Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Gyermekkorunk szeretett és rettegett rémtörténetei ezek a mesék, amiket egy Kriptaőr hozott el nekünk estéről estére. John Kassir a széria kilencvenhárom epizódja alatt kétségtelenül tanúbizonyságot adott fantasztikus hangjátékáról. Azonban nem csak a sorozat alatt kölcsönözte hangját a Kriptaőrnek, hanem a sorozatot követő önálló produkciókban is: Vérbordély, Démonlovag. Az eredetileg a Tales from the Crypt képregényéből származó történetek hosszú időre megbabonázták, mind a közönséget, mind az alkotókat.

Az egyes részek egy önálló, egész történetet alkotnak minden alkalommal, s csupán két dolog köti össze őket: a Kriptaőr személye, aki a narrátor szerepét tölti be a rémregényekhez hasonló sorozatban, illetve a borzongás. Az egyes epizódok műfajukban gyakran elütnek egymástól, ami részben annak köszönhető, hogy a sorozatot nem egyetlen szerző képregénye alapján készítették, hanem különböző írók képregénygyűjteménye alapján. A műfajok között találunk horrort, thrillert, fantasztikumot, sci-fit, sőt még krimit is. De a fekete humor sem marad el.

Nekem rengeteg álmatlan éjszakát okoztak ezek a történetek, bár a mai filmipari technikákhoz mérten ma már nem képes ugyanezt a hatást elérni. Viszont ha valakinek mond valamit, a félelemkeltésre és rémisztgetésre használt megoldások csak annyira ütnek el a mai filmképektől, mint a Resident Evil legelső részében használtak. Ma már azon is többet nevetek, mint ijedezek. A felhasznált technikák és trükkök viszont a maguk korában valami fantasztikusak voltak, és mindegyik az alkotók hosszú sorának keze munkáját dicséri.

Ez volt az a sorozat, amit hét évadon keresztül végigkísértünk, természetesen azért, mert meg volt tiltva. Egyszerűen nem lehetett rá nemet mondani, ahogyan a Rémálom az Elm utcában-ra sem, már annak, aki fogékony az effajta brutalitásra és borzongásra. Akik megszállott King olvasók, azok biztosan értik, mire is gondolok.

Tekintve, hogy nem összefüggő részekről van szó, a szereplők sem állandóak, minden alkalommal új karaktereket ismerünk meg és veszítünk el, így vagy úgy. Így történhetett, hogy a sorozat bővelkedett az ismert és mára már ismertté vált színészekben, mint Demi Moore (Ghost 1990), Richard Thomas, (AZ 1990) Amanda Plummer (Ponyvaregény 1994), vagy Don Rickles (Casino 1995), illetve még sokan mások is feltűntek.

Szerintem ez a sorozat egy időtlen klasszikus technika ide vagy oda, pontozni azonban a mai sorozatokhoz viszonyítva fogom.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/tales-from-crypt-mesek-kriptabol-1989.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Carpenter neve bizonyára nem ismeretlen a többség számára, azonban legújabb horror filmjének kapcsán valószínűleg sokakban ébrednek kétségek a felől, hogy meg merjék-e egyáltalán nézni a szebb napokat is megélt rendező legújabb filmjét. Pár évtizeddel ezelőtt a rendező neve még úgy mond garancia volt egy jó filmre. Elég megemlíteni akár a Halloweent, mellyel a hírhedt horror ikont Michael Myerst hívta életre, majd nem sokkal rá megrendezte A Köd című horrorját mely szintén klasszikus a rajongok körében, de említhetnénk akár későbbiekben készült The Thing, Christine vagy a Sötétség Hercegét, és még hosszasan folytathatnánk a sort. Az utóbbi időkben azonban úgy látszik, hogy a szépen felépített hírnevének erőteljes lerombolásán fáradozik, mely látványosan érezhető volt a Vámpírokon, majd még inkább az ezt követő Mars Szellemén. Ennek fényében azt hiszem érthető is, hogy legújabb egész estés filmjére kilenc évet kellett várnunk, és még így sem övezte túlzott reklám és a filmet. Szereplők tekintetében is elsősorban kezdő színésznőket kapunk, ismertebb név talán Amber Heard lehet, akit legutóbb Nicolas Cage oldalán domborított a Féktelen Haragban, de egy rövidebb szerep erejéig feltűnt a Zombielandben is. 

A film történetének központjául egy elmegyógyintézet szolgál, amely egy horror film szempontjából még akár ideális választás is lehet. Itt ébred fel Kristen, aki múltjáról nem sokat tud felidézni, ezt tetézi, hogy a zárt osztályról folyamatosan tűnnek el a nő páciensek, akiknek a számát látszólag egy dühös szellem igyekszik folyamatosan csökkenteni. Kristen számára, így már csak egy kiút kínálkozik, mielőbb megszökni az intézetből. A feladat azonban koránt sem bizonyul, olyan egyszerűnek. Továbbá a helyzetet a történet során felszínre kerülő sötét titkok is nehezítik.Erőteljes deja vu érzésem támad a film megnézése után, ugyanis valami nagyon, de nagyon hasonlót már láttam, de ha most ideírnék, egy filmcímet azzal valószínűleg kimeríteném a spoiler fogalmat, a többség szerintem így is egyből fog tudni asszociálni erre a filmre.

Összességében mégis azt mondom szép rendezői próbálkozást láthattunk. Carpenter visszatért az alapokhoz, ahhoz, amiben mindig is az egyik legjobb volt a feszültségkeltéshez. Tény, hogy a régi klasszisoknak a nyomába sem ér a film, de napjaink horror felhozatalának tekintetében szerintem nem sok okunk lehet panaszra. A feszültség jól volt adagolva, a történet ügyesen lett kibontva, így meg merném kockáztatni, hogy Carpenter újra a jó úton halad, ezért is mertem a filmre egy hat pontost adni (csak aztán el ne kiabáljam a dolgot). Azok, akik egy élvezetesebb horrorra vágynak nyugodtan elővehetik, továbbá a Carpenter rajongóknak is némi vigaszt jelenthet főleg a rendező előző filmjei után, de azért csodát se várjon tőle senki.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/ward-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A HBO nagy csinnadrattával beharangozott sorozata, bevallom gyorsan, csalódást okozott. Nem vígasztal mindebben az sem, hogy George R. R. Martin vaskos regény-sorozatának, cselekményét tekintve szolgalelkű adaptáció lett a Trónok Harca, ettől még semmi sem lesz több vagy kevesebb, jobb vagy rosszabb. (A továbbiakban nagy spoilerekkel számolni!)

Mentségére legyen mondva, vannak pillanatok amikor mégis működik a recept, a törpe Tyrion Lannister szexuális élete és erkölcsi kódexe sokszor érdekesebb, mint a 7 királyság körüli ármánykodások és viszályok összessége. Ha valaki miatt, hát Peter Dinklage miatt biztos érdemes követni a Lannisterek és Starkok vetélkedéseit. Melette még Sean Bean ismerős arca nyújt mindig megnyugvást, amikor hosszú hajjal és köpenyben látjuk, Lena Headley szúrós tekintetébe meg szimplán csak szerelmes vagyok, csináljon bármit. A többi színész is elvan a szerepével, ha valamivel nincs gond, akkor az a színészi teljesítmény, főleg a Lannister család tagjai remekelnek. Az éles eszű, bölcs, de gonosz Tywin Lannister épp úgy, mint idegesítő unokája vagy szőkeherceg fia, de szerepe növekedésével párhuzamosan a Targaryen lány is átlép a csöcsös szőke szerepkörén, s végül a leg bad-assab szereplővé kerekedik

Vannak még gyönyörű megoldások, amikor nem fröcskölik premier-plánban az ember arcába a vért, ilyen az egyik főszereplő, Eddard Start váratlan halála. Mindezt ráadásul már az első epizódban megelőlegezték, amikor várjuk, hogy valaki a lefejezésre váró fiatal fiú segítségére siessen, de mégsem jön senki. Aztán az egészet sikerül egy olyan fölösleges képpel elrontani, mint hogy Eddard Stark feje egy karóra feltűzve pihengél.

