Az első dolog amit a Godard Kifulladást követő filmjéről el tudok mondani, hogy messze ez a legpopulárisabb és talán a legboldogabb is. A populáris Godard esetében pedig korántsem taszító, sőt, egyenesen felüdülésként hat! Nincs agyonintellektualizálva és több hangsúly esik az érzelmekre, történetre, szóval az ilyen megszokott dolgokra, amik jellemeznek egy filmet és amit Godard később gyakran leköpött.

Angela gyereket szeretne Émiletől, de a férfi vonakodik az ötlettől, így a lány Alfred ágyában köt ki, aki Émile legjobb barátja. Angela viszont továbbra is szereti Émilet. Hiába, a nő az nő. Persze ettől még a férfi az férfi címet is aggathatták volna a filmre, mert működjön akármilyen bonyolultan a női nem, a férfiaknak sincs mire panaszkodniuk a hülyeség terén. Hogy ez most tragikus vagy komikus, azt a szereplők sem tudják igazán.

Ahogy az lenni szokott, akad néhány szokatlan elem: biciklizés a nappaliban, , kiszólások a nézőkhöz, napszemüveges alakok akik nem látnak a fekete lencsétől, egy díszlet amin áthaladva egy szempillantás alatt kosztümben találjuk magunkat, gyógyszeres dobozhoz mellékelt használati útmutató, a szereplők érzelmi viharát kifejezni hivatott könyvcímek játékos összeillesztése, stilizált párbajok (amikor Belmondo próbálja utánozni Karinát, és amikor Alfred és Belmondo boxot imitálva próbálja elnyerni a lány tetszését), no és valószínűleg a legjobb barátunk is mindig az ablak alatt tartózkodik amikor épp szükségünk van rá. Formanyelvi újítás a narrátor hangján vagy a feliratok révén létrejövő telekommunikáció a szereplők között, illetve a telefonbeszélgetések során rendszerint az ellenkezőjét mondja mindenki, mint amire gondol. Mint Godard összes filmjében, ezúttal is a francia zászló színei dominálnak a ruhákon és a bútorokon, a falon pedig mindig lóg egy-két szokatlanul kiugró újságkivágás vagy festmény, a kamera pedig nagy lendülettel pásztáz a kis terekben. Önreflektív megjegyzésekből is jut egy parányi: Belmondo siet haza, hogy megnézze a Kifulladást. Mondjon Godard akármit is Truffaut filmjeire, az világos hogy ide-oda reflektáltak egymásra, ezúttal Alfréd kérdi meg az éppen ott üldögélő Jeanne Moreautól, hogy mi a helyzet Julessel és Jimmel? A filmet mégsem lehet válaszként felfogni Truffaut filmjének szerelmi háromszögére, sokkal közelebb áll a musicalekhez, de azokhoz mérten mégis realista. A szereplők nem pördülnek ugyan táncra, de a dialógusaik és a zenei aláfestés (amit Godard egyébként össze-vissza vág, lehalkít, belekeveri az utcazenét, aztán megint elvágja és így tovább) nagyon is emlékeztet rá.

A forma mellett azért továbbra is fontos témákat feszeget Godard, Anna Karina például minden mozdulatával, gesztusával és megjegyzésével alaposan betart az identitását vesztett modern nőknek, és sajátmagát is képes kellő iróniával megfogalmaznia („nem vagyok bölcs, de megbocsátják nekem, mert szép vagyok”). A nemek háborújában aztán a férfi bajtársiasság is előkerül, amikor a két jó barát annak ellenére szívózik a durcás Angelával, hogy jól tudjuk, mindkettő bele van zúgva. Alfred és Angela végső soron annyira szereti egymást, hogy néha túl messze is mennek egymás féltékennyé tételében, és ez okozza itt a bonyodalmakat. De hát mi másra is lehet jó egy félreértés, ha nem egy kapcsolat megújítására?