Sacha
Baron Cohen legújabb mozijával nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy, egy
olyan filmet vigyen sikerre, amelyben az emberi jogok lábbal tiprása, a
diktatórikus államberendezkedés, a terrorizmus kérdése vagy a katonai célú
atomprogram is potenciális humorforrásként funkcionálnak.Egy nyugati sajtón nevelkedett, magára
valamit is adó állampolgár esetében, – akinek a szociális érzékenységénél csak
a politikai korrektsége nagyobb – ezek a kérdések már önmagukban is ingoványos
talajt jelentenek, együtt pedig valóságos skandalumot.Az egész film zsenialitása azonban itt van;
olyan görbe tükröt tart elénk, amelyben bizony sem Kelet, sem Nyugat nem
képesa legszebb arcát mutatni.Ebből kifolyólag ezt a filmet nem fogja
osztatlan siker fogadni egyik oldalról sem, különösen ha Tádzsikisztánban él az
ember, ahol mindezt egész egyszerűen betiltották.Vetkőzzük le gátlásainkat és előítéleteinket,
– ha baráti körünk kevésbé elfogadó újdonsült érdeklődésünkkel kapcsolatban,
akkor álbajuszt ragasztva,– de mindenképpen üljünk be erre a filmre, ha másért
nem, hogy tudjuk miről is van szó igazából.
A
diktátor c. filmet Larry Charles rendező mellett, a Sacha Baron Cohen - Alec
Berg - David Mandel - Jeff Schaffer forgatókönyvíró kvartett álmodta vászonra. A
filmben feltűnő fontosabb karaktereket profi színészek alakítják:
admirális-generális Aladeen ( Sacha Cohen), Tamir tábornok (Ben Kingsley),Zoey (Anna Faris). A moziba beülve az első
képkocka is elképesztő poénnal indul, és ez az ipari mértékben működő vicc és
geg gyár a 83 perces vetítési idő végéig remekül működik. Cohen egy kis –
képzeletbeli – afrikai ország hétköznapjaiba kalauzol minket, ahol hatalmas
méretű szobrok, éljenző tömeg, és kellő számú fegyveres hirdeti Aladeen
dicsőségét. Az elengedhetetlen kellékek, mint például: ezernyi kitüntetés alatt
roskadozó diktátor, kecskepásztor dublőr, aranyozott Dartz Kombat T98 konvoj,
titkos nukleáris létesítmény, tucatnyi világoskék Lamborghini Murcielago a
tevés felvonuláson, mind-mind humorbomba, akárcsak a „dubajozó” hírességek
kombinálása az állandó lefejezéses poénokkal teljesen abszurd helyzetet
teremt.Néhol belecsúszik a – számomra már – ízléstelen
poénok mocsarába, de mindig érkezik egy újabb löket és továbbgördül a történet.
Felesleges tehát ezt a rekeszizomgyilkos alkotást a klasszikus értelemben vett filmes
elemzésnek alávetni, ha szőrszálhasogató akarnék lenni, számos ponton
találhatnék rajta fogást.
Valamiért
azonban mégsem akarok az lenni, hiszen régen nevettem annyit, mint ezen a
filmen és a végén bizony elismerően meg kellett jegyeznem, Sacha Cohen nagyon
eltalált most valamit és nem csak az időzítést. A film egy jó értelemben vett nagy vicc, amely lekerekített vagy hegyes alakú taktikai robbanófejek dimenziójában mozog, néhol pehelykönnyű léptekkel. A lényeg, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan!A diktátor önmagában is megállja a helyét;
viszont értő, jól tájékozott és intelligens közönség számára elképesztő
tűzijátékot produkál. Mert hiába a helyenként olcsó poénok ármádiája, ez a film
nem feltétlenül – csak – az átlag vígjátékok nézőit célozza meg, bár szemernyi kétségem
sincs afelől, hogy ők is jól szórakoznak majd. Rengeteg apró utalás bújik meg a
sorok között, a csúcspont pedig kétségtelenül a helikopteres jelenet, amelyben
aztán minden benne van, amiről az utóbbi évek szólnak, és talán ugyanez igaz az
„alkotmányozó gyűlésre” – érdemes egy pillantást vetnünk a filmhez készült
honlapra is.Egy szó, mint száz, Cohen
mindenképpen elérte életműve csúcspontját, innen már nem hinném, hogy van
feljebb. Minden megvan, amit akart: az elképesztő felhajtás és botrány, siker
és kudarc is egyben. Korunk meg nem értett művésze, aki talán örül ennek a
szerepnek. Az amerikai jegyeladások és a filmkritikák jó része is ezt látszik
alátámasztani. Még szerencse, hogy a rengeteg pofon, amit a film kioszt, csak
itt csapódik le...
Hogy jó film-e A diktátor? A válasz egyszerű, a film minősítése: Aladeen!!!
J. Edgar Hoover neve talán sokaknak ismerős lehet. Aki korábban látott már egy FBI-os filmet az tudja, hogy nagyjából mivel is foglalkozik a szövetségi nyomozószerv. Most az FBI atyját ismerhetjük meg, aki a XX-ik században megreformálta az amerikai bűnüldözést, bevezette az ujjlenyomatok központi nyilvántartását és rengeteget tett, azért, hogy az FBI megfelelő jogokat szerezzen a hatékony bűnöldőzés érdekében. John Edgar Hoover nevéhez fűződik az FBI megalakulása, és ő volt aki ezidáig a leghosszabb ideig vezette a szervezetet. Negyvennyolc évig töltötte be hivatalát, egészen a haláláig. (Politikailag objektíven igyekszem fogalmazni, de fontos megemlítenem, hogy ez az ideológiákkal átitatott film egyáltalán nem tesz így)
Az idős igazgató, J. Edgar Hoover (Leonardo DiCaprio) emlékiratait készül megíratni, benne a BOI (1935.13.22-től FBI) megalakulásának és működésének igaz történetével. A történet 1919-től veszi kezdetét, Hoover ekkor Mitchell Palmer (Geogg Pierson) főügyész mellett dolgozott, és mindketten vaskeménységgel igyekeztek fellépni a radikális baloldaliak, a kommunisták ellen.
„Hollywood válságban, torpedójáték a vásznon” „Transformers a vízen”. Ilyen és ehhez hasonló címekkel futnak kritikák a Csatahajó c. film kapcsán. Álljunk meg rögtön az elején, mert úgy tűnik, valakik valamit nagyon félreértettek. Tegye mindenki szívére a kezét és mondja meg őszintén, ki az, aki az előzetesek, vagy akárcsak a filmes plakátok alapján arra számított, hogy eddig sohasem látott vagy hallott igazságok tárulnak fel előtte, esetleg még a bölcsek kövét is megtalálja?! Ugyan kérem, ilyesmit hibának felróni és fanyalogni felesleges, mert ez nem az a műfaj! Lehet szidni a hollywoodi filmeseket, mint a bokrot, hogy megint egy faék egyszerűségű történettel és minimál színészi játékkal összehozott, tucat-látványfilmet raktak elénk. Na de van ennek értelme? Nem árulok zsákbamacskát: ez egy lehengerlő látványvilágú, hatásvadász, hazafias, néhol kissé bugyuta, de alapvetően szórakoztató és – ciki, nem ciki, – kimondom, hogy jó film. Egy tipikus amerikai háborús mozifilm, minden hibájával és erényével együtt, ezért európai-sznobságban szenvedők számára komoly egészségügyi kockázattal járhat a megtekintése! Akik ennek megfelelően egy újabb, mainstream lehúzást várnak, ne olvassanak tovább, üljenek be inkább egy művészfilmre, de aztán egy szót se!