A Stark családfő halála még képes igazi drámát képezni, idővel azonban túlzásokba esnek a fontosnak vélt szereplők hirtelen jött, véletlenszerű elhalálozása terén. Valahol butának tűnik pont azt felróni egy történetnek, hogy szereplői váratlanul halnak meg, Tarantino filmjeit többek között például pont ezért is szeretjük, de egy 10 órás folyamban mégis rendkívül idegesítő, hogy (például, de említhetném a Király halálát is) a nagy Khal Drogo épp kezdett többsíkú jellemmé fejlődni, aztán egy semmiből előrántott boszorka köt X-et a szemére. Hirtelen megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ha ez a vége, mégis mi a francnak töltöttünk ezzel részenként 10-10 percet?

Az igazság az, hogy a Trónok Harca egész biztosan jobban mutatott volna egy 3 órás mozifilm formájában, mint az elnyújtott sorozatban. Ha részenként elolvasnánk a szinopszist, egy igencsak mozgalmas trónviszály sztorija rajzolódna ki előttünk, a végeredményt mégis, sokszor vontatott. Lehet örülni, hogy a részletesen kidolgozott díszletek dacára nem a látványon van a hangsúly, a dialógusok mégsincsenek olyan érdekesek, hogy a fotelbe szögezzenek. Ez alól talán a filmvégi befejezések képeznek kivételt, mindegyik volt annyira érdekes, hogy mégis rászánjam magamat a folytatásra. Igazán azonban, csak a 7. rész tetszett nagyon, akkor reménykedtem, hogy a folytatás is olyan izgalmas lesz, a végére esetleg egy két szál is összefut, de arra még várni kell. Ez van.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/game-of-thrones-tronok-harca-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Michelle és Robert King úgy tűnik nem akarták a véletlenre bízni az általuk írt sorozat népszerűségét, hiszen két igen ismert színészt húztak elő a kalapjukból. Julianna Margulies-nek ez az első komoly szerepe a Vészhelyzet óta, így nyilvánvalóan kapva kapott az alkalmon, mikor felajánlották neki Alicia Florrick karakterét. Az amúgy védőügyvéd Alicia magára marad, miután a férjét, az államügyészt letartóztatják korrupció vádjával. Hogy gondoskodni tudjon gyermekeiről, beáll egy nagyobb ügyvédi irodához dolgozni, ahol valószínűleg nem sokáig maradna életben segítség nélkül. Az őt körülvevő emberek leginkább nem is a férje korrupciós ügyei miatt nem hajlandók barátkozni vele, sőt mi több, igyekeznek megkeseríteni az életét, hanem a férfi azt megelőző szexbotránya miatt.

Az ember tehát készhez kap egy karaktert, akit nem lehet nem kedvelni vagy sajnálni, és akinek nem lehet nem szurkolni minden egyes ügy alkalmával, amit az ügyvédi irodától kap. Margulies kisasszony kivallóan alakítja a megtört nőt, a becsapott és megalázott feleséget, az erős édesanyát és az okos ügyvédbojtárt egyszerre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a Golden Globe-díj, amit 2010-ben vehetett át a legjobb női televíziós alakításért dráma kategóriában. De emellett a többi színész és a készítők is kaptak jó néhány jelölést különböző díjakra, de csak néhányat sikerült megnyerniük. Védelmükre szóljon, hogy a helyszínelő sorozatok korai alkonyán újra népszerűvé váló jogi pályán mozgó bűnügyes sorozatok között igen nagy a verseny.

Azonban a Jog/Ászoknak nem csak, hogy nincs dögös ex-nővérkéjük, de még a Nagy Ő-t sem tudhatják köreikben. A korrupt(-nak mondott) államügyészt ugyanis a Szex és New York szívtiprója, Chris Noth játssza, aki a sorozat befejezése és a filmek között bepróbálkozott ugyan néhány szereppel, de igazán egyikben sem tündökölt. Nem úgy ebben a sorozatban, annak ellenére ugyanis, hogy színészi alakításban sehogy sem tud se jobbat, se újat nyújtani, mégis újra népszerűvé vált. Bár véleményem szerint ez a rajongás inkább Mr. Bignek szól és nem Peter Florrick-nak. Míg ezt Julianna Margulies alakításánál nem mondhatjuk el. A színésznő érettebb lett, sokat tanult az évek során és az összes többi a sorozatban szereplő színész fölé magasodik.

Senkit se tévesszen meg azonban, hogy a sorozat egy nőről szól, aki mindeddig láthatatlanul ott állt a befolyásos férje mögött és most egyedül kell boldogulnia! Ugyanis ebben a sorozatban semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A szexbotrány és a korrupció csak egy része a sorozatnak. Florricknak sok ellensége van a városban, és habár sokan és sokat tudnak róla, még mindig nem eleget, na és persze némelyik információ idővel hamisnak is bizonyul. Van itt minden a titkos összeesküdésen át, a lehallgatásokon keresztül a nem várt fordulatokig. És ha még ez sem győzött volna meg mindenkit, lássuk kik szerepelnek még az eddig két évadból álló sorozatban.

Josh Charles, akit legtöbben a Holt költők társaságából ismerhetnek Will Gardnert alakítja a sorozatban. Nemcsak Alicia régi jó barátja, de az ügyvédi iroda egyik társtulajdonosa is. Szintén társtulajdonost alakít Christine Baranski, alias Diane Lockhart, aki az első sikeres ügye után szárnyai alá veszi Aliciát és segítségére van, ahol csak teheti. Aliciát persze mások is segítik a munkája során, például munkatársa, egyben versenytársa, Cary Agos, vagyis Matt Czuchry, aki színészi képességeiről már millió nőt győzött meg a Szívek Szállodájában eltöltött három év alatt. Végezetül támogatást kap az egzotikus szépségű Kalindától (Archie Panjabi), aki korábban Peternek is dolgozott, így elég sokat tud a férfi botlásairól, illetve politikai bűvészkedéseiről.

A sorozat első évada egyébként eredetileg 13 részesre volt tervezve, később ezt bővítették ki a készítők 23 epizódra, ezt a kvótát megtartották a második évadra is, és úgy tűnik, a harmadik évadban sem adja alább a CBS, aminek premierjét egyébként az idei év őszére tervezik. A legelső epizódot itthon majd félmillió ember nézte péntek este a TV2-őn, azóta a nézettsége csökken, számomra érthetetlen okokból.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/good-wife-ferjem-vedelmeben-2009.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Úgy hiszem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy velem együtt rengetegen várták J.J. Abrams új moziját. Annak a J.J. Abrams-nek, akinek a nevét rengeteg hallani, holott túlontúl sok minden íróként / rendezőként nem fűződik a nevéhez, igaz két óriási (és egy kevésbé óriási) siker már bőven elég ahhoz, hogy egy átlagos film/sorozat addikt felkapja a fejét e név hallatára. Eme úriember nevéhez köthető ugyanis minden idők talán legjobb sorozata, a Lost, illetőleg az utóbbi évek legkirályabb blockbustere a Star Trek. Megemlíthetném még persze a vegyes érzelmeket kiváltó Fringe-t is, avagy a már sokkal inkább negatív összképpel fogadott Undercovers-t, esetleg a Mission Impossible harmadik epizódját, de ezek külön bejegyzést már nem érnek: Abrams tehát nagy név, de... nagy öregnek azért még koránt sem merném nevezni.

