Rengeteg poszt-apokaliptikus mozi látott napvilágot a nyolcvanas években, de mindmáig Luc Besson debütfilmje, az Élethalálharc az egyik legjobb mind közül. Kicsit talán a Mad Max trilógia első két részének a hatása is érződik a produkción, ám mégis teljesen más oldalról közelít. Persze a műfaj él és virul napjainkban is, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a zseniális Az Út, vagy a tűrhető Éli Könyve. A film egyébként a rendező egyik korábbi rövidfilmjének (L’avant Derniere, 1981) az egészestés változata. A legszembetűnőbb sajátossága a filmnek, mely a cselekmény szempontjából nagy jelentőséggel bír, az a párbeszédek tejes hiánya (kivéve azt a bizonyos két szót, melyet a történet egy fontos pillanatában suttognak el, de ezt nem szeretném előre lelőni). Ezt a film azzal magyarázza, hogy az elszennyeződött légkör lehetetlenné teszi a beszédet. Mivel ennek hiányában nevek sincsenek, a karakterek nagyrészt archetípusok, melyet egyszerűen írnak le; a Férfi, az Orvos, a Vad. A színészek érzékenyen, egyfajta gyermeki bájjal formálták meg a karaktereket, ami nagyban emeli a film színvonalát. És azt se feledjük, hogy a híres, francia rendező itt dolgozott először együtt Jean Reno-val, párosuk pedig később olyan halhatatlan remekműveknek adhatott életet, mint a Léon, a profi, vagy a Nagy Kékség.
Az, hogy a rendező mellőzte a színek használatát, sokat segít a lepusztult jövőkép ábrázolásában. Színesben indul, hogy aztán fekete-fehér Cinemascope-ra váltson, amellyel egy magas költségvetésű mozi kifinomult hatását kelti. Mindezt pedig Éric Serra szokatlan zenei motívumai segédkeznek ellensúlyozni. Engem mondjuk nem igazán nyert meg a zeneszerző, sokszor pont ez volt az, ami kizökkentett a mű hatása alól.
A film kezdetén a Férfi repülőgépet épít, és el szeretne menekülni. Majd váratlanul társaságra lel egy elnéptelenedett városban, és minden megváltozik. A Mad Max filmekkel ellentétben Luc Besson egy egészen más képet nyújt a nézőnek a poszt-apokaliptikus jövőről. Hiányzik a moziból a halálközeli érzet, helyette a figurák gyermeki ártatlansággal viszonyulnak környezetükhöz és egymáshoz. Még az összecsapásaik is inkább emlékeztetnek egyfajta játékra, mintsem harcra. Míg eleinte csak a túlélés hajtja szereplőinket, később a mélyen bennünk gyökerező ösztönök is a felszínre törnek és utat engednek készségeik szárnypróbálgatásának is; pingpongozással kísérleteznek, megpróbálnak beszélni, vagy épp elolvasni egy könyvet… Ezek a jelenetek adják a film magját, melyek egyszerre lesznek hátborzongatóak, meghatóak és mulatságosak.
Besson elképesztő magabiztossággal kezdte pályafutását, amit aztán megannyi remekmű követett. Most - az utóbbi munkásságait figyelembe véve - mégis úgy érzem, mintha nem igazán tudná mit is akar, merre tovább. A legtöbb poszt-apokaliptikus moziban hőseink legfőbb motivációját a túlélés ösztöne adja. Ezzel szemben az Élethalálharc inkább azt mutatja be, milyen érzés lenne újra emberré válni, újrakezdeni mindent a kezdetektől.
