Megosztom

Tarantinóban az a bámulatos, hogy ugyanazokat a helyzeteket, motívumokat mindig képes teljesen más környezetbe ültetni úgy, hogy annak értelme is legyen. Ezért sem értettem a Halálbiztoson való fanyalgást, mert lényegében ugyanazt csinálta, amit mindig. És most sem tesz másképp, de ez valahogy tetszik a kritikának, míg az előbbi nem (a pénztárgépeknek pedig szintúgy). Pedig a Becstelen Brigantyk a filmnyelv felől közelítve a rendező egyik leggyengébb filmje, de a háborúhoz való sajátos (Tarantinora egyébként jellemző) megközelítés miatt mégis kiemelkedő.

A 2. Világháború témájába Tarantino beleszövi kedvenc snittjeit, amik mind ismerősek lehetnek a korábbi filmjeiből, de az új kontextus új értelmet is ad nekik. Groteszk beszélgetések étkezés közben (nyitójelenet, Shosanna és Landa beszélgetése, leszámolás a pincében), bizarr vérontások (skalpolások, végső leszámolás), és kaotikus tűzpárbajok (pince), ahol mindenki csak lő a vakvilágba. Fiktív poszterek, áldozat szemszög (amikor két vagy több főszereplő föléd hajol), sajátos zeneválasztás, lényegesnek vélt szereplők súly nélküli halála (Stiglitz, Hitler) korábban elhalálozott szereplők újbóli feltűnése (Shosanna), rejtélyes apróságok (óriási pipa, Pitt sebhelye), és a fejezetekre bontott történetvezetés. Ez utóbbi az, ami nagyon rosszul áll a Brigantyknak, mert legyenek kármennyire is élvezetesek Tarantino dialógusai, az opusnak nincsenek igazi súlypontjai, az egész egy szimpla egyenes, így sokszor vontatottá válik.

dkkjufA A történelem tudomány, a film meg művészet. Lényegében ezzel el lehet intézni azokat a állásfoglalásokat, miszerint Tarantino csúfolódik. A történelmet egyébként sem lehet objektíven kezelni, hátha még a történet háromnegyede fikció. Nem is cél, a hangsúly a nagybetűs szórakoztatáson, no és a kedvencek előtt való tisztelgésen van (erre a mozira aztán meg különösen igaz, hisz nem véletlenül zajlik egy filmszínházban a finálé). Épp ez az a pont, ahol a Becstelen Brigantyk fontos filmmé válik. Mivel nem akar semmit, annál többet ad. Ha elkezdjük boncolgatni a szereplők egymáshoz való viszonyát és a sztoriban elfoglalt szerepüket, akkor a film rengeteg jelentéstöbblettel ruházódik fel. Egy óriási általánosítással a jó és a rossz szerepek annyira elmosódnak, hogy az ember egyszerűbbnek találja kinevetni azokat, és vihogni saját abszurditásán. Közben olyan színészek mozognak a vásznon, mint Brad Pitt, Christoph Waltz vagy Mélanie Laurent, nincs tehát miért aggódni, remek alakításokat nyújtanak. A nyelv is kiemelt szerepet játszik: a németek valahogy mindet beszélik, az amerikaiak már kevésbé. És ebből máris lehet tovább fejtegetni az előbb taglaltakat...