár az is megeshet, hogy csupán két kezdő szerencséjét láthattuk megtestesülni.

Az események központi karaktere Linda Hanson (Sandra Bullock: Ház a tónál) egy boldog középosztálybeli anyuka, akinek idilli élete milliméterre pontosan belepasszol a híres amerikai álomba. Van egy csodálatos férje, két meseszép kislánya, és egy nagy ház, melyben megvan mindenük. Meg sem fordul Linda fejében, hogy ez a mesebeli álom pillanatok leforgása alatt változhat rémálommá, amíg nem közlik vele, hogy férje életét vesztette egy súlyos autóbalesetben. A történet mindaddig sablonos, amíg a sok szenvedés és fájdalom ismét álomba nem ringatják az asszonyt, hogy aztán arra ébredjen, a férje nem csak hogy él, de makk egészséges is. Linda megkönnyebbül, hogy az egész csak egy rossz álom volt, és igyekszik mihamarabb megszabadulni az emlékétől is, ám másnap újra özvegyként ébred. Az idő teljesen megbolondul, Jim (Julian McMahon: Arcmás) egyik nap él, a másik nap halott, Linda pedig próbál rendet tenni ebben a káoszban, anélkül, hogy teljesen megbolondulna. Eszeveszett harcba kezd az idővel, és a sorssal, hogy megmentse férje életét, közben pedig szembesülnie kell azzal, hogy az élete mégsem olyan tökéletes, mint amilyennek hitte.

Két dolgot imádtam nagyon ebben a filmben, az egyik hogy megfordult velem a világ Sandra Bullockot illetően, végre nem valami agyament vígjátékban, vagy zavaros szerelmi történetben szerepelt, hanem egy ízig-vérig komoly filmben, ahol nem egyszerűen csak eljátszotta Linda Hansont, hanem ő maga volt Linda Hanson. A másik nagyszerű dolog ebben az alkotásban az időszálak zseniális egymáshoz illesztése. Nem egy egyszerű párhuzamos montázstechnikával van itt dolgunk, hiszen habár az események valamilyen módon párhuzamosan futnak, Linda állandósítja a két idősíkot, ő számunkra a jelen, aki egyesíti a filmben a múltat és jövőt egy fantasztikusan drámai és hatásos alkotásba ágyazva. Én személy szerint sajnálom, hogy a Megérzés semmilyen jelentősebb díjban nem részesült, holott megérdemelte volna. Ettől a ténytől eltekintve, mindenkinek csak ajánlani tudom, de előre jelzem, senki ne számítson a tipikus hollywoodi gyorsvágásos, eseményorgiás megoldásokra, hiszen ez a film is sokkal lassabb, minden elem kivárja a maga idejét, és még így sem olyan lassú, mint az Emberek és Istenek.






...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , | edit post

Warrior - A végső menet (2011)

vasárnap, december 25, 2011 Bejegyezte: D. E. Comments



Kellemes meglepetést okozott a Warrior. Amikor annak idején megnéztem az előzetest, félre is tettem az egészet, hogy majd talán valamikor, nem hagyott bennem túl mély nyomot a dolog. Aztán ismét előkerült, többen ajánlották, jókat hallottam róla. Mit is mondhatnék? Csalódnom nem kellett.

A recept egyszerű: végy egy kis harcot, végy egy kis drámát, tegyél bele egy párkanálnyit a Rocky-ból és kész. Semmi új, semmi különleges és mégis működik. Nem is kicsit, mert azthiszem Gavin O'Connor (akitől eddig nem sokat vártam), talán az év egyik legjobb sportfilmjét rendezte meg.
Van tehát egy testvérpárunk, akik a hányatattott családi körülményeik miatt 14 éve nem látták egymást. Tommy (Tom Hardy), tengerészgyalogos és az iraki háború hőse volt, Brendan (Joel Edgerton) pedig időközben családot alapított és középiskolában tanít. Tommy egy szép napon váratlanul beállít régen látott apjához (Nick Nolte), akiről hamar kiderül, hogy az év szülője címet még erős handicap-pel sem nyerhette volna el. Folyton verte és alkoholmámorában terrorban tartotta kicsiny családját.



Nemcsoda, hogy Tommy kicsit meghasonlott és abban keresi megváltását, hogy az év MMA mérkőzéről hazahozott fődíjjal halott barátja feleségét szeretné támogatni.Edzőnek kéri hát fel a szintén üdvözülésre vágyó apucit, aki megbocsátás reményében hajlandó is lesz a dologra. Azzal azonban nem számolnak, hogy a

rendezvényben résztvevő 16 játékos közül egy kiesése miatt, annak szerepét a jó bátyuska vállalja el, akinek anyagi gondjai miatt szintén szüksége van a nyereményre. Nem szándékozom senki kedvét elrontani ezzel, ha valami hatalmas fordulatot várnátok, de evidens az, hogy végén bátyó és öcsi maradnak a ringben. Ez már a film elejétől nem volt kérdéses, az viszont igen, kinek szurkoljon a néző? A fiúk egyike sem negatív figura és mindkettőjük kellő motivációval rendelkezik a győzelemhez. Amíg Tommy a tipikus "sutyerák vagyok, de a szívem érző lelket takar" fílinget hozza, addig Brendan a szimpatikus családfőét.



