Tagadhatatlan tény, hogy a Glee, mint sorozat, az egyik legnagyobb rajongótáborral rendelkezik szerte a világon – vagy legalábbis az amerikaiaknál. Ryan Murphy (American Horror Story) szerint épp az ő kívánságukra indították útjának a Glee koncertsorozatot, ami aztán csak kinőtte magát egy 3D-s filmre is – sajnos.
A turné még 2010-ben kezdődött, akkor mindössze négy városban léptek fel a sorozat sztárjai, 2011-ben azonban átlépve az amerikai határt, Kanadában, Angliában és Írországban is teltházas koncertet adtak. Ennek ellenére a filmet két nap alatt forgatták le, így túl sok színfalak mögötti felvételre ne is számítsunk, helyette viszont tömény dózisban kapjuk a rajongók csupa pozitív visszajelzését, és hogy ki kit favorizál a sorozatban. Rajtuk kívül három „élettörténetet” is bemutat a film: egy középiskolás törpe növésű lányt, aki magassága ellenére is a suli pompon-csapatának a vezérszurkolója, és még bálkirálynővé is választották; egy ugyancsak középiskolás srácot, aki sokáig rettegett bevallani, hogy meleg; valamint egy Asperger-szindrómában szenvedő fiatal lányt, aki zárkózottsága ellenére is talált barátokat. És, hogy mi a közös bennük? A Glee mutatta meg nekik, hogy habár eltérnek az átlagtól, ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más.
A legnagyobb baj a filmmel, hogy nem találja a helyét. Története nincs, ezért egész estés mozinak katasztrófa, koncertfelvételnek viszont kevés. Ahogy azt már említettem is, csak pár kulisszák mögötti jelenet kapott helyet a 84 perc alatt, ráadásul ennek a javát is a Brittanyt alakító Heather Morris szerezte meg. Az előadott dalok aránya se stimmel, mert míg a 24 számból 3-at Blaine énekel, addig Kurtnek – aki az első résztől kezdve főszereplő – csak egyetlen szóló jutott.
Hogy kit okolhatunk ezért? Azt a Kevin Tancharoent, aki 2009-ben a Fame - Hírnév című remake-jével debütált a mozivásznakon. Már akkor is bizonyította, hogy fölösleges dologba nyúl bele, hiszen az eredeti, ’80-as verzió ezerszer élvezetesebb és tartalmasabb.
A látványra és a dalokra azonban nem lehet panaszunk. Amellett, hogy nagyon intenzív és színes előadásokat hallhatunk (SING, Im a Slave 4 U, Firework, Born This Way, Valerie), a lassabb számok (Don’t Rain On My Parade, I Want To Hold Your Hand, Somebody To Love) is ugyanolyan fergeteges tapsvihart váltanak ki a rajongókból. Az alig pár éves kisgyermektől kezdve a hatvanas éveiben járó férfiig pedig mindenki van itt, bár hogy ezek mennyire megjátszott vagy reális képek, azt ki-ki döntse el.
Lehet persze azon vitatkozni, hogy ha már kifizetek egy koncertjegyet, akkor az eredeti dalt akarom-e meghallgatni, vagy a Glee verziót, de azt hiszem, ennek most itt nincs jelentősége. A sorozat töretlen népszerűségnek örvend, évadról-évadra jobb feldolgozásokat hallhatunk, nagy kár, hogy ez a doku-film képtelen hozni ezt a színvonalat. Ha már mindenképpen filmet szerettek volna forgatni, egy különálló történet (nyári vakáció, valamelyik mellékszereplő története, stb…) ennél csak nagyobb sikert ért volna el. Kizárólag fanatikus rajongóknak ajánlom.