A Super 8 pedig egy észvesztően ügyes kopipaszte, a titka pedig egyszerű: hogy ha lopsz, akkor a legjobbaktól tedd: számtalan hibája ellenére ugyanis -végre- egy igazán szerethető filmet kaptunk, ami -és úgy hiszem nem csak bennem- felidézi a nyolcvanas, kilencvenes évek hangulatát. Le sem lehetne tagadni ugyanis a Kincsvadászok, avagy az E.T utánérzést, de talán nem is akarjuk; lássuk miről is beszélek. (picit spoileresen, de nem vészes)

1979-ben járunk, egy fiktív kisvárosban, Lillian-ban (Ohio). Főhősünk Joe (Joel Courtney), a 13 éves fiú is itt éli mindennapjait, mígnem egy sajnálatos balesetben elveszíti édesanyját és ketten maradnak rendőr édesapjával, s a tragédia rányomja bélyegét nem csak mindkettejük életére, de kapcsolatukra is. Joe -akárcsak a hozzá hasonló ifjoncok,- legtöbb idejét barátaival tölti: ők azonban nem csínytevéseken törik a fejüket, avagy a lányokat hajkurásszák: filmet forgatnak a kissé túlsúlyos, ámde ambíciózus Charles (Riley Griffiths) vezetésével. A kesze-kusza, de aránylag profi zombis film legjobb jelenetéhez azonban éjjel, a vasútállomáson kell felvenniük egy snittet, amihez az egész "stáb" ki is szökik otthonról, s velük tart a csinos Alice (Elle Fanning) is, aki mindenki legnagyobb csodálatára elvállalja a női főszerepet az élőholtas moziban. A vasútállomáson aztán kezdetét veszi az döbbenet: a hatalmas sebességgel beérkező vonat elé ugyanis egy furgon hajt, amitől az egész szerelvény kisiklik, szétszórva különös rakományát és szabadjára engedve valamit. Ettől kezdve pedig a városban megmagyarázhatatlan dolgok kezdődnek, s a katonaság egyre agresszívabb viselkedése bizonyossá teszi a városban élőknek, hogy valami nagyon nincs rendjén. Kikre másokra várhatna tehát a feladat, hogy helyrehozzák a helyrehozhatatlant? Joe és barátai a saját kezükbe veszik az irányítást, hogy kiderítsék: mi okozza a totális felfordulást szeretett városkájukban.

A bő 100 perc hipp-hopp elillant, s bár néztem volna még, az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy a film leggyengébb pontja talán épp a vége. Ugyanakkor a pozitívumok közül egynek van csupán nagyon nagy súlya: a karaktereknek. Mindegyik hihetetlenül jól elkapott és szerethető: bár nem mindenkire jut sok idő a bandából, azért mindannyian megkapták a maguk perceit; Fanning és Courtney pedig végig brillírozik. Nem tudok -és nem is lehet- viszont szemet hunyni a negatívumok felett sem: egyfelől a történet nem túl eredeti -tudom, elcsépelt indok ez már, de sajnos túl nagy a jelentősége-, itt üt vissza a nagyoktól való lopás: bevált a recept, csak épp már megízleltük egypárszor. Emellett a CGI egy igazi förtelem: amikor a vizuális effektek percei vannak, akkor aztán csőstül jön az áldás -kiemelten borzalmas a vonatbaleset-, ilyen tekintetben óriási csalódás a mozi.

Összegzés: Összességében azonban nem az. Idővel majd simán újranézhető, hiánypótló gyerek-ifjúsági kaland, amikben bár voltak percek amikor úgy éreztem nem tudják a készítők merre billenjen a mérleg nyelve (régi vágású kalandfilm, vagy tinihorror), azért a kellő pillanatban mindig visszataláltak a helyes ösvényre Abrams-ék. Közel sem hibátlan, de élvezetes kalandfilm, ami, bár könnyen megeshet, hogy hamar a feledés homályába vész majd, a nyár egy kellemes és üde színfoltja.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/super-8-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Itt egy remek példa arra hogy egy jó ötletet hogyan kell teljesen szarul kivitelezni. A Pathology nem kispályázik, de belebukik. A Pathology hatásvadász. A Pathology kommersz. A Pathology idétlen. Pár orvosnak tanuló fiú meg lány érdekes játékot űz: abban mérik össze az erejüket, hogy ki tud profibb módon megölni másokat úgy, hogy a többiek ne találják ki hogyan csinálta. Nagyjából ennyi. Ez remek, de tényleg! Csak az a gond vele hogy minden létező hibát elkövet ez a film. Teljesen bugyuta jelenetek, boncolnak, ölnek, boncolnak, szexelnek, aztán megint boncolnak. A röhejes pedig az hogy hiába van tele durva jelenetekkel, kicsit sem fordult fel a gyomrom, egyszerűen ezt a filmet nem lehet komolyan venni. Le se köt, csak úgy nézed, hogy legyen már valami, aztán a leglehetetlenebb fog következni, amiben semmi logika nincsen. Úgy fest mint valami vicc, próbálom megerőltetni magam hogy pozitívumokat hozzak fel, de egyszerűen nem megy, rengeteg jeleneten szimplán csak nevettem.

A búsképű főszereplő viselkedése a film során szánalom, a többieké szintén. Az utolsó pár perc meg színtiszta komédia. Legalább beleraktak egy-két viszonylag jobb csajt, hogy ne nyomja ki a szegény paraszt 15 perc után.. Hogy miért ajánlom mégis ezt az igénytelenséget? Mert tényleg tetszett nagyon az alapfelállás, meg mert (tudom hogy elcsépelt szöveg, de szerintem így van) szart is kell nézni, hogy igazán tudd értékelni a jót. Egyszer szerintem végig lehet szenvedni.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/pathology-boncasztal-2008.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Terítéken egy igazi csemege a krimikedvelőknek Henning Mankell svéd író tollából. Megannyi kevésbé jól sikerült adaptáció után a BBC elkészítette, az AXN pedig elhozta nekünk az igazit. Akik nem ismernék az írót, azoknak annyit érdemes tudni, hogy a többek között elismert színházi rendezőt a Wallander könyvek tették igazán ismerté, aki jelenleg az apósáról, Ingmar Bergmanról, a híres modern svéd filmrendező életéről készít forgatókönyvet/filmet.

Ebben a feldolgozásban a könyvek ugyan nem teljesen sorban követik egymást, mégis teljes élményt nyújt minden egyes epizód. Az itthoni premier első részeként a Hamis nyomon címet viselő kötetsorozat feldolgozását láthattuk, ezt követte a nyolc kötetes Tűzfal, majd a hét kötetből álló Szent Iván-éji gyilkosság, és mind minőségi munka. Azonban a móka itt nem ér véget számunkra, hiszen a szériából angol nyelven már le is adták a második évadot, mely szintén három részből áll: A gyilkosnak nincs arca; A férfi, aki mosolygott; Az ötödik asszony. Vagyis a sorozat második évadában Mankell korábbi könyvköteti kerültek feldolgozásra.

A könyvek nemzetiségéhez híven az egyes epizódokat Svédország utánozhatatlan tájain forgatták, többek között Ystad városában. A BBC fantasztikus munkát végzett, hiszen a jelenetek cseppet sem sablonosak, a nézőpontok pedig teljesen újak. Aki szereti a Helyszínelőket, vagy annak spin-offjait, de már a könyökén folynak ki a XXI. század varászlatos technikái, annak ez a sorozat kötelező. A rendező, Philip Martin keményebb munkával is aligha tudott volna közelebb kerülni a realitáshoz. A könyvekhez hűen, itt nincsenek csodálatos masinák, fél perc alatti ujjlenyomat és DNS találatok, csak a nyomozó, mint ember maga. A beállítások pazarok, sok közelivel, melyek jó része hosszan ki is van tartva, ezzel hozva közelebb hozzánk a filmben szereplő karakterek jellemeit. Persze a mesés tájakat sem kapkodják el előlünk, nyugodtan gyönyörködhetünk az ország fenséges tájkölteményeiben. Ezek mellet pedig határozottan meg kell dicsérnem a szuper-közeliket, mert a legtöbb rendező már elfelejtette, hogy ez a kameraállás mire is való, de itt tökéletes időben, tökéletes hosszúságban alkalmazták őket. Sokszor van olyan érzésem, hogy fotóművészek munkáit és nem egy filmet nézek éppen. Azért merem a film szót használni, mert az egyes részek megfelelnek ennek, vagyis a másfél órás hosszúságnak.