A film alapötlete, a Hasbro játékgyártó, Battleship nevű termékétől származik. Igen ez a sokak által ismert és kedvelt torpedójáték felturbózott változata, amelyet minimális történeti megkötésekkel Peter Berg rendező (Collateral -2004, A királyság -2007) és a forgatókönyvíró Hoeber testvérek vittek vászonra. A két órát is meghaladó vetítési idő első fél órája lehetőséget ad az alapkarakterek bemutatására. Alex Hopper (Taylor Kitsch) életvitelét bármelyik hippi megirigyelhetné; munkanélküli, renitens, a teljes elzüllés határán egyensúlyoz és tengerész bátyja kéglijében táborozik. Születésnapi muffin tortája mellé ajándékként Brook Decker (jelenleg Andy Roddick feleségeként funkcionáló, egykori modell) által megformázott bombázó Samantha is kellene neki, aki véletlenül egyben Shane admirális (Liam Neeson) lánya is. Ha pedig ott a lehetőség, meg kell ragadni! Igen ez Amerika! Ekkor jön a film első és talán egyetlen igazán vicces jelenetsora, melynek végén bizony sokkoló élményben lesz része életművészünknek. Egy testvéri lelki fröccs - jeges fürdő kombó után mi más is következne, irány a sereg, ill. a haditengerészet. Mondtam már, hogy ez Amerika? Az idő telik, Alex és Samantha már egy pár. Az ifjú léhűtő, bátyja Stone Hopper (Alexander Skarsgård) farvizén elevickélve megragad a flottánál és az Arleigh Burke-osztályú USS Sampson rakétás romboló fedélzetén kap állást. A film első felében még szemtanúi lehetünk elképesztő bénázások sorozatának, a RIMPAC hadgyakorlat nyitó eseményeinek és egy kis egészséges japán-amerikai kakaskodásnak, ha már a Csendes-óceánon járunk és haditengerészekről van szó. Mert Pearl Harbor azért mégiscsak Pearl Harbor, 70 év ide vagy oda!
Filmünk igen változatos szereplőgárdájában feltűnik a már említett Nagata (Tadanobu Asano) japán kapitányon kívül, a rokkant és ebből fakadóan morcos veterán Canales alezredes (Gregory D. Gadson), a kissé habókos Moore (Josh Pence), a dögös Raikes (Rihanna) és pár idegesítő tudós is, plusz a kötelező NASA/Pentagon alkalmazottak garmadája. Na de többet kár is vesztegetni ezen etapra, kellett, megcsinálták, élvezeti értéke minimális. Várva várt idegenjeink megérkezéséhez szórakozott tudósaink megfeszített munkája és az űrbe küldött szignál-sorozat szükségeltetik. Menetrendszerűen közeledő csipet-csapatuk megfogyva bár és törve is földet vagy tengert ér. Lássunk csodát, pont a hadgyakorlat kellős közepébe. Idáig tart a film unalmas és érdektelen része, ekkortól azonban megkezdődik a nettó másfél órás csihi-puhi. Ennek keretén belül a hi-tech vízibolhákkal harcoló földönkívüliek látják el a jobb sorsra érdemes tengerészeink baját, akik nehezítésképpen csupán három rombolóval kénytelenek felvenni a küzdelmet.
A hajóhad többi része ugyanis kívül reked az idegenek által generált erőtéren. Ez bizony legalább akkora kimaradt ziccer, mint az a bizonyos tizenegyes. Ott az a rengeteg hajó, csordultig megrakva fegyverekkel és a rendező nem használja fel őket. Igazán nagy kár! Kit érdekelnének az elcsépelt dialógusok és a kötelező szerelmi szál, ha az F-18-as repülőgépeknek otthont adó, Shane admirális parancsnokolta anyahajó, a kísérő rombolók, fregattok, tengeralattjárók is részt vehetnének egy grandiózus ütközetben. Hiányérzetünket a USS Missouri csatahajó – nem éppen hétköznapi módon történő– ismételt hadrendbe állításával kompenzálják a filmesek, kellő zenei aláfestés (AC/DC) kíséretében. Az, hogy a végén ki nyer, talán nem lehet kérdés, az viszont, hogy hogyan talán majd a moziteremben ülve derüljön ki, ne e sorok olvasása közben.
Összegzésként pedig sok pro és pár kontra. A látványvilág, hanghatások maximális pontszámot érdemelnek, első osztályú munka. Fanyaloghatunk akármennyit a már fentebb említett dolgok bármelyikén, a vizuális hatás elvinne ennél sokkal, de sokkal gyengébb filmet is. Kissé kiszámítható történetvezetés ellenére van pár jó ötlet is. Aki pedig az idegenek tétovaságán csodálkozik, annak üzenném: bármilyen fejlett is egy civilizáció, nem öt hajót fog küldeni egy egész bolygó ellen. Itt inkább kicsit gondolkodni kell, ha már Kolumbusz hasonlat előkerül a filmben. Kik is voltak ők? Bizony, bizony, se nem Pizarro, se nem Cortez. Aki kukacoskodni akar, találhat bőven kivetnivalót a filmben. Na de kit érdekel? Annyira jól néz ki minden! Jegyezzük még meg, hogy bizonyos értelemben az elmúlt évek leginkább valósághű sci-fi alkotásával van dolgunk, ha lehet ilyen képzavarral előállnom. Mire is gondolok? A hadihajók nem különböznek valódi társaiktól, a filmes stáb haditechnikai felkészültsége 5-öst érdemel, nincsenek kamu fegyverek és végtelenített lőszer készletek. Talán nem volt véletlen az a kis kirándulás ezekkel a rombolókkal.
Jöjjön, aminek jönnie kell, ítélet! Ne riasszon el tehát senkit a sok lehúzás és negatív kritika, nézze meg bátran mindenki, aki szereti a látványos filmeket, aki gyermekkorában sokat játszott kishajókkal a kádban, vagy csak szimplán odavan a méretes ágyúkért. Ismerje be magának a film végén, hogy ha nem is kapta meg a földi lét értelmére a választ, azért egy jót szórakozott! Kóla, puska és kukorica, irány a mozi!
Az Elveszett logikátlan, kidolgozatlan és gyenge thriller. Helyszínelők résznek elment volna, persze ott is egy gyengébb szériaelemként, de a film 94 percben dolgozza fel a történetet. A jelenetek időnként érdekfeszítőek, máskor meg a távirányító után nyúlósak, igaz a moziban erre nincs lehetőség. Bosszantó, hogy mennyire el lehet rontani egy filmet. Az egész tartalmasabb lett volna 40percben, mert sok a felesleges semmit mondó jelenet. Egy premier előtti vetítés keretein belül tekinthettem meg a filmet. Vegyes érzelmekkel távoztam a moziból, a temérdek logikai bukfenc ellenére, a cselekmény érdekesnek mondható, de jónak semmiképp. Sokat kihozhatott volna Allison Burnet (Underworld: Ébredés) az ötletből, mert az szerintem alapvetően jó. Ehelyett inkább egy gagyi forgatókönyv, szürke karakterek és kiszámítható jelenetek kerültek mozivászonra. További bosszantó elem, hogy Jennifer Carpenter (Dexter) neve még az előzetes alatt felkeltette az érdeklődésemet a film iránt, erre pedig konstatálnom kellett, hogy összesen körülbelül 5 percet kapott. Az egyébként általam tehetségesnek tartott színésznő olyan, mintha csak a film marketingje és büdzséje miatt került volna be a produkcióba. Van egy kis átverés szájíze is a hollywoodi drámának.
A 2010-es év egyik nagy sorozat meglepetése volt. A nézőszám kimagasló volt a sorozat debütálásakor. 2010 Október 31-én 5.35 millió nézőt tapasztott a Tv elé. Az AMC csatorna elégedett lehetett a zombik iránti érdeklődés az egész évad alatt kitartott és fináléra már 6 millióan voltak kíváncsiak. A poszt-apokaliptikus zombi horror a kritikusok szemében is kedvező fogadtatást kapot. Jelölték Golden Globe díjra Dráma kategóriában, de végül csak egy Emmy-t sikerült bezsebelnie a Frank Darabont (A Remény Rabjai, Halálsoron) vezette produkciónak. A képregény-adaptáción alapuló 6 felvonásos széria szerintem néhány éven belül majd valamelyik kereskedelmi csatornán fog visszaköszönteni. Ha pedig ráharap a magyar közönség, akkor berendelik a 13-részes 2. évadot is. A szereplők tekintetében is magasra tették az AMC-nél a mércét, Andrew Lincoln (Médium), Sarah Wayne Callies (Szökés - Dr. Sarah Tancredi) Laurie Holden (Silent Hill, A köd) és Norman Reedus (Testvérbosszú) a széria húzónevei, de a többiek (Jon Bernthal, Jeffrey DeMunn, Adam
Minarovich, Chandler Riggs, Michael Rooker, Sarah Wayne Callies, Steven
Yeun,
Alexyz Danine Kemp, Madison Lintz, Jeryl Prescott IronE Singleton) is rutinos színeszek számítanak. A produkció kegyetlenül leköti a nézőt, engem is porszívóként szippantott magába és az első évadot egy nap alatt végigdaráltam... Sorozatfüggőknek kötelező!
