Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Nyolcvannégy éves korában elhunyt Leslie Nielsen. A kanadai származású komikus halálát tüdőgyulladás, illetve annak szövődményei okozták. Leslie Nielsen népszerűségét az Airplane! című film, és a Csupasz pisztoly-sorozat Drebin hadnagyának megformálása alapozta meg, játszott a Horrorra akadva harmadik és negyedik részében is. Karrierje során több mint száz filmben és ezerötszáz tévéműsorban szerepelt.

Nielsent az elmúlt másfél hétben tüdőgyulladással kezelték a floridai Fort Lauderdale-ben, ám állapota nem javult. "Családja és barátai végig mellette voltak és ő csak elaludt és elment" - közölte az AFP hírügynökséggel Doug Nielsen, a színész unokaöccse.

Nielsen a kanadai Reginában született, édesanyja walesi, édesapja dán származású. Két bátyja volt, egyikük (Erik Nielsen) a nyolcvanas években Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Miután elvégezte az egyetemet, belépett a kanadai légierő kötelékébe, ahol egy évig szolgált a második világháború alatt (harcban nem vett részt).

Mikor leszerelt, lemezlovasként dolgozott a Calgary rádiónál, majd felvették a torontói Lorne Greene rádiós művészeti akadémiára. Húszas éveiben New Yorkban élt, zenét és színészetet tanult, és fellépett nyári szabadtéri színházakban. Első televíziós szereplése 1949-ben, a Studio One című tévésorozat egyik epizódjában volt.

Karrierje drámai szerepekkel indult, számos szerepben próbálta ki magát, volt orvos, ügyvéd és rendőr is. Különleges hangja miatt számos dokumentumfilm és reklám narrátora lett.

Állítása szerint több, mint 1500 tévéműsorban tűnt fel. Fiatal színészként szerepelt az Alfred Hitchcock bemutatja..., a The Virginian és a Wild Wild West című sorozatokban. Első televíziós főszerepében az Amerikai függetlenségi háború hősét, Francis Mariont alakította a The Swamp Fox című tévésorozatban. A főcímdalt is maga Leslie Nielsen énekelte.

1954-ben Hollywoodba költözött, szerződést kötött a Paramount stúdióval és jelentkezett a Tiltott bolygó szerepválogatásra. Megkapta John J. Adams parancsnok szerepét, a film sikeres volt, és jó kritikákat kapott.

A hatvanas és a hetvenes években számtalan tévésorozatban és mozifilmben játszott katonát, politikust, egy alkalommal még maffiafőnököt is. A Poseidon katasztrófa című 1972-es filmben az óceánjáró kapitányát alakította.

A világhírt az 1980-as Airplane! című film hozta meg neki, amely az Airport-típusú légikatasztrófa filmek paródiája volt. Az alacsony költségvetéssel készült alkotás hatalmas siker volt, több mint 83 millió dollár jövedelmezett az amerikai mozikban.

A film pár évvel később készült folytatásában nem vállalt szerepét, ekkor a Nagyon különleges ügyosztály című tévésorozatban dolgozott, ahol először játszotta Frank Drebin nyomozó szerepét.

A sorozat csak hat epizódot élt meg, ám a tudatlansága ellenére mindig nagyon határozott rendőr figuráját később újra eljátszhatta a 1988-as Csupasz pisztoly-ban, majd két folytatásában. Az 1991-ben bemutatott Csupasz pisztoly 2 1/2 még az első résznél is sikeresebb volt, és az 1994-es Csupasz pisztoly 33 1/3: Az utolsó merénylet is tisztességes bevételt hozott.

Karrierjének utolsó két évtizedében rengeteg paródiafilmben vállalt szerepet, de ezek közül egyik sem érte el a Csupasz pisztoly-sorozat színvonalát, és átütő sikert sem arattak. Az első ezek közül az 1991-es Bújj, bújj ördög volt, amely Az ördögűző-t figurázta ki, majd ezt követte a Drakula halott és élvezi, a Drágám, add az életed!, a Sziki-szökevény, a Horrorra akadva-sorozat utolsó két része, valamint a Superhero. Utolsó magyarországon is megjelent filmje a 2008-as Amerikai ének volt, amely Michael Moore-filmjeit parodizálta.

1993-ben Meztelen igazság (Naked Truth) címmel vicces önéletrajzi könyvet adott ki, amelyben meg nem történt momentumokkal színesítette életének történetét. Írt például a két Oscar-díjáról, Elizabeth Taylorral való viszonyáról, valamint az elvonóban töltött időszakáról, ahova viccfüggőség miatt került.

1982-ben és 1989-ben Emmy-díjra jelölték, 2002-ben megkapta a kanadai állam által adományozható legmagasabb polgári kitüntetést.
(origo)

http://hookum.blogspot.com/2010/11/elhunyt-leslie-nielsen.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Az AMC bizony nagyot húzott. Rendben, hogy egy kábeles adóról beszélünk, de akkor is: egy picit kockáztattak, hisz belevágták a fejszét egy aránylag -főképp a csatornához képest- magas költségvetésű zombis sorozatba, amire eleddig nem nagyon volt példa, pedig a téma adja magát, megvalósítani viszont már nem olyan könnyű, gondoljunk csak a műfajba vágó filmekre: pár remek mozi (Haláli hullák hajnala, 28 nappal később) mellett rengeteg szemetet termeltek a kategóriában. Frank Darabont neve azonban betudható volt valami pozitív előjelnek: itt valami készül, valami olyan, amiről beszélni fognak, ami nagy siker lehet.

A készítők pedig minden tekintetben felül teljesítettek, úgy gondolom. még a legszőrszálhasogatóbbak sem nagyon tudnak belekötni a már leadott négy epizód egyikébe se. Holott nem volt könnyű dolguk Darabontéknak: a legalapabb zombitörténetet -amit már számtalanszor láthattunk elsütni különböző filmekben- vitték tévére és mindezt úgy kellett összehozniuk, hogy a nézőket odaszögezze a készülékek elé.

