Az 500 nap Summerrelt nézve különült el bennem elősször profi iparos és az egyéniség közti különbség. Egy iparos rendezhet zseniális filmeket, mert tudja vezetni a színészeit, jó történetmesélő, profin kivitelezi a részleteket, de egyéniséggé csak az válhat, aki mindenféle öncéluság nélkül találja ki, majd használja fel az ötleteit (Zack Snyder például nem ilyen, de attól még a 300-at és a Watchment is szeretem). Rengeteg ötlet lett itt összesűrítve a számlálótol kezdve a zenés betéteken és a várakozás kontra valóságon keresztül a gyermekkori flashbeck-ekig, plussz narrátor. És mindegyiknek látom a funkcióját, Webb a francia újhullám (Godard, Truffaut) szellemiségét nagy sikerrel és magabiztossággal képes megidézni, nem csak a bevillanó filmfelvételeken, hanem a romantikus műfajhoz való hozzáállásában is.
A narrátor többször is közöl tényszerű adatokat, a számláló is a földhözragadtságot hivatott szimbolizálni (azonfölül dekoratív is). Mindez ellentétet mutat a párkapcsolatot boncolgató témával, a történetmesélést is ezzel dobják fel, az időben való előre-hátra ugrálások mindig érzelmi kontrasztban állnak egymással, így ez az állandó hullámzás egy keserédes mosolyt kölcsönöz a filmnek.
Hiába mondja a narrátor, hogy ez nem szerelmesfilm, a végefőcímig lehetségesnek találjuk a nagybetűs Happy Endet, márcsak az első jelenet miatt is. A történetről nem lehet sok hasznosat mondani, sok ember esik át hasonló helyzeten, majd áll fel ismét, sokan ismernek majd magukra, ahogy azt egykor az Amelie csodálatos életénél is tettük. Személyes történet ide vagy oda, az embereket ugyanazok a rugók mozgatják, érzelmek közt kavarognak, nem mindig az ésszerűség irányítja az életüket. Arra, hogy Summernek miért nem volt jó ami volt, nem szolgálhatunk semmiféle okkal, hacsak nem azzal, hogy Csak. Ez sajnos ilyen egyszerű, akármennyire is próbáljuk megmagyarázni, felcimkézni vagy boncolgatni.
Zooey Deschanel most nem mosolyog, ezért van benne valami ridegség. Megvallom, kiráz a hideg a csajtól. Ez nem azt jelenti, hogy sosem érzékenyül el, épp ellenkezőleg: ha őt meghatja valami, akkor az nagyon mélyen gyökerezik. Játéka elsőre egyhangúnak tűnhet, ám pont ezekkel a kontrasztokkal éri el, hogy megértsük Summert, aki az "egy fiú és egy lány találkozása" sztoriból jóval kevesebb játékteret kap, mint Joseph Gordon-Levitt, aki óriásit alakít. Kicsit naív hősszerelmes, esetlen, de magabiztosan hozza a magabiztos jellemet is, ha éppen az kell, neki két szemöldökfelvonás is elég ahhoz, hogy az ember ne is kíváncsiskodjon a hogyléte felől (ABC-s jelenet, "Mennyetek szobára" - felejthetetlen). Mellékszereplőkböl is akad, Tom hiperérett húga, akihez gyakran fordul segítségért. Ez akár idegesítő pont is lehetne, de ő inkább a gyermeki bölcsességet hivatott jelképezni, tűnjön akármilyen érettnek is. Mellesleg meg tökokos dolgokat adtak a szájába. Tom barátai végleteket jelenítenek meg, Paul a szerencsés, aki elsőre megtalálta élete nőjét, McKenzie pedig a szerencsétlen, akinak ez talán soha nem is fog sikerülni. Tommal tehát tökéletes triót alkotnak, mégha az ő szerepük sem túl hangsúllyos. Akárcsak az irodafőnök Vanceé se, aki földhözragadtságában nem nagyon tud érdemben segíteni a Tomhoz hasonló helyzetűeken, csak képeslapokról idézgetni.
Nem lövök le nagy poént, ha elomondom, hogy nem Summer volt Tom álmai nője. Nagyon szerette volna, de nem volt az. A szakítás nincs elbagetelizálva, nem történik semmiféle krízis mint a nagy romantikus történetekben, s mivel senki sem hibázott, nincs nagyon mit kijavítani se. Tom első gondolata persze az, hogy nem érdekli mennyire szenved, akkor se hagyja ő ezt annyiban. Már nem a lányhoz ragaszkodik, hanem magához az érzéshez. Aztán ahogy ez elmúlik (mellékesen pedig Summer is tovább áll), egy nagy világra való kiakadás után ("a képeslapok, popszámok, filmek a szemünkbe hazudnak, és mi tehetünk erről, csakis mi") jön a nagy önmegvalósítás. A világ nem lesz szebb, de egyel kevesebb szar van, az már biztos. És az élet is folytatódik. Kicsit talán megúszós a vége, azt nem tudom, de nagyon üt. Nyomatékosítja a narrátor szövegét is, mert ki tudja, lesz-e még Tél, vagy hogy a számláló meddig jut? Az alkotók biztos nem.
Marc Webb elsőfilmesként máris beállhat a Gondry, Fincher, Tarsem, Jonze (stb) direktorok sorába, akik a videoklippek világában való jártasságukat később az álomgyárban is kamatoztatták. Az 500 nap Summerrel csak 7 millából készült, amihez jött a 20thFOX marketingje, a legtöbb országban pedig csak DVD-forgalmazásba került, de így is összekapart 50 millió dollárt, úgyhogy a bizalmat már nem kell megelőlegezni Webbnek, a legjobb lesz ha gyorsan hozzávágnak mégegy zseniális forgatókönyvet, hogy rendezzen belőle amit akar. A Csodálatos Pókember sajnos nem ilyen film, de azért bizakodva várjuk a hálószövő 2012-es visszatérését/újraszületését.
A filmnek mindenesetre megelőlegezem, hogy kult-filmmé válik,. Annak ellenére, hogy itthon be sem mutatták, már mindenki látta. Ráadásul az alkotóknak volt még annyi kedvük, hogy összedobjanak egy klippet Deschanelnek, így ezt is meg lehet nézni
itt. De a Sid és Nancy parafrázist sem hagyták annyiban, vérkomoly arccal leforgatták azt is:
erre. Aztán Webb gurított egy erős soundtracklistet is a filmje alá, amikben nem is lenne semmi különös,
csak olyan jól használta fel a kis pop-dalokat (Spectornak de jó hangja van), hogy akkor mégis. Meg úgy egyébként is átitatja a filmet a pop. Na hogy álljon még itt valami szép a végén, akkor linkelem ezt, ami szerintem kb. átadja az egész film hangulatát. Tudom-tudom, hosszú hegedűvonások és mélabús zongora, kicsit hatásvadász, aztán a végén mégis felvidul szóval, áhh, minek magyarázzam?
Soundtrack 01 - A Story Of Boy Meets Girl