Rick GrimesAndrew Lincoln egy helyi seriff, aki egy balul elsült akcióban lövést kap és kómába kerül. A következő képe egy üres kórház egy kiszáradt virágcsokorral. Hamar rádöbben, hogy valami nincs rendjén, szeretett kisvárosában hullák tömkelege és zombik hada fogadja. Haza siet feleségéhez és fiához, de csak zombikat talál a környéken. A zombiapokalipszist képtelen elfogadni, de rá kell döbbennie, hogy a világ fenekestül felfordult és minden megszűnt létezni. A zombik majdnem elkapják, de egy sorstárs apa-fia duó megmenti az életét. Felépülése után szedi a cókmókját és útnak indul, hogy a városban keresse meg családját. A városban zombik népes létszámban tárt karokkal fogadják. Szerencséjére összetalálkozik egy csapattal és sikerül kereket oldaniuk...
A sorozat háttérre egy különleges poszt-apokaliptikus Amerika. Kitör egy
ismeretlen járvány és a megfertőződött emberek a halál után pár órával
rothadó élőhalottként térnek vissza. A "járkálók" lassú mozgása mellé
folyamatos farkaséhség párosul, így zombijaink irdatlan nagy veszélyt
jelentenek. Hőseinknek próbálnak életben maradni, de a zombikkal nem
lehet végezni akárhogy. A fejüket kell venni, fejbe kell őket lőni stb.
Megjelenik egy-két altestétől megvált karjain kúszó zombi is a járkálók
sebessége párhuzamban van a sorozat tempójával, de egyáltalán nem
vontatott a sorozat. Rengeteg izgalmas jelenet követi egymást, csak a
néző nem tud meg semmit a kialakult helyzetről, más fényben világítja
meg a széria a zombiapokalipszist az biztos. Nem a legpörgősebb sorozat annyi szent, de az egész jól kidolgozott karakterek, átgondolt drámai elemek és a zombivadászat abbahagyhatatlanná varázsolja az egészet. A hat rész alatt tulajdonképpen annyi történt, hogy leszámolnak rengeteg zombival, felrobbantanak 1-2 épületet és kiderül, hogy túlélőkből igen kevés van.
A rendezés mesteri, kihozták a sztoriból a maximumot, Frank Darabont meglehetősen jól keverte a lapokat, remek kis jeleneteket rakott össze. A karaktereken van, még mit csiszolni, mert nem feltétlenül sajnálnám ha egyiket másikat véletlenül kicsit megcsócsálnának a zombik.
Az idei év első felében mozikba került francia filmek közül bizony nem egy, komoly pozitív meglepetéssel szolgálhatott sokak számára. Elég csak az Életrevalók (2011) c. alkotást kiemelnem, amely bizony egy csapásra újból a csúcsra juttatta a francia filmek megítélését. A humoron – és persze a romantikán– kívül van még egy, Franciaországban tradicionálisan erős műfaj, ez pedig a bűnügyi mozik világa. Egy európai néző számára, aki ilyen jellegű filmek után érdeklődik, túl idegennek hat a tengerentúli filmgyártás ezen vonulata. Természetesen nem kevés ikonikus jelentőségű munka született az Egyesült Államokban, az viszont tagadhatatlan, hogy az ottani kérdések és az öreg kontinens problémái között nem mindig van átfedés. A francia filmgyártás azonban remekül orvosolja ezt, különutas felfogásának hála olyan oldalát tudja megmutatni a világnak, amelyre bizonyára sokan kíváncsiak vagyunk.
Jelen filmünk másképpen közelít a témához, mint azt megszokhattuk például a Halálos közellenség (2008), 36 (2004), vagy A gyűlölet (1996) esetében. Nem próbál valami rendkívül csavaros történetvezetéssel, drámai izgalmakkal, vagy szemkápráztató akciójelenetekkel operálni, egész egyszerűen leplezetlenül elénk tárja a hétköznapi borzalmakat. A film egyébként is önmagáért beszél, dokumentarista stílusa és az ebből fakadó töredezettsége nem hagy esélyt egy teljesebb ív felépülésének. A rendező nem kis rizikót vállalt ezzel a módszerrel, hiszen a hitelesség túlzott hangsúlyozása bizony a befogadhatóság rovására mehet, erősen korlátozva a magyarázó tartalmakat és az is előfordulhat, hogy a nézőre is túl nagy terhet ró ezáltal. Mert itt nem elég csak szörnyülködni, vagy csodálkozni, némely esetben gondolkodni kell – néha nem is keveset.
A 2009-ben megjelent Avatar sokak szerint új korszakot teremtett a 3D-s moziélmény szempontjából, mert igényes, kifinomult vizuális élményt nyújt a mozi. Akkor sokan a hagyományos technológiával készült filmek végét károgták, de szerencsére nem lett igazuk, mert kiderült, hogy a profi 3D meglehetősen drága, az olcsó verzió pedig nem üt akkorát. Az azóta eltelt időben szerintem egyetlen olyan filmet sem sikerült leforgatni, ami hasonló extázist okozott volna. A titánok harca, A Halhatatlanok és A leleményes Hugo igazán jól sikeredett, de egyik sem ért James Cameron produkciójának nyomába. A 3D leggyakrabban csak drágább mozijegyet jelent, tehát érdemes utánajárni, hogy az adott film tényleg megéri-e az extra pénzt. A titánok haragja olyan, hogy ha moziban nézed meg akkor egy korrekt 3D-s élményt kapsz a pénzedért, nem úgy mint a Harry Potter 7-ben, de katarzisra A titánok haragjánál se számíts.
Lynne Ramsay, skót rendező Lionel Shriver író azonos című levélregényét az emlékfoszlányok és
az álomképek szövevényes összefonódásával formálta át a filmvászonra. A
történet menetét vagy egy képi asszociáció vagy egy visszatérő hanghatás
összekapcsolásával követi végig, amely a jelenetek összeszerkesztését
izgalmassá és feszülté teszi, még ha időben folyamatosan cikáz a múlt és az
aktuális történések között.
Így amíg a főszereplő benső vívódásai közepette
igyekszik megtalálnia a történtek magyarázatát, addig a nézőnek a mozaik
cselekményt kell össze raknia és kiderítenie, hogy egyáltalán mi is
történhetett.
A történetben Eva
(Tilda Swinton), feláldozza egész
addig életét és szakmai törekvéseit, azért, hogy megszülhesse első gyermekét, Kevint (Ezra Miller). Ez még egy ideális családi történet kezdetének
mondható, hiszen egy megfelelő anyagi háttérrel rendelkező, művelt, érett pár
vállal gyermeket, még ha ez okoz az anyában némi bizonytalanságot, hiszen
komoly karrier előtt áll, de mégis ezt feláldozza a családalapítás érdekében.
Viszont, már a baba fogantatása, ami egy átmulatott éjszaka véletlen
következménye és a szülés utáni közvetlen időszak, ami a baba megállás nélküli
sírásával telik, hagy a nézőben némi bizonytalanságot, hogy ez tényleg egy
minden szempontból átgondolt döntés volt-e az anya részéről.
