Amikor először láttam a filmet odakészítettem magamnak egy tábla csokit felkészülve a „veszélyre”. Ismerve magam tudtam, hogy fel kell majd állnom. A gyanúm be is igazolódott, mert nincs ember a talpán, aki ezt a mozit ne úgy nézné végig, hogy ne gondoljon valami nyálcsorgatóan édesre. Visszahozza gyerekkorunkat, visszaadja vágyainkat mesés köntösbe bújtatva. Azért szeretem Lasse Hallström-öt, mert mindig valahogy szíven találnak a filmjei. Nagyon ért ahhoz, hogy megteremtse a kellő hangulatot pont, amire és amikor arra vágyunk. Úgy hiszem ez ebben az alkotásban csúcsosodik ki leginkább. A film kellemesen, lágyan csalogatja szívünket valami kedves, boldogító felé, hogy érzékeinket elcsábítsa. A buja és csalafinta dallamok, ezt csak még jobban erősítik. Ahogy korábbi filmjeiben, itt is meghagyta a nézőnek, hogy először a szemének higgyen, majd később mindenkiről lehullt az álarc.A történet épp olyan meseszerűen indul, mint a könyvben, bizony ám a „Csokoládé” imádók most örülhetnek. Ugyanis a forgatókönyv Joanne Harris regénye alapján készült. Egy álmos burgundiai kisváros lakóinak minden napja monoton és rideg. De az északi széllel más is érkezik a szürke hétköznapokba: Vianne (Juliette Binoche) és lánya azzal a szándékkal „telepedne le”, hogy csokoládé boltot nyissanak. Noha a szíve és orra odacsábítja a népség egyik felét, a másik Reynaud grófja (Alfred Molina) értelmetlen tartózkodását követi. Aki szerint a csokoládé bűnös élvezet és a készítője, így erkölcsi romlásba taszítja a kisvárost.
Tehát Reynaud gróf silány, kiégett és eseménytelen élete miatt mindenki szív…és mint minden kisfaluban, minden figyelem Vianne-ra és piros cipőjére terelődik, amit ugye zsigerből elleneznünk kell. Mert az új, az valami más. A köztük lévő láthatatlan ellentétet csak erősíti a vándor cigányok megérkezése. Így Vianne rokonlélekre talál a jóképű örök vándor; Roux (Johnny Depp) személyében.
Ha nem tudunk semmi mást, ennyi is elég. Mert, ahogy a filmben Vianne-nek mágikus érzéke van ahhoz, hogy mindenki számára eltalálja a hozzá illő édességet, úgy érzéke van ahhoz is, hogy a nézőket is rabul ejtse. Dallamaival és fenséges látványaival együtt olyan üdítő ízt csal a fejünkbe, hogy garantáltan megváltozik a hangulatunk. Ilyenkor szerencsés, ha egy édességbolt szomszédságában lakunk. A film középpontjában a régi áll szemben az újítással. A nyitott és változásra éhezők-csak úgy, mint a csokira- állnak szemben, a hagyomány hű, konzervatív és betokozódott emberekkel. A csokoládé nem erkölcsi kérdés.Egyfajta érzelmi és érzéki kielégülést jelent. Erre nagyszerű példa a filmben Armande (Judi Dench) születésnapi vacsorája, amint végigjártatjuk a szemünket a lakmározó asztaltársaságon az valami felemelő.Binoche karaktere bájos, finom és szerethető. Mégis boszorkányos ügyességgel hozza a tűzrőlpattant hölgy szerepét. Már az egész megjelenésével arra hajaz, hogy ő maga a varázs, valami újdonság. Ahogy kipirult arccal keveri a behabzsolni való csokoládét, komolyan mondom kedvem lett volna beleszippantani a levegőbe.
Alfred Molina remekül megformálta Reynaud grófját úgy, hogy a karakter humoros oldalát is engedte kibontakozni. Látszólag a csokoládé az, ami ellen küzd-, de legfőképp saját magával viaskodik-, ami felszabadítja vágyainkat, szabadjára engedi szenvedélyünket és lehetőséget ad arra, hogy levetkőzzük gátlásainkat és így vállaljuk igazi énünket.
De ne feledkezzünk meg Peter Stormare-ról sem, aki a szokásos, félelmetesen jó gazfickót biztosítja nekünk. Carrie-Ann Moss ledobta a tőle megszokott szexis ruhákat és átcserélte egy sokkal konzervatívabb, visszafogottabb öltözékre és mondhatom, jól muzsikál ebben is. Judi Dench zsenialitását azt hiszem, nem kell ecsetelnem.
Ami nekem a nagyobb meglepetést okozta az Lena Olin buja játéka volt, aki egy félénk-látszólag beteg-nőből átvedlett egy visszafogott, de szenvedélyes teremtéssé. Depp meg már olyan jámbor, kivert kutya képet vágott néha, hogy kezdtem megsajnálni. De számtalanszor bizonyította már: olyan, mint egy kaméleon, minden szerepében remekel, és ahogy sejtettük is: nála szimpatikusabb cigányt még nem láttam.
Engem hihetetlenül elkápráztatott, hogy miféle mágikus sugallata is van a filmnek. A hangulat, amit Lasse Hallström teremt, egyfajta tükör a szereplők érzései előtt. Gondoljunk csak itt Binoche és Depp gyönyörű párosára: ki táncolhatna ennél kifejezőbben?! Szó, ami szó nem cáfolhatja meg senki azt az öt Oscar jelölést, amit a film kapott. Mindenkinek ajánlom!
