Az öntörvényű igazságosztók sorát Piszkos Harry figurája nyitotta meg 71-ben az első résszel, melyben Eastwood a már jól ismert vadnyugati szellemet ültette át mai környezetbe, ezzel végleg bevésve magát a szupersztárok közé. Rendezőnek felkérte Don Siegelt, akivel korábban már tető alá hoztak két filmet, Lalo Schifrin zenéjével pedig végérvényesen kultusz státuszba ültették Callahant.A 70-es évek Amerikája tökéletes táptalaja volt Eastwoodnak, az igazságszolgáltatás ugyanis egyre nehezebben kezelte a gombamód elszaporodó feszültségeket. Kezdett elterjedni a drogkereskedelem, virágzásnak indult a prostitúció, a rendőrségen belül is felütötte fejét a korrupció, a feketék polgárjogait sem sikerült még kellőképpen érvényesíteni és Vietnam szénája sem állt túl szerencsésen. Callahan csalhatatlan ítélőképessége, és megalkuvást nem tűrő magatartása minden bizonnyal jól jött volna akkoriban (meg mondjuk ma is).
Az első részben Harry ellenfele külsőségeiben is olyan visszataszító, mint ahogy azt cselekedetei sejtetni engednék: ápolatlan ábrázatából, égnek álló hajából, idétlen kacajából, lerobbant környezetéből és vézna testalkatából is süt, hogy be van kattanva. Áldozatait a priori értékeknek megfelelően választja ki, és igyekszik minél látványosabban leköpni azokat, így olyanok kerülnek a listájára, mint gyerekek, nők, papok, kisebbségiek. Harry pedig hiába kapja el, bizonyítékok híján a bürokrácia segédkart nyújt a veszélyes pszichopata számára.
Callahan rendőrtiszt ugyan, de nem azért a rendszerért cselekszik, ami így cserbenhagyja, helyette az ártatlanok oldalára áll (mindezt szimbolizálva a fináléban el is hajítja a jelvényét, ezzel megidézve egy 52-es westernt, a Délidőbent), és a fináléban már a 44-es Magnummal tesz rendet. Nesze neked igazságszolgáltatás! Közben beszól a polgármesternek, semmibe veszi a felettesei parancsait és félholtra veri a bűnözőket. A modernkori hősökhöz hasonlóan ő sem makulátlan, de legyen akármilyen soviniszta vagy mogorva, a legtöbb embertől eltérően mindig nyugodtan hagyatkozhat az ítélőképességére. Lehet, hogy szadista módon bánik a bűnözőkkel, de nem kezdi el lepuffantani a kínaiakat, amikor azok egy félreértés miatt rátámadnak, és az eleinte ellenszenvvel
fogadott mexikói társával is összebarátkozik.Mialatt Callahan a merénylő nyomában lohol, nem feledkezik meg építeni saját kultuszát se. A védjegyévé vált Magnummal egy epizódban majd a fináléban is lezserül teszi fel a mára szállóigévé vált kérdést -„Csak egyet kérdezz meg magadtól: mázlista vagyok-e?”-, ezzel is keretet adva a filmnek. Ügyel a megjelenésére, elegáns barna zakót hord és az 50 dolláros nadrágját sem szívesen vágatja szét, ugyanakkor eléggé hidegen hagyják a megszokott étkezési normák (utálja a ketchupot, nem tesz különbséget reggeli és ebéd között). Egy rövid beszélgetés erejéig szóba kerül a múltja, miszerint egykoron neki is volt felesége. De a múlt idő fontos és ez különbözteti meg a többiektől, ezért lehetséges, hogy egy bankrablás lerendezése nála egyszerű rutinmunkának számít két rántotta elfogyasztása közben. Callahan egy személyben hivatott képviselni egész San Franciscót, nem azt amilyen, hanem azt, amilyennek lennie kellene egy városnak. Éleslátónak, döntésképesnek és amennyire lehet, igazságosnak.