A történetek központi alakja Kurt Wallander, akit Kenneth Branagh (Othello, Hamlet, Rockhajó) zseniálisan alakít. A nyomozót élete egy nehéz szakaszában ismerhetjük meg, éppen szétköltöztek a feleségével, emellett sem a lányával, sem az apjával nem felhőtlen a viszonya. Az a fajta komor rendőr ő, aki képes a szívére venni a dolgokat, ettől pedig igazán emberséges számunkra. A színészek többsége egyébként egy precíz válogatás után kerülhetett be a csapatba: Sarah Smartot leginkább a Copperfield Davidból ismerhetjük, míg David Warnert megannyi filmből, például a Titanicból, a Star Trek-ből, A majmok bolygójából, de játszott a Disney 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása című sci-fiben is, aminek a feldolgozását nem is olyan régen láthattuk a mozikban. Tom Hiddlestont pedig, aki egy fiatal rendőrt alakít, a Thorban láthattuk, szintén nem is olyan régen, de mellettük sok más ígéretes, kevésbé ismert színész is feltűnik.

Rengeteg dolog lenne még, amit a sorozatról megosztanék veletek, de túl sok dolgot árulnék el velük. Így azt hiszem, már csak két dolog marad: ezek a krimik türelemjátékok, mert a néző mindig csak annyit tud, amennyit Kurt, így nem lehet találgatni, hogy ki a gyilkos, és az összefüggések is csak lassan állnak össze. A másik, hogy a képek sokszor sokkal többet árulnak el, mint a karakterek, ezért csak az lát egy kicsivel előrébb, aki képes meglátni a képkockák által sugalmazott részleteket.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/wallander-wallander-2008-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A Hanna nagyot robbanhatott volna. Sokkal nagyobbat, mint amekkorát végül pukkant, emiatt azonban a színészeket egy pillanatig sem hibáztathatjuk, sokkal inkább a rendező - forgatókönyvíró számlájára írnám azt, hogy a Gyilkos természet -jó, nem kertelek tovább, leírom:- nem tetszett. Pedig ígéretesen indul, apa-lánya az erdőben, kiképzés, a lány, bár csak 16, de több nyelven beszél, közelharc mester, úgy lő, mint Old Shatterhand, aztán egyszer csak a semmiből megindul a menekülés, kettéválnak, Berlinben majd találkoznak. Innentől az idő tetemes hányadában Hanna kalandjait követjük, apjára, Erikre csak pár percek jutnak. Itt pedig akkor egy pillanatra kitérnék: a lányt alakító Saoirse Ronan és az apát alakító Eric Bana mindketten óriási kedvenceim; ilyen szempontból tehát meglehetős hendikeppel indult a film és egyikőjük sem okozott csalódást.
A kvázi road movie-s megvalósítás pedig önmagában még nem lenne hiba. A probléma ott kezdődik, hogy a jó száz percet nem igazán sikerült kitölteni: jellemfejlődéssel egy pillanatig sem hitegetnek minket, s a széktámlát sem fogjuk feltépni az izgalmaktól, bár van egy-két akciójelenet, azok mindössze másodpercekig, legfeljebb egy-két percig tartanak és jelentéktelenek. Logikai bakiktól sem mentes -az egyébként faék egyszerűségű- történet, de a spoilerek miatt ebbe most mélyebben nem mennék bele. Apropó történet: fájt. Tényleg, fizikailag fájt a "csattanó", melyet már többször láthattunk elsütve, mint ahány Barátok Közt epizód lement tavaly: és nem, ez nem dicséret, ez fejfogós méltatlankodás.

Összegzés: Bár visszaolvasva soraimat egy jól összesűrített lehúzásnak tűnhet amit írtam, azt azért le kell szögeznem, hogy a Gyilkos természet nem rossz film. Könnyedén, anyázás nélkül, pár ásítást elnyomva végignézhető, sőt kifelé  jövet még csak készséget sem érzünk, hogy a mozipénztárost kirángatva kiverjük belőle a jegy árát. Mindössze csak egy kommersz, ezerszer látott -és picit átalakított- sablonsztorit kapunk, egy átlagos filmet, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni, ha másfelé kanyarodik a történet az első harminc perc után. De most ugrott be, van egy remek szavunk, nekünk, magyar filmszeretőknek: csalódás.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/hanna-gyilkos-termeszet-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Ez a sorozat tulajdonképpen a Született szinglik egy kicsit gyengébb változata: Christine (Julia Louis-Dreyfus: Az ítélet család) két éve vált el, de ahogy ő mondja, ez volt a házassága legjobb része. Mióta elváltak a volt férjével, Richarddal (Clark Gregg: Thor) sokkal jobb a kapcsolatuk, néha összejönnek, mint egy szép nagy család, így fiúk Ritchie (Trevor Gagnon: Csodakavics, Nagy Hal) nem szenvedi kárát a válásnak. De abban a percben, hogy Christine megtudja, a férjének komoly barátnője van, Új-Christine (Emily Rutherfurd) az egész családi idillképe összeomlik. Ekkor tudatosul benne igazán, hogy a válás óta nem randizott, és hogy már három éve annak, hogy utoljára egy férfivel töltötte az éjszakát.

Legjobb barátnője Barb (Wanda Sykes: Even a minden6ó) már a válás óta nyaggatja a randizás miatt, millió és egy pasival is össze tudná hozni Christinet, de ő hajthatatlan....egy darabig. Helyzetkomikumról lévén szó máris sejthetjük, hogy Christine bepasizós kalandjai nem végződnek sem happy enddel, sem pedig nevetés nélkül. Randizós csetlés-botlásainak pedig nem egyszer az öccse, Matthew (Hamish Linklater: Fantasztikus négyes) issza meg a levét. Ő egyébként is egy nagyon komikus figura, nem tudja mit kezdjen az életével, ezért Christinehez költözik és elvállalja Ritchie dadájának a szerepét, amíg nem találja ki, mit is csinálna szívesen. A nővére akkor kerül igazán bajba, amikor Matthew visszaül az iskolapadba, és ki kell találnia, hogy a munkája mellett, hogyan is tudna gondoskodni a kisfiáról.

Ritchie egy elit magánsuliba jár, mert Christine hisz abban, hogy ez fontos a gyerek továbbtanulása szempontjából azonban nem számolt a többi szülővel. A milliomos otthonülő anyukák, már azon is fennakadnak, hogy Christine dolgozik, és egyáltalán nem tartják sikeresnek attól, hogy saját konditermet vezet, és ezt persze lépten-nyomon Christine orra alá dörgölik. Minden egyes találkozás ezekkel a boszorkákkal egy állandó harc, amit egyikük sem nyerhet meg.