A harcstílusuk is ilyen, mire egyet pislantasz, Tommy már szinte az egész mezőnyt lezúzta (többségét egy ütésből, bármiféle teketória nélkül), Brendan viszont KickAss módjára vereti magát rendesen, aztán a végső pillanatokban felkel a hattyú halálból. Kicsit több véres fröccsöntésre számítottam, de azt hiszem a valós és szinte hiteles harc ábrázolás miatt nem ment el a film gagyiba, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szereplőkkel együtt tudjunk érezni. A végjáték nem ad sok újat, de azért a legtipikusabb happy end-nek sem nevezném. Kinek bejön ez a fajta befejezés, kinek nem.

A dialógok helyenként giccsesek, teátrálisak, klisé is akad rendesen, de ezek elnézhetőek a remek zene, a jó vágás és a cselekmény miatt, amely szinte folyamatosan képes a figyelmet fenntartani.





A színészek előtt kalapom megemelem. Nick Nolte (48 óra, A rettegés foka, Hullámok hercege) már sokszor bizonyított, de úgyérzem ebben a filmben sikerült igazán kiforrnia. Remekül hozza az alkoholista, ámde megtérni akaró idős apa karakterét. Tom Hardy (Eredet, Bronson) az akin mindig meglepődök. Még nem tudom pontosan hol helyezzem el a srácot, de tény az, hogy mindig képes megújulni, fejlődni. Joel Edgerton-t
(Suttogás, Artúr Király, Kemény meló) se érheti panasz, de sajnos a játéka számomra eltörpült a két másik főhős mellett.

A filmet szinte bárkinek ajánlanám aki nem bújik az asztal alá egy kis ütés váltástól, ugyanakkor nem csak az értelmetlen csépelés érdekli. Nálam az elmúlt évek alkotásaihoz képest a kilenc pontot karcolgatta, de az összes mozi élményemet számba véve, sajnos ez csak egy masszív nyolcas.
Warrior előzetes:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , , | edit post

Arthur Christmas – Karácsony Artúr (2011)

szombat, december 24, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments

Az ünnepi filmekkel/mesékkel az a legnagyobb baj, hogy vagy ránk akarják erőszakolni az adott alkalom hangulatát, vagy annyira nagyot újítanak, hogy már azt sem tudjuk, mi köze van a filmnek az ünnephez. Akármelyik eset is forduljon elő, csak egyetlen célt érnek el vele a rendezők: egy sötét, mély barlangba szeretnénk beköltözni életünk végéig. Szerencsére a Karácsony Artúr megtalálta az arany középutat.

A december legizgalmasabb ünnepe mindig is hatalmas mítosz volt/lesz a gyermekek számára: hogyan tudja a Mikulás egyetlen éjjel kiszállítani az összes ajándékot szerte a világon? A válasz mi sem egyszerűbb: egy high-tech, Star Treket idéző űrhajóval, no meg száz és száz kommandós elffel az oldalán. Az egyre idősebb Télapó mellé persze nem árt, ha hozzácsapjuk elsőszülött fiát, a katonás büszkeséggel rendelkező Steve-et, de ha hiba csúszik a küldetésbe, és kimarad egy ártatlan lányka az ajándékosztogatásból, akkor bizony jól jöhet a szeretetteljes, ám ügyetlen testvér, Artúr – na meg a minden lében kanál Téltata, aki közel a 136-hoz még mindig folytatná a világ legjobb munkáját.

Sarah Smith-nek óriási piros pont jár: egyetlen giccses, cukormázas jelenet nélkül is elérte, hogy ránk ragadjon valami az ünnepi hangulatból. Téltata akárhányszor megjelenik, biztosak lehetünk abban, hogy ismét valami nagy marhaság szemtanúi leszünk; Artúr csetlése-botlása még a fogyasztható kategórián belül mozog; a hiperaktív Bryony cukisága minden gyerek- és felnőtt lelket megolvaszt; és talán a legfontosabb: nem csak a tíz év alattiaknak nyújt kikapcsolódást, hanem mindenki számára. Van itt Star Trek és Mission Impossible intertextualitás, van üzenet, miszerint nem feltétlen a legújabb technika a leghatékonyabb megoldás a problémákra, valamint emlékeztet minket, hogy milyen jó is volt annak idején gyereknek lenni.

A szinkronhangokra és az animálásra sem lehet panaszunk. Olyan nevek kapcsolódnak a filmhez, mint James McAvoy (X-men: Az elsők; Wanted), Hugh Laurie (Dr. House) és Bill Nighy (Harry Potter és a Halál ereklyéi 1. rész, Igazából szerelem). A látvány emellett igazán változatos: az Északi-sarktól kezdve az angol kisvároson át az afrikai szavannákig mindent megkapunk, így ha kisgyermekkel nézzük a filmet, nem kell aggódnunk amiatt, hogy esetleg elunják magukat.