Rick Grimes rendőrt egy bevetés során meglövik, s súlyos sérülése miatt kómába esik. Hetekkel később tér csak magához egy kórházi ágyon, azonban valami megváltozott. Élő embernek nyoma sincs, mindent feldúlva és szétrombolva talál: kész csoda, hogy ő életben maradt. A kezdeti sokkon túltéve magát hazaindul feleségéhez és kisfiához, azonban ekkor jön az igazi durvulás: a város tele van zombikkal és szinte semmi esély arra, hogy élve megússza az utat. Rick-et azonban nem akármilyen fából faragták: magához veszi az őrsön maradt fegyverkészletet és elindul, hogy megkeresse a családját, remélve, hogy valahol még élve találja őket.

Nincs tehát tulajdonképpen semmi egyedi ebben a történetben. Mégis, az utóbbi évek egyik legizgalmasabb szériája, nyakon öntve egy remek szereplőgárdával, illetve remekül elkapott cliffhangerekkel az epizódok végén. Apropó szereplőgárda: Rick szerepében Andrew Lincoln egyszerűen briliáns választás volt, hideg angolsággal kezeli az olykor kétségbeejtő helyzeteket is, nem esik ki a szerepből, minden mozzanata hiteles. Norman Reedus szerpeltetése (Testvérbosszú) viszont egy hatalmas -és pozitív- meglepetés volt. Az egyetlen gyenge pont számomra Sarah Wayne Callies, no nem mintha bele tudnék kötni, egész egyszerűen nem kedvelem, de nagyon nem.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/sorozataddikcio-walking-dead-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Én szeretem a filmeket! De tényleg! Nem mondanám, ha nem így lenne... Az a pozitív életszemlélet, ami jellemző rám, még jobban előjön, ha filmekről van szó. Igyekszem beleképzelni magam a rendező helyébe, azonosulni a színészekkel, végiggondolni, hogy azért ez csak egy kemény meló és nagyon sok energiát és persze pénzt igényel. Magyarán nem szokásom ész nélkül lehúzni a filmeket, sőt, a lehető legjobbat próbálom meg kihozni belőlük. Jelen "alkotás" esetében ez nem sikerült, pedig én megpróbáltam. De nem sikerült... Megmagyarázom, hogy miért.

Haragszom! Haragszom arra, aki ezt a plakátot kitalálta! Mert ez egy bazinagy átverés! Ugye milyen tetszetős? Ugye milyen szép? Csak éppen nem azt kapod, amit ígér. Egyáltalán nem! Cukormázba csomagolt **** (segítek: szar). És hogy mi az átverés? 

Mondhatni ez a hab a tortán, a tripla vagy semmi, hiszen a faja címen, a tuti plakáton és a király színészeken már így is lehidaltunk, és tudjuk jól, hogy itt most olyan brutál dolgoknak kell történniük, hogy az már nem is lesz emberi. És mennyire igazunk van! A hivatalos történet szó szerinti idézése következik, ami a DVD hátuljára van írva (nyugi nem vettem meg):

"Egy kőkemény háborús veterán (Cuba Gooding Jr.) által vezetett zsoldoscsapatot felbérel egy titokzatos CIA ügynök, hogy mentsen meg tudóst (Ron Perlman) aki éppen egy archeologiai felfedezésen dolgozik, a közép keleti sivatagban. A homok alatt viszont egy évezredek óta őrzött titokra bukkanak - egy titokra, amely nem erről a planétáról származik..."

Egy trailer, ami nem is olyan vészes! Sőt, külön dicséret érte, mert egész jó lett. Még tovább megyek: jobb, mint a film, ráadásul aki csak ezt nézi meg, mindent megtud és megspórol 90 perc hajtépést az életéből. Komolyan azt hiszitek, hogy van valami, ami a trailerben nem lett megmutatva? Kis naivak...

A film legjobb része szerintem, az állandóan feltámadó pap, mert az vicces, és a helikopter, mert az meg szép és nagy. A legrosszabb jelenetet már nem ilyen könnyű megtalálni, mert nagyon sok van, és ahhoz még egyszer végig kéne nézzem a filmet, de ennyire még nem hülyültem meg. 

Tudom, hogy low-budget film, meg válság van és stb... Na de emberek! Tudjuk jól, hogy vannak kis költségvetésű, de nagy filmek a közelmúltból: Pandorum, Moon, Paranormal Activity. Direkt csinálták őket kevés pénzből, és mekkorát ütöttek. A Pandorumot szándékosan emelem ki, mert valamennyire hasonló téma. A kevés pénz világosan meglátszik a szörnyek kinézetén, viszont! Remek színészi játék, ami engem teljesen lebilincselt, és bár valamennyire sablonos sztori, mégis végig izgalomban tart! 

Na de ez a szenny??? Komolyan mondom, nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen filmet ki mertek adni. (és nem magyar!) Külön merészség volt a téma megválasztása, hisz ebben a típusban (pár katona a csúnya idegenek ellen) nagyon sok konkurense van a filmnek, kapásból: Halálhajó, Pandorum, Doom. Számomra teljességgel érthetetlen az egész... A helyszín egyszerű és minimális, a karakterek sablonosak, nincs játék, a vágások, a képek, a zene, a hangok, a jelenetek, a 'csavarok' nem csak, hogy elcsépeltek, de rosszul és igénytelenül is vannak kivitelezve.

Ja és persze a film műfaja horror. És tényleg! A film nézése közben többször is becsuktam a szemem és végigfutott rajtam  a borzongás, mert ilyen szart, még nem láttam.