Jó kis sorozat ez a maga módján, nem túl fárasztó és nem túl lehetetlen, nyújtja a minimumot, amit egy ilyen kaliberű sorozattól elvárnánk. Christine figurája pedig egy kis Mónika és Jules kombináció megspékelve Joey kétbalkezességével, így nem okoz csalódást. Ezt bizonyítandó, hogy 4 év alatt hat Emmy jelölést kapott és egyet tudhatott magáénak, de sok más kisebb díjra is jelölték, amíg futott a CBS-en. Magyarul eddig három évad elérhető az összesen öt évadból álló szériából, aki teheti mindenképpen kukkantson bele, habár mindig lesznek olyanok, akik ezt a fajta humort nem értékelik és nem is szeretik.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/new-adventures-of-old-christine.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Richard Castle (Nathan Fillion: Született Feleségek, Útfélen) híres krimi író, akit az első részben a nagysikerű könyvsorozatának utolsó könyvének bemutatóján ismerhetünk meg. A közönség azonban egyenlőre mit sem tud arról, hogy kedvenc írójuk egy fejlövéssel örökre a süllyesztőbe küldte a főhőst, aki híressé tette. Az írói válságot, ami ezután következik ő még nem hajlandó elismerni, de a menedzsere, egyben ex-felesége máris előrevetíti, hogy ha a főhős megölése egy írói válság kezdete, akkor ne is számítson a továbbiakban a szerződésben foglalt anyagi juttatásokra. Az égiek viszont úgy tűnik kedvelik Castle írói stílusát, mert hamarosan mentőövet dobnak neki.

A szintén Castle rajongó Beckett már épp fellélegzik, hogy végre megszabadulhat az önelégült, nagyképű és egocentrikus írótól, amikor a főnöke, Roy Montgomery (Ruben Santiago-Hudson: Amerikai Gengszter) magához hívatja, hogy elmondja, a polgármester, aki Castle befolyásos barátai közé tartozik, felhívta azzal, hogy Castle őt választotta új regénye hősének, így ezentúl árnyékként fogja követni. A nő kezdetben hadakozik az ellen, hogy egy civilt hurcolj magával mindenhová, de hamarosan rájön, milyen nagy segítség Castle írói tapasztalata az ügyek megoldásában.

Ez egy közepesen jó krimisorozat, amit legfőképpen Castle alakja miatt érdemes nézni, de az is igaz, hogy az ügyek többsége rejtélyesebb, mint amilyenek a hasonló sorozatokban vannak. Az ügyek kidolgozottak, nincsenek összecsapva, így mindenkinek kellemes 40 percet nyújtanak, ahelyett, hogy homlokráncolva azon töprengenénk mit is művelnek főhőseink a képernyőn. A sorozat egyébként már az indulása évében is jelölve lett Emmy díjra a kiemelkedően jó zenei kompozíció miatt, majd a következő évben három újabb jelölést kapott. Nálunk jelenleg a második évadnál tart a sorozat, ugyanakkor Amerikában az ABC már aláírta a negyedik évadra vonatkozó szerződéseket. Tekintve pedig, hogy a széria a tavalyi évben a legnézettebb sorozatok top tízében végezte, biztosan folytatódik ősszel a harmadik évaddal, addig pedig előttünk a nyári sorozat-szünet, így még nem késő felzárkózni.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/castle-castle-2009.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Kassienél (Jennifer Aniston) betelik a pohár, túl sokat várt már az igazira és túl régóta álmodozik arról, hogy gyermeke születik, ezért aztán a mesterséges megtermékenyítés mellett dönt. Az egyetlen ember, akitől támogatást vár ebben, a legjobb barátja, Wally (Jason Bateman: Páros mellékhatás), aki viszont természetellenesnek tartja ezt a fajta gyermekvállalást. Ám Wally kissé neurotikus, így valójában nem is lehet reális rálátása erre a dologra. Nyilván Kassie is így gondolja, ugyanis pár héttel azután, hogy nemtetszését fejezte ki, Wally spermakonfettivel körített meghívót kap a lány termékenységi partijára. Itt ismerkedik meg Kassie választottjával, Rolanddal (Patrick Wilson: A Supercsapat) és annak feleségével, akik rossz anyagi helyzetük miatt vállalták a donációt. Wally végig nagyon feszült, ezért hallgat Kassie barátnőjére, Debbiere (Juliette Lewis), amikor a lány egy apró pirulát nyom a kezébe. Azonban az alkohol és nyugtató kombinációja teljes képszakadást eredményez Wallynál, azt is csak a barátjától, Leonardtól (Jeff Goldblum: Jurassic Park) tudja meg, hogy az éjjel nála járt és mindenféle sületlenséget hordott össze. Pár nappal később Kassie bejelenti, hogy terhes és elhagyja New York-ot, hogy alkalmasabb helyen nevelhesse fel a gyermekét.

Hét évvel később azonban Kassie visszautasíthatatlan állásajánlatot kap, így visszatér a Nagy Almába kisfiával Sebastiannal (Thomas Robinson). Természetesen azonnal megkeresi Wallyt, hogy bemutathassa neki a kisfiát, és Rolanddal is felveszi a kapcsolatot arra az esetre, ha Sebastiannak előbb-utóbb kérdései lennének a magemberről. Miközben Roland és Kassie egyre jobban összemelegednek, Wallynak egyre ismerősebbé válnak a kisfiú rigolyái. Sabastian hipochonder, képkereteket gyűjt és hat éves kora ellenére máris nagyon sajátos véleménye van az állatevésről. Wally Leonardhoz fordul tanácsért, akinél ekkor értelmét nyeri barátja évekkel azelőtt összehordott badarságai vikingekről és cserékről. Wally illuminált állapotában kicserélte a donor spermasejtjeit a sajátjára. Kell, hogy elmondjam micsoda bonyodalmakat szül ez a felfedezés?

Ez egy fantasztikus film lehetne, ha a színészek jól játszanának, ha nem sajnáltak volna felvenni valakit, aki felturbózza az amúgy jó történetet néhány jó poénnal és ha a rendezők, Josh Gordon és Will Speck nem végeztek volna ilyen csapnivaló munkát. Ehelyett kaptunk egy édes-kedves történetet, amin egy férfiember nem szórakozik túl jól, de a lányok is maximum háromszor nevetik el magukat. Bár komolyan nem tudom mit vártam egy olyan béna vígjáték után, mint a Jégi Dicsőségünk. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a Sebastiant alakító kissrác irtóra jól alakítja a neurotikus, közönséges emberpalántát, azt hiszem számomra az ő karaktere volt a csúcspont ebben a filmben.

Senkit sem szeretnék lebeszélni, de ha már valaki letelepszik a tv elé, hogy megnézzen egy filmet, ne ez legyen az, amikor mostanság olyan remek filmek születtek, mint A Király Beszéde, vagy a Fekete Hattyú.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/switch-sejtcseres-tamadas-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Először is szeretnék hangot adni annak, hogy mennyire hiányolom az igényes és érdekfeszítő sci-fi sorozatokat a TV képernyőkről. Ha belegondolunk rengeteg jó „nevettető széria” (Raising Hope, Weeds, stb.), és minőségi detektív sorozat (Criminal Minds, BlueBloods, stb.) fut jelenleg. Ahogy misztikumból (Supernatural, Ghost Whisperer) sem hiszem, hogy nagy hiány lenne. Egyedül a sci-fi sorozatok állnak hadilábon, mióta véget ért a Lost. Persze megpróbálták betölteni az általa keletlezett űrt egy FlashForward-dal, és egy Event-tel, amik egész ígéretesnek is tűntek, de a nézettségük nem volt elég nagy ahhoz, hogy visszatermeljék, a rájuk fordított összegeket. Az érdektelenségbe fulladt Caprica, a sablonos V és a vontatott Stargate: Universe sem voltak képesek maradandó élményeket hagyni a nézőkben. Az egyetlen legény a gáton a Fringe, de azért valljuk be, tudnánk még örülni némi, jól összerakott, többrészes tudományos fantasztikumnak.

A 2040-ben játszódó, brit gyártású sci-fi drámát - már csak a fentiekben leírtak miatt is – nagy várakozás előzte meg a részemről. Arról nem is beszélve, hogy a szigetországiak az utóbbi időben kezdik lekörözni tengerentúli társaikat (elég csak a zseniális Misfits-re gondolnunk). De sajnos a sorozatnak nem sikerült beteljesítenie a hozzáfűzött reményeimet. Nem rossz az Outcasts, félreértés ne essék, csak hát… annyira azért nem is jó.