A Karácsony Artúr egy ízig-vérig hangulatos kis mese, ami épp kapóra jöhet a hétvégén. Igaz, hogy vannak kisebb-nagyobb hibái (kiszámíthatóság, sztereotípiák), mégis dicséretre méltó, hogy nem akar a képünkbe mászni, mint ahogy azt tette sok más hasonló film (Hopp). Az ünnepekért rajongóknak és kisgyermekeknek mindenképp kötelező.








...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

Ken Park (2002)

péntek, december 23, 2011 Bejegyezte: Györki Dávid Comments

A film négy tizenéves napjaiba nyerhetünk betekintést, melynek keretében megismerhetjük szüleiket is. A történet egy Los Angeles melletti kisvárosban  Visaliaban  játszódik, a település első ránézésre nyugodt, csendes helynek tűnik, de a háttérben futó bűnök és perverziók helyszíne valójában. A film nyíltan mutatja be a szereplők életét, melyben fő szerepet kap az erőszak, a szex, a gyűlölet, az érzelmi zavarodottság, a gyilkosság, az öngyilkosság és a maszturbáció. Sok országban, csak cenzúrázva került forgalomba Larry Clark filmje.

A történet Ken Park (Adam Chubbuck) öngyilkosságával kezdődik, a fiatal srác érzelmi hátterét később tárgyalja a film. A tragédia után elsőként Claude-t (Stephen Jasso) ismerhetjük meg, aki egy gördeszkás srác, aki egyre jobban gyűlöli apját, mert az apa alkoholizmusa és életvitele érthetetlen a fiú számára. Kettőjük kapcsolatában a végső elhidegülést, talán az a momentum váltja ki, amikor az ittas érzelmileg fejletlen apja kettétöri fia gördeszkáját. Shawn (James Bullard) szexuális érdeklődése talán a karakter legérdekesebb eleme: halálosan belezúg barátnője húsz évvel idősebb anyjába és együttlétük alatt kiderül, hogy a fiú jobb partynak tartja barátnője anyját, mint barátnőjét és Istennőként tekint az anyukára. 
Peaches (Tiffany Limos), a társaság lánytagja mindenáron el szeretne menekülni otthonról őrülten bigott apjától. Neki is megvan a maga keresztje az akkor nyilvánul meg a filmben, amikor édesapja távollétében fiúját az ágyhoz kötözi és domina hajlamait kiélve bujálkodik barátjával, de váratlanul érkezik meg a temetőből az apa és rajtakapja lányát a paráznaságon és vallásos karakter lévén teljesen kiakad és úgy elveri a szerencsétlen srácot, ahogy talán még soha senkit. Peaches később megmutatja gyengédebb oldalát is amikor, Claude-dal és Shawn-nal hármasban órákig tartó kalandban vesznek részt. Tate (James Ransone) eközben nagyszülei túlzottan gondoskodó szeretetétől szenved, aki csak idegesítik a fiút, aki meglehetősen pszichopata módon viselkedik. A film végére lehull a lepel és álmában végez nagyszüleivel, őrült mivoltának az ad tanújelet, hogy a gyilkosság után erekciója támad és könnyít is magán, elég gusztustalan jelenet:S
A film végén kiderül, hogy a névadó Ken Park öngyilkossága a barátnője teherbe ejtésének következménye...
Összegzés: A Ken Park sokáig úgy tűnik, egy érzékeny szociográfia akar lenni, hitelesen és pontosan, megdöbbentő részletgazdagsággal ábrázolva a életet. A filmet sokáig kicsit tátott szájjal nézzük, hogy "nagy az Isten állatkertje". A Ken Park tehát a fiatalok kilátástalanságát mutatja be, nem mindennapi eszközökkel. Társadalmi és szociális problémákat tár fel szélsőségesen sarkított módon és összezsúfolja 96 percben. A történet összes szereplője deviáns tulajdonságokkal rendelkezik, melynek következtében a néző nem tud azonosulni velük, nem képes megszeretni őket. Ez a hatás a színészek fantasztikus játékának köszönhető, akik teljesen élethűen formálták meg a rájuk osztott szerepet. Elgondolkodtatják a nézőt az óriási igazságtartalommal bíró mondatok, amik elhagyják a szereplők száját. Az alkotást kizárólag csak kifejezetten erős idegzetű filmrajongóknak ajánlom, mivel a film erőteljesen naturális és gyomorforgató. Már az első képsorok után megdöbben a néző, talán sokan ki is kapcsolják a filmet. A film történetének előrehaladtával a sokkoló és néhol már rémisztő jelenetek egyre durvábbak.  A film végén pedig csak ül az ember a székében és teszi fel a kérdést "Úristen mi volt ez?"
Mindent összegezve a Ken Park érdekes film változatos karaktereket ismerhetünk meg és társadalmi tabukon, problémákon gondolkodhatunk el, de durvasága miatt mégis az egyszer nézhető filmek közé sorolandó.
Ken Park - részlet:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , | edit post