PS. Nem az a legnagyobb bajom, hogy tré a film. Van ilyen. Hanem az, hogy ezt komolyan gondolták és meg akarták velünk etetni, hogy mennyire finom.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/devils-tomb-az-ordog-kriptaja-2009.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Az angolok tudnak valamit. Tudom, ezt már elmondtam párszor, de az idő egyre inkább ezt igazolja, hisz a fájdalmasan rövid első évad után elérkezett az idő: kedvenc "újoncom" visszatért és annak ellenére, hogy ezt előzetesen lehetetlennek tartottam volna, még magasabbra emelte a mércét. A második évad első két része ugyanis akkorát ütött, hogy azóta is csak kábultan  bambulok magam elé.
Adva van ugye öt nem túl példamutató életet élő fiatal, akiket utolér a végzet: társadalmi munka keretében törleszthetik az elkövetett vétségeiket. Egy napon azonban beüt a krach: egy hatalmas és furcsa vihar csap le a csoportra, s a fiatalok a kábulatból magukhoz térvén döbbenten veszik tudomásul: valami megváltozott. Mindannyian gazdagabbak lettek egy képességgel, valami olyannal, amit senki más nem tud. Kicsit Heroes szagú a dolog, ezen nincs is mit vitatkozni. Nem kicsit jobb viszont annál, ezen sincs mit vitatkozni.

Ugyanis az alacsony költségvetés -és az ezzel járó kevés helyszín, valamint csekély mennyiségű, de kifogástalan minőségű CGI- ellenére az E4 sorozata végig képes fenntartani a feszültséget, ugyanakkor egy epizód alatt is rengetegszer megnevettet, köszönhetően az iszonyat mód eltalált karaktereknek és azok megformálóinak. Minden ízében és mentalitásában igazi angol széria ez, összehasonlításképp gondoljunk csak arra: az E4 másik saját gyártása nem más, mint a négy év alatt elképesztő sikereket elért Skins. Nos tabuk itt sem igazán vannak, de nincs is rá szükség; épp ettől lesz egyedi és utánozhatatlan, még ha eleinte úgy is éreznénk: a Misfits lopott ötletet, ez a gondolat hamar semmivé foszlik majd.
Az első évad a viszonylagos ismerkedésről szólt, hisz -nem győzöm magam ismételni, bár úgy sem változtat semmin- a hat epizód irtózatosan kevés. Így pár álleejtéses csavart leszámítva a tavalyi év nagyjából a képességek megismerésével zajlott, aztán kaptunk egy akkora csavart a végére, ami napokig tartó elégedett mosolyt csalt az arcomra. Egyrészt, mert így kell befejezni egy ilyen évadot, másrészt mert már három résszel korábban megmondtam, hogy ez lesz A képesség, s igazam lett. Most pedig búcsút veszek a gondolattól, hogy mekkora király is voltam anno, s ugorjunk egyet a jelenbe: hisz elkezdődött a második évad.
Amely -mint azt már írtam- még magasabbra tette a lécet. Kérdéses persze, hogy a behozott -egyelőre ismeretlen- szereplővel mit kezdenek majd, de nem aggódok. Olyan fordulatokban gazdag két részen vagyunk túl, hogy a sorozat a teljes bizalmam élvezi: nem látok esélyt a minőségcsökkenésre az évad hátralevő részeit illetően. Mi legyen tehát a végszó? Üzennék. Azoknak akik még nem ismerik a Misfits-et, azt, hogy sürgősen kezdjék el nézni, mert nem tudják miről maradtak le. Azoknak, akik követik, nincs mit mondanom. Ők már tudják. Az E4-nak azt üzenném: könyörgöm. Könyörgöm több epizódért, mert ez a hat nagyon kevés. Nagyon nagyon nagyon.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/sorozataddikcio-misfits-2009.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

http://hookum.blogspot.com/2010/11/news-20101123.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Nos a héten mindenki kiélheti a vágyait, mert a legkülönfélébb stílusokból kapunk ízelítőt, mi moziimádók. Jobb később, mint soha alapon megérkezett kedvenc vágottarcúnk, illetőleg a Potter kaland is a véghajrában van már. Lássuk miből csemegézhetünk a héten.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/heti-mozibemutatok-20101125.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A mostani lagymatag vígjáték felhozatalból -és úgy általában, az újonnan "berobbant" fiatalok közül- Jay Baruchel-t kedvelem talán a leginkább. Nem állítom, hogy csak szerencsés és felemelő szerepeken van túl (Túl jó nő a csajom), de valahogy szimpatikus tudott maradni, ami nálam nagy szó.
Nic Cage pedig... nos meg-megbotlott már párszor ő is, de ha róla van szó, nem tud akkorát hibázni, hogy egy perc alatt ne bocsátanám meg neki. Alfred Molina? Én még a Maverick-en nevelkedtem, nem lehet kérdéses: imádom.

A történet egyébként egyszerű -és nem is túl egyedi-: adva van a jó és a rossz (varázslómester), a jónak le kell győzni a rosszat, vagy a világ elpusztul, de ez nem megy egyedül, ezért segítségül kell hívjon egy igazi balfasz geeket. Oké, sarkított, de nagyjából erről szól a varázslótanonc. Viszont mindezt remekül előadja, nagyjából végig pörgős, egyszer sem éreztem üresjáratot (jóval izgalmasabb, mint a HP bármelyik része pl.) és a számtalan effekt mindegyike kifogástalan minőségű.
Ja, igen, egy fontosabb szereplő kimaradt: az eyecandy Teresa Palmer. Nos ő olyan, mintha az Úr miután megalkotta Kristen Stewart-ot (Twilight), elnézegetve a koránt sem tökéletes végeredményt,  elégedetlenségében jobban odakoncentráltan újraalkotta volna.

Összességében simán 8 pont Baltazáréknak, remekül szórakoztam. Személy szerint örülnék egy folytatásnak, bár nagyon nem élem bele magam: a film nem volt túl nagy anyagi siker, a húzónevek és a manapság oly népszerű téma ellenére sem. Kár érte.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/sorcerers-apprentice-varazslotanonc.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

David Gordon Green, vagyis az Ananász Expressz alkotójának legújabb agymenésének már a 3,5 perces trailere is több és ütősebb poént tartogat, mint egy átlag vígjáték. A történet egyszerű, de nagyszerű.