Az ezidáig nem túl sikeres William Brent Bell forgatókönyvíró-rendező számara Az ördög benned lakozik sem hozza el a csillagot a Hollywood Boulwardon számára az biztos... A film nem lett valami nagy durranás, sőt borzalmasan gyenge produkció. Brent Bell munkássága számomra a 0-hoz közelítő értéket képvisel eddig sem tartottam sokra, de a legújabb "horror" filmje eszméletlenül pocsék és nálam végleg elvágta magát. A film sokat akar mondani, de keveset fogalmaz meg, a történet egész összeszedettnek mondható, de a vontatott, unalmas és könnyen kiszámítható jelenetek a film egészét gagyi és élvezhetetlen szintre süllyesztik. A film témáját tekintve is egy olyan dolgot taglal, ami már szerintem mindenkinek a könyökén jön ki. Az ördögűzés maga egy érdekes és megmagyarázhatatlan misztikus dolog, amit valaki vagy el tud hinni vagy nem. Nem sikerül megértenem, hogy a szakma miért nem tudja túltenni magát az ördögűzés témáján, hiszen tucatszor lerágott csont, de valahogy mégis előveszik újra és újra (Az utolsó ördögűzés 1-2., A rítus). A film vizsgafilmneksem biztos, hogy megállná a helyét, de majd kb 1év múlva magunk is tapasztalhatjuk, hogy 2-300 Forintért megvásárolható a helyi hipermarketben, de én szólok előre NE VEDD MEG, NE NÉZD MEG MOZIBAN, sőt legjobban, akkor jársz ha a tudatodból is kitörlöd a film létezését. A rémisztő jelleg helyet az unalom dominál végig.
Akkor nézzük, hogy a Star Wars ötödik/második része, vagyis az Empire Strikes Back miért is minden idők (egyik) legjobb folytatása.
Ott hagytuk abba, hogy 1977-ben a Star Wars hihetetlen nagy sikernek bizonyult, éppen ezért került sor a cselekmény tovább gombolyítására. Természetesen a történet befejezése is lehetőséget adott a folytatásra és rajongók ezrei tűkön ülve várták az intergalaktikus háború következő epizódját, amit muszáj volt folytatni. A
produkció mögött már sokkal nagyobb tőke, ugyanakkor hatalmas nyomás is
állt, hiszen a minimum elvárás az első/negyedik résszel azonos színvonal
volt. George Lucas mérlegelte a helyzetet és belátta,
hogy egyedül nem tud még egyszer ekkorát alkotni, ezért bölcsen a
háttérbe vonult - a stáblistán a nevével csak úgy találkozunk, mint
'story' és 'executive producer'. A forgatókönyv írásának feladata Lawrence
Kasdan-ra hárult (illetve először Leigh Brackett-hez, aki letette az alapokat,
de ő sajnos a munkák közben, 78-ban elhunyt), a direktori feladatokat, pedig
Lucas egykori filmtanára, Irvin Kershner látta el. Az űreposz nem csak a kamerák mögött esett át erőteljes felújításon,
Lucas-Kasdan-Kershner trió elhatározta,
hogy újradefiniálja az eddig látottakat, kezdve az egésznek a hangulatától.
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... Így kezdődik egy eposz, egy egész univerzum, egy történet, mely George Lucas
elméjéből pattant ki. Az a történet, mely gyermekkorunkat, kamaszkorunkat és
még felnőttkorunkat is jelentősen meghatározta. Mindenki tudja, miről van szó. Mindenki látta/Mindenkinek látnia kell. És sokaknak az univerzum, ami keretet ad a történetnek teljesen a szívéhez
nőtt.
George Lucas már a 70-es évek elején megálmodta a Csillagok háborúját.
Aztán 1975-ben már elkezdte a szereplőválogatást és a forgatókönyv is majdnem végleges formában volt. Lucas egymillió dollár saját tőkével száll be a filmbe, ugyanis
nem hittek a film sikerében a 20th Century Fox-nál, ezért a stúdió szabad kezet adott a rendezőnek
(a siker kulcsa is talán ebben lelledzik). A Star Wars forgatása 1976. Március 22-én kezdődött el. 1977 márciusában John Williams a Londoni
Szimfónikus zenekarral felveszi a filmzenét.
Május 25-én debütált és napok alatt hatalmas siker lett. Készült egy dokumentumfilm, John Williams három Grammy-díjat kapott a zenéért, míg a 10
Oscarból 6 Oscart nyert el a film. A 20th Century Fox maga sem hitte, hogy Lucas "tündérmeséje" ennyire sikeres lesz, de be kellet látniuk, hogy tévedtek. Az emberek vevők voltak a történetre, sőt a mai napig azok, talán ez az egyik legsikeresebb film ami valaha született,
George Lucas különleges világot teremtett meg 35 évvel ezelőtt. Miről is szól maga a világhírű űreposz, amely világhírű lett?
Eljött a csoda, a 146 percnyi befejező epizód, most
viszont fel kell állnunk az asztaltól, és belátnunk: nem lesz több Star
Wars epizód a pentalógia ezzel
teljessé vált. 1977. május 25-én az Egy Új Remény (A New Hope) c. film
szülte a "blockbuster" kifejezést, és akkor egy mára hihetetlen karriert
befutott legendát indított el, amelyet azóta számtalan videojáték,
könyv- és képregény feldolgozás vett alapul, amelynek szövegkönyveit
bezsongott rajongók fújják kívülről, és amely örökre beivódott a
filmkultúrába, amiről mindenki véleményt alkot, szeret vagy utál. Egy
biztos: a szakállas mesélő hat részből összeálló űreposza a klasszikus
mitológia elemeiből építkezik, újrateremtve, a modern korba átmentve
olyan problémákat, amik az embert mindig is foglalkoztatták. A jó és a
rossz kiapadhatatlan küzdelmét láttatja galaktikus, hipermodern köntösbe
öltöztetve, lélegzetelállító speciális effektusokkal, jellegzetes
hangulattal. Még az olykor megmosolyogtatóan gyermetegre sikeredett első rész, a még mindig kiforratlan második rész sem tudta kitörölni a hű
rajongók emlékezetéből a régi időket, dicsőített mítoszuk fénykorát.
Lehet, hogy a fénykor visszatért? Ismét divat lett a Star Wars hála a múlthéten bemutatott 1. rész 3D-s verziójának. Anakin Skywalker-ből (Hayden Christensen) Darth Vader-ré válik. Ennek köszönhetően történet, a Saga megint tarol, feleleveníti a mítoszt, hosszú idő után ismét, mint egy
messziről hazatérő, tékozló fiút. Bizony, a tékozló Jedi hazatért! A
nagy trónfosztótól mindenki azt várta (várja), hogy teljes egészében
feledtesse előttünk a Baljós Árnyak és A klónok támadása minden
szarvashibáját, a cselekmény bugyutaságát, a karakterek felszínességét,
az újkori mítosz fájó gyönge pontjait. Vártuk, vártuk, és itt van.
George Lucas a mélyvízbe dobta újabb "teremtményét", a kamerák idén
forogtak utoljára, fussunk hát neki a befejező felvonásnak!
George Lucas a huszonegyedik század küszöbén határozott úgy, hogy a
rajongók legnagyobb örömére- három epizódban elbeszéli a Star Wars
klasszikus történeteinek fontos előzményeit. Trilógiájának középső
darabja a 2002-ben a mozikba került. A Star Wars: A klónok támadása, amelyre
nyilvánvalóan az a komoly feladat hárult, hogy a Star Wars rajongókat megosztó elődöt elfeledtesse, felülmúlja és lesöpörje. A Baljós Árnyak után ugyanis a tetőfokára hágott az elégedetlenség, a régi
részek hívei egyáltalán nem voltak megelégedve. A kasszáknál kiemelkedően teljesítő Baljós
Árnyakat rajzfilmszerű rendezés, a széteső karakterek, az elnagyolt és
gyerekes történet, a múltbéli klasszikus epizódok hangulatának teljes hiánya
taszította a mélybe. A rajongók elvárták Lucastól, hogy egy olyan folytatást készítsen, ami kiküszöböli az űreposz hírnevében esett csorbát.