The Tree of Life - Az élet fája (2011)

csütörtök, december 22, 2011 Bejegyezte: Györki Dávid Comments
Új szerkesztőnk Eszter első kritikája!
Nagy várakozással álltam neki ennek a filmnek. Végre egy jó kis művészfilm a sok bárgyú akció és a rengeteg „ szexbe torkollik a jó barátság” típusú romantikus vígjáték után. Ekkorát azonban talán akkor csalódtam utoljára, mikor világossá vált, az a mókás kis kövér ember a piros ruhában nem a Télapó, hanem apu esetleg nagybácsi, rosszabb esetben bajszos szomszéd néni.
Tehát, adott egy kisvárosban felnevelkedett, mára rohanó üzletember életmódra váltott férfi , Jack(Sean Penn) , aki öccse korai halálának évfordulóján visszaemlékszik hányattatott gyermekkorára, a családot vasszigorral kézben tartó, sokat dolgozó tengerész tiszt apjára (Brad Pitt), és az apai terrort tétlenül néző anyjára (Jessica Chastain).
Jack tipikus kamasz, fel is veti a korral velejáró kérdéseket, miszerint „apa miért nem voltál otthon?”, „anya miért nem figyeltél rám?”. Nem mellesleg az egész film rengeteg kérdést vet fel, amelyeket aztán megválaszolatlanul hagy.  Hogy mi volt ezzel Terrence Malick rendező célja? Na ezt is csak ő tudhatja. Remek példa ez arra amikor a rendező nem a nézőnek, hanem saját magának készít filmet.  Olyan, mintha a rendező álmaiba tekinthetnénk egy kicsit. Lehet persze azzal jönni, hogy kult-, meg művészfilm, de igazából ezt manapság minden nézhetetlen alkotásra rá lehet fogni, amely kicsit is elvont, esetleg szürrealista jegyeket tükröz.
Azt azonban el kell ismerni, hogy a film gyönyörű,egy vizuális ínyencség , zseniális az operatőri munka, amit a vágásról már nem tudnék elmondani. Sok a jumping cut, helyenként zavaróan remeg a kép, nyilván szándékos volt a gondolatok és emlékek megjelenítése miatt, de úgyérzem a nézőnek kicsit sok már ez a követhetetlen cselekmény és képsorok mellett.  A játékidőt, az előzőleg felsorolt okok miatt soknak találtam, mire a film végére jutsz, úgy érzed magad, mint aki legalább nyolc óra szellemi munkát végzett.
A történet össze-vissza ugrál az időben, az ősrobbanástól Jack gyermekkoráig, a dinóktól Jack anyjának természetéig. Sosem tudhatod mikor/hol is vagyunk éppen. Tényleges cselekmény igazából a negyvenedik perctől indul be, odáig azonban a dialógok minimálisak. Brad Pitt hitelesen adja az apa figurát, amin azért nem lepődünk már meg, csak elismerő bólintással nyugtázzuk, Penn rajongói azonban ne várjanak sokat, hiszen a színész csak percekre bukkan fel a filmben és akkor sem említésre méltó, bár kétlem hogy a ráosztott szerepből bárki többet  kihozott volna. Kellemes meglepetés az édesanyát alakító Jessica Chastain játéka, aki eddig főként színházi szerepeket vállalt.
A filmet főként azoknak ajánlanám, akik szeretnek elmélkedni a mit/miért típusú kérdéseken, díjazzák a csodálatos természetes látványt, nem a Transformers féle Megan Fox ugrál az autókon típusú csodatechnikára gondolok, és szeretnének egy délután nyugisan, egy erőszakmentes filmen bepihenni.

Az élet fája előzetes:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

Dillinger è morto - Dillinger halott (1969)

szerda, december 21, 2011 Bejegyezte: Péter andrás Comments
A Dillinger halott sajátos formában tálalja a válságba jutott polgárság mindennapjait, s korábban hiába bukott már ki Charlie Chaplintől kezdve az olasz-neorealistákon és az amerikai B-filmes westerneken keresztül Felliniig mindenki a fogyasztói társadalom viszontagságain, mi még mindig élvezzük a maró önkritikát.

Az ember saját magányában lehet a legszabadabb: ha egyedül vagy, nem kell megenned a vegyipari hulladékot idéző ételeket, készíthetsz magadnak rendes vacsorát. Játszadozhatsz az elemlámpa mágnesével, a marionett-kígyóval, a tükörrel, főzhetsz pisztolyt, amit aztán kedved szerint kidekorálhatsz, a vetítőgép elé lépve pedig utazhatsz az időben és térben, kedved szerint módosíthatod annak jelentését. Glauco (Michel Piccoli) élvezetét leli minden apróságban, olyan, mint egy gyerek.

Bár a pisztoly még rozsdás, gyári formatervezőnk megtisztítja. Bár még nem lehet vele ölni, előkerülnek a töltények is. Az ízlésesen bútorozott lakás felső emeletén pedig ott fekszik a védtelen feleség (Annie Girardot, aki hasonlóan játékos alkat, mint férje) és a kihívó szomszéd (Anita Pallenberg), aki egy tükör előtt illegeti magát. Attól kezdve, hogy előkerül a fegyver, az embert nyugtalanság fogja el, ami áthatja a másfél órás játékidőt. Valami tragédia közeleg.