Egy mesebeli királyság két hercege, akik nem mellesleg testvérek, Fabious (James Franco) és Thadeous (Danny McBride) közös küldetésre indul, mert a csúnya és gonosz mágus, Leezar (Justin Theroux) elrabolta Fabious szerelmét (Zooey Deschanel). Hozzájuk csapódik még egy harcos leányzó, Isabel (Natalie Portman), aki mindenkit lever és még vetkőzik is. Ennyi a bevezető, és innentől kezdve elszabadul a poén áradat, senkit sem kímélve.

Még valami.... Gondolom majd' mindenki ismeri az alábbi elhíresült mondatot: 'This is SPARTAAA'.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/your-highness-sirva-rohogunk-mert-jo.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Rio De Janeironak is megvan a maga nyomornegyede, amit Isten városának nevezték el, hátha az egy kis lelket önt a lehetetlen körülmények közt élő szegényekbe. Főszereplőnk ez a 60-as években felhúzott lakótelep, amit egészen a 80-as évekig követünk nyomon, de Mairelles filmje sejtelmesen előrevetíti, hogy a dolgok nem oldódtak meg, és a káosz ma is honos az Isten fellegvárában.

Isten Városát a fiatal Buscape szemén keresztül ismerjük meg, aki gyermekkora óta lakosa a fejetlen kavarodásnak. Ő maga mindig tartózkodik, nem folyik bele az eseményekbe, csak szemlélőként kíván részt venni a a dolgokban, személye mégis fordulópontot jelent. Sok kis történet fonódik össze, sok szerencsétlen, nyomorgó, egyenesen kilátástalan gyermek története, akik a bűnözésben látják a mentőövet. Lehetne különbséget tenni rosszak és rosszak között, ahogy a film meg is teszi, de végső soron a legtöbben fegyverrel kóboronak, drogot árulnak és ölnek. Indítéka éppenséggel mindenkinek akad (legtöbbször a bosszú), a rendőrség pedig ijesztően korrupt, úgyhogy remény sincs a változásra, még ha a sajtó elég szabadelvű is, így bátran hoznak le leleplező értékű fotókat.

Mairelles nagyon ügyesen bogozza össze a sok apró tragédiát, nehéz összeszedni a különféle aspektusok sokaságát. Feliratok tagolják ezeket az epizódokat és szereplőiket. A kamerát hasonlóan sokrétűen használják, amit kell, azt kimerevítik, a testközeli felvételek viszont mintha amatőr felvételek lennének, de eljátszadoznak a képernyő felosztásával is. A kicsit hosszúra nyúlt, kétórás játékidőben képi megoldások armadáját sikerült bele sűríteni, amik látványosan színesítik a reménytelen helyzetet.

A 60-as évek nyomasztóan barnás világában még nem voltak mindennaposak a gyilkosságok, és még a lopásokra is volt mentség, a hatalom nem a szegényekért volt, így állandó razziákat tartottak, az emberek viszont összetartottak, úgyhogy nem sokra jutottak.

A 70-es évek végére rideg kékes színvilág lett a trend és dúlt a funky. Az utcákon rend lett, mert a megjelenő dílerek rendet raktak (nem csak az utcán, egymás között is). Az erőszak, a korrupció, és egyéb csúnya dolgok viszont mindennaposak maradtak. De a helyi kiscsászár paranoiás volt, úgyhogy ez a rend sem tartott soká, és véres bandaháborúba fordult, ahol már senki sem tudta mit miért, csak minél gyorsabban. Hát annál hosszabb lett. A dolgok kiindulópontja a minden emberségéből kivetkőzött Zé, akit végül a hozzá hasonló gyerekek által veszti életét. A gyerekek egyébként is szörnyű kegyetlenségről tesznek tanúbizonyságot a filmben, bennük nem volt hogy kialakuljanak azok a normák, amik egy társadalmat élhetővé tesznek, így nekik indítékaik sincsenek a gyilkolásra. Az ő erőszakosságuk egyszerűen csak arra vezethető vissza, hogy a környezetük nagyon gyorsan kihozta belőlük a vérszomjat.

Az Isten városa Mairelles másik nagy dobásánál, az Elszánt diplomatánál is borúsabban látja a jövőt, ahol a gyógyszergyárak nem a betegeket pártolták, hanem saját magukat. A megoldás egyszerűnek tűnik, a Buscapehához és Ralph Fienneshez hasonló figurákból kéne néhány a magasabb körökbe. Mairelles pedig fejlődik ilyen téren, mert míg az Isten Városa a totális kilátástalanság, az elszánt diplomatában Fiennes még bemutat egyet a túlvilágról, a Vakságban pedig már mindenki visszanyeri a látását. Egy időre...

"Én vagyok a brazil David Hemmings"

http://hookum.blogspot.com/2010/11/cidade-de-deus-isten-varosa-2002.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Nem csalás, nem ámítás. Gyermekkorunk kedvenc kék törpéi visszatérnek, méghozzá nem is akárhogy!

Viccesebben, kékebben és élethűbben, mint valaha! És természetesen 3D-ben! A bemutatót ismételt elhalasztással 2011. augusztus 3.-ra tették át. Lássuk hát a trailert:

Nem tagadom, hogy tűkön ülve várom a fent említett alkotást, de ez a második még jobban megmozgat.

Hogy miért? Mert a 'Karib tenger kalózai' rendezőinek a fejéből pattant ki a film ötlete, és a főhős hangját Johnny Depp adja. Megítélésem szerint nem csak a hangját, de a karaterét is teljesen rászabták, olyan igazi Sparrowos lett :) A trailer alapján a történet a Mojave sivatagban kezdődik, és a mű főszereplője egy félénk gyík, amolyan igazi lúzer arc, aki később teljes jellem átalakuláson megy keresztül és szembenéz a félelmeivel. Mindez sok poénnal és vicces karakterekkel fűszerezve.  

Bemutató: 2011. március 4.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/animaciok-jovore-kek-torpek-vicces.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Te vagy.
Valahogy így szól a film szlogenje, és tényleg, a Holdon ragadva valóban nem sok mindenkivel találkozhatsz magadon kívül. Hacsak, várjunk csak, mi lenne, ha találkoznál magaddal?