Tíz évvel járunk az előző részben elbeszéltek után. A galaxison kezd úrrá lenni a káosz. A szenátusban a szeparatisták növekvő
fenyegetése, miatt kialakult heves viták a jellemzőek. A
titokzatos ex-jedi lovag Dooku gróf (Christopher Lee) vezetésével csillagrendszerek
tízezrei lépnek ki a Köztársaság kötelékéből. Amidala szenátor,
Naboo egykori királynője (Natalie Portman) Coruscantba érkezik, hogy
szavazzon a klónhadsereg felállításának kérdéséről. A sötét oldal, azonban életére tőr, ezért a kancellár két Jedi-lovagot küld a védelmére,
régi barátait: Obi-Wan Kenobi mestert (Ewan McGregor) és időközben férfivé érett tanítványát, Anakin Skywalkert (Hayden
Christensen), akit szoros és titokzatos vonzalom köt a rég nem látott
szenátornőhöz. A két jedi útja különválnak: Obi-Wan a titokzatos merénylő után kezd
nyomozni, és egy térképeken sem jelölt távoli bolygóra jut el, eközben Anakin és Padmé elrejtőznek a
Naboo bolygón. Az ifjú padawanból felszínre törnek elnyomott érzelmei, amelyek szöges
ellentétben állnak Amidala patetikus jellemével és Anakin Jedi
esküjével. Tiltott szerelem szövődik a Naboo békés tóvidékén, miközben
Obi-Wan Kenobi meglátogatja a klónsereget, és találkozik a renegát Dooku
gróffal is. Nyilvánvalóvá válik, hogy polgárháború készülődik a
háttérben, a Jedik hamarosan az elfogott és kiszolgáltatott Kenobi
mester segítségére sietnek, hogy pontot tegyenek az ügy végére, elfogják
az időközben a Sötét oldal szolgájává vált Dooku-t és helyreállítsák a
békét a galaxisban...
Míg a Baljós Árnyak egész cselekménye gyakorlatilag egy tízévesforma
kisfiú köré épült, és ez rányomta bélyegét a hangulatra is, addig A
klónok támadása a férfivá érett Anakin Skywalker rögös útját követi
nyomon, első találkozását a Sötét oldal hatalmával, bemutatva azt,
hogyan válik a félelmekkel teli tanítványból dühös fiatalember, hogyan
teszi meg első lépéseit a Darth Vaderré válás felé. Az új epizód sokkal
nagyobb hangsúlyt fektet Anakin lélektani fejlődésére, mint az előd; a
főhős ugyanis ekkorra már eljutott abba a korba, hogy szembesülnie kell
az évek alatt felgyülemlett félelmeivel, az anyja elvesztésének
lehetőségével. Rémálmai vezetik vissza a múltba, a homályba veszett
szülőbolygóra, és a körülmények tragikus összjátéka folytán Anakin
elveszti édesanyját, nem képes megmenteni. A hiábavalóság érzése járja
át, belső számvetésre kényszerül önmagával, fogadalmat tesz, hogy többé
nem hibázik: dölyfössé, dühössé és elkeseredetté válik. Ezt a folyamatot
ábrázolja A klónok támadása, és azzal kelti fel érdeklődésünket, hogy
lassacskán a fájdalom, az önmarcangolás legmélyebb bugyraiba taszítja
főhősét, egyszóval bemutatja, hogy Darth Vader hogyan is lett Darth
Vader. Ez természetesen óriási ugrás a Baljós Árnyakhoz képest; néhol
már a hangulat is elsötétül, felcsendül az Imperial March, de az egész
mégis távol áll még a klasszikus epizódoktól. A filmet a vonzóbb témája
teszi a Baljós Árnyaknál maradandóbbá, de a rendezés, a koncepció nem
sokat változott. Lucas ismét azt szorgalmazta, hogy az alkotás
látványügyileg rendben legyen, újból demonstrálta, hogy milyen trükkökre
is képes a jelenkori, modern filmgyártás. Új bolygókat, új szereplőket,
modelleket tervezett, de a szereplők árnyalt bemutatása újfent nem
érdekelte. Megelégedett az Anakint ért sérelmek prezentálásával, de a
többi szereplőnél nemigen láthatunk lélektani fejlődést. Egyedül Padmé
Amidala gondolkodásmódjában következik be változás; vállalja ugyanis a
titkos románcot és a házasságot a fiatal Jedi-lovaggal, még ha tisztában
is van a dolog helytelenségével. Kettejük bontakozó szerelme is
nélkülözhetetlen eleme a történetnek; az, hogy ez a románc létrejött,
újfent Anakin gyengeségét bizonyítja, aki képtelen volt ellenállni a
polgári élet delejes csábításának. Lucas Titaniccá változtatta örökbecsű
űrmeséjét néhány jelenet erejéig; a szerelmi szál túlságosan giccsesre
sikeredett, ami nagyrészt a külsőségekre vonatkozik (csókváltás a
napfényes tóparton, beszélgetések a mezőn, stb.), Lucas sablonos
kliséket ismételget, nem tudja egyediként bevinni filmjébe a szerelem
motívumát.
Mint ahogy már utaltam rá, a szereplők ismét papírmasé-figurák, nincs egyetlen
kiemelkedő karakter sem, akit a néző megszerethet. Lucas olyannyira
alárendeli a színészi játékot a látványosságnak, a külcsínnek, a
külsőségeknek, hogy a színészeknek valójában nincs is alkalmuk nagyot
domborítani. Igaz ez Ewan McGregorra, aki szerepe szerint céltudatos
nyomozóvá vedlik át, és néha Anakint oktatgatja. Talán az érzékelteti
legjobban a szereplők, a színészi munka háttérbe szorítását, hogy az
előző rész Yoda-bábja után itt már digitális formában teszi tiszteletét a
kis termetű mester, mert ez így esztétikusabb. A prequel óriási
gyengesége, hogy nem enged elég teret az aktoroknak, nem képes
felépíteni olyan markáns jellemeket, mint az idős Obi-Wan Kenobié, Han
Solóé volt akkoriban, ehelyett mindent digitalizál, és ez valahol megöli
a művet. A főszereplő Hayden Christensennek ugyan ezúttal lett volna
alkalma nagyot produkálni, de ő egyszerűen alkatilag nem alkalmas erre a
szerepre - a szerephez egyáltalán nem idomuló külsejét is számtalan
bírálat érte. Nem tudjuk komolyan venni, amikor arcvonásai eltorzulnak,
szemöldökét összehúzza, mert egyszerűen nem képes olyan intergalaktikus
figurák megjelenítésére, mint anno Harrison Ford Han Solóként.
Christopher Lee viszont jól hozza az áttért, regenát Jedi-lovagot, Dooku
grófot, akinek külleme és viselkedése a régi trilógia bölcs Obi-Wanját
idézi. Sokkal emberibb és részletesebben kidolgozott főgonosz, mint a
Baljós Árnyak tetovált, szarvakkal koronázott Darth Maulja.
Ha ugyan a történet és a színészi alakítások nem is érdemelnek
különösebb figyelmet, mindezt javarészt ellensúlyozza a látvány, amit
kapunk abban a valamivel több mint két órában. Az ILM szakemberei
kifogástalan munkát végeztek, Coruscant, Tatooine, és az új bolygók -a
Geonosis, a Kamino stb. -teljes pompájukban ragyognak, a film ügyesen
használja a számtalan trükköt. Ismét van néhány felejthetetlen
akciójelenet. Amikor a fináléban összegyűlik kétszáz Jedi a Geonosis-i
arénában, és egyszerre aktiválják a fénykardjaikat, akkor valószínűleg
még a Baljós Árnyak után elpártolt rajongóknak is megdobbant a szívük. A
sivatagi homokon dúló végső ütközet, a hamarosan megérkező klónosztagos
egységek, az óriásivá duzzadó csata mindenképp A klónok támadása
legjobban megírt jelenete. Ezt sajnos némiképp lerontja a hagyományos
fénykardpárbaj, amely nemcsak rövid, de amikor Yoda ugrálni kezd Dooku
körül bekapcsolt kardjával, az már a röhejesség határát súrolja - Lucas
ezen a ponton visszarándult a gyerekek és a videójátékok rózsaszín
világába, majd ismét visszabillen a valóságba.
