Vagy inkább Ferdinand? A francia újhullám egyik leggyakrabban emlegetett filmjének címszereplője identitás zavarban szenved, ezzel ellentmondva önmagának és alaposan megzavarva a befogadókat. Godard nagy durrantása, a Kifulladásig pimasz, szokatlan és elgondolkodtató film volt, de közben piszok élvezetes. 5 évvel később, a mester másik nagy klasszisáról már csak a szokatlan és az elgondolkodtató mondható el, mert élvezni már nem olyan könnyű, mivel annyira dúskál a kulturális utalásokban, hogy csakhamar unalomba fullad.

Godard 5 évvel korábbi filmjében Michael nem csak a társadalomra hányt fittyet, hanem úgy mindenre, mondhatni, hogy egy faragatlan tahó, egyénisége mégis izgalomba hozta az embert és szerethetővé tette Belmondo figuráját. Ő irodalmi idézetek nélkül is tudta ki, és mit akar. A Bolond Pierrotban Godard művészetfelfogása annyit változott, hogy a művészetet kiemeli és behatóan tanulmányozza Pierrot figuráján keresztül, aki még mindig az önmeghatározással van elfoglalva, pedig van legalább olyan gátlástalan, mint elődje. Szereti az irodalmat és a festészetet, és miközben hajszolja a kötetlenségeket, a természetben sem tud elszakadni mindezektől. Szerelme, Marianne viszont sosem próbálja megfogni a dolgokat, zenéből és énekekből táplálkozik, de ettől még nem lesz érzékenyebb figura, csak kegyetlen. Azt teszi, amihez kedve van, míg Pierrot megtört személyiségében ott van a racionálisan gondolkodó ember is. Talán túl sokat is agyal, mert amíg ő szemlél és sodródik, Marianne aktív és legalább ennyire irracionális. Másfelől mégis kötött, hisz sajnálja az elégett pénzt, amiből San Franciscoba mehettek volna. Pierrot ezzel szemben hosszas kultúr-történelemmel rendelkező városokat említ, mint Firenze. Amikor arról beszélnek, hogy mi fontos számukra, Pierrot ugyanígy a művészethez köthető dolgokat sorol fel (ambíció, remény a dolgok változása), míg Marianne a természethez köthetőeket (ég kékje, zene hangja). Pierrot és Marianne párosa viszont szabályosan kivégzi egymást, mert minden ellentétük ellenére egyformán gátlástalanok, ahogy a film elején Godart definiálja is a filmet (egy Hollywoodi filmrendezőn keresztül, aki a Romlás Virágait akarja megfilmesíteni, már ez is groteszk), csupa érzelem az ő létük: szerelem, gyűlölet, erőszak és halál, akár egy csatamező. A film pedig ehhez a kijelentéshez híven kaotikus. Marianne azt mondja, hogy jobb lenne, ha az élet egy regényhez hasonlítana. Ha az idézetek a szimbolistáktól és az izmusok korából bevillanó festményeket nézzük, ebben a töredezett, nehezen követhető történetvezetésben, a nagy zűrzavarban valahol tényleg ott lapul a tudatosság és a logika, a hasonlóságok végtelensége. Ez a széttöredezettség egyébként is jellemző a modern művészetre.

Pierrot azt mondja, hogy van szerkezete a látáshoz, halláshoz, beszédhez, de ezeket különálló szerkezeteknek érzi. És már megint a szimbolistáknál lyukadunk ki, szegény ördögöknek ugyanez volt a problémája. A Bolond Pierrotban tehát az a legszebb, hogy idézzen bárkit, történjen benne bármi, legvégül ugyanabba a tanácstalanságba fullad, amit az ember a paradoxonok sorával kezdeni szokott. A szereplők önhibáikkal együtt elbuknak, de Pierrot a fináléban azért még elejti hogy "de hülye vagyok", ezzel is alátámasztva, hogy fogalma sincs mire jó ez az egész, de azért mégis csak van.

Hogy hőseink nem találják helyüket a civilizációban, az már az elején világos, Belmondo szomorkásan elmélkedik, amikor az egyik üresfejű, jól láthatóan a burzsoát képviselő hölgy leinti, hogy hallgasson, mert fárasztó. Belmondo erre lezserül csak annyit mond, hogy a magányos emberek sokat beszélnek. Így hát világgá megy, elhagyja családját, nevet változtat, de az áhított harmóniát nem találja meg Marianneval sem, mert a nő szeszélyes és veszélyes, a szerelem meg nem a nyugalomról szól.