Főhősünk tehát nem csak hogy saját magára marad, hanem aztán meg is támadja saját magát, hogy a végén testvéri szövetség alakuljon ki saját maga és saját maga között. Nem húzzák sokat az időt, Duncan Jones rendező nem élezi ki a fordulatot a film végére, már viszonylag az közepén világos, hogy mi a helyzet. Megtörténik az egyetlen dolog, ami jelzi Isten létét: a véletlen. Csak hogy csavarnak egyet a nagy találkozáson, Sam meg Sam jellemvonásai nem azonosak, mivel Sam három évvel fiatalabb Samnél. Szóval Samnek nehéz eldöntenie, hogy saját magát utálja-e, vagy saját magát utálja-e. Hogy ami eddig intim volt, arról most már ő is tud, nem csak ő.

Kevin Spacey GERTYnek kölcsönzi a hangját, ezt biztos a He7ediknek köszönheti, mert a kommunikációs eszközei igen szűkek, néhány szmájliból és egy karból állnak. Szerencsésen elkerülik azt a klisét, hogy a robot életre kell, és kiderül, hogy ő itt a gonosz főgonosz. Nem. A Hold egy visszafogott film, a robot robot, az ember pedig ember.

Az ember pedig szeret alkotni. De vannak határok, erkölcsi határok, amiket azért húz meg, hogy élni tudjon a káoszban. Nos, van egy komisz vállalat, amelyik nem bír magával, de minthogy az Igazságnak annak ellenére kell léteznie, hogy tudjuk róla, hogy nincs, ez a vállalat jól megszívja! A vége előtt egy kicsit még fészkelődik az ember, hogy a film most vagy folytatódni fog 1 órát, vagy félbeszakad és folytatásért fog kiáltani, de ügyesen elvarrják, és a dallamos főcím újbóli felszólalása után kellemes szájízzel távozunk a KINOból. Van Igazság, mert azt akarjuk, hogy legyen. Ennyi.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/moon-hold-2009.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Statham csinálja ami jól áll neki. Mert "business is just business", ugye? De őszintén megvallva én még koránt sem unom ezeket, persze kérdés, hogy mennyire kapják el a fonalat a Mechanic-kal, ebből a trailerből úgy tűnik rendben lesz. Aztán majd januárban meglátjuk.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/mechanic-trailer-erkezett.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Az élet Irakban is szép.
Benigninek nem kellett messzire nyúlnia, elég volt átlapoznia az egyik napilapot, hogy fáradhatatlan optimizmusát ismét formába önthesse. Szinte minden ugyanolyan mint előző rendezésében, de ami más, az csak hozzáad az életműhöz.

Attilio (Roberto Benigni) álmaiban esetlenül áll az oltár előtt, élete szerelmével, aki hosszú körmondatokban magasztalja vőlegényét de a szertartásnak csaknem érünk a végére. A szellemesen humoros dicséretek később komolyabb színezetet nyernek. Attilio első nézésre egy szerethető szerencsétlen: üldözi a szerelmet, pontosan késik, verssel riogatja a denevéreket, és miközben egy per közepén áll, nagy átéléssel meséli a költészet szépségeit diákjainak. A tettek mezejére lépve viszont bizonyítja hogy álmai igenis valósak és a hősöket nem a bicepsz átmérő teszi, hanem az önzetlen szeretet és jóakarat, a lehetetlen leküzdése, Attilio tehát nagyon is cselekvő ember. Ha absztraktok akarunk lenni, olyan ő, mint egy tigris a hóban.

Benigni nagyon ért az elborzasztó dolgok humoros tálalásához. A háború nincs elbagatellizálva, az csak úgy van, mint egy díszlet, igazából nem fontos. A háború, mint szélsőség jelenik meg, ahol csak szeretettel és humorral lehet élni. Az 1001 éjszaka meséi, Bábel felemlegetése és Attilio költői mivolta rámutatnak arra, hogy milyen fontos megértetni magunkat és kommunikálni, hisz mások nélkül mi magunk sem létezünk.

Akinek a előzőekkel teljesen egyedül kell szembenézni, sokkal nehezebb. A Jean Reno által alakított arab költő, a mindig komor Fuad, Attilioval ellenkező perspektívát jelöl a filmben: Fuad erős kollektivitástudata és Attlio Allahoz intézet Miagyánkja jelzi Benigninek nemcsak a valláshoz, hanem az ellenségeskedéshez, mint olyanhoz való viszonyát.

Persze, mindez csak szakszerű spekuláció, a költő egyetlen sora többet mond el. A Tigris a hóban felfogható az Élet Szép párjának, nem csak Benigni személye miatt. Az Élet Szép ezt a letisztult, klasszikus formát követte, ami az akadémiának is elnyerhette az tetszését, a film mindemellett besöpört még egy tucat díjat, és már akkor klasszikusként tekinthettünk rá. A Tigris a hóban viszont a nehezebben kezelhető jelenbe helyezi a cselekményt, megmutatva, hogy Benigni örökérvényű dolgokról mesél. Ugyanakkor a családnál most sokkal erőteljesebb a szerelem, és a stáblista lepörgése után is mámoros boldogságban úszik mindenki. Ezért nem lesz klasszikus a Tigris a hóban, ellenben még az Élet Szépnél is szerethetőbb. Nekem személyes kedvencem, példaértékű alkotás, és nem valami mese-habbal. Itt a vége, fuss el véle!

http://hookum.blogspot.com/2010/11/la-tigre-e-la-neve-tigris-hoban-2005.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Holokauszt. Egyszerre lerágott csont, és közben kimeríthetetlen téma, gondoljunk csak a legutóbbi bravúrra, Tarantino víziójára a bunkó vidéki Brad Pittel és az intellektuálisan gonosz Christopher Waltzzal. Nos, 97-ben egy ugyancsak bizarr ötlettel álltak elő az olaszok.