„A fegyver olyan ember alkotta eszköz, amellyel képes saját testi korlátain túlmenően támadást vagy védekezést végrehajtani. Az alapvetően létfenntartásra készített eszközöket elsősorban a vadászatban, majd idővel háborúkban is alkalmazták. Később egyes fegyvereket az egymás közötti békés célú küzdelmekben, harci játékokban (lovagi tornák, olimpiák), sportolási célokra is felhasználták és használják ma is. Átvitt értelemben minden, ami képes másban (tárgyban, élőlényben) kárt tenni, akár pszichikailag is, fegyvernek tekinthető." - olvashatjuk a vikipédián. Milyen statikus leírása mindez az ember legdrámaibb s talán a kanál/kés/villa triumvirátus utáni legelterjedtebb eszközének.

Dillinger szerint nincs igazság, ezt alátámasztani igyekszik a történelem - Dillinger egy gátlástalan gyilkos volt, akit az utókor romantikus érzelmektől vezérelve a rendszerrel szembeforduló Robin Hoodként állít be - és a jelen is - Glauco tahiti felé tart újonnan szerzett állásában, egy gyönyörű hajón, egy gyönyörű nővel, büntetlenül és boldogan. Megnyugtató választ most sem kapunk, amibe vagy lassan beleőrülünk, vagy élvezzük az ember groteszk játékosságát, a végtelen ellentmondások szépségét/nem szépségét. Ferreri az utóbbit teszi, ezért forgat filmet az előbbiről. (eredeti megjelenés: 2009)




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , , | edit post

Immortals – Halhatatlanok (2011)

kedd, december 20, 2011 Bejegyezte: Nidria Comments

A görög mitológia, mint ihletadó váz, már hosszú-hosszú évtizedek óta vezeti azt a bizonyos toplistát, amely által számos regény, vers, film, videojáték és megannyi más alkotás született. Nagy örömünkre néha egy igazi gyöngyszem is napvilágra kerül, máskor viszont a falat kaparjuk, amiért egy kifacsart, pocsék darabra pazaroltuk drága időnket. Ha pedig meg akarjuk magunkat kímélni a nagy csalódástól, akkor a Halhatatlanok című mozifilmet is messziről kerüljük el.

A történet szerint Hyperion (Mickey Rourke), a gonosz király nem másra, mint az Olümposzi istenek eltűntetésére/meggyilkolására szenteli idejét, és hogy ezt elérje, szüksége van az epiruszi íjra, egy legendás fegyverre, amivel aztán kiszabadíthatja a titánokat – akikkel elvégezteti a munka mocskos részét. Útja során falvakat dúl fel, ártatlanokat gyilkol le, pechére aztán Thészeusz (Henry Cavill) anyját is kivégzi, aki ennek láttán bosszút esküszik: ha addig is él, de megöli Hyperiont.

A film jellemzése egyetlen szóval: pocsék. A történet, a rendezés, a szereplőválogatás… egyedül a látvány az, ami megállja a helyét. Egyrészt a csajok gyönyörködhetnek a félmeztelen görög csávókban, másrészt a pasiknak ott van a 300 szürreálisan homályos, agyoneffektezett világa, és harcjelenetei – már ha ennek a koppintása dicséretet érdemelhet. Mitológiai következetességet ne is keressünk, a Halhatatlanok nemcsak Thészeusz múltjának int be, hanem a legendás lényeknek is. Az még hagyján, hogy a Minotaurus helyett egy bikát imitáló fejfedővel ellátott harcost kapunk, a hiperaktív Szméagol-mozgású és -nagyságú titánoktól sírva röhögünk – és akkor még meg sem említettem a Twilight-ból ismert Kellan Lutzot, aki Poszeidónt alakítja, vagy azt, hogy milyen egyszerűséggel gyilkolják le a titánok az isteneket…

Mickey Rourke (Végjáték, A feláldozhatók) továbbra sem lesz a kedvenc színészem. Értem én, hogy Hyperiont egy hihetetlenül nyugis, higgadt vezérnek szerette volna a rendező, Tarsem Singh bemutatni, de amit ez a színész produkál, az lassacskán már Kristen Stewart (Alkonyat) zseniálisan unalmas alakításán is túltesz. Szerencsére Henry Cavill (Tudorok, Csillagpor) azért mutat némi játékot, de őt elnézve erős kétségeim támadtak, hogy megállja-e majd a helyét az új Superman-filmben… bár e szempontból Tarsem vígjátéknak tűnő Hófehérke remake-jét is több aggodalommal, mint kíváncsisággal várom.

Szeretnék valami pozitívumot is kiemelni – de nem találok. A CGI okés, csak épp ott hiányzik a legjobban, ahol szükség lett volna rá: a csatajelenetekben. Ha már mindenképp a 300 feelingjét szerették volna ránk erőszakolni, akkor igenis kérem a véres kivégzéseket is! A Halhatatlanok azonban megkerülte a magasabb korhatárba sorolás veszélyét, és pont azt a hiteltelenséget érte el ezzel, mintha egy romkomban a happy endet jelző csók, és szivárványba menetelés maradna ki…

Nem tudom, hogy mi menthette volna meg ezt a filmet. Talán, ha Tarsem mindent fordítva csinált volna: ha idősebb színészeket válogat az istenek szerepébe (Athena, a bölcsesség istennője egy buta libának tűnik), ha ragaszkodik Thészeusz eredeti mitológiájához, ha komolyabbra veszi az egész filmet. Így csak egy összecsapott, nevetséges maszlagot kaptunk, aminél még a Titánok harca, vagy a tiniknek készült Percy Jackson és a Villámtolvaj is több, kellemesebb élményt nyújthat. Agyzsibbasztásra bárkinek ajánlom.










