Végy egy kiskanálnyi gyereket, egy fekete biciklit, egy maréknyi jó szándékú felnőttet, majd adj hozzá egy csipetnyi felelőtlen apát és keverd össze az egészet. Valahogy így szólhatott a recept, amelynek segítségével a Dardenne-fivérek kifőzték nekünk a Srác a biciklivel című, kegyetlenül realisztikus és magával ragadó alkotást.
A sztori klisésnek tűnhet, de korántsem az, hétköznapisága hozzájárul a film élvezhetőségéhez. A kis vörhenyes főszereplőt, Cyrilt (Thomas Doret) pedig szinte öcsénkként szeretjük majd, miközben harcol apjáért, a biciklijéért és a világ ellen. Ne tessék csili-vili, rózsaszín álomvilágot várni, a Srác a biciklivel színtiszta igazságszagot áraszt magából, biztosan nem mindenkinek lesz a kedvence, de éppen ez a „bűz” ragadja magával a nézőt.
Cyril tizenegyedik életévét tapossa, apja intézetbe adta, elvileg csak egy hónapra, míg kicsit talpra áll, ám főhősünk „ottfelejtődik”. A nyitó képsorokon éppen azt látjuk, ahogy reménytelenül tárcsázza újra és újra a régi lakásukat, ám folyton a „a hívott számon előfizető nem kapcsolható” üzenet fogadja. A férfi korábban lepattant egy másik városba, magára hagyva fiát. Ha ez még nem lenne elég, a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az imádott fekete biciklit eladta a szívtelen apa. Mellékszálnak tűnik, mégis ez a film legfontosabb szála (nem véletlen a címválasztás). A mountain bike Cyril egyetlen kapaszkodója és támasza ebben a kegyetlen és érzéketlen világban.
Az állandóan piros pulcsiban szaladgáló srác nem hisz se a hívásokra „válaszoló” géphangnak, se a nevelőknek, így kiszökik az intézetből és hazamegy. Nem érti, miért mondja mindenki, hogy apja elköltözött, amikor a neve kint van a kaputelefonon. Miközben a panelházban rohangál az őt üldöző nevelők és a házmester elől, a sors egy nő (Cécile de France) karjaiba sodorja; Samantha és Cyril között egyből szoros kapocs alakul ki.
A fiút ártatlansága meggátolja abban, hogy elhiggye apjáról, szándékosan hagyta őt magára, és a biciklijét is biztosan ellopták, nem pedig eladta csúnyábbik felmenője. E mellett akkor is kiáll, amikor Samantha visszaviszi neki a cangát és közli vele, az utcán vette egy fiútól. Ekkor rövid időre felsejlik egy romantikus szál, de mivel nem hollywoodi szappanbuborékot nézünk, nem lesz belőle semmi: a nő és a fiú apja nem jönnek össze, nem élnek boldogan, míg meg nem halnak. Viszont vörhenyeskénk új társat (és egyben gyámot) kap bicajával együtt: Samatha segít neki előásni apját.
Nagyon okosan teszik az alkotók, hogy a nőről szinte semmi nem derül ki, így véletlenül sem kerül előtérbe az esetlegesen kisiklott élete - mert miért vállalna ilyen „problémás” kölyköt egy jó bőrben lévő harmincas, ha nem lenne valami defektje?
A kis kölyök Samatha segítségével ered apja nyomába, egy pitbull szívóssága lapul testében és egy nyomozó kutya szimata orrában, míg apja iránt érzett hűsége egy kiskutyáéhoz hasonlít. Kutatás közben remény és reménytelenség hullámai felváltva csapkodják a nézőt és a főhőst egyaránt, míg végül elő nem kerül a tékozló atya. A várva várt találkozás hasonló, mint amikor az ember egy átmulatott éjszaka után ismeretlen nő mellett ébred, aki már az esküvőt tervezgeti. Szegény Cyrilnek nem esik le, hogy az apja önző és gyáva, és soha többet nem kívánja látni, a „majd hívlak” mondatot pedig nem fogják tettek követni.
Amikor a fiú szembesül a valósággal, teljesen összeomlik, ettől kezdve zűrök zöme követi egymást: többször elszökik, a biciklijét állandóan ellopják, emiatt folyton verekszik, végül rablásba keveredik. Miközben rossz emberekbe helyezi a bizalmát, igazi segítői végig kitartanak mellette, így fordulhat elő, hogy a film végén Samanthával és a biciklijével cowboyként tekernek el a naplementébe. Ám ne higgyük, hogy ez a vég! Egy sokkoló csavar még közbeszól (nem, nem üti el őket egy kamion), azonban minden poént nem lövünk le.
Végig Cyril szemszögéből követjük az eseményeket, minden cselekedetét a bizalom hiánya és a magány érzése táplálja, rossz gyereknek, tűnhet, mert állandóan bajba keveredik, de erről szó sincs, egyszerűen csak több jutott neki a való világból, mint kortársainak.
A színészi játék nagyszerű, kicsit sem erőltetett, túlzott vagy sablonos, az érzelmek egész skáláját előadják a szereplők és szó sincs Barátok Köztös erőlködésről. Nem az egymásután pakolt szavak és mondatok viszik előre a filmet, hanem maga a színészi játék.
Két fontos részt nem említettünk még: kamerakezelés és zene. A kamera minimális rázkódása még életszerűbbé teszi az egyébként is emberközeli történetet, gyakorlatilag úgy nézzük a filmet, hogy észre se vesszük, hogy filmet nézünk. A zene, illetve a zene hiánya is ezt segíti. Sehol egy felesleges dallam, csak akkor szólal meg muzsika, amikor tényleg nagyon kell, akkor viszont szaggatja a néző szívének kerítését, mintha muszáj lenne.
Ahogy korábban is említettük: a csili-vili, gondolkozást nem igénylő filmek rajongói nem szeretik majd ezt a mozit, de a többiekben mély nyomot hagy, mivel nyomasztóan élethű és nincs happy end. A belga alkotópáros roppant kifinomult érzékkel tapintott rá a lényegre, szépítés nélkül mutatják be az emberi természetet. A film nem véletlenül nyerte el a 2011-es Cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját.
Srác biciklivel előzetes:
