J. Edgar Hoover neve talán sokaknak ismerős lehet. Aki korábban látott már egy FBI-os filmet az tudja, hogy nagyjából mivel is foglalkozik a szövetségi nyomozószerv. Most az FBI atyját ismerhetjük meg, aki a XX-ik században megreformálta az amerikai bűnüldözést, bevezette az ujjlenyomatok központi nyilvántartását és rengeteget tett, azért, hogy az FBI megfelelő jogokat szerezzen a hatékony bűnöldőzés érdekében. John Edgar Hoover nevéhez fűződik az FBI megalakulása, és ő volt aki ezidáig a leghosszabb ideig vezette a szervezetet. Negyvennyolc évig töltötte be hivatalát, egészen a haláláig. (Politikailag objektíven igyekszem fogalmazni, de fontos megemlítenem, hogy ez az ideológiákkal átitatott film egyáltalán nem tesz így)
Az idős igazgató, J. Edgar Hoover (Leonardo DiCaprio) emlékiratait készül megíratni, benne a BOI (1935.13.22-től FBI) megalakulásának és működésének igaz történetével. A történet 1919-től veszi kezdetét, Hoover ekkor Mitchell Palmer (Geogg Pierson) főügyész mellett dolgozott, és mindketten vaskeménységgel igyekeztek fellépni a radikális baloldaliak, a kommunisták ellen.
A pite utolsó (?) szelete, ami még mindig ugyanolyan jó, mint az első, hiába állt a hűtőben több évig.
Ahogy beültem a moziba egyből olyan érzésem támadt, mintha pár rég nem látott jó baráttal ittam volna meg egy sört a közeli krimóban.
Ugyan hőseink már-már antik bútordarabok, mégis a régiek maradtak: Jim (Jason Biggs) ugyanolyan kétbalkezes, kétballábas, mint tinédzser korában, noha van egy gyereke, Kevin (Thomas Ian Nicholas) még mindig meg akar felelni aktuális nőjének, és igyekszik konyhakötényes jófiú lenni, Stifler (Sean William Scott) ugyanakkora pöcshuszár,mint a régi szép időkben, Oz (Chris Klein) szépfiúságát kihasználva a médiában talált állást, Finch (Eddie Kaye Thomas) pedig... nos ő még mindig Finch.
A színészek hozzák a tőlük megszokott karaktert, nem adnak sem többet, sem kevesebbet. Valószínűleg legtöbbjüket ebbe a skatulyába zárták sajnos, ugyanis a pite utáni filmográfiájuk elég szegényes. (Viszont meg kell hagyni, jól áll nekik ez a szerep.)
A csapat azonban hiába van újra együtt és próbálják feleleveníteni a régi szép időket, azért rádöbbennek
arra, hogy némileg ők is változtak, ugyanúgy ahogy a világ: a srácok szemtelenebbek, a lányok pedig bevállalósabbak, mint bármikor. Ez a kettősség adja talán a filmnek azt a kellemes ízét, amit végig ott érzünk a szánkban a mozi nézése közben: egyszerre nosztalgikus, hiszen már majdhogynem tíz éve várunk a negyedik részre (igen, ez a negyedik rész, ugyanis az elmúlt évek "pitéi" valójában az "American Pie Presents" alcímet viselték, amire előszeretettel aggatták rá a folytatások számait), mégis valami újat ad, hisz hőseink immáron házas emberek, családapák, hírességek, vagy éppen a hierarchia alját súrolják.
„Hollywood válságban, torpedójáték a vásznon” „Transformers a vízen”. Ilyen és ehhez hasonló címekkel futnak kritikák a Csatahajó c. film kapcsán. Álljunk meg rögtön az elején, mert úgy tűnik, valakik valamit nagyon félreértettek. Tegye mindenki szívére a kezét és mondja meg őszintén, ki az, aki az előzetesek, vagy akárcsak a filmes plakátok alapján arra számított, hogy eddig sohasem látott vagy hallott igazságok tárulnak fel előtte, esetleg még a bölcsek kövét is megtalálja?! Ugyan kérem, ilyesmit hibának felróni és fanyalogni felesleges, mert ez nem az a műfaj! Lehet szidni a hollywoodi filmeseket, mint a bokrot, hogy megint egy faék egyszerűségű történettel és minimál színészi játékkal összehozott, tucat-látványfilmet raktak elénk. Na de van ennek értelme? Nem árulok zsákbamacskát: ez egy lehengerlő látványvilágú, hatásvadász, hazafias, néhol kissé bugyuta, de alapvetően szórakoztató és – ciki, nem ciki, – kimondom, hogy jó film. Egy tipikus amerikai háborús mozifilm, minden hibájával és erényével együtt, ezért európai-sznobságban szenvedők számára komoly egészségügyi kockázattal járhat a megtekintése! Akik ennek megfelelően egy újabb, mainstream lehúzást várnak, ne olvassanak tovább, üljenek be inkább egy művészfilmre, de aztán egy szót se!
A film alapötlete, a Hasbro játékgyártó, Battleship nevű termékétől származik. Igen ez a sokak által ismert és kedvelt torpedójáték felturbózott változata, amelyet minimális történeti megkötésekkel Peter Berg rendező (Collateral -2004, A királyság -2007) és a forgatókönyvíró Hoeber testvérek vittek vászonra. A két órát is meghaladó vetítési idő első fél órája lehetőséget ad az alapkarakterek bemutatására. Alex Hopper (Taylor Kitsch) életvitelét bármelyik hippi megirigyelhetné; munkanélküli, renitens, a teljes elzüllés határán egyensúlyoz és tengerész bátyja kéglijében táborozik. Születésnapi muffin tortája mellé ajándékként Brook Decker (jelenleg Andy Roddick feleségeként funkcionáló, egykori modell) által megformázott bombázó Samantha is kellene neki, aki véletlenül egyben Shane admirális (Liam Neeson) lánya is. Ha pedig ott a lehetőség, meg kell ragadni! Igen ez Amerika! Ekkor jön a film első és talán egyetlen igazán vicces jelenetsora, melynek végén bizony sokkoló élményben lesz része életművészünknek. Egy testvéri lelki fröccs - jeges fürdő kombó után mi más is következne, irány a sereg, ill. a haditengerészet. Mondtam már, hogy ez Amerika? Az idő telik, Alex és Samantha már egy pár. Az ifjú léhűtő, bátyja Stone Hopper (Alexander Skarsgård) farvizén elevickélve megragad a flottánál és az Arleigh Burke-osztályú USS Sampson rakétás romboló fedélzetén kap állást. A film első felében még szemtanúi lehetünk elképesztő bénázások sorozatának, a RIMPAC hadgyakorlat nyitó eseményeinek és egy kis egészséges japán-amerikai kakaskodásnak, ha már a Csendes-óceánon járunk és haditengerészekről van szó. Mert Pearl Harbor azért mégiscsak Pearl Harbor, 70 év ide vagy oda!
Filmünk igen változatos szereplőgárdájában feltűnik a már említett Nagata (Tadanobu Asano) japán kapitányon kívül, a rokkant és ebből fakadóan morcos veterán Canales alezredes (Gregory D. Gadson), a kissé habókos Moore (Josh Pence), a dögös Raikes (Rihanna) és pár idegesítő tudós is, plusz a kötelező NASA/Pentagon alkalmazottak garmadája. Na de többet kár is vesztegetni ezen etapra, kellett, megcsinálták, élvezeti értéke minimális. Várva várt idegenjeink megérkezéséhez szórakozott tudósaink megfeszített munkája és az űrbe küldött szignál-sorozat szükségeltetik. Menetrendszerűen közeledő csipet-csapatuk megfogyva bár és törve is földet vagy tengert ér. Lássunk csodát, pont a hadgyakorlat kellős közepébe. Idáig tart a film unalmas és érdektelen része, ekkortól azonban megkezdődik a nettó másfél órás csihi-puhi. Ennek keretén belül a hi-tech vízibolhákkal harcoló földönkívüliek látják el a jobb sorsra érdemes tengerészeink baját, akik nehezítésképpen csupán három rombolóval kénytelenek felvenni a küzdelmet.
A hajóhad többi része ugyanis kívül reked az idegenek által generált erőtéren. Ez bizony legalább akkora kimaradt ziccer, mint az a bizonyos tizenegyes. Ott az a rengeteg hajó, csordultig megrakva fegyverekkel és a rendező nem használja fel őket. Igazán nagy kár! Kit érdekelnének az elcsépelt dialógusok és a kötelező szerelmi szál, ha az F-18-as repülőgépeknek otthont adó, Shane admirális parancsnokolta anyahajó, a kísérő rombolók, fregattok, tengeralattjárók is részt vehetnének egy grandiózus ütközetben. Hiányérzetünket a USS Missouri csatahajó – nem éppen hétköznapi módon történő– ismételt hadrendbe állításával kompenzálják a filmesek, kellő zenei aláfestés (AC/DC) kíséretében. Az, hogy a végén ki nyer, talán nem lehet kérdés, az viszont, hogy hogyan talán majd a moziteremben ülve derüljön ki, ne e sorok olvasása közben.
Összegzésként pedig sok pro és pár kontra. A látványvilág, hanghatások maximális pontszámot érdemelnek, első osztályú munka. Fanyaloghatunk akármennyit a már fentebb említett dolgok bármelyikén, a vizuális hatás elvinne ennél sokkal, de sokkal gyengébb filmet is. Kissé kiszámítható történetvezetés ellenére van pár jó ötlet is. Aki pedig az idegenek tétovaságán csodálkozik, annak üzenném: bármilyen fejlett is egy civilizáció, nem öt hajót fog küldeni egy egész bolygó ellen. Itt inkább kicsit gondolkodni kell, ha már Kolumbusz hasonlat előkerül a filmben. Kik is voltak ők? Bizony, bizony, se nem Pizarro, se nem Cortez. Aki kukacoskodni akar, találhat bőven kivetnivalót a filmben. Na de kit érdekel? Annyira jól néz ki minden! Jegyezzük még meg, hogy bizonyos értelemben az elmúlt évek leginkább valósághű sci-fi alkotásával van dolgunk, ha lehet ilyen képzavarral előállnom. Mire is gondolok? A hadihajók nem különböznek valódi társaiktól, a filmes stáb haditechnikai felkészültsége 5-öst érdemel, nincsenek kamu fegyverek és végtelenített lőszer készletek. Talán nem volt véletlen az a kis kirándulás ezekkel a rombolókkal.
Jöjjön, aminek jönnie kell, ítélet! Ne riasszon el tehát senkit a sok lehúzás és negatív kritika, nézze meg bátran mindenki, aki szereti a látványos filmeket, aki gyermekkorában sokat játszott kishajókkal a kádban, vagy csak szimplán odavan a méretes ágyúkért. Ismerje be magának a film végén, hogy ha nem is kapta meg a földi lét értelmére a választ, azért egy jót szórakozott! Kóla, puska és kukorica, irány a mozi!
Felkészülni,
vigyázz, kész, felszállás! Tisztelt utasaink! Megkezdjük világkörüli utazásunk
Jason Statham, Robert De Niro és Clive Owen társaságában, mely során érintjük a
Közel-Keletet, Ausztráliát, Mexikót, Londont és Párizst is. Tehát öveket
becsatolni, karosszékbe hátradőlni, és mindehhez pedig mi jó szórakozást
kívánunk!
A főszereplők, és az
amerikai vonal csupa izgalommal kecsegtet. És jelen esetben igazolódni is
látszanak, már az első néhány képkocka után a várakozások sora.
„A világban káosz van.”
Mennyire igaz! Még most is… Pedig a Válogatott gyilkosok 1980-ban játszódik.