A beékelt festmények is mintha egyszerre több funkciót látnának el, néhol csak hangulatfestő erővel bírnak (Van Gogh=zaklatottság), míg másutt a film lemásolja ugyanazokat a pózokat, beállításokat, vagy helyettesíti azokat (Anna Karina ollóval belevág egy Picasso képbe, s legközelebb a törpe nyakában látjuk viszont az ollót. A festmény alakjába is pont ott vágott bele. A festmény később is visszatér, Pierrot kékre festi az arcát, amit a végén kubista módra darabokra is robbant. Vagy amikor Marianne azt mondja Pierrotnak, hogy szereti, Godard a mozgolódó, nyugtalan rókát filmezi, ezzel is megkérdőjelezve a lány őszinteségét) de az is megesik, hogy inkább a narrációval köti össze a képeket. Ha már képzőművészet, akkor hogy témánál maradjunk, a tömegkultúra egyik legkedveltebb formája, a képregény is visszatérő szereplő, ezzel kifejezve a művészet végleteit, Pierrot mindvégig magával visz egy színes albumot is.

Az igazság az, hogy minél többször nézzük meg a filmet, annál izgalmasabb lesz. A legelején még azt írtam, hogy néha unalmas. Többszöri újranézés után már csak az izgalom lesz egyre és egyre nagyobb, hogy vajon mi újat találunk benne?

Az első dolog amit a Godard Kifulladást követő filmjéről el tudok mondani, hogy messze ez a legpopulárisabb és talán a legboldogabb is. A populáris Godard esetében pedig korántsem taszító, sőt, egyenesen felüdülésként hat! Nincs agyonintellektualizálva és több hangsúly esik az érzelmekre, történetre, szóval az ilyen megszokott dolgokra, amik jellemeznek egy filmet és amit Godard később gyakran leköpött.

Angela gyereket szeretne Émiletől, de a férfi vonakodik az ötlettől, így a lány Alfred ágyában köt ki, aki Émile legjobb barátja. Angela viszont továbbra is szereti Émilet. Hiába, a nő az nő. Persze ettől még a férfi az férfi címet is aggathatták volna a filmre, mert működjön akármilyen bonyolultan a női nem, a férfiaknak sincs mire panaszkodniuk a hülyeség terén. Hogy ez most tragikus vagy komikus, azt a szereplők sem tudják igazán.

Ahogy az lenni szokott, akad néhány szokatlan elem: biciklizés a nappaliban, , kiszólások a nézőkhöz, napszemüveges alakok akik nem látnak a fekete lencsétől, egy díszlet amin áthaladva egy szempillantás alatt kosztümben találjuk magunkat, gyógyszeres dobozhoz mellékelt használati útmutató, a szereplők érzelmi viharát kifejezni hivatott könyvcímek játékos összeillesztése, stilizált párbajok (amikor Belmondo próbálja utánozni Karinát, és amikor Alfred és Belmondo boxot imitálva próbálja elnyerni a lány tetszését), no és valószínűleg a legjobb barátunk is mindig az ablak alatt tartózkodik amikor épp szükségünk van rá. Formanyelvi újítás a narrátor hangján vagy a feliratok révén létrejövő telekommunikáció a szereplők között, illetve a telefonbeszélgetések során rendszerint az ellenkezőjét mondja mindenki, mint amire gondol. Mint Godard összes filmjében, ezúttal is a francia zászló színei dominálnak a ruhákon és a bútorokon, a falon pedig mindig lóg egy-két szokatlanul kiugró újságkivágás vagy festmény, a kamera pedig nagy lendülettel pásztáz a kis terekben. Önreflektív megjegyzésekből is jut egy parányi: Belmondo siet haza, hogy megnézze a Kifulladást. Mondjon Godard akármit is Truffaut filmjeire, az világos hogy ide-oda reflektáltak egymásra, ezúttal Alfréd kérdi meg az éppen ott üldögélő Jeanne Moreautól, hogy mi a helyzet Julessel és Jimmel? A filmet mégsem lehet válaszként felfogni Truffaut filmjének szerelmi háromszögére, sokkal közelebb áll a musicalekhez, de azokhoz mérten mégis realista. A szereplők nem pördülnek ugyan táncra, de a dialógusaik és a zenei aláfestés (amit Godard egyébként össze-vissza vág, lehalkít, belekeveri az utcazenét, aztán megint elvágja és így tovább) nagyon is emlékeztet rá.

A forma mellett azért továbbra is fontos témákat feszeget Godard, Anna Karina például minden mozdulatával, gesztusával és megjegyzésével alaposan betart az identitását vesztett modern nőknek, és sajátmagát is képes kellő iróniával megfogalmaznia („nem vagyok bölcs, de megbocsátják nekem, mert szép vagyok”). A nemek háborújában aztán a férfi bajtársiasság is előkerül, amikor a két jó barát annak ellenére szívózik a durcás Angelával, hogy jól tudjuk, mindkettő bele van zúgva. Alfred és Angela végső soron annyira szereti egymást, hogy néha túl messze is mennek egymás féltékennyé tételében, és ez okozza itt a bonyodalmakat. De hát mi másra is lehet jó egy félreértés, ha nem egy kapcsolat megújítására?