...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

American Horror Story (2011-)

szombat, december 17, 2011 Bejegyezte: Nidria Comments

Ryan Murphy és Brad Falchuk neve ismerős lehet a fiatalabb korosztály körében, ugyanis kettejük közös alkotása a Glee – Sztárok leszünk. A páros azonban ahelyett, hogy egy hasonló alkotással bővítette volna repertoárját, nemcsak a korábbi rajongóit lepte meg a műfajváltással, hanem egész Amerikát.

A történet a Harmon családra fókuszál: Benre (Dylan McDermott), Vivienre (Connie Britton), és lányukra, Violetre (Taissa Farmiga), akik Bostonból költöznek Los Angelesbe, miután Vivien elvetélt, Ben pedig megcsalta feleségét egyik tanítványával. Egy felújított kúriát választanak, hogy ott kezdjenek új életet, ám hamar rádöbbennek, hogy új otthonuk nem egy szokványos ház. Nemcsak, hogy szellemek tucatjai mászkálnak körülöttük, még a kleptomániás szomszéddal, Constance-szal (Jessica Lange) is meg kell küzdeniük, annak értelmi fogyatékos lányával, Adelaide-del – aki valamilyen különös oknál fogva kényes kapcsolatot ápol a házzal, és annak sötét és misztikus erejével –, és a kétarcú, csábító külsejű házvezetőnővel, Moira-val (Frances Conroy, Alexandra Breckenridge). Ben rövidesen pácienseket is fogad otthonában, így megismerhetjük Tate-et (Evan Peters), a depresszív, fiatal srácot, aki szinte azonnal beleszeret Violetbe, és miközben kettejük kapcsolata egyre elmélyül, a Harmon család élete is megindul a pokol kapuja felé.

Az American Horror Story egy nagyon részletesen kidolgozott, vérbeli horrorsorozat. A műfaj kedvelői mindent megtalálnak itt, ami csak kell: csikorgó zene, amitől az ember háta is borsódzik; egyedi – nem egyszer kattos – karakterek (szellemek) saját, főleg vérben tocsogós múlttal; rengeteg sikoltozás, egy rejtélyes pince, ami szintén kísérteties múlttal rendelkezik; na és az a rengeteg gyilkosság, ami csak úgy ontja magából a kúria örök lényeit. A történet alakulását ezek után már el is hanyagolhatnánk, de szerencsére olyan klasszikusok ihlették, mint a Rosemary gyermeke, vagy a Ragyogás – ezek pedig rengeteg alapot adtak ahhoz, hogy végül egy igazán ütős sztorit kreáljanak belőlük.

Profi munkáról van hát szó, ezt tükrözi az is, hogy a kiváló színészgárda mellett olyan nevek is vendégszerepelnek, mint Zachary Quinto (Star Trek, Hősök) vagy Eric Stonestreet (Modern család). Az állandó színészek közül az Oscar-díjas Jessica Lange-t érdemes kiemelnünk, aki a háttérben terveket szövögető szomszédot alakítja, és ezért a munkájáért máris Golden Globe-díjra jelölték.

Az egyetlen negatívum, ami érheti a sorozatot, a Murphy-Falchuk párosra jellemző túlzások használata. Már a Glee-ben is észrevehettük, hogy néha nehezen hihető szituációba keveredtek a karakterek (pl. amikor a második évadban Puck belezúgott a suli legkövérebb csajába, vagy gondoljunk csak Sue sajátos humorára), és ez sajnos most is elrettentheti a nézőt, ugyanis itt is elég érdekes események zajlanak le a házban.

Ennek ellenére mégis egy remek sorozat, minden egyes rész növeli a feszültséget, a rejtélyek számát, a meglepetéseket, és a kérdéseket, de ez utóbbiakra aztán szép lassacskán választ is kapunk – bár a legnagyobb kérdésre egy elég elcsépelt klisével rukkolnak elő –, csak türelmesnek kell lennünk. Annyi bizonyos, hogy ha valamire megtaníthat ez a sorozat – azon kívül, hogy hogyan rendezzünk egy tökéletesen hátborzongató horrorszériát –, az nem más, mint hogy ne bízzunk se az élőkben, se a holtakban. Pláne ne a holtakban… Elfojtott perverzitással küszködőknek, és a műfaj kedvelőinek kötelező. 




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

Faces in the crowd – Arcmás/Arcok a tömegben (2011)

szerda, december 14, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments
Julien Magnat író, rendező zseniális alkotása, aki bár nem olyan rég kezdte ezen a pályán a munkásságát, én máris nagy reményeket fűzök hozzá. Ez az a film, ami meg fogja hozni számára azt a sikert, amiről oly sok rendező álmodik. A történet igazán briliáns minden egyszerűsége ellenére, a színészi játék lenyűgöző, a technikai megoldások ötletesek de, ami még fontosabb nem eltúlzottak. Rene Ohashi-t pedig külön dicséret illeti az operatőri munkáért.