1939-et írunk, Guido(Roberto Benigni), a zsidó könyvesbolt tulajdonos sajátos módon cserkészi be a fiatal tanárnőt, Dorát. Mintha a sors is úgy akarná, hogy ők ketten összejöjjenek, amikor pedig nem, akkor a roppant agyafúrt Guidó tesz róla, hogy minden isteni kinyilatkoztatásnak tűnjön, s ezt igen nagy sikerrel űzi. Már érezni lehet, hogy nincs minden rendben az olaszoknál, aztán már 41-et írunk, és a világ feketébe borul. De az élet attól még folyik tovább.

Az élet abszurd, erre a végkövetkeztetésre idővel minden ember eljut. Nem akarunk mély filozófiai értekezésbe kezdeni, ezért tényként szögezzük le, hogy a végletek és ellentétek nem léteznek egymás nélkül, s ezúton egyenértékűek. Ez a patafizika, a különbséget pedig csak az erkölcsünk vagy a fantáziánk határozza meg, de az meg korlátolt és változó. Schopenhauer a pesszimista filozófusok legje sem véletlenül jelenik meg a filmben, aki hűen követi a Voltaire féle gondolatmenetet: „Mi az optimizmus? Konokul azt állítani, hogy minden jól van, amikor rosszul vagyunk”. Guido sem tesz másként, viszont ez még nem jelenti azt, hogy egy álomvilágban élne. Főhősünk pontosan tudja a fent leírtakat, s aszerint éli életét is. Mindig tisztában van a dolgok súlyával, reakciói mégis mit sem árulnak el félelméről vagy aggodalmáról, mindig vidámképet vág a borzalmakhoz, s voltaképpen igazat kell neki adnunk. Mit tehet a kisember mindezek ellen? Legfeljebb nevetni tud rajta, a szörnyülködésben úgyis bujkál valami hamis drámaiság. A humor viszont, mindennél komolyabb. És akkor már rég nem a holokausztról beszélünk.

Felejthetetlen jelenet, amikor Guido szónoklatot tart az árja fajról, vagy amikor Dora anyja és vőlegénye az oktatásról diskurál. A munkatáborban pedig Guido fut össze egy ismerős doktorral, aki egy találós kérdéssel szolgál neki. A történet második felében folyamatosan köszönnek vissza ezek a korábban épphogy csak említést kapó tárgyak, momentumok. A doki mellett Robin Hood, az autó, a tojások, Petrarca, Schopenhauer, az ellenszenves osztályvezető, a zuhany, a kalapos ismerős és még sorolhatnánk. Szerteágazóan komplex történet, üresjáratok nélkül.

Szóval ez van. A élet éppen olyan, amilyenné tesszük.
A szép pedig, csak egy szó.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/la-vita-e-bella-az-elet-szep-1997.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Tarantinóban az a bámulatos, hogy ugyanazokat a helyzeteket, motívumokat mindig képes teljesen más környezetbe ültetni úgy, hogy annak értelme is legyen. Ezért sem értettem a Halálbiztoson való fanyalgást, mert lényegében ugyanazt csinálta, amit mindig. És most sem tesz másképp, de ez valahogy tetszik a kritikának, míg az előbbi nem (a pénztárgépeknek pedig szintúgy). Pedig a Becstelen Brigantyk a filmnyelv felől közelítve a rendező egyik leggyengébb filmje, de a háborúhoz való sajátos (Tarantinora egyébként jellemző) megközelítés miatt mégis kiemelkedő.

A 2. Világháború témájába Tarantino beleszövi kedvenc snittjeit, amik mind ismerősek lehetnek a korábbi filmjeiből, de az új kontextus új értelmet is ad nekik. Groteszk beszélgetések étkezés közben (nyitójelenet, Shosanna és Landa beszélgetése, leszámolás a pincében), bizarr vérontások (skalpolások, végső leszámolás), és kaotikus tűzpárbajok (pince), ahol mindenki csak lő a vakvilágba. Fiktív poszterek, áldozat szemszög (amikor két vagy több főszereplő föléd hajol), sajátos zeneválasztás, lényegesnek vélt szereplők súly nélküli halála (Stiglitz, Hitler) korábban elhalálozott szereplők újbóli feltűnése (Shosanna), rejtélyes apróságok (óriási pipa, Pitt sebhelye), és a fejezetekre bontott történetvezetés. Ez utóbbi az, ami nagyon rosszul áll a Brigantyknak, mert legyenek kármennyire is élvezetesek Tarantino dialógusai, az opusnak nincsenek igazi súlypontjai, az egész egy szimpla egyenes, így sokszor vontatottá válik.

dkkjufA A történelem tudomány, a film meg művészet. Lényegében ezzel el lehet intézni azokat a állásfoglalásokat, miszerint Tarantino csúfolódik. A történelmet egyébként sem lehet objektíven kezelni, hátha még a történet háromnegyede fikció. Nem is cél, a hangsúly a nagybetűs szórakoztatáson, no és a kedvencek előtt való tisztelgésen van (erre a mozira aztán meg különösen igaz, hisz nem véletlenül zajlik egy filmszínházban a finálé). Épp ez az a pont, ahol a Becstelen Brigantyk fontos filmmé válik. Mivel nem akar semmit, annál többet ad. Ha elkezdjük boncolgatni a szereplők egymáshoz való viszonyát és a sztoriban elfoglalt szerepüket, akkor a film rengeteg jelentéstöbblettel ruházódik fel. Egy óriási általánosítással a jó és a rossz szerepek annyira elmosódnak, hogy az ember egyszerűbbnek találja kinevetni azokat, és vihogni saját abszurditásán. Közben olyan színészek mozognak a vásznon, mint Brad Pitt, Christoph Waltz vagy Mélanie Laurent, nincs tehát miért aggódni, remek alakításokat nyújtanak. A nyelv is kiemelt szerepet játszik: a németek valahogy mindet beszélik, az amerikaiak már kevésbé. És ebből máris lehet tovább fejtegetni az előbb taglaltakat...

http://hookum.blogspot.com/2010/11/inglourious-basterds-becstelen.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Pattanásig feszültek az idegeim, elakadt a lélegzetem, elfelejtkeztem a külvilágról. Tudtam, hogy a harmadik világháború sorsa függ most tőlem, és teljesen tanácstalan voltam. Adjam ki a parancsot a hiányos megerősítés ellenére, vagy várjak, ezzel kockára téve több millió honfitársam életét. Az utasításomra elfordítanak egy lézerkulcsot rá 5 másodpercre megnyomnak egy piros gombot, és pár perc múlva milliók vállnak semmivé egyetlen szempillantás alatt. Ha nem teszem meg most, lehet, hogy soha többet nem lesz rá lehetőségem. Mi van akkor, ha az ellenségem nem hezitál? Ha ő egyből megteszi? Amikor katonának jelentkeztem fogalmam sem volt róla, hogy ilyen helyzetbe kerülhetek. Erre nem lehet felkészülni. Az embereim pedig várják a parancsomat. Mit tegyek?

Nincs más lehetőségem, megnyomom a ’Pause’ gombot a lejátszóm távirányítóján és szívok egy kis friss levegőt. Túl sok stressz ez nekem. Még szerencse, hogy nem én vagyok Ron Hunter hadnagy (Denzel Washington), akinek a látszat ellenére, a helyzete cseppet sem irigylésre méltó.  Frissen végzett a tengerészeti akadémián, gyönyörű felesége, két kisgyermeke van és kinevezték az USS Alabama tengeralattjáró másodtisztjévé. Felettese és egyben a hajó kapitánya Frank Ramsey (Gene Hackman) (szinte) az egyetlen a hajón, aki hadszíntéri tapasztalattal rendelkezik, vagyis részt vett már éles bevetésen. Ennek hamarosan nagyobb jelentősége lesz, mint azt akármelyikük is sejtené. A hajó küldetése a legnagyobb prioritást élvezi, ugyanis a nemzetközi helyzet válságosság, kritikussá fajult. 

Egy orosz radikális vezető saját hadsereget, szeparatista mozgalmat szervezett és megpróbálja átvenni a hatalmat Oroszországban, aminek a következményei drámaiak: feloszlatják a parlamentet, kihirdetik a rendkívüli állapotokat, kitör a polgárháború és a civil áldozatok száma rohamosan nő. 

A lázadók elfoglalnak egy nukleáris rakétabázist és egy tengerészeti támaszpontot, a céljaik pedig egyértelműek: megsemmisíteni az Egyesült Államokat és valamennyi ellenségüket. Bármi áron.  

A USS Alabama küldetése egyértelmű: megakadályozni ezt. Bármi áron.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/crimson-tide-az-utolso-esely-1995.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Gaál Noémi, Onyutha Judit, Németh Lajos, Pataki Zita, Aigner Szilárd. „Mi a közös bennük?” –teszem fel a sablonos kérdést. A választ könnyű kitalálni, időjárás-jelentőkről van szó, méghozzá a szakma legnépszerűbb és legismertebb hazai alakjairól. Csinosak, okosak, kifinomultak – egyszóval képernyőre valók, média-személyiségek. Mennyire különböznek ők tőlünk? Fölöttünk állnak a ranglétrán vagy ugyanolyan hétköznapi emberek, mint mi, hétköznapi problémákkal? Van –e egyáltalán olyan, hogy hétköznapi probléma? Vagy talán nem is vagyunk olyan különbözőek? Vajon a mi lányunkat is rongyos bukszának csúfolták az iskolában? Kik is vagyunk mi, és merre tartunk?

Láthatjuk, hogy nem ez minden idők legfurfangosabb forgatókönyve, hisz hasonló körítésben, hasonló témában rengeteg filmet láthattunk már. Akkor mi a különbség? Miért ajánlom éppen ezt? Egyszerű: mert ez nem egy film. Ez a nagybetűs ÉLET valós drámája, annak minden sötét bugyrával és megtévesztő szépségével: a megszokott Hollywood-i csillogástól, „rózsaszín ködtől” mentesen. Nyersen, őszintén és nagyon valóságosan. A filmben végig fogható a feszültség, a fájdalom, a dráma, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi is időjósok lettünk, és ez a film épp rólunk szól. Rólad, rólam, rólunk. Akárcsak Dave, mi is keressük az utunkat, hogy hol ronthattuk el, miért nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, miért pont az történt, ami. Megpróbálunk mindent rendbe hozni, önmagunkkal meghasonulni és mindezzel csupán azt érjük el, hogy még jobban elromlanak a dolgok körülöttünk. Mi a megoldás? Mit tegyünk? Ne adjuk fel, és küzdjünk tovább, vagy nyissuk ki a szemünket és lépjünk tovább? Hol a feladás és az ésszerűség közti határ?

Szándékosan nem emelek ki egyetlen emlékezetes jelenetet vagy cselekmény szálat sem, mert az olyan lenne, mintha egy tökéletes színdarabból kivágnánk egy apró részletet: önmagában semmit nem mondana. Michael Caine és Nicolas Cage játéka szívszorongató, drámai és már-már túlságosan realisztikus is. A film zenéje és hangulata, a hosszan elnyújtott jelenetek, Michael Caine egyszerű, de meghökkentő kérdései, a felnőttek káromkodásai emlékezetessé teszik ezt a művet. Kinek így, kinek úgy, de valamiért emlékezni fogunk rá.  

És hogy én miért nézem meg újra és újra? Mert mindig ráébreszt arra, hogy ember vagyok, hogy igenis tévedhetek, és hogy igenis a legnagyobb szarból is van kiút, ha visszatalálok önmagamhoz.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/weather-man-az-idojos-2005.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Ben Afflack-el én sokáig hadilábon álltam, ezt az elején leszögezném. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy valóban olyan tehetséges volna, mint amilyennek tűnik, vagy csak szerencsés, hisz valljuk be, annyi remek film (Dogma, Good Will Hunting) között, akadnak azért felemás (Daredevil, Nem Kellesz Eléggé), és kimondottan gyenge (Pearl Harbor, Gengszterrománc) alkotások is, a repertoárjában. Majd beköszöntött a 2007-es év, és Géza Affleck szerencsét próbált a kamera túloldalán is, a Hideg Nyomon című zseniálisan összehozott mozijával. Már akkor kíváncsi voltam, vajon képes lesz-e megismételni ezt a bravúrt.