A műnek csak félig-meddig sikerült egyenlíteni a számlát a Baljós Árnyak
fiaskója után. Ugyan történetében már közelebb áll az eredeti és
imádott epizódokhoz, de történetvezetése, karakterei még mindig a
rajzfilmszerűséget, az egyszerűséget idézik. Lucas ismét nem rajzolta
meg a karakterek pontos jellemét, újból a látvány, az esztétikum
dominált, de A Sithek bosszúja valószínűleg már csak egy karnyújtásnyira
lesz attól az álomtól, amit Lucas 1977-ben indított útjára.
Egy jelent Star wars II. rész - A klónok támadása-ból:
Szavakba nem önthető, hogy milyen óriási várakozások előzték meg szerte a
világon a Baljós árnyak bemutatását, még 1999-ben. Egy legenda újbóli életre keltése, a
gyökerek feltárása, a mítosz megidézése, többmillió rajongó álmainak
megvalósítása lebeghetett George Lucas
szeme előtt: a '90-es évek végén arra készült, hogy hosszú idő után
újra mozitörténelmet írjon űroperájával. Eszméletlen reklámkampány előzte meg
a régóta áhított film bemutatását, a csapból is a Star Wars folyt. A reklámkampány hatása nem is maradt el, az első epizód eddig
924,317,558 $-t hozott a konyhára és ezzel a legnagyobb bevételt
produkáló Star Wars film lett illetve ennek köszönhetően minden idők 5. legsikeresebb filmjének számít. A rajongóknak van egy jó hírem a reklámcsaptelepet újra kinyitották, mert a Baljós árnyakat Február 9-től 3D-ben újra vetítik a mozik! Star Wars első epizódja sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a rajongók és a kritikusok körében, de a
mozipénztárak bevételén, ez egyáltalán nem mutatkozott meg.
A rajongók nagy része azonban nem volt lenyűgözve az eléjük tárt produkciótól és fájdalommal a szemükben konstatálták, hogy George Lucast elhagyta az erő.
A történet szerint harminc évvel járunk a klasszikus trilógia előtt. A
feje tetejére állt galaxisban a távoli kereskedelmi utakra kivetett adók
tervét viták övezik. A Kereskedelmi Szövetség ellenőrzése alá vonja az
apró, jelentéktelen Naboo bolygót, és annak fiatal királynőjét, Amidalát
(Natalie Portman). Az eseményeket aggódva figyelő főkancellár küldetést ad
két Jedi lovagnak. Qui-Gonn Jinn (Liam
Neeson) és tanítványa Obi-Wan Kenobi (Ewan McGregor) feladat, hogy bírják tárgyalásra a szövetségieket. A tárgyalások helyett droidokkal találják szemben magukat. Az űrhajóról való menekülésük után a Naboo bolygóról az ifjú
királynővel és annak közvetlen kíséretével lépnek olajra, hogy eljussanak a szenátushoz, azért, hogy megmentsék hűn szeretet bolygójukat a Kereskedelmi Szövetségtől. A Jedik és a királynő a Tatooine
peremvidékére vetődik a hajó műszaki problémája miatt, ahol Qui-Gonn Jinn felfedezi, hogy egy fiatal
rabszolgafiú, Anakin Skywalker (Jake Lloyd) különösen érzékenyen reagál
az Erőre. A Jedi mester gyanítja, hogy a kisfiú személyében
jött el az a kiválasztott, aki egy ködbe veszett jövendölés szerint
egyensúlyt teremt az Erőben, és elhatározza, hogy kitanítja a fiút. A
fiatal Anakinnek döntenie kell, kövesse-e dédelgetett álmait a
felbolydult galaxisban, eközben a Jedik évszázados ellenségei, a
Sith-lovagok új erőre kapnak, és a Köztársaság megdöntésére törekednek. A
vészterhes időkben legenda kovácsolódik... A teljes cselekményt nem írom le, mert lehet, hogy te még nem láttad, illetve sokan talán kívülről tudják az összes filmben elhangzó mondatot, ezért inkább a lényegre térek.
A Baljós Árnyak sok (főleg negatív) kritikát kapott annak idején világszerte, persze a
bevételei alapján mégis minden idők egyik legsikeresebb filmje. A Jedi
visszatér óta felnőtt egy újabb nemzedék, és úgy tűnik, a két trilógia
közötti időben egyáltalán nem csappant az érdeklődés az űropera iránt. Persze a
pénzügyi siker egy dolog, az meg egy másik, hogy vajon a gyanútlan és
jóhiszemű filmbarát, aki úgy gondolja, a pár ezer forintjáért ősrégi
Star Wars-feelinget kap, annak vegyes gondolatokkal kell elhagyja a nézőteret. A film legnagyobb hiányossága,
hogy a kultikus trilógia szellemiségének, hangulatának megidézésében
elégtelenre vizsgázik. Lucas az egész koncepciót a fejhajtásra késztető,
végletekig feltuningolt látványvilág, a minél több és gyönyörűbb
speciális effektus köré építette, ezzel gyakorlatilag elvágva ezt a
filmet az elődöktől, és felrúgva a hetvenes-nyolcvanas években
lefektetett Star Wars-konvenciókat. A Baljós Árnyak ugyanis egyáltalán
nem akar utalni a klasszikus fejezetekre, sem történetében, sem
képeiben, sem szereplőiben, sem hangulatában. Kapunk egy a korábbi, ám
időben később játszódó epizódoknál sokkal látványosabb igazi popcorn
mozit villogó fényszablyákkal, monumentális űrcsatákkal, letaglózó
helyszínekkel, bolygókkal, aminek semmi köze a régi részek szolidabb,
egyszerűbb világához. Lucast nem foglalkoztatta ez a logikai tévedés,
amit a klón háborúk hátrahagyott pusztításával akar magyarázni.
Egyszerűen demonstrálni kívánta a századforduló digitális technikáját,
mintha a klasszikus trilógiát ismerő rajongók megelégednének a
monumentális fogatverseny, a végső fénykardpárbaj, és az űrben zajló
csaták nyújtotta gyönyörrel. Így hát a film karakterei csupán
elnagyoltak, vázlatszerűek, nem bírnak annyi jelentőséggel, mint az
eredeti részekben, nincsenek igazán karizmatikus egyéniségek, így a néző
nem tud azonosulni senkivel. A szereplők közül talán Qui-Gonn Jinn az
egyetlen, aki valamiféle szimpátiát ébreszt bennünk, aki közelebb áll
hozzánk, mint a többi halovány, papírízű figura. Az eredeti sorozat
bölcs Jedi-lovagja, Obi-Wan Kenobi itt még elszánt, fiatal tanítvány,
akit csupán meg-megélénkülő humora és a szája szegletében bujkáló
kisfiús mosoly emlékeztet nyomokban az idősödő figurára, akit Sir Alec
Guinness játszott. Az ügyeletes gonosz, Darth Maul egy jellegtelen,
sablonos gonosz, aki egyszerűen semmiféle érzést nem kelt bennünk,
olyan, mintha egy videójátékból tévedt volna elénk. A korábbi, népszerű
droid-duó, R2-D2 és C-3PO itt méltánytalanul kis szereppel rendelkeznek,
jóformán csak statiszták. Az elsőszámú humorforrás egyértelműen az
idióta mozgáskultúrával megáldott, beszédhibás Jar-Jar Binks lett volna,
akit talán mindenki 5 perc után, már inkább száműzött volna a vászonról. Az itt felsorakoztatott karakterekben egyszerűen nincs egy
olyan megnyerő tulajdonság, ami egyedivé tehetné őket, mint például Han
Solót, a nagyszájú és öntörvényű csempészt annak idején 1977-ben. Oly
jellemző a film szellemiségére, gondolkodásmódjára, hogy tulajdonképpeni
főhősének egy gyereket tesz meg. Jake Lloydról aligha hisszük el, hogy
világmegváltó csodagyerek - még ha a film egy sor csodás esemény, többek
közt a megnyert fogatverseny révén görcsösen bizonygatja is. Fiatal
Anakinként inkább átlagos kisgyereknek látszik, gyakorlatilag a film nem
támasztja alá erősebb érvekkel a rátermettségét - azt, hogy valóban ő
lesz a kiválasztott. A történet legnagyobb hibája, hogy egyszerűen nem
emlékeztet az eredeti sorozatra, így válik hiteltelenné, így lesznek
sokan egy illúzióval szegényebbek.