Az alapsztori röviden: Földünk lakhatatlanná válását követően, egy ötvenezer fős csoport átköltözik egy másik bolygóra fajunk fennmaradásának érdekében. Az új bolygót Carpathia-ra keresztelik, melyen a megmenekült emberek egy Forthaven nevű városkában próbálják felépíteni új társadalmukat. Persze az élet itt sem fenékig tejfel. A lakók egy kisebb csoportja kezd különszakadni a többiektől, míg egy másik váratlan esemény is bekavar a városka lakóinak. A CT-9-es, sérült szállítóhajó már öt éve úton van az új életet adó bolygó felé, fedélzetén rengeteg emberrel, akiknek a túlélési esélye vajmi kevés a sérült hajótest miatt. És a problémák itt még nem érnek véget, hiszen a város vezetőjének sötét múltjára is hamarosan fény derül…

A Pilot kimondottan gyengére sikeredett. Ez azért is volt nagyon furcsa számomra, mert ha egy sorozat nem is hozza az elvárt szintet, azért a debüt-részt általában ügyesen összehozzák (lsd. Walking Dead). Az Outcasts első része kimondottan ütemtelen, mesterkélt, mindenféle lendületnélkülöző és kiszámítható. Nem is értem, hogy kaphatott egyáltalán zöld utat.
Amire viszont nem lehet panaszunk, az a látvány. Bár az első néhány részben annyira ez nem számottevő, a későbbiekben erősen fejlődő tendenciát láthatunk. Ugyan ennyi még nem elég a széria életben tartásához, de azért ez is valami. A sorozat introját meg kimondottan pofásra összehozták.
Sajnos a karaktereket megint csak nem tudom a mű erősségei közt megemlíteni. Esetlenek, és olykor kínosan röhejesek. Bár Julis Berger figurája kivételt képez ez alól (Eric Mabiusnak jól is áll a szerep), ám ez még mindig édeskevés. A színészekkel összességében nincs nagy baj; nem kiemelkedőek, de nem is vészesen rosszak.

Aztán ahogy kijött a többi rész, elkezdtem sajnálni, hogy beszüntették a sorozatot. Mert bizony a későbbiekben (úgy a negyedik rész tájékán) belendül rendesen. Kár érte, mert láttam benne lehetőségeket, de a jelenleg futó sorozatok mellett esélye sem volt.
A legnagyobb bajom vele tényleg az, hogy az utolsó három résszel eléggé felspannoltak ahhoz, hogy gyászoljam az Outcasts-t. Kezdtek körvonalazódni a sorozat érdekes politikai játszmái és a feszültség is nőtt. Valamint annak ellenére, hogy egy high-concept szériáról beszélünk, képes volt megtartani az epizodikusságot is. Ezt eddig, ilyen formában talán csak az Odaát tudta elérni.

Nem bántam meg, hogy neki ültem. Lekötött, annak ellenére, hogy tisztában voltam a „nyitott könyv” befejezéssel. A műfaj kedvelőinek azt mondom, ugorjanak neki, de a többiek inkább keressenek valami más elfoglaltságot, mert nem hiszem, hogy tetszene nekik. A végpontszám pedig egy gyenge hetes, amit az utolsó három-négy rész tornászott fel. Azért bízom benne, hogy kapunk még a közeljövőben valami minőségi SF-et.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/outcasts-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Adott egy remekül kitalált -ámde mégis egyszerű rendszerű- poszt-apokaliptikus világ, vámpírok, harc és sehol egy Robert Pattinson? Igen, bezony, ez még akár jó is lehetne, az én tisztem pediglen most annak ecsetelése, hogy miért nem lett az.

Kezdetnek rögtön itt van Scott Stewart a rendezői székben: nem állítom -mert nem lenne igaz-, hogy egy második hullámos Uwe Boll, de sajnálatosan továbbvitte a Légió-ban (igen, az is az ő nevéhez fűződik) tapasztalt minőséget. Mentségére legyen mondva, hogy a a minőség felfelé ívelő pályát mutat, bár én egyelőre azért még nem iszok a medve bőrére, majd két-három mozival később már okosabbak leszünk.

Nagyobb probléma a direktor személyénél azonban az, hogy a mozit összecsapták, pedig van benne fantázia. Ezt pedig most nem csak úgy írom, hanem tényleg: icipicit csavartak a vámpíros maszlagon, épp eleget ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, a harcok elfogadhatóak... csak... össze van csapva. Erre jön a hab azon a bizonyos tortán: a film erőteljesen többrészes hangulatot áraszt; ezt tessék úgy elképzelni, hogy egyszer csak hopp, vége, stáblista, köszönjük, a második részben folytatjuk. Ez azonban a huszonkettes csapdája: ha nem lett elég jó a cucc, sehol nincs garancia a folytatásra.

Pedig, -mint mondtam- az alap jó: Ember és vámpír az örök ellenfél, a háború állandó: a vámpír gyorsabb, ügyesebb és kegyetlenebb nálunk. Hogy a kipusztulást megelőzzük, az egyetlen hátramaradt városba költözik -szinte- mindenki, s az egyház irányítja az életet: kiképeznek speciális képességekkel megáldott papokat, akiknek mindent fel kell adni, hogy tökéletes gyilkológéppé váljanak. A háború aztán véget ér, a vámpírokat kiirtják. A város megmarad, a papokra azonban már nincs szükség: s az idő múlásával közel sem veszi körbe őket akkora tisztelet, mint rég. A jók közt a legjobb, az egyszerűen csak Papnak (Paul Bettany) elkeresztelt egykori hős így egy percig sem tétovázik, amikor megtudja, hogy a lányát elrabolták a vámpírok, akiknek elméletileg már ki kellett volna halniuk. Így fogja magát és motorra pattan, hogy megmentse egyetlen gyermekét, ez azonban korántsem egyszerű: előtte a vámpírsereg, élén egy múltbéli sötét emlékkel; mögötte az egyház haragja, így Pap két tűz közé kerül, s kérdéses, meg tud-e birkózni ezzel a helyzettel.

Bettany jó. Ahogy Karl Urban is, sőt a sztori is -bár a PG-13-ért kár-, úgyhogy őszinte szívből sajnálom a hanyag összeszerelést. Sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, de ennek ellenére is jól szórakoztam, csak sajog a lelkem, amiért egy majdnem B mozit csináltak. Személy szerint engem megvettek a második részre, de legfőképp azért, mert kíváncsi vagyok, hogy tanulnak-e az első hibáiból. Feltéve persze, hogy elkészül a folytatás...

http://hookum.blogspot.com/2011/06/priest-pap-haboru-vampirok-ellen-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Egy irodaház konferenciatermében két ember egymás fejében „kószál”. Az elmék csatája még csak 10 perce zajlik, amikor hirtelen az egyikük feje szétrobban a pszichikai síkon vívott küzdelem végén. Kinek ne lenne ismerős a ma már kultikussá vált jelenet? A ’80-as évek derekán, a VHS fénykorában az Agyfürkészők volt az egyik legnagyobb kedvenc. Egy felmérés szerint ez a bizonyos harc – a kor tékás kedvencei közül – „a legtöbbször kimerevített jelenet”. Persze nem csak ez teszi emlékezetessé Cronenberg sci-fi remekművét. A cselekmény 237 olyan ember körül zajlik, akik képesek embertársaik agyáramaira rákapcsolódni, azokat manipulálni és pusztán a gondolati erejükkel megölni őket.