A válasz: nemhogy képes volt, még talán túl is teljesítette az előző rendezésével kivívott magas elvárásaimat. A Tolvajok Városa egy kiemelkedően jól sikerült, nagyszabású krimi, melyet leginkább a Szemtől Szemben-hez tudnék hasonlítani (bár annak szintjét azért nem éri el). A film Bostonban játszódik, tudniillik itt követik el évente a legtöbb bankrablást. És ha rablásról van szó, Doug (Ben Affleck) és csapata a legjobbak. Ismerik a környéket, bármit megszereznek, és sosem hagynak nyomot. Viszont az egyik balhéjuk balul sül el, így kénytelenek magukkal vinni egy túszt (Rebecca Hall), aki innentől kezdve rettegésben éli életét, hiszen a túszejtők ismerik a nevét és címét. Amikor azonban összehozza a sors Doug-gal, mindkettejük élete fenekestül felfordul. 

Affleck nemcsak hogy szerepében brillíroz, de képes volt már másodszorra is bizonyítani, milyen jól áll neki az a rendezői szék. A mozi történetvezetése remek, tempója feszes, nincsenek benne üresjáratok. A vágásokért külön piros pont jár, hiszen végre olyan akciójeleneteket láthat a néző, ahol nem ugrál össze-vissza a kamera, és nincsenek villódzó effektek sem; végig tudjuk, ki-kicsoda. És bár az utcai lövöldözős jelenetet, mintha már láttuk volna De Niro és Pacino tálalásában, ez nekem inkább tűnik a tisztelet kinyilvánításának, mintsem nyúlásnak.

A film zenéjével vagyok egyedül bajban. Amivel ugyan sok probléma nem volt, hiszen remekül adagolja az akciók ritmusát, viszont semmi nagy ívű monumentalitást nem tartalmaznak, így felejthetővé válnak. Persze ez csak szőrszálhasogatás, hiszen a film alapjában véve egy nagyon ügyesen összehozott iparosmunka. Ahogy Clint Eastwoodnak, úgy Ben Affleck-nek is jobban áll a kamera túloldala, hiszen különösen jó érzéke van a rendezősdihez.

Számomra a Tolvajok Városa az év egyik legkellemesebb meglepetése, amellett, hogy műfajon belül bizony az egyik legjobb is. Azt hiszem, Ben Affleck következő rendezését is moziban fogom megtekinteni, hisz egy olyan műfajba sikerült megint életet lehelnie, ami már jó ideje haldoklóban volt.

http://hookum.blogspot.com/2010/11/town-tolvajok-varosa-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

71-ben nem csak az amerikaiak örvendeztettek meg minket egy kultikussá vált Harryvel, Európában is felbukkan egy stílusos névrokon (már ha egyáltalán az angolok a kontinens részének tekintik magukat).

Harry Carter (Michael Caine) viszont rossz, a szó legrosszabb értelmében, hisz egy kis juttatásért cserébe bárkit szívesen eltesz láb alól. Ezúttal családi ügyek szólítják haza New Castleba, amit szívből utál, miután az öcsköst felettébb gyanús körülmények között elhunyt. Úgyhogy hősünk neki áll emberről emberre haladva felgöngyölíteni az ügyet, mindenkinek lefagy az arca, amikor Carter épp nekiáll kikérdezni valaki, mi pedig közben élvezzük a borús Anglia nyomasztó hangulatát. Mike Hodgesra bizonyosan nagy hatással volt az újhullámos generáció, nemcsak a főszereplő miatt, hanem azért is, mert nincsenek stúdiófelvételek, minden a szabadban játszódik, na és Roy Budd főtémája is zseniális: miközben szól a basszus, a billentyűs parádézik.

Carter egyfajta anti-Bond, ugyanolyan angolos eleganciával jár-kel a poros kisvárosban, mint Bond a fényűző partikon, csak sokkal brutálisabb. Egy fatönkkel vágja fejbe az egyik szerencsétlent, a másiknak meg áttolja a képét az ajtóüvegen, közben pedig angol úriember módjára törli meg a kiskanalat étkezés előtt. A hirtelen vágásokkal próbálják kerülni az erőszak megjelenítését, de ha ez néha komikusan hat is, rettentő hatásos. Carter ezenfelül önző és arrogáns, a nőkkel is goromba, egyszóval az égvilágon semmi jó nincs benne, de mi mégis imádjuk, mert a maga ura, senki sem lacafacázik vele, és ha mégis, annak kampec. Amikor Caine már nagyon csúnyán ráncolja a homlokát, mindenki sejtheti, hogy ebből semmi jó nem sül már ki: vagy a parkolóház 20. emeletéről fog kihajítani egy tagot, vagy a winchester csövével üti véresre. Akkor sem veszti el a lélekjelenlétét, ha épp pucérra vetkőzve szegezik neki a fegyvert. Carter alapjáraton véve elég nyugisnak tűnik, pedig rettentő pipa. Csak a gyerekpornó látványa az, ami képes kiborítani, tehát szorult ide azért némi szív, úgyhogy megy, hogy rendbe tegye a dolgot, később pedig a rendőrséget is sikerül profin megvezetnie.

Látszik, hogy a 70-es években járunk, mindenki menő ballonkabátot hord, vannak még angol kocsik és kagylós telefonok. Carter már a második csajt fekteti le és egy telefon-szexen is túl van, amikor végre elkapja a gyilkost, és akkor megitatja vele a szeszt amit már a film eleje óta magánál tartogatott (sőt, a film elején Carter legelső mozzanata is az, hogy önt magának egy pohárral). Mint aki jól végezte dolgát, elégedetten nevetgél, sétálgat a tengerparton, aztán felénk fordul és puff: Öld meg Cartert!

http://hookum.blogspot.com/2010/11/get-carter-old-meg-cartert-1971.html