Közel két órára beköltözünk Anna (Milla Jovovich) világába, aki éppen most költözött össze a barátjával, Bryce-al (Michael Shanks: Csillagkapu) és akinek az élete minden tekintetben a megfelelő vágányon halad, amíg egy szokásos kedd esti lánybuli után ki nem siklik minden a megszokott kerékvágásból. Miután Anna elköszön a barátnőitől (Valentina Vargas, Sarah Wayne Callies) útban hazafelé, az egyik hídon, tanúja lesz a várost rettegésben tartó sorozatgyilkos újabb rémtettének, azonban nem sikerül csendesen odébbállnia. A Könnyező Jack gúnynévre keresztelt gyilkos megpróbál végezni Anna-val, aki szerencséjére lezuhan a hídról, így sikerül életben maradnia. Azonban a zuhanás közben beveri a fejét az egyik tartópillérbe, aminek következményeképpen elveszíti az arcfelismerő képességét.

Anna az arcvakság során bárkinél jobban megtapasztalja, milyen kirekesztettnek lenni: nem ismeri fel az édesapját, a barátját, a legjobb barátnőit, sem a saját osztályát, így aztán szépen lassan mindent elveszít. Mindennek ellenére mindent latba vetve próbál a rendőrség segítségére, pontosabban Kerrest nyomozó (Julian McMahon: Red, Megérzés, Kés/Alatt) és segítőtársa Lanyon (Sebastian Roberts) segítésgére lenni, hogy elkaphassák a gyilkost, aki mindeközben beteges szexuális vágyától fűtve Annara vadászik. A nő minden erejével próbál túllépni az arcvakságon, felkeres egy orvost, Dr. Langenkampot (Marianne Faithfull: Hamlet (1969)), aki megtanítja neki, mi minden másból képes felismerni az őt körülvevő embereket.

Milla Jovovich ezúton is bebizonyította, hogy remek színésznő, hiszen hihetetlen alakításban kalauzol el minket egy kétségbesett és a világtól elidegenedett nő világába. Emellett Julien Magnat az élő példa arra, hogy kezdő író-rendező is képes valami zseniálisat alkotni. Attól fantasztikus ez a film, hogy van benne újító szellem, a történet egyáltalán nem mindennapi tömegfilm, és elüt a futószalagon termelt alkotások képi világától is. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a nagyszerű alkotást! Jovovich fanoknak kötelező alkotás!




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

Loong Boonmee raleuk chat - Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire (2010)

hétfő, december 12, 2011 Bejegyezte: Györki Dávid Comments


A thai filmgyártás eddigi legnagyobb sikere 2010-ben Arany Pálma díjat nyert a Cannes filmfesztiválon. Ez a tény volt az ami a film megtekintése iránti vágyam alapja volt. Nehéz olyan filmről bármit is írni, mely egy magyar ember számára teljesen ismeretlen világot ábrázol. A tavalyi Arany Pálmát elnyert alkotás olyan természetességgel mesél a halálról és a reinkarnációról, hogy az már egy kicsit zavarba ejtő. Szegény Boonmee (Thanapat Saisaymar) bácsi a film alatt végig haldoklik, de valahogy mégsem ez a film központi témája, hanem a buddhista hitvilág.
A kimondhatatlan nevű Apichatpong Weerasethakul filmje furcsa fantasy, melyet sokaknak nehéz lesz befogadni, de akik szeretik a teljesen elvont szürreális témájú művészfilmeket azoknak igazi csemege. Történetek epizódok halmaza, de direkt utalások nékül csak sejthető, hogy mindegyik Boonmee bácsi korábbi életeiről szól. Szerintem ezt a filmet elsősorban spirituális képességeinkkel kell értelmezni.

Boonmee halálos vesebetegségben szenved, és vidékre utazik, ahol egyik este megjelenik neki volt felesége szelleme, majd vörösen világító szemű fia Boonsong, aki majomlénnyé változott. Elmeséli történetét, miszerint egy napon felmegy a hegyekbe(akkor még egészséges), hogy megtaláljon a fényképen látott majomszellemet. Megtalálja, majd párosodásuk után alakul át ő is. Boonmee-nek gyermeke elmondja, hogy a szellemek az ő betegségének szagára gyűltek köré.
Másnap együtt kerekednek fel egy erdei barlang felé, ami a bácsi születésének helyszíne és végső búcsút is itt vesz ettől a világtól. A filmben megelevenedik még egy hercegnő története, akit egy beszélő hal tesz magáévá a tóban, aztán a majomlényeket terrorizáló katonákról láthatunk a filmbeli televízióban képeket.

Sokszor tapogatózunk sötétben, sem a szerkesztés, sem a párbeszédek nem adnak túl sok fogódzót ahhoz, hogy melyik epizód miért követi a másikat, ezért nem is érdemes erőlködni. Különben is, a thai kultúra egészen más alapokon nyugszik, kapcsolatuk a szellemvilággal sokkal mélyebb, mint a mi európai kultúránkban. Gyönyörű tájak jelennek meg a filmben, ez talán kárpótol minket azért, hogy a film közel 2 órája meglehetősen lassan telik el.