Egy Ephemerol nevezetű nyugtatószer rendszeres szedésével a terhesség hónapjai alatt elérhető, hogy az újszülött gyermek telekinetikus képességekkel rendelkezzen. Az egyik legtehetségesebb agyfürkésző, Derryl Revok, földalatti szervezetével mindent elkövet annak érdekében, hogy elpusztítsa a társadalmat, míg egy másik hasonló társaság éppen azt próbálja elérni, hogy békében éljenek. Egy neves tudós, Paul Ruth minden erejével azon munkálkodik, hogy egy különlegesen fejlett fürkésző segítségével, kiiktathassa Revokot és annak teljes szervezetét.

Egy sor összeesküvés elméleten alapuló thriller - Telefon (1977), Kóma (1978), Földi űrutazás (1978) – után az Agyfürkészők is tökéletesen példázza a gyanúba keveredett fantasztikus tudomány korszakát: a kormány csak kihasznál és eldob, nem bízhatsz senkiben és semmiben. Cronenberg ’81-es munkája, a betegségekkel és mutációval foglalkozó mozik közül, kétségtelenül a korszak egyik legjobbja. Valószínűleg Bryan Singer X-men mozijai sem lettek volna ugyanazok, az Agyfürkészők inspirációja nélkül, hiszen a fürkészőket olyan emberi mutánsokként ábrázolják, akiknek a képességeit az emberi társadalom képtelen megérteni, és akik kénytelenek még a saját szubkultúrájuk képviselőivel is állandó harcot vívni. Akárcsak az X-men mutánsai, úgy az agyfürkészők is kénytelenek a társadalomtól elszigetelve élni. Persze a kirekesztettség és a diszkrimináció problémaköre itt még nem bontakozik ki teljesen, a szociális témák megtárgyalása helyett a korra oly jellemző, filmes hatások kerülnek inkább előtérbe.

Lévén ez egy vérbeli B-kategóriás mozi, senki ne várjon világmegváltó gondolatokat, vagy felejthetetlen színészi alakításokat. A film nem akar többnek látszani annál ami, és ez nagy előnyére válik. A színészek alakításai már egészen más lapra tartoznak. Igazából ez jelenti a film egyik gyenge pontját, ami nálam egy pontszámot simán lehúz a végeredményből. A három főszereplő közül még talán Michael Ironside a legelviselhetőbb. A professzort alakító Patrick McGoohan túlon-túl színtelen és üres, a központi figura szerepében „tündöklő” Stephen Lack pedig egyenesen borzasztó. Gyakorlatilag az egész mozi alatt egy arccal dolgozik, pedig a karaktere jóval többet igényelne ennél - B-kategória ide vagy oda.

Persze mindezeken túl az Agyfürkészők egy élvezetes filmélmény. Váratlan sikerének és kasszarobbantásának köszönhetően pedig David Cronenberg később olyan remekműveket tehetett le az asztalra, mint a Videodrome, Meztelen Ebéd, eXistenZ vagy A Légy. A film pedig számos folytatást megélt. Kell ennél több bizonyíték egy film maradandó vonzerejére?

http://hookum.blogspot.com/2011/06/scanners-agyfurkeszok-1981.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Melinda Gordon (Jennifer Love Hewitt) kiskora óta látja a holt lelkeket, akik valamiért az élők világában ragadtak. De míg más gyerekek kinövik ezt a képességet, Melindát segíti és tanítja a nagymamája, aki felnőtt kora ellenére is látja a szellemeket. Így aztán Melinda még az esküvője napján is képes kommunikálni a holtakkal, így újdonsült férje, Jim (David Conrad) bátyjával is, aki azért nem lépett még át a fénybe, mert szerette volna látni, ahogy a testvére végre letelepszik és megtalálja a helyét a világban. Jim megértő Melinda képességét illetően, mentősként mégis minden munkanapján azért küzd, hogy minél kevesebb lélek látogassa meg a feleségét segítségért. Egyetlen állandó vitájuk a gyermekvállalás körül forog, hiszen Melinda félti leendő gyermekeiket az ártó szellemektől, és még maga sem döntötte el örülne-e vagy sem annak, ha továbbörökítené az áldását. Egy nap azonban, nem sokkal azután, hogy Jim-et halálosan megsebesíti egy rendőr, kiderül, hogy Melinda terhes, születendő gyermeke, Aiden (Connor Gibbs) pedig nála is különlegesebb képességekkel fog rendelkezni.

A széria az első résztől fogva jó irányba fejlődik, idővel egyre érdekesebb történeteket ismerhetünk meg, nem egyben pedig igen jó kis csavar került beépítésre. Onnantól kezdve, hogy Melindát meglátogatja egy szellem, vele együtt próbáljuk kinyomozni, hogy ki is volt az illető, és miért nem lépett még át a fénybe. Természetesen akadnak gonosz szellemek is, illetve a hagyományos mesékhez méltón van főellenség és vannak segítők is. Előbbi csak Aiden születése után jelentkezik az árnyak személyében, és velük együtt jelenik meg a földöntúli segítség is az őrzők formájában. Melindának azonban számtalan egyszerű halandó is segítségére van. Kezdetben az antikvitásában dolgozó Andreával (Aisha Tyler: Jóbarátok, Helyszínelők, 24) beszéli meg a "munkájával" járó gondokat, később az ő karaktere helyére bekerülő Deliával (Camryn Manheim: Ügyvédek), aki kezdetekben igencsak szkeptikus. Delia fia, Ned (Christoph Sanders) azért kezd el okkult tudományokat tanulni az egyetemen, hogy Melinda segítségére lehessen, és hogy jobban megismerhesse a szellemvilágot. Nem ő az egyetlen, aki az egyetemről segít a felderítésékben, kezdetben Rick Payne Professzor (Jay Mohr), az ő távozása után pedig Eli (Jamie Kennedy: A közellenség) kutakodik Melindával, aki egy véletlen baleset óta képes hallani a szellemeket.

Melinda Gordon története nem a rémisztő sorozatok egyike. A hangsúly nem a szellemek ijesztő mivoltán és gonosz jellemükön van, hanem a lelkükön, mely elveszett két világ között. Az egyes történetekben mindig az a fontos, hogy a mi világunkban ragadt szellem, hogyan találja meg a lelki békéjét, illetve, hogy a családja, hogyan kezeli a jelenlétét. Fontos szerepet játszik a család és a gazdag emberi érzelemvilág. Éppen ezért, ez a sorozat leginkább a nőknek szól, akik képesek együttérezni az egyes lelkekkel. Persze a családtagok sokszor támadóak és egyszerű csalónak tartják Melindát, pedig a szellemek jelenléte neki is éppoly ijesztő, mint azoknak, akik nem látják őket, csak éppenséggel természetesebb.

A sorozat készítője (író, rendező és producer) John Gray, aki korábban csak kisebb filmekben utazott, Jennifer Love Hewittel szorosan együttműködve alakította a sorozatot, ami idővel nem csak történeteiben, de látványvilágában is kidolgozottabb lett. Nekem nagyon tetszik, hogy nincsenek elnagyolt jelenetek, hogy nem esnek túlzásokba a szellemek megjelenésekor, illetve távozásukkor. Annyira jól eltalálták, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy ne legyenek a jelenetek se túl gyengék, se túl eltúlzottak, hogy bármi történik is a széria alatt, nem lepődünk meg, sőt elhisszük, hogy lehetséges. A színésznőt egyébként többször is jelölték Saturn Díjra a legjobb színésznő kategóriában, a sorozat pedig 4 Emmy és még egy tucat kisebb díjara való jelölést kapott az évek során. Idén pedig az Aiden-t alakító színész hazavihetett egy Fiatal Művészek Díját.