Akkor, amikor az olajválság fenyegetése miatt háború és forradalom dúl
mindenfelé. Megoldásként pedig a titkos hadműveleteket látják a „döntéshozók”.
Gary McKendry elsőfilmes
rendezése megtörtént eseményre épül. Ezzel erősítve a sztori mélységeit.
Alapvetően sikerrel. Hiszen nem egy eszeveszett akciófilmet kap a néző, hanem
egy kerek, érzelem gazdag, intenzív történetet – amerikai akcióthrillerbe oltva.
Amely nem hagyja figyelmünket elkalandozni egyetlen pillanatra sem. Mely
dicséretes teljesítmény mai rohanó világunkban.
Jason Statham vállán
nyugszik az egész alkotás, és eme „terhet” A mestergyilkoshoz és a Blöffhöz
méltó módon viseli. De Clive Owen (Intruders, A bűn árfolyama, Kettős játék) is
odateszi magát a vásznon. Robert De Niro
kicsit kevesebb szerephez jut a cselekmény során, ámde – részint – miatta
történnek úgy a dolgok, ahogy. Mégis kicsit olyan érzés keríti hatalmába az
embert, mintha levezetésnek szánta volna eme forgatást.
Danny
Bryce (Statham) társai is végig meggyőző alakítást
nyújtanak. Egyszóval a színészi teljesítményre nem lehet panasz.
Igazából a történetre
sem. A ’80-as évesbe játszódó cselekmény középpontjában egy ománi sejk áll, aki
megbízza Dannyt a családját ért
sérelmek megbosszulásával. Nevezetesen azzal: ölje meg a fiai gyilkosait. Ezt a
márt visszavonult különleges ügynök csupán azért vállalja el, mert mentorát, Huntert (De Niro) fogva tartja a sejk,
és csak akkor engedi szabadon, ha holtan látja a katonákat, ezzel befejezve Hunter elkezdett munkáját.
Az üldözendő gyilkosok
mindegyike egy SAS (Special Air Service) nevű csoport tagjai, melyek szintén
bosszút esküsznek – pontosabban egy már kivált tag Spike (Clive Owen) –,
csakhogy ők Danny ellen. Ezzel
kezdetét veszi az „örökös”, nehezen követhető hajsza, ugyanis néhol nem tudja
az ember, hogy ki kivel is van.
A fordulatos
konspirációs thriller elemeit magán viselő Válogatott gyilkosok a maga hetven
millió dolláros büdzséjét többnyire megindokolja a filmvásznon, ámde azt már
kevésbé bizonyítja, hogy az alkotók hűen nyúlnak a korhoz. Hiszen például
megjelennek a „szinen” olyan autók, melyeket akkor még nem gyártottak, de az alkalmazott
fegyverekre is igaz mindez.
Mégis élvezetes filmet
sikerült forgatni Ranulph Fiennes regényéből. És bár jutalomjáték érzés kerít
hatalmába minket De Niro szerepeltetését nézve, mégis ajánlom a Killer Elitet,
és nem csak De Niro és Statham rajongóknak.
Gallagherék.
A szomszédok számára egy fogalom, ami egyenlő az isten csapásával. Egy alkoholista apuka, aki jobbára tesz a gyerekeire és inkább a padlón fetreng, semmint hogy munkát keressen vagy velük foglalkozzon, no meg a porontyok, akik önmagukat tartják el, különböző leleményes módon: hol egy teherautóból lopnak kaját, hol csalnak, néha pedig egy áltemetés és álesküvő is becsúszik a túlélés érdekében.
Gallagherék olyanok, mint egy hurrikán, ami mindent magába szippant, mégis csak szeretni lehet őket.
Az Elveszett logikátlan, kidolgozatlan és gyenge thriller. Helyszínelők résznek elment volna, persze ott is egy gyengébb szériaelemként, de a film 94 percben dolgozza fel a történetet. A jelenetek időnként érdekfeszítőek, máskor meg a távirányító után nyúlósak, igaz a moziban erre nincs lehetőség. Bosszantó, hogy mennyire el lehet rontani egy filmet. Az egész tartalmasabb lett volna 40percben, mert sok a felesleges semmit mondó jelenet. Egy premier előtti vetítés keretein belül tekinthettem meg a filmet. Vegyes érzelmekkel távoztam a moziból, a temérdek logikai bukfenc ellenére, a cselekmény érdekesnek mondható, de jónak semmiképp. Sokat kihozhatott volna Allison Burnet (Underworld: Ébredés) az ötletből, mert az szerintem alapvetően jó. Ehelyett inkább egy gagyi forgatókönyv, szürke karakterek és kiszámítható jelenetek kerültek mozivászonra. További bosszantó elem, hogy Jennifer Carpenter (Dexter) neve még az előzetes alatt felkeltette az érdeklődésemet a film iránt, erre pedig konstatálnom kellett, hogy összesen körülbelül 5 percet kapott. Az egyébként általam tehetségesnek tartott színésznő olyan, mintha csak a film marketingje és büdzséje miatt került volna be a produkcióba. Van egy kis átverés szájíze is a hollywoodi drámának.
Intrika, ármány, szex és halál a Spartacus: Vér és homok előzményében...
Amíg Andy Whitfield betegeskedett a Spartacus: Blood and Sand készítői úgy döntöttek, hogy megcsinálják a nagy sikerű sorozat előzményét. Sajnos Andy már nem térhetett vissza, vigaszul azonban az szolgálhat, hogy a Gods of the Arena hatalmas siker lett. Nem véletlenül...