Természetes a látvány sok mindenért kárpótol, és a Star Wars - Baljós Árnyak
rekordként is vonul be a történelembe több mint kétezer számítógépes
trükkjével, ami akkoriban, 1999-ben óriási szó volt. Lucas
maradéktalanul élt a kor nyújtotta technikai lehetőségekkel. Új
bolygókat mutat meg, civilizációkat, építészeti stílusok, viseletek,
nyelvezetek keverednek, de az egész valahogy sehol sincs a régi, puritán
Tatooine-i sivataghoz vagy a Hoth jégvilágához képest. Néhány jelenet
pedig -kiváltképp a Ben Hurból lopott verseny- egyszerűen nem éri el a
kívánt hatást. Az viszont tagadhatatlan, hogy ebben az epizódban a
legélvezetesebb és legizgalmasabb a végső, kötelező szokásos
fénykardpárbaj - Maul, ahogy a kétélű, vörös pengét tartva táncol a
körülötte zümmögő Jedik között, valóban emlékezetes filmtörténeti snitt.
Azért persze nem sikerült tökéletesen elrontani ezt az első részt.
Természetesen vannak halovány utalások, összekötő elemek az eredeti
részekkel kapcsolatosan, például viszontláthatunk olyan régi ismerőseket
is, mint Yoda mester, vagy Jabba, a hutt. Viszont a film alapjában véve
mind küllemében, mind felépítésében eltér a nagy elődöktől, így nagyon
nehezen illeszkedik az összképbe, nehéz ezt és a többit egy történetbe
képzelni, gondolatban összegyúrni, és azt mondani rá: No igen, ez
tényleg EGY film. Lucas láthatóan egy újabb generáció igényeit szerette
volna kielégíteni ezzel a darabbal. És persze azzal magyarázza a
történet gyerekes egyszerűségét, hogy ez még az ártatlanság kora, amikor
a Köztársaság épp csak rothadni kezd. És A klónok támadása már valóban
egy lépéssel közelebb áll a klasszikus alapanyaghoz. Csakhogy Lucas ezt a
közeledést túl messziről kezdte. Így sok száz rajongó szegényedett egy
nagy illúzióval. Ő pedig természetesen ebből is hasznot húzott. Minden negatívuma ellenére a Baljós árnyak valamennyire azért
szerethető, legalábbis egy elfogult rajongó számára mindenképpen:) A
csaták látványosak, a történet alapvetően jól működik, és abszolút
jóleső érzés viszontlátni régi ismerőseinket, Obi-Want, Yodát, R2D2-t,
C-3PO-t és érdekes látni mindennek a kezdetét, Darth Vader gyermekkorát
és Palpatine első lépéseit a korlátlan hatalom felé vezető
fondorlatokkal teli úton. Az egyik apró, és szép jelenetben pedig Lucas
már előrevetíti Amidala és Anakin szerelmét, mikoris a fiú minden
előzmény nélkül, a gyermekek hirtelenségével, ártatlanságával és
együgyűségével fordul a lányhoz: "Te angyal vagy?"
A Star Wars mind a hat részét minden valamirevaló filmrajongónak szerintem látnia kell.
Luc Besson francia rendező talán leglegendásabb kultuszfilmje az 1994-es Leon, a profi.
Az alapötlet pofon egyszerű: Végy egy magányos bérgyilkost, aki arctalan szürke egérként él New York-ban, egy bosszúra szomjas tinit és egy őrült zsarut. Leon (Jean Reno) karaktere meglehetősen szűkszavú, de a feladatait kíméletlen pontossággal végrehajtó bérgyilkos, igaz néha lőtt sebbel is esik be a zuhany alá. Lepukkant bérházakban rejtőzködik és egyetlen társa gondosan ápolt növénykéje, na meg szemkápráztató „szerszámoskészlete.” Élete fenekestül felfordul, amikor a szomszéd családot, a piszkos kábítószerügyletekbe került apa vétsége miatt a korrupt zsaru, Stansfield (Gary Oldman) bosszúból kiirtja. Az egyetlen túlélő a tizenkét éves Mathilda (Natalie Portman), akinek magányos hősünk megmenti az életét, és hosszas unszolás után maga mellé veszi, s még arra is hajlandó, hogy megtanítsa a lánynak a „tisztogatás” fortélyát. A szenvtelen bérgyilkos úgy gondoskodik Mathildáról, mintha a saját lánya lenne. Kalandos útjuk végére mindketten megtanulják szeretni és tisztelni egymást, s meglátni a másikban az értékeket.
Megfogalmazódik bennük az igény egy teljesebb és családiasabb életre. Egymásra találásuk különös jelenség a mai, elidegenedett világban: mindketten szeretetre szomjaznak. Kiegészítik egymást, míg Leon beavatja Mathildát „foglalkozásába”, addig a lány írni, olvasni tanítja, szórakoztatja, kitárja előtte a széles emberi lehetőségek kapuit, megismerteti vele a család fogalmát. Az érzéketlen gyilkológépként startoló Leonról hamar kiderül, hogy érzékeny lélek. Előszeretettel gondoskodik szobanövényéről is. Besson karakterépítésében, azt a furcsaságot véltem felfedezni, hogy a főszereplők érzelmei nem jelennek meg közvetlenül a párbeszédekben, és inkább csak elfojtva lüktetnek a felszín alatt. Kettejük kommunikációja sokszor csak vegetál, de lassan a mondattöredékeken, az arcjátékokon mégis átjön az egymás iránti szeretet és tisztelet.
Az, hogy kettejük viszonya szerelemmé forrósodna teljesen kizárt. Leon inkább szigorú apaként védelmezi Mathildát. Leszoktatja a cigarettázásról és a trágár kifejezések használatáról, illemet igyekszik tanítani az elszánt kislányba. A lány viszont valódi fellángolásának lehetünk tanúi az egyik jelenetben. Luc Besson jól dönt, hogy kerüli ennek részletezését. Kapcsolatukat mély drámaiság jellemzi és elválásuk különösen szíven üti a nézőt, de kontaktusuk ennek ellenére nagyrészt inkább hétköznapian laza, cizellálatlan egyszerűségben ragadja meg a közönséget. Mellettük feltárulkozik még egy jelentős mellékszereplő, Stansfield, (Gary Oldman) aki álmaink legvisszataszítóbb pszichopatája és nem csoda, hogy szinte azonnal gyűlöletünk céltáblája lesz, és azon izgulunk, mikor csapják már le a megállíthatatlanul csipogó, mindenkin gőzhengerként átgázoló elborult zsarut, aki komolyzenei műveltségével kívánja fitogtatni feljebbvalósságát. Minden idők egyik legtalálóbban és leghumorosabban megalkotott antihőse, igazi „főnyereménye” a filmnek. Kevésbé erőteljes, mégis tiszteletre méltó Danny Aiello öreg Tony-ja, aki Leon megbízója. Trikóban, rövidnadrágban és strandpapucsban megjelenő simlis étterem-tulajdonos, aki a maffia titkos becsületkódexét betűről-betűre megtartja: pénzt ad, amikor kell, és tizenkét éves gyermekeket nem bíz meg „tisztogatással.” Ezek mellett a film akcidús és lövöldözéssel tarkított produkció. Zsúfolt utcaképek, szürke motelszobák valamint Tony étterme képezik a legfontosabb helyszíneket. A film vége briliáns a pergős lövöldözések után művészi a cselekmény lezárása.
A filmet minden 16 éven felülinek ajánlom, ezt tényleg látni kell. Igaz a szakma nem jutalmazta kellően annak idején, annak ellenére sikere töretlen és vitathatatlan a rajongók körében. Odaszögez a képernyő elé, nem szabadulsz varázsától. A film minden mozirajongónak kötelező darab!