A sorozat egyenlőre az ötödik évaddal véget ért a CBS-en, s habár voltak pletykák arról, hogy a Mentalistához hasonlóan ezt a sorozatot is átveszi az ABC, mindezt a csatorna hivatalosan sosem erősítette meg. Annyi azonban bizonyos, hogy még ma is élnek azok a közösségi csoportok, melyek a sorozat folytatásáért küzdenek, hiszen az ötödik évadban semmiféle lezárás nem történt. Korábban Jennifer Love Hewitt is azt nyilatkozta, hogy Melinda megérdemelné a rendes befejezést, ezért ő is szeretné folytatni a szériát legalább egy befejező évad erejéig, hogy elvarhassák a szálakat.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/ghost-whisperer-szellemekkel-suttogo.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Rengeteg poszt-apokaliptikus mozi látott napvilágot a nyolcvanas években, de mindmáig Luc Besson debütfilmje, az Élethalálharc az egyik legjobb mind közül. Kicsit talán a Mad Max trilógia első két részének a hatása is érződik a produkción, ám mégis teljesen más oldalról közelít. Persze a műfaj él és virul napjainkban is, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a zseniális Az Út, vagy a tűrhető Éli Könyve. A film egyébként a rendező egyik korábbi rövidfilmjének (L’avant Derniere, 1981) az egészestés változata.

Az, hogy a rendező mellőzte a színek használatát, sokat segít a lepusztult jövőkép ábrázolásában. Színesben indul, hogy aztán fekete-fehér Cinemascope-ra váltson, amellyel egy magas költségvetésű mozi kifinomult hatását kelti. Mindezt pedig Éric Serra szokatlan zenei motívumai segédkeznek ellensúlyozni. Engem mondjuk nem igazán nyert meg a zeneszerző, sokszor pont ez volt az, ami kizökkentett a mű hatása alól.

A film kezdetén a Férfi repülőgépet épít, és el szeretne menekülni. Majd váratlanul társaságra lel egy elnéptelenedett városban, és minden megváltozik. A Mad Max filmekkel ellentétben Luc Besson egy egészen más képet nyújt a nézőnek a poszt-apokaliptikus jövőről. Hiányzik a moziból a halálközeli érzet, helyette a figurák gyermeki ártatlansággal viszonyulnak környezetükhöz és egymáshoz. Még az összecsapásaik is inkább emlékeztetnek egyfajta játékra, mintsem harcra.
Míg eleinte csak a túlélés hajtja szereplőinket, később a mélyen bennünk gyökerező ösztönök is a felszínre törnek és utat engednek készségeik szárnypróbálgatásának is; pingpongozással kísérleteznek, megpróbálnak beszélni, vagy épp elolvasni egy könyvet… Ezek a jelenetek adják a film magját, melyek egyszerre lesznek hátborzongatóak, meghatóak és mulatságosak.

Besson elképesztő magabiztossággal kezdte pályafutását, amit aztán megannyi remekmű követett. Most - az utóbbi munkásságait figyelembe véve - mégis úgy érzem, mintha nem igazán tudná mit is akar, merre tovább. A legtöbb poszt-apokaliptikus moziban hőseink legfőbb motivációját a túlélés ösztöne adja. Ezzel szemben az Élethalálharc inkább azt mutatja be, milyen érzés lenne újra emberré válni, újrakezdeni mindent a kezdetektől.

http://hookum.blogspot.com/2011/06/le-dernier-combat-elethalalharc-1983.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Amikor az újabbnál újabb vígjátéksorozatok egymás után csődöt mondanak, érdemes mélyebbre túrni a fiókban és elővenni egy már jól bevállt klasszikust. Az igazi probléma akkor merül fel, amikor már a család minden tagja kívülről fújja a Jóbarátok minden párbeszédét és monológját. Az Életem értelmei egy olyan sorozat, amin a család minden tagja egyformán nevet, nyilvánvalóan azért mert minden korosztály jelen van.

Mióta Damon Wayans a banános fickóként feltűnt 1984-ben a Beverly Hills-i Zsaruban meg sem állt. 1990-ben már vezető producerként is dolgozott, így a Dől a lé című filmben már nem csak íróként és szereplőként lehetett jelen. Szintén ebben az évben ő lehetett Eddie hangja a Nicsak, ki beszél még! című filmben, számomra egyáltalán nem is kérdés, hogy miért. Akik látták a Payne Őrnagyot, azok pontosan tudják mire képes ez a fickó a hangjával és az arcával, illetve azzal is tisztában vannak, hogy egyetlen poént, egyetlen mosolyt sem kell felmutatnia ahhoz, hogy a nézőből felszakadjon a nevetés. Meg vagyok győződve róla, hogy Michael Kyle, a sorozatbeli karaktere nagyon közel áll ahhoz, amilyen ő valójában, és nagyon távol Az utolsó cserkészben látott alakításától.

2001-ben Don Reo-val kezdték forgatni a sorozatot, aki ekkor már gyakorlott producer és író volt. A sorozat nagyon hamar nagyon sikeres lett, így amikor eltűnt a műsorról, az ABC-nek valami naggyal kellett előrukkolnia, hogy ne veszítse el a már megszerzett nézőket. Ez sajnos a Jim szerint a világgal nem sikerült teljes egészében, hiszen ez a széria, bár népszerű lett, soha sem volt képes elérni az Életem értelmei nézettségét. Az évek alatt, amíg vetítették a sorozatot, mind a szerplők, mind maga a széria több különböző jelölést is kapott, néhány dijat pedig haza is vihetett.

Michael Kyle nejével és három gyermekével él az idilli kertvárosban. Saját csomagküldő vállalata azonban a felesége álmait nem képes kielégíteni, ezért Janet (Tisha Campbell-Martin: Rémségek kicsiny boltja) brókerként dolgozik félállásban, ami így is felemészti az egész napját. A sorozat kezdetén folyamatos a harc Michael és 'Jay' között a munka miatt, mert a családfő jobban szeretné, ha a felesége többet lenne a gyerekekkel. Annál inkább, hogy a legidősebb lányuk hamarosan az elviselhetetlen tinikorba ér. Claire (Jennifer Freeman) kezdetektől nehéz eset, de tinédzserként valósággal belezuhan abba a bizonyos víztükörbe, amiben a szépségét csodálta, így komoly nehézséget jelent számára, ha valaki másra kell figyelnie. Michael Junior (George Gore II.) a sorozat Joey-ja, egyszerűen ütődött szegény, hatalmas szamárságokat hord össze, és akárcsak a Jóbarátok lebutított figurájának, neki is igen nehezen esik le a tantusz. A legkisebb gyerek a családban Kady (Parker McKenna Posey), aki természetesen mindenki kedvence a családban. Éretlen, gondtalan és ártatlan megjegyzései újraértelmezték számomra a humor jelentését, egyszerűen tündéri kiscsaj. Aki viszont nálam a pálmát viszi még csak nem is a család tagja.

Kady fiatal zseni udvarlója, Franklin (Noah Gray-Cabey) karaktere állati jól sikerült. Egészen olyan, mint egy kicsinyített Damon Wayans, megspékelve némi sznobizmussal, amit egy gyerek-karakter teljesen elkomolytalanít. Bár a sorozatnak csak felénél tűnik fel, higgyétek el, érdemes kivárni. Már az első néhány epizódja után úgy gondoltam, hogy ez a srác még sokra viheti, habár még alig töltötte be a hatodik életévét. És lám-lám igazam lett, ugyanis a sorozat befejezése után nem sokkal egy éves szerződést kapott a Hősök című sorozatban, amiben még évekig szerepelt, emellett pedig kapott néhány epizódszerepet is, olyan sorozatokban, mint például a Szellemekkel suttogó.

Egyáltalán nem állítanám, hogy ez egy tipikus amerikai helyzetkomikum, más és pontosan ebben áll a nagyszerűsége. Persze nem ér fel a Jóbarátokhoz, vagy az Egy Rém Rendes Családhoz, de például a Kaliforniába jöttem-et messze lekörözi. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki a nyár közeledtével megéhezett egy színvonalas vígjátéksorozatra!

http://hookum.blogspot.com/2011/06/my-wife-and-kids-eletem-ertelmei-2001.html