A görög mitológia, mint ihletadó váz, már hosszú-hosszú évtizedek óta vezeti azt a bizonyos toplistát, amely által számos regény, vers, film, videojáték és megannyi más alkotás született. Nagy örömünkre néha egy igazi gyöngyszem is napvilágra kerül, máskor viszont a falat kaparjuk, amiért egy kifacsart, pocsék darabra pazaroltuk drága időnket. Ha pedig meg akarjuk magunkat kímélni a nagy csalódástól, akkor a Halhatatlanok című mozifilmet is messziről kerüljük el.
A történet szerint Hyperion (Mickey Rourke), a gonosz király nem másra, mint az Olümposzi istenek eltűntetésére/meggyilkolására szenteli idejét, és hogy ezt elérje, szüksége van az epiruszi íjra, egy legendás fegyverre, amivel aztán kiszabadíthatja a titánokat – akikkel elvégezteti a munka mocskos részét. Útja során falvakat dúl fel, ártatlanokat gyilkol le, pechére aztán Thészeusz (Henry Cavill) anyját is kivégzi, aki ennek láttán bosszút esküszik: ha addig is él, de megöli Hyperiont.
A film jellemzése egyetlen szóval: pocsék. A történet, a rendezés, a szereplőválogatás… egyedül a látvány az, ami megállja a helyét. Egyrészt a csajok gyönyörködhetnek a félmeztelen görög csávókban, másrészt a pasiknak ott van a 300 szürreálisan homályos, agyoneffektezett világa, és harcjelenetei – már ha ennek a koppintása dicséretet érdemelhet. Mitológiai következetességet ne is keressünk, a Halhatatlanok nemcsak Thészeusz múltjának int be, hanem a legendás lényeknek is. Az még hagyján, hogy a Minotaurus helyett egy bikát imitáló fejfedővel ellátott harcost kapunk, a hiperaktív Szméagol-mozgású és -nagyságú titánoktól sírva röhögünk – és akkor még meg sem említettem a Twilight-ból ismert Kellan Lutzot, aki Poszeidónt alakítja, vagy azt, hogy milyen egyszerűséggel gyilkolják le a titánok az isteneket…
Mickey Rourke (Végjáték, A feláldozhatók) továbbra sem lesz a kedvenc színészem. Értem én, hogy Hyperiont egy hihetetlenül nyugis, higgadt vezérnek szerette volna a rendező, Tarsem Singh bemutatni, de amit ez a színész produkál, az lassacskán már Kristen Stewart (Alkonyat) zseniálisan unalmas alakításán is túltesz. Szerencsére Henry Cavill (Tudorok, Csillagpor) azért mutat némi játékot, de őt elnézve erős kétségeim támadtak, hogy megállja-e majd a helyét az új Superman-filmben… bár e szempontból Tarsem vígjátéknak tűnő Hófehérke remake-jét is több aggodalommal, mint kíváncsisággal várom.
Szeretnék valami pozitívumot is kiemelni – de nem találok. A CGI okés, csak épp ott hiányzik a legjobban, ahol szükség lett volna rá: a csatajelenetekben. Ha már mindenképp a 300 feelingjét szerették volna ránk erőszakolni, akkor igenis kérem a véres kivégzéseket is! A Halhatatlanok azonban megkerülte a magasabb korhatárba sorolás veszélyét, és pont azt a hiteltelenséget érte el ezzel, mintha egy romkomban a happy endet jelző csók, és szivárványba menetelés maradna ki…
Nem tudom, hogy mi menthette volna meg ezt a filmet. Talán, ha Tarsem mindent fordítva csinált volna: ha idősebb színészeket válogat az istenek szerepébe (Athena, a bölcsesség istennője egy buta libának tűnik), ha ragaszkodik Thészeusz eredeti mitológiájához, ha komolyabbra veszi az egész filmet. Így csak egy összecsapott, nevetséges maszlagot kaptunk, aminél még a Titánok harca, vagy a tiniknek készült Percy Jackson és a Villámtolvaj is több, kellemesebb élményt nyújthat. Agyzsibbasztásra bárkinek ajánlom.
