A rivaldafényes élet, siker és csillogás, de gyakorlott filmnézőként persze már jól tudjuk, hogy mindennek megvan az ára, és a színfalak mögött sötét dolgok történnek, vagy legalábbis mindenképpen szomorúak és kiábrándítóak.Nincs ez másképp az Opera színfalai közt sem, Nina (Natalie Portman) különösen tehetséges balett-táncos, aki most a hattyúk tavában bizonyíthatja rátermettségét, miután Thomas (Vincent Cassel), a koreográfus ráosztja a szerepet. Ez azonban nagyobb kihívások elé állítja az ifjú hősnőt, mint azt hinni lehetne, és a tökéletes mű elkészülésének nem más az ára, minthogy a játékidő végére teljesen meghasonlik önmagával, és felszínre törnek ez eddig elfolytott komplexusai (agresszió, szex).
Aronofsky ezt a lelki vergődést vizuális formára transzformálja: szürreális jelenetek, valóság és rémálom között elmosódó határ, sejtelmes tükrök és tükörképek, fura kameraszögek. A psziho-thriller atmoszférát pedig leginkább a zenei aláfestés nyomatékosítja bennünk, mindenféle kísérő zörejjel karöltve. Mindezt Aronofsky nagy hozzáértéssel teszi több
síkúvá: nem csak Nina története kerül párhuzamba a hattyúk tavával hanem az is, ahogy ezzel a motívummal a rendező képes az alkotásról, mint olyanról, ezáltal talán saját magáról is, mint rendező beszélni. Mi a művészet? Érzés vagy profizmus? Eszköz vagy cél? Kinek akarunk megfelelni? Családunknak, széles tömegeknek, vagy egyszerűen csak magunknak? Alkotóként mi a felelősségünk mások iránt? Mi fontosabb, a gondolat, vagy a forma? Miközben Aronofsky ilyen súlyos témákat fordítja ki a zsánert, a Fekete Hattyú azért nem feledkezik meg közönségfilm maradni, széles közönség számára igyekszik érthető és élvezhető maradni.
A Fekete Hattyúban minden mellékszereplő hálás szerepet kap, legyen szó Vincent Cassleről vagy Mila Kunisról, de a még nyúlfarknyi szerepekben feltűnő Barbara Hersey és Winona Ryder is sziporkázik. Igaz ugyan, hogy az idei díjszezon Natalie Portman tarolásától volt hangos, játékán rengeteget dobnak tehetséges partnerei is, mindnyájan szerves részei, elhagyhatatlan elemei Aronofsky univerzumának. Hogy a rendező talentumát még tovább szaporítsuk, fontos megemlíteni hogy a Fekete Hattyú mennyire kerüli az olcsó ijesztgetéseket, mivel ha arra is kerül a sor, hogy a szívünket a torunkból kelljen visszanyomni a mellkasunkba, annak is helye és oka van, akárcsak a CGI gyakori használatának, aminek a hallatától sokakat émelygés fog el, pedig így is lehet azt használni. Aronofsky díjesővel jutalmazott filmje után viszont újabb alkotói választás elé érkezett: végleg beleolvad a hollywoodi filmgyártásba, vagy a kötelező köröket a háta mögött hagyva visszakanyarodik a Pí világához, ami máig a legérdekesebb filmje, még ha nem is annyira simára csiszolt, mint a Fekete Hattyú.
