Nehéz visszatérni a hagyományos filmművészeti alkotásokhoz, amikor napjainkban hódítanak a gyorsan snittelt,és sok zenei aláfestés alkalmazó filmek. Xavier Beauvois ráébreszti az embert, hogy bizony még ennek a művészeti ágnak is bőven akad mondanivalója. Az Emberek és Istenek egy remek alkotás, de bizonyára mindazok képtelenek lesznek befogadni, akik csak a multiplex moziélményt tartják kielégítőnek, ezért azoknak, akik tudják magukról, hogy képtelenek voltak végigüli egy Melankóliát (2011), egy Mindent anyámrólt (1999), vagy Tarr Béla Sátántangóját (1994), azoknak azt javaslom bele se kezdjenek a történetbe, mert biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek tíz perc után feladnák.A történet nyolc francia nemzetiségű ciszterci rendi szerzetesről szól, akik missziót teljesítenek Algéria egy aprócska falujában. A helyi muszlim lakosság az idegennek számító szerzetesekhez járnak tanácsért, lelki támaszért és orvosi ellátásért. Mindaddig békességben élnek együtt, amíg a fundamentalista terroristák el nem kezdik rettegésben tartani az ország ezen szegletét. Cselekedeteik egyre durvulnak, egyre több gyilkossá történik, kivégzik többek között a területen dolgozó horvát munkásokat. A szerzetesek is kezdenek megrémülni, a napok elteltével láthatjuk őket esendő emberekké válni, reszketegen imádkozni, harcolni önmagukkal és a célért, amiért az országba érkeztek. Félelmük nem alaptalan, mivel idegenkét érkeztek Algériába, mégis meglepően sokáig nem éri őket semmilyen atrocitás. Folyamatos tépelődésüket a maradás és a hazatérés között nagyszerűen vezetik fel a film egésze alatt használt szerkezeti elemek.
A kamera mozgása lassú, nyugodt, már-már hipnotikus. Nem kapkodnak el egyetlen jelenetet sem, mind annyi idő alatt zajlik le, amennyi időre szüksége van a nézőnek a helyzet teljes átérzésére. A párbeszédek ugyanilyen lassúk, s ahogy nő a szerzetesek szívében a gyötrődés, a párbeszédek egyre hosszabbak lesznek, ettől érezzük azok súlyát igazán.
Amikor először felmerül bennük a hazatérés lehetősége, leülnek és szavaznak a maradásról, avagy a távozásról, de két szerzetes úgy véli nem szabad elhamarkodottan
dönteni, így végül nem születik döntés, annak ellenére, hogy a minisztérium is a hazautazásukat javasolja. Nem tudni pontosan mennyi idővel később, a szerzetesek ismét összegyűlnek és megszavazzák a maradást. Ezután egy "ünnepi vacsorát" tartanak, és kétséget kizáróan ez az egyik legcsodálatosabb jelenet a filmben. Ekkor hallunk talán először zenét a filmben, a Hattyúk tava szólal meg, miközben a szerzetesek egy asztal körül ülnek, ahogy egykor a próféták tették, arcuk rezdülései percről percre változnak a zene hatására, azt hiszem a történetet is látják maguk előtt, ők is sejtik, mi is sejtjük, hogy ezután nehéz napok (számunkra percek) következnek. S bár leírhatnám az utolsó jelenetet, ami szintén hihetetlenül zseniálisan sikerült, de legyen elég annyi, hogy hosszú percek telnek el, a kamera eközben egy helyben áll, éppen hogy csak mozog, csupán annyira, mintha mi állnánk ott és a mellkasunk emelkedésére, süppedésére mozdulna el a kép, aztán a kamera csak vár és vár, kivár, amitől aztán a stáblista hideg zuhanyként éri az embert, és ólomnehéz szívvel áll fel a helyéről, már ha fel tud állni. Őszintén szólva, én még most sem tértem magamhoz ettől a nehéz súlytól a szívemen. Bizonyára mindenkinek időbe fog telni feldolgozni a látottakat, ami egyenes arányban áll a film által boncolgatott komoly témákról, amilyen például a szerzetesi lét és az individuum szembeállítása a filmben.A színészek külön kritikát érdemelnének, különösen Lambert Wilson, akiről ezután már biztosan nem a Mátrix-béli alakítása fog eszembe jutni. A többi szerzetest alakító színész: Olivier Rabourdin, Philippe Laudenbach, Jacques Herlin, akit talán ismerhettek a Bor, mámor, Provance-ból (2006), Loïc Pichon, Xavier Maly, Jean-Marie Frin és végül Michael Lonsdale.
Emberek és Istenek trailer:
