Adott egy remekül kitalált -ámde mégis egyszerű rendszerű- poszt-apokaliptikus világ, vámpírok, harc és sehol egy Robert Pattinson? Igen, bezony, ez még akár jó is lehetne, az én tisztem pediglen most annak ecsetelése, hogy miért nem lett az.
Kezdetnek rögtön itt van Scott Stewart a rendezői székben: nem állítom -mert nem lenne igaz-, hogy egy második hullámos Uwe Boll, de sajnálatosan továbbvitte a Légió-ban (igen, az is az ő nevéhez fűződik) tapasztalt minőséget. Mentségére legyen mondva, hogy a a minőség felfelé ívelő pályát mutat, bár én egyelőre azért még nem iszok a medve bőrére, majd két-három mozival később már okosabbak leszünk.
Nagyobb probléma a direktor személyénél azonban az, hogy a mozit összecsapták, pedig van benne fantázia. Ezt pedig most nem csak úgy írom, hanem tényleg: icipicit csavartak a vámpíros maszlagon, épp eleget ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, a harcok elfogadhatóak... csak... össze van csapva. Erre jön a hab azon a bizonyos tortán: a film erőteljesen többrészes hangulatot áraszt; ezt tessék úgy elképzelni, hogy egyszer csak hopp, vége, stáblista, köszönjük, a második részben folytatjuk. Ez azonban a huszonkettes csapdája: ha nem lett elég jó a cucc, sehol nincs garancia a folytatásra.
Pedig, -mint mondtam- az alap jó: Ember és vámpír az örök ellenfél, a háború állandó: a vámpír gyorsabb, ügyesebb és kegyetlenebb nálunk. Hogy a kipusztulást megelőzzük, az egyetlen hátramaradt városba költözik -szinte- mindenki, s az egyház irányítja az életet: kiképeznek speciális képességekkel megáldott papokat, akiknek mindent fel kell adni, hogy tökéletes gyilkológéppé váljanak. A háború aztán véget ér, a vámpírokat kiirtják. A város megmarad, a papokra azonban már nincs szükség: s az idő múlásával közel sem veszi körbe őket akkora tisztelet, mint rég. A jók közt a legjobb, az egyszerűen csak Papnak (Paul Bettany) elkeresztelt egykori hős így egy percig sem tétovázik, amikor megtudja, hogy a lányát elrabolták a vámpírok, akiknek elméletileg már ki kellett volna halniuk. Így fogja magát és motorra pattan, hogy megmentse egyetlen gyermekét, ez azonban korántsem egyszerű: előtte a vámpírsereg, élén egy múltbéli sötét emlékkel; mögötte az egyház haragja, így Pap két tűz közé kerül, s kérdéses, meg tud-e birkózni ezzel a helyzettel.
Pedig, -mint mondtam- az alap jó: Ember és vámpír az örök ellenfél, a háború állandó: a vámpír gyorsabb, ügyesebb és kegyetlenebb nálunk. Hogy a kipusztulást megelőzzük, az egyetlen hátramaradt városba költözik -szinte- mindenki, s az egyház irányítja az életet: kiképeznek speciális képességekkel megáldott papokat, akiknek mindent fel kell adni, hogy tökéletes gyilkológéppé váljanak. A háború aztán véget ér, a vámpírokat kiirtják. A város megmarad, a papokra azonban már nincs szükség: s az idő múlásával közel sem veszi körbe őket akkora tisztelet, mint rég. A jók közt a legjobb, az egyszerűen csak Papnak (Paul Bettany) elkeresztelt egykori hős így egy percig sem tétovázik, amikor megtudja, hogy a lányát elrabolták a vámpírok, akiknek elméletileg már ki kellett volna halniuk. Így fogja magát és motorra pattan, hogy megmentse egyetlen gyermekét, ez azonban korántsem egyszerű: előtte a vámpírsereg, élén egy múltbéli sötét emlékkel; mögötte az egyház haragja, így Pap két tűz közé kerül, s kérdéses, meg tud-e birkózni ezzel a helyzettel.
Bettany jó. Ahogy Karl Urban is, sőt a sztori is -bár a PG-13-ért kár-, úgyhogy őszinte szívből sajnálom a hanyag összeszerelést. Sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, de ennek ellenére is jól szórakoztam, csak sajog a lelkem, amiért egy majdnem B mozit csináltak. Személy szerint engem megvettek a második részre, de legfőképp azért, mert kíváncsi vagyok, hogy tanulnak-e az első hibáiból. Feltéve persze, hogy elkészül a folytatás...