A nézők nagy örömére az aréna (és a készítők) új (valójában régi) hőst adtak a nézőknek. A kidolgozott testű öntörvényű Gannicus-t az ausztrál Dustin Clare formálja meg. Gannicus igazi szuperember ; erős, mint a bivaly, megvan a magához való esze és minden képessége ami egy gladiátornak kell. Másnaposan vagy bekötött szemmel is végez bárkivel, amiben segítségére van hatalmas felugró rúgása, aminek láttán Chuck Norris ijedten pislogna fel. A tag egész nyilvánvalóan az aréna istene, nők bódulnak aléltan mosolyától és csupán egyetlen gyengéje van, legjobb barátja Oenomaus felesége Melitta...
A következő bekezdés minimális cselekményleírást tartalmazhat!
A Gods of the Arena cselekményéből:
Főszerepben a rajongók által már ismert Batiatus (John Hannah) és Lucretia (Lucy Lawless). Akik végignézték az első évadot tudják milyen sanyarú sorsra jutottak. Most a kezdetektől vesszük górcső alá az aljasság rozsdás lépcsőjének minden fokát.
Történetünk elején Quintus Batiatus szinte senki. A ludusra csak apja távollétében felügyelhet, aki nem nagyon díjazza fia újító javaslatait a harc terén. A hagyománytisztelő öregnek mást jelent a ludus, mint a mohó és pénzéhes Batiatusnak. Batiatus valójában magán és a pénzen kívül egy dolgot szeret igazán, feleségét Lucretia-t. Sajnos a papa a nőt sem nézi jó szemmel alacsony sora és gyermektelensége miatt. Harcosaik pedig állandó veszekedés tárgyát képezik. Nagyobb többségük irdatlan csicska, Oenomaus egy orbitális fájtból épül föl éppen, Titus Batiatus kétkedve tekint a távolléte alatt beszerzett Gannicusra. Lucretia próbálja menteni a menthetőt, de talán nem a legetikusabb módon. Barátnője Gaia tanácsára ivós szexpartykat szervez, hogy fellendítse a Batiatus ház karrierjét az előkelők köreiben és gladiátoraik az ismertség általi előnyhöz jutva, a gazdag hölgyek (néha urak!) nemiszerve után végre megismerhessék az igazi aréna homokját.
Vélemény: Nagyon jó ötlet volt ezt a mini szériát megcsinálni. Sokkal kidolgozottabb mint a Blood and Sand. A hangsúly egyértelműen Batiatus és Lucretia jellemfejlődésén van. Hihetelen mennyi mindenre odafigyeltek; ilyen volt Lucretia parókája, kapcsolata Crixussal, Oenomaus főnökké avanzsálása, Ashur sántasága, Batiatus hozzáállása a gladiátorokhoz vagy Soloniushoz. Tökéletes alapot raktak le ami láttán a néző izgatottan szisszenhet fel, mikor észreveszi mi/miért történt. A cselekmény is sokkal összekapottabb, mostanra egyértelműen kijelenthetem, hogy nem csak egy csöcs-vér akciót láthatunk. Az ármány és az intrika sose alaptalan és minden szál összefut valahol. A színészek a sok vetkőzés ellenére többet nyújtanak holmi pornó babáknál és megszólalásukkor sem veszítünk az élményből. Persze a prímet még mindig John Hannah és Lucy Lawless viszi. Gannicus heroikus bevonulásából pedig már az első percekben tudjuk hogy ő lesz itt a helyi kemény legény. Ismét sok kedves szereplőnk jut halálsorra (értelemszerűen akiket a Vér és homokban nem láttunk), de az évad utolsó része kellemes meglepetést tartogat.
A sztori erősen kapcsolódik a Blood and Sand-hez, de önmagában is helyt áll. Férfiaknak és nőknek egyaránt ajánlom, de azért készüljetek fel az erkölcsi fertőre (ami néhol szemgyönyörködtető).
A második évad éppen jókor érkezett. Sokat kellett rá várni, de az utolsó hónapokat eltudtam ütni a Spartacussal. Úgyhogy szerencsére továbbra sem maradok sorozat nélkül. Ráadásul, ha minden igaz az Alexandra kiadó gondozásában hamarosan érkezik az ötödik könyv is bár egyfolytában tologatják az időpontot és sajna annyira még nem vagyok profi, hogy a helyenként óangol nyelvezeten íródott regényt elolvassam. Nem gond, addig lelkes néző maradok. Az évadot a horvátországi Dubrovnik mellett az Észak-Ír Belfastban is forgatták, ahol különleges időjárási viszonyokkal kellett szembenézniük. A mostani rész The Night Lands címet viseli.
Figyelem! A következő bekezdés minimális cselekmény leírást tartalmazhat!
A második évad második részének cselekményéből: Az újonnan toborzott bűnözőkből álló éjjeli őr csapatot beérik a fattyúkat üldöző katonák, de Yoren "röhögve" lekoptatja őket. Gendry rájön, hogy a mostanság Arry néven futó Arya igazából lány. Tyrion továbbra is köpi a poénokat és szervezkedik egy kupa bor mellett.Jon Snow, Sam és a felderítők Crasternél pihennek akinek fura módon rengeteg lánya van (akiket feleségként is használ), fiai azonban egyáltalán nincsenek. Theon megérkezik a Vas szigetekre, ahol nem egészen azt kapja amit várt. Stannis és a Vörös Asszony egyre betegebb dolgokat tesznek meg a trón reményében.
Pozitív: Balon Greyjoy és Yara (könyvben Asha) kemény oltása Theon felé (én felröhögtem, szegééény)
Negatív: Ízléstelen és fölösleges szexjelenetek. Theon a hajón a nőnek nevezett rémmel, Kisujj szájtörölgetése a borbélyban. Nem vagyok prűd, de maradjunk már a jó ízlés határán.