A thai filmipar túlnyomó részt a sablonos, émelyítően édeskés melodrámák tömkelegéből áll, melyeket a nép óriási tömegben fogyaszt. Van azonban egy másik fő irány is: a nemzeti sportjukon, a thai boxon alapuló ultraerőszakos akciófilmek. Illetve vannak e két filmtípus különböző arányú elegyei. Egy-két tényleg nagyszabású, ám rettenetesen naiv történelmi film, szigorúan a királyi család megbízásából. A mi fogalmaink szerinti krimi, thriller, filmvígjáték kategoriák szinte ismeretlenek, a fekete dvd kereskedelmet leszámítva. Apichatpong Weerasethakul (rendező) inkább valamiféle filmes szerzetesként alkotja filmjeit, ezek azonban nem művészfilmek, legalábbis nem a mi megszokott fogalmaink szerint. Nehezen is tudunk mit kezdeni velük. A legközelebb akkor járunk, ha valamiféle filmes meditációként fogjuk fel a rendező meglehetősen statikus mozgókép-folyamait, melyek szabad, szinte szürreális látomásaival és mély, buddhista alapú spiritualizmusával mégis valahol igen közel járnak a thai nép valódi kollektív tudattalanjához.
Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire trailer:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , , | edit post

Glee: The 3D Concert Movie – 2011

vasárnap, december 11, 2011 Bejegyezte: Nidria Comments

Tagadhatatlan tény, hogy a Glee, mint sorozat, az egyik legnagyobb rajongótáborral rendelkezik szerte a világon – vagy legalábbis az amerikaiaknál. Ryan Murphy (American Horror Story) szerint épp az ő kívánságukra indították útjának a Glee koncertsorozatot, ami aztán csak kinőtte magát egy 3D-s filmre is – sajnos.

A turné még 2010-ben kezdődött, akkor mindössze négy városban léptek fel a sorozat sztárjai, 2011-ben azonban átlépve az amerikai határt, Kanadában, Angliában és Írországban is teltházas koncertet adtak. Ennek ellenére a filmet két nap alatt forgatták le, így túl sok színfalak mögötti felvételre ne is számítsunk, helyette viszont tömény dózisban kapjuk a rajongók csupa pozitív visszajelzését, és hogy ki kit favorizál a sorozatban. Rajtuk kívül három „élettörténetet” is bemutat a film: egy középiskolás törpe növésű lányt, aki magassága ellenére is a suli pompon-csapatának a vezérszurkolója, és még bálkirálynővé is választották; egy ugyancsak középiskolás srácot, aki sokáig rettegett bevallani, hogy meleg; valamint egy Asperger-szindrómában szenvedő fiatal lányt, aki zárkózottsága ellenére is talált barátokat. És, hogy mi a közös bennük? A Glee mutatta meg nekik, hogy habár eltérnek az átlagtól, ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más.

A legnagyobb baj a filmmel, hogy nem találja a helyét. Története nincs, ezért egész estés mozinak katasztrófa, koncertfelvételnek viszont kevés. Ahogy azt már említettem is, csak pár kulisszák mögötti jelenet kapott helyet a 84 perc alatt, ráadásul ennek a javát is a Brittanyt alakító Heather Morris szerezte meg. Az előadott dalok aránya se stimmel, mert míg a 24 számból 3-at Blaine énekel, addig Kurtnek – aki az első résztől kezdve főszereplő – csak egyetlen szóló jutott.

Hogy kit okolhatunk ezért? Azt a Kevin Tancharoent, aki 2009-ben a Fame - Hírnév című remake-jével debütált a mozivásznakon. Már akkor is bizonyította, hogy fölösleges dologba nyúl bele, hiszen az eredeti, ’80-as verzió ezerszer élvezetesebb és tartalmasabb.

A látványra és a dalokra azonban nem lehet panaszunk. Amellett, hogy nagyon intenzív és színes előadásokat hallhatunk (SING, Im a Slave 4 U, Firework, Born This Way, Valerie), a lassabb számok (Don’t Rain On My Parade, I Want To Hold Your Hand, Somebody To Love) is ugyanolyan fergeteges tapsvihart váltanak ki a rajongókból. Az alig pár éves kisgyermektől kezdve a hatvanas éveiben járó férfiig pedig mindenki van itt, bár hogy ezek mennyire megjátszott vagy reális képek, azt ki-ki döntse el.

Lehet persze azon vitatkozni, hogy ha már kifizetek egy koncertjegyet, akkor az eredeti dalt akarom-e meghallgatni, vagy a Glee verziót, de azt hiszem, ennek most itt nincs jelentősége. A sorozat töretlen népszerűségnek örvend, évadról-évadra jobb feldolgozásokat hallhatunk, nagy kár, hogy ez a doku-film képtelen hozni ezt a színvonalat. Ha már mindenképpen filmet szerettek volna forgatni, egy különálló történet (nyári vakáció, valamelyik mellékszereplő története, stb…) ennél csak nagyobb sikert ért volna el. Kizárólag fanatikus rajongóknak ajánlom. 






...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , | edit post
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...