Történet egy fiúról, aki csak gazdag akart lenni...
A történet George Jungról (Johnny Depp) szól, akinek meglehetősen nehéz gyermekkora volt
szülei állandó veszekedése miatt. Egy szép napon, amikor a család már egy jó ideje anyagi gondokkal küzd, elhatározza magában, hogy ő bizony vinni fogja valamire nem úgy, mint anyja és apja Fred Jung (Ray Liotta), akik állandóan csak civakodnak a pénz
miatt. Eltervezi, hogy gazdag lesz egy szép feleséggel, jó barátokkal… George Jung
Kaliforniába utazik barátjával Tuna-val Ethan Suplee, hogy szerencsét próbáljon. A homokos tengerparton lévő fiatalok bevezetik a drogok világába. Elsőként a marihuánát próbálja ki, majd barátja ötletére zsebpénz kiegészítésként belevágnak a terjesztésbe is. A környék meleg fodrászával Derek Foreal (Paul Reubens) karöltve az üzlet hamar virágzásnak
indul. George-ból menő
fickó lesz, a vidéki gyerek városi vagánnyá cseperedik. Beteljesíti az amerikai álmot, de egyet ne feledjünk bűnözőként viszi mindezt véghez. Hamar beütnek a
bajok: kedvese (Franka Potente) betegsége és halála; lebukása néhány
zsáknyi fűvel, s a jól kiérdemelt börtön. A lesittelt
marihuána-szakértő pár év múlva kokain-doktorként szabadul. Alig telik el néhány hét,
máris Kolumbiában találja magát, s ő lesz az egyik kokainbáró amerikai
területi képviselője. A kokain pedig fogy ,de nagyon ('80-as évek). George pedig hatalmas gazdagságra tesz szert. Társával(Diego Delgado -Jordi Mollá) már nem tudnak helyet szorítani lakásukban a pénznek. A
vagyon mellett a szerelemre is ismét rátalál. Kiszemeltje egy macskaszemű kolumbiai lány
(Penélopé Cruz), akit feleségül is vesz. S a kokain még mindig fogy, de a
dicsőség nem tart örökké. George Jung nem egyedül jutott fel a csúcsra. Volt akikre támaszkodott, akikre
számíthatott, de a végén furcsamód mégis ők árulták el. Furcsamód? Talán
nem is furcsa, hisz ez csak a való élet, amely néha kitaszít az óceán
közepére és neked kell visszaúsznod a partra, hogy aztán megint
belelökhessenek a hullámok közé. Aztán amikor felesége terhes lesz, úgy dönt, hogy többet nem füstöl, így
hátat fordít munkájának, eddigi életének és próbál normális életet élni. Gyönyörű kislánya mellett
boldognak érzi magát, mígnem csak egyszer visszafordul és hátranéz. A
rendőrök azonnal lecsukják. Elveszti feleségét, aki már nem hű hozzá.
Elveszti a gyermekét, aki csalódik benne. Elveszti barátait, akik
ráadásul el is árulják. Teljesen egyedül marad. Egy kérdés merül fel bennünk: Megérte? Azt hiszem, mindenki
tudja a helyes választ. George Jung ezt az életet választotta, de nem járt jól. Egyedül maradt a sitten, ahol időtlen
idők óta várja, hogy lánya eljöjjön. Aki sose, ment be hozzá...
Fontos megjegyeznem, hogy a film valós történet alapján készült, s a végén, néhány pillanatra
szembe is nézhetünk az igazi Junggal, aki 2015-ig egy amerikai börtön komfortját kénytelen élvezi. Johnny Depp, a férfi filmbéli alakítója
sokszínű színészi játékával hihetően adja az egymástól gyökeresen eltérő
élethelyzetekben megjelenő férfi alakját. A csapongó, helyét kereső,
érzékeny és tehetséges ember megformálásában megcsillogtathatta képességeit. Ebben partnerei nem tudnak felnőni hozzá, de az apját alakító Ray Liotta játéka emlékezetes. Mollá és Cruz elfogadhatóan játszik, de a többiek egyáltalán nem alkottak bennem maradandót. Rossznak nem mondanám, de semmi említésre méltó nincs a játékukban.
A film a személyes sors
és a drog kis kultúrtörténeti szeletkéje mellett az ábrázolt korról is
hű képet ad. Ted Demme rendező hitelesen
ábrázolja a hetvenes évek partikban és gyors karrierekben bővelkedő,
kokainnal és fűvel átitatott világát. Nincsenek felesleges képváltások. Az időnként felbukkanó pörgös képsorok
is inkább a történetet értelmezik és felesleges illetve hosszú jelenetektől
szabadítanak meg. (A film 118 perc)
Akik egy drogos-bulizós filmet szeretnének megnézni, van egy rossz hírem. Ez
nem az! Van drogozás. Van buli. De van történet is és némi gondolatiság is. Aki mindezeket szereti együtt, az bátran kölcsönözze ki.
Nagyszerű film. Elgondolkodtató. El lehet gondolkozni a film alatt sok mindenen. Például, hogy merre irányítjuk
az életünket? Milyen barátokat szerzünk? Illetve hogymeg akarunk-e hirtelen gazdagodni, a bűn útját járva? Remélem a film senkit sem ösztönöz arra, hogy bárminemű drogot is kipróbáljon, mert a fenti történetből is látszik, hogy jó dolgok nem sülhetnek ki a kábítószer használatból.
Menetrend szerint érkezik a Fűrész sorozat soron következő epizódja, -immáron a hetedik!- méghozzá 3D-ben. Ennek megfelelően kaptunk egy 3D posztert, amit itt alant megcsodálhattok. Várjuk? Én már kicsit belefásultam, de azért hajrá.
Bár gondolom nem sokan vágják a centit -vagy inkább nem sokan emlékeznek rá?- de még ebben az évben jön Narnia film -egészen pontosan december 10.-, s most a Cannes-i Filmfesztivál kapcsán kaptunk egy posztert is. Lássuk. Ja igen: természetesen 3D-ben jön majd a remény. A mágia. Narnia?
Bár eleddig nem sok szó esett róla, de akkor most, a poszter érkeztének kapcsán gyorsan pótlom is a hiányosságot. A Vincenzo Natali rendete Splice június 4. érkezik a mozikba, a főbb húzónevek pedig Adrien Brody és Sarah Polley lesznek. Génmanipulációs (a poszterre rápillantva gondolom ez nem hatott a meglepetés erejével), tudósos thriller-sci-fi egyveleg lesz, mindezt pedig R besorolásban fogja elénk tárni. Poszter közvetlenül itt alant, trailer pedig a tovább mögött.
Sacha
Baron Cohen legújabb mozijával nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy, egy
olyan filmet vigyen sikerre, amelyben az emberi jogok lábbal tiprása, a
diktatórikus államberendezkedés, a terrorizmus kérdése vagy a katonai célú
atomprogram is potenciális humorforrásként funkcionálnak. Egy nyugati sajtón nevelkedett, magára
valamit is adó állampolgár esetében, – akinek a szociális érzékenységénél csak
a politikai korrektsége nagyobb – ezek a kérdések már önmagukban is ingoványos
talajt jelentenek, együtt pedig valóságos skandalumot. Az egész film zsenialitása azonban itt van;
olyan görbe tükröt tart elénk, amelyben bizony sem Kelet, sem Nyugat nem
képes a legszebb arcát mutatni. Ebből kifolyólag ezt a filmet nem fogja
osztatlan siker fogadni egyik oldalról sem, különösen ha Tádzsikisztánban él az
ember, ahol mindezt egész egyszerűen betiltották. Vetkőzzük le gátlásainkat és előítéleteinket,
– ha baráti körünk kevésbé elfogadó újdonsült érdeklődésünkkel kapcsolatban,
akkor álbajuszt ragasztva,– de mindenképpen üljünk be erre a filmre, ha másért
nem, hogy tudjuk miről is van szó igazából. 
.jpg)