Vélemény: A sorozat kezd mégjobban eltávolodni a könyvtől, pedig George R.R. Martin még mindig jelentős szerepet vállal a forgatókönyvírásban. Úgylátszik megelégedett azzal, hogy az első évad hatására dupla annyian vették meg a könyveit mint eddig. A rész a közepéig elég langyoska, de a végére kapunk gondolkodni valót rendesen. Kezd jelentősebb szerepet kapni a Skinsből megismert Hannah Murrey, aki tökéletesen passzol a zavarodott és elnyomott Gilly (magyar könyvben Szegfű) karakteréhez. Sam féltékenykedése néhol idegesítő, látszik, hogy nem volt nővel (muhaha).Sajnos tényleg sok az értelmetlen meztelenkedés még számomra is, főleg úgy, hogy néhány elég gusztustalan. Nem értem, hogy ezt a Petyr féle vörös lámpás negyed vonalat miért kell erőltetni. Ha a férfi nézők szemének szánták legalább valami kívánatos menyecskét raktak volna oda. Az epizód utolsó percei ütősek voltak, ez már az igazi GoT fíling. Várom a következőt. Gondolkoztam a nyolc ponton, de azt nagyon elfogultnak tartottam. Egyelőre marad az erős hetes.
A 2010-es év egyik nagy sorozat meglepetése volt. A nézőszám kimagasló volt a sorozat debütálásakor. 2010 Október 31-én 5.35 millió nézőt tapasztott a Tv elé. Az AMC csatorna elégedett lehetett a zombik iránti érdeklődés az egész évad alatt kitartott és fináléra már 6 millióan voltak kíváncsiak. A poszt-apokaliptikus zombi horror a kritikusok szemében is kedvező fogadtatást kapot. Jelölték Golden Globe díjra Dráma kategóriában, de végül csak egy Emmy-t sikerült bezsebelnie a Frank Darabont (A Remény Rabjai, Halálsoron) vezette produkciónak. A képregény-adaptáción alapuló 6 felvonásos széria szerintem néhány éven belül majd valamelyik kereskedelmi csatornán fog visszaköszönteni. Ha pedig ráharap a magyar közönség, akkor berendelik a 13-részes 2. évadot is. A szereplők tekintetében is magasra tették az AMC-nél a mércét, Andrew Lincoln (Médium), Sarah Wayne Callies (Szökés - Dr. Sarah Tancredi) Laurie Holden (Silent Hill, A köd) és Norman Reedus (Testvérbosszú) a széria húzónevei, de a többiek (Jon Bernthal, Jeffrey DeMunn, Adam
Minarovich, Chandler Riggs, Michael Rooker, Sarah Wayne Callies, Steven
Yeun,
Alexyz Danine Kemp, Madison Lintz, Jeryl Prescott IronE Singleton) is rutinos színeszek számítanak. A produkció kegyetlenül leköti a nézőt, engem is porszívóként szippantott magába és az első évadot egy nap alatt végigdaráltam... Sorozatfüggőknek kötelező!
Rick GrimesAndrew Lincoln egy helyi seriff, aki egy balul elsült akcióban lövést kap és kómába kerül. A következő képe egy üres kórház egy kiszáradt virágcsokorral. Hamar rádöbben, hogy valami nincs rendjén, szeretett kisvárosában hullák tömkelege és zombik hada fogadja. Haza siet feleségéhez és fiához, de csak zombikat talál a környéken. A zombiapokalipszist képtelen elfogadni, de rá kell döbbennie, hogy a világ fenekestül felfordult és minden megszűnt létezni. A zombik majdnem elkapják, de egy sorstárs apa-fia duó megmenti az életét. Felépülése után szedi a cókmókját és útnak indul, hogy a városban keresse meg családját. A városban zombik népes létszámban tárt karokkal fogadják. Szerencséjére összetalálkozik egy csapattal és sikerül kereket oldaniuk...
A sorozat háttérre egy különleges poszt-apokaliptikus Amerika. Kitör egy
ismeretlen járvány és a megfertőződött emberek a halál után pár órával
rothadó élőhalottként térnek vissza. A "járkálók" lassú mozgása mellé
folyamatos farkaséhség párosul, így zombijaink irdatlan nagy veszélyt
jelentenek. Hőseinknek próbálnak életben maradni, de a zombikkal nem
lehet végezni akárhogy. A fejüket kell venni, fejbe kell őket lőni stb.
Megjelenik egy-két altestétől megvált karjain kúszó zombi is a járkálók
sebessége párhuzamban van a sorozat tempójával, de egyáltalán nem
vontatott a sorozat. Rengeteg izgalmas jelenet követi egymást, csak a
néző nem tud meg semmit a kialakult helyzetről, más fényben világítja
meg a széria a zombiapokalipszist az biztos. Nem a legpörgősebb sorozat annyi szent, de az egész jól kidolgozott karakterek, átgondolt drámai elemek és a zombivadászat abbahagyhatatlanná varázsolja az egészet. A hat rész alatt tulajdonképpen annyi történt, hogy leszámolnak rengeteg zombival, felrobbantanak 1-2 épületet és kiderül, hogy túlélőkből igen kevés van.
A rendezés mesteri, kihozták a sztoriból a maximumot, Frank Darabont meglehetősen jól keverte a lapokat, remek kis jeleneteket rakott össze. A karaktereken van, még mit csiszolni, mert nem feltétlenül sajnálnám ha egyiket másikat véletlenül kicsit megcsócsálnának a zombik.
Az idei év első felében mozikba került francia filmek közül bizony nem egy, komoly pozitív meglepetéssel szolgálhatott sokak számára. Elég csak az Életrevalók (2011) c. alkotást kiemelnem, amely bizony egy csapásra újból a csúcsra juttatta a francia filmek megítélését. A humoron – és persze a romantikán– kívül van még egy, Franciaországban tradicionálisan erős műfaj, ez pedig a bűnügyi mozik világa. Egy európai néző számára, aki ilyen jellegű filmek után érdeklődik, túl idegennek hat a tengerentúli filmgyártás ezen vonulata. Természetesen nem kevés ikonikus jelentőségű munka született az Egyesült Államokban, az viszont tagadhatatlan, hogy az ottani kérdések és az öreg kontinens problémái között nem mindig van átfedés. A francia filmgyártás azonban remekül orvosolja ezt, különutas felfogásának hála olyan oldalát tudja megmutatni a világnak, amelyre bizonyára sokan kíváncsiak vagyunk.
Jelen filmünk másképpen közelít a témához, mint azt megszokhattuk például a Halálos közellenség (2008), 36 (2004), vagy A gyűlölet (1996) esetében. Nem próbál valami rendkívül csavaros történetvezetéssel, drámai izgalmakkal, vagy szemkápráztató akciójelenetekkel operálni, egész egyszerűen leplezetlenül elénk tárja a hétköznapi borzalmakat. A film egyébként is önmagáért beszél, dokumentarista stílusa és az ebből fakadó töredezettsége nem hagy esélyt egy teljesebb ív felépülésének. A rendező nem kis rizikót vállalt ezzel a módszerrel, hiszen a hitelesség túlzott hangsúlyozása bizony a befogadhatóság rovására mehet, erősen korlátozva a magyarázó tartalmakat és az is előfordulhat, hogy a nézőre is túl nagy terhet ró ezáltal. Mert itt nem elég csak szörnyülködni, vagy csodálkozni, némely esetben gondolkodni kell – néha nem is keveset.
Mike Leigh nem éppen jókedélyű, vidám filmjeiről híres, így a néző ne is várjon mást, ha meglátja egy filmnél az ő nevét. Talán a Hajrá boldogság (a film, amit sokan utálnak Sally Hawkins "tenyérbemászó és idegesítő" alakítása miatt, de én imádom akkor is) kivételnek számíthat, bár az is más, mint aminek az amerikai előzetesek beállítják (mivel az amcsi trailerek egy "egy-a-sok-közül romantikus komédiának állították be"). Legutóbbi filmje nem lóg ki a sorból, jelenleg tárgyalt alkotása is egy őszinte látlelet az emberi lélekről és a boldogságról, depresszióról, halálról és öregségről, évszakokkal érzékeltetve az idő múlását. Igen, ha azt gondolod, hogy ezek egyenként is kellőképpen tömény és komoly témák, akkor igazad van, de abban is van ám igazság, hogy az öreg piszkosul ért mindehhez, és mindig profinak bizonyul, ha erről van szó. Mellesleg teszi mindezt úgy, hogy itt-ott mosolyra is fakaszt minket. Azért azt mondom, nem hiába volt ennek a forgatókönyve Oscarra jelölve két éve. De azt is le kell szögeznem, ne várjon senki hollywood-i szabályrendszer szerinti cselekményfolyamot, mert az itt le van csupaszítva. Épp ezért tetszik. Nem közhelyekben gondolkozik, hanem annál sokkal mélyebbre ás.
Na de térjünk a lényegre:
A történet egy idős házaspár körül bonyolódik. Szó szerint körülöttük bonyolódik, mert míg ők élik harmonikus kis életüket, veteményeznek, főzőcskéznek és egyszerűen boldogok, addig a körülöttük lévő emberek, ismerőseik az élet súlyával vívódnak megállás nélkül. Akad egy csupaszív, túlsúlyos egyedülálló férfi, egy nulla életkedvvel rendelkező nő (bár ő csupán a film legelején van), és még sokan mások. Akárcsak egy "Szomorú emberek klubja", ahol ez a két kedves idős emberke az, aki csendes részvéttel és életvidámsággal próbálja meggyógyítani a beteg lelkeket:
Aránylag lazán összekapcsolódó, kvázi epizódokból áll ez a két órás dolgozat, hol vidámabb, hol tragikus a hangvétel, de valahogyan mindvégig áthatja egyfajta keserédes íz. Több helyen szomorú filmnek lehet nevezni, és igazunk is van. Szomorú, mert valódi emberi problémákkal találkozhatunk, amikkel akár majd nekünk is meggyűlhet a bajunk, de igyekszünk jó képet vágni hozzá. Melankolikus elmélkedés magáról az Életről. Hogyan dolgozzuk fel az idő múlását, és magát a halált? Konkrét választ ugyan a film nem ad, Leigh inkább csak felvet dolgokat, filozofál, kérdez, de sose válaszol. Nem befolyásolja a gondolkodásunkat, hanem csak illusztrál, és amikor a végén elsötétül a kép és következik a stáblista, a néző csak ül és bámul maga elé. Feloldásról, bármiféle megoldásról szó sincs, a befejezés csak jelképes értékű, nem lélegzünk fel, egészen nyugtalanító a zárás.
Azon kívül abszolút emberi film. Az öregapós cselekménytempó ellenére a dolgozat nem válik egy percre se unalmassá, mert a precízen megírt dialógusok frissen tartják a művet, az azokat előadó színészek pedig egytől-egyig brilíroznak. Kezdve Jim Broadbent-tel, aztán a feleségét játszó Ruth Sheen is tündököl, muszáj szeretni őket.
A leghálásabb szerep azonban a mániás depressziós, alkoholista és harsány természetű Mary-t megformáló Lesley Manville-é, akinek a játéka egész egyszerűen fenomenális. Fenomenális úgy, hogy valahogy mégse emelkedik ki a filmből, hanem belesimul. Zseniális, mert természetes, autentikusnak hat. És zseniális, mert az ember egy egész érzelmi skálán végigmozog a film végéig ami őt illeti. Egyszer szimpatikus, máskor idegsítő, egyszer vicces, aztán szánalmas, legvégül pedig már sajnáljuk őt. Lenyűgözött tényleg, így visszagondolva. De persze hasonló vonatkozik a többi színészre is, de nem szeretnék mindenkire külön-külön kitérni.
Leigh ezúttal se nyúlt tehát mellé. Finom humorral és kiváló érzékkel megalkotott filmje talán igényel türelmet a pörgősebb filmekhez szokott nézőktől, viszont engem mindenképpen megragadott az őszinte hangvételével. Erős, elgondolkodtató alkotás. Ajánlom mindenkinek, de tényleg.
Királyi házak csatája egy trónért. Vajon melyikük fog uralkodni végül?
Kezdeném azzal, hogy hatalmas Trónok harca rajongó vagyok. Az első évad nálam abszolút 10/10 minden hibája ellenére. Miután megnéztem belőle pár részt, nem is értettem, hogyan maradhatott ki eddig ez a könyvélmény. Na jó, bármekkora kékharisnya is vagyok, mostanság hanyagolom a kortárs irodalmat. Lényeg, hogy egy szuszra kivégeztem a négy könyvet és mostanában próbálok bajlódni az ötödikkel (egyelőre csak az angol nyelvű kiadással). Mivel az elsőt a sorozattal párhuzamosan olvastam, feltűnt előbbi szolgalelkűsége. A dialógok és a cselekmény szinte pontosan követik a könyvet, ahol meg nem az vagy dobott a dolgon vagy mindenképp szükséges volt. A szereplőkkel nagyjából elégedett voltam, főként a Lannistereket (Peter Dinklage,Jack Gleeson,Lena Headey) találták el nagyon, de a többiek is elég jók voltak (oké, azért John Snow-tól agybajt kapok).
Tehát vége lett az évadnak és a sorozatfanok enyhe szomorúságával vettem tudomásul, hogy a következő csak 10 hónap múlva érkezik. Addig a könyvekkel pótoltam éhségemet, de ettől függetlenül kiváncsi voltam, hogyan is térnek majd vissza kedvelt szereplőim. Most végre ennek is eljött az ideje.
Figyelem! A következő bejegyzés előzményeket tartalmaz, főként azok számára, akik nem látták az első évadot. Az előző évad végéből : Robert Baratheon halála után a királyság megrendül, de végül "fia" Joffrey kerül a Vastrónusra. Kivégezteti Ned Starkot. Arya-nak sikerül elmenekülnie az Éjjeli Őrség egy tagjával, Yoren-nel, de Sansa-t a Lannisterek túszként tartják fogva. Stark fia Robb Észak királyává nevezteti ki magát és bosszút esküszik a Lannisterek ellen. Elfogja Jamie-t. A Baratheon testvérek is harcba szállnak a trónért, Tywin Lannister pedig kinevezi Tyrion-t a Király Segítőjévé .Daenerys-nek megszületnek a sárkányai. A második évad eleje: Joffrey kegyetlenebb, mint valaha. Találkozunk Stannis-sel ( a néhai Robert testvére), megismerjük leghűbb szolgáját Davos-t és a Vörös Asszonyt, akiről egyelőre keveset tudunk. Tyrion Cersei-t próbálja újabb szankciók bevezetésére vagy más stratégiai lépésekre téríteni a trónért vívott harcban. Bran farkasálmokat lát, Daenerys pedig khalasar-ját szeretné jobb körülmények közé juttatni. Pozitív: Joffrey ismét hatalmas csicska pofont kap, ezúttal azonban nem Tyrion-tól , hanem anyucitól Negatív: Amikor Dany a vállán ülő sárkányt eteti sajnos nem oda néz ahol a sárkánynak lennie kellene.
Vélemény :Mint már említettem, az első évad hűen követi a regényt. A második már nem teszi ezt, amit a készítők előre be is jelentettek. Nagyon sok új jelenettel fognak találkozni az olvasók amik egyáltalán nem vagy másként szerepeltek a könyvben. Az évad új színészei egyelőre még nem találják a helyüket, de reményeim szerint hamarosan belerázódnak. A nagyobb büdzsének hála a látvány sokkal szebb lett. Ez a farkasokon látszik különösképp, akik az első évadban inkább aranyos kutyuskák voltak akik a kamerába nézegettek. Mára bizony belőlük is óriási, ijesztő vadállat lett. Az első rész sok semmitmondó beszélgetést tartalmaz, melyek nyilván az előző évadot hivatottak memóriafrissíteni. Valamennyi stílusváltás megfigyelhető aminek a könyvtől
való eltávolodáshoz van köze. A rész egyáltalán nem rossz, de nekem az összes eddigi közül a legkevésbé tetszetős. Évad nyitónak valami ütősebbet vártam volna, de még így is tudom ajánlani és biztos , hogy tovább nézem.
WINTER IS COMING. WAR IS COMING.
Mit tennél meg az életedért? Megölnéd a barátod? Gyerekeket gyilkolnál? Természetesen nem. Mondjuk mi. Katniss Everdeen egy olyan társadalomban él ahol ezt muszáj megtennie. Nemcsak magáért, a családjáért is.
Amikor kötelező olvasmány volt A Legyek Ura ura, én imádtam. Kezembe került a Battle Royale és faltam a sorait, benyomtam egy nap alatt. Azóta hiányt érzek ebben a témában és bár voltak próbálkozások (Truancy), egyik sem közelítette meg William Golding vagy Takami Kósun regényét. Mostanában szóltak, hogy van egy Suzanne Collins trilógia, mely hasonló témát dolgoz fel és az első rész éppen most megy a mozikban. Nem tudom, ezekről a tinidivat olvasmányokról én mindig lemaradok ( a Twilight sorozattal is így volt ez, de azt azóta sem voltam hajlandó elolvasni). Szóval kellettek nekem a Suzanne Collins könyvek és két nap alatt kivégeztem mind a hármat. Nem azért, mert olyan jó volt, hanem a kamasz közönségnek szóló egyszerű megszólítási mód és a nem túl bonyolult, helyenként kidolgozatlan cselekmény miatt. Mindenesetre annyit elért, hogy úgy érezzem el kell jutnom a végéig. Amúgy a könyv olyan, mintha a Battle Royale és a Twilight (az első rész feléig bírtam) gombóccá gyúrása lenne. Előbbinél rosszabb, utóbbinál csak jobb lehet... A serdülőknek hozzájuk hasonló új bálványt adott, az örökké önmagát marcangoló főhős,az átlagos lány Katniss személyében, aki sosem tudja eldönteni, hogy amit tesz az jó vagy hasznos-e, önmagáról torz testképet alkot és két fiú között vívódik folyamatosan. Viszlát Bella, helló Katniss!
Miután tehát végeztem a könyvvel, utána néztem kicsit a filmnek. Mindenhol jó, nyolc pont körüli értékelést kapott, úgyhogy beneveztem egy barátommal mozijegyre. Már három nappal előre lefoglaltam a jegyet és tűkön ülve vártam, hogy milyen jó lesz. Nem volt az, bár a BR filmet üti...
Ez csak amiatt volt érdekes, hogy a könyvet össze tudjuk hasonlítani a filmmel, de most térjünk a lényegre.
Ebben a disztópiában pár száz évvel utánunk járunk. Bolygónk nagy részét elöntötte a víz és csak Észak-Amerika bizonyos területei maradtak szárazon. A helyszín Panem, melyet a Kapitólium irányít. Panemet 13 körzetre osztották, melynek szinte összesében nyomorognak az emberek, csak a Kapitólium lakói dúskálnak a földi javakban,melyeket a szegényebb kerületek lakóival termeltetnek meg maguknak. Miután a 13. körzet fellázad a Kapitólium nukleáris támadással megsemmisíti, a többi körlet lakói számára pedig elrendeli az Éhezők Viadalát, mely minden évben a lázadásra emlékezteti őket.
Az Éhezők Viadala az Aratás napjával kezdődik, amikor minden kerületből egy fiút és egy lányt (12-18 közöttiek) kiválasztanak azért, hogy élethalálharcot vívjanak egymással. Tehát 24 embernek kell egy arénában megküzdenie és a végén csak egy maradhat.
A 74. viadalon Katniss Everdeen hugicája Prim lesz kerületük női kiválasztottja. Katniss egy percig sem habozik, azonnal felajánlja magát helyette, pedig tudja, hogy az arénában biztos halál várja. Ezután kisorsolják a másik kiválasztottat; a népszerű és kedves Peeta Mellarkot. Katniss és Peeta elkezdenek felkészülni a versenyre, időközben pedig próbálnak nem nagyon összebarátkozni, hiszen ha eljön az idő nekik is végezniük kell egymással.
Ugye érdekesen hangzik? Mekkora becsapás...Ezek voltak a film első percei amikor még reménykedtem. Aztán semmi.Akcióra ne számítsunk legalább egy órán keresztül. Ez a rész szól arról (muhaha amerikanizált BR) amikor a főhősök lábát legyantázzák (?) és kiszedik a szemöldöküket, hogy minél csinibben mutassanak a nagy megmérettetésen. Oké ez a könyvben is így volt vagy száz oldalig, na de ne már. Minden versenyző szép ruhákban vonulgat, apró ámde hiteltelen jeleneteket látunk arról, hogy mennyire örülnek pár falat kajának. Megismerjük a Woody Harrelson alakította Haymitch-t (hahh végre egy húzónév) és a riasztó külsejű Effie-t ( Elizabeth Banks). Ők mentorálják (?) hőseinket a viadal kezdetéig.
Majd amikor már befaltuk a pop-cornt, lehúztuk a kólát és ügyes-bajos dolgaink miatt fészkelődni kezdenénk megkezdődik AZ ÉHEZŐK VIADALA. Na végre...
Csitítgatom mellettem ülő társamat, hogy most fog beindulni. Másik oldalamon egy pár. A srác folyamatosan röhög, mondván ilyen szart még nem látott. Sebaj, jön a harc innen már csak jó lehet.
Mégsem... Az akcióból és a halálból a folyamatos kamerarángás miatt semmit nem látunk. Nem tudom, hogy ez a korhatár kicselezésére irányuló kísérlet akar lenni, de mindenképpen rettenetes. Nagyon kevés a nagytotál és sokszor hiányzik a szemszög. Örültem volna ha mikor a szereplők megérkeznek a Kapitóliumba és az egyik felkiált; "milyen hatalmas!", az nekem is megvan mutatva.
A jelenetek sokszor érthetetlenné válhatnak olyan nézők számára, akik a könyvet nem olvasták. Nevetséges szituációkat hoz a vágás és a technikai forgatókönyv is. Ilyen például az amikor valaki ül a fán, alatta nagy csoport akik megakarják gyilkolni. Utánamászni nem tudnak, mert túl nehezek, ezért rálőnek nyíllal, amihez bénák. Ezt még el is hinném. Ám amikor látom azt, hogy a fa alatt lévő egyik hölgy egy gyíkot kétszer is eltalál dobókéssel akkor már szívom a fogamat, hogy hagyjuk már... Miért nem szedte le? A jelenet jó lett volna , de nem ilyen sorrendben. Ennyi.
Nekem a legtöbb karakterrel nem sikerült együtt éreznem, még Katniss sorsa sem tudott meghatni ugyanis vagy a színészi játék vagy a jellemábrázolás volt rossz. Peeta (Josh Hutcherson), aki egyébként a könyv egyik legszimpatikusabb alakja, itt néha kifejezetten idegesítő. Katniss (Jennifer Lawrence) pedig nem sok arcjátékot mutat. Üdítő színfolt a már említett Woody Harrelson és a színes bőrű kislány Amandla Stenberg.
A film erős bírálatot fogalmaz meg mai fogyasztó társadalmunkkal szemben. Burkolt üzenetet hordoz magában a média erősen butító, leépítő és demoralizáló hatásairól. Valóban hasznos lehet a fiatalok számára, ha nem csak a csillogó vámpírlényeken agyalnak, hanem azon is mire megyünk a pénz és a hatalmaskodás okozta önámítással, de én még mindig egy olyan író/forgatókönyvíróra várok aki ezt értelmesebben feltudja dolgozni.Persze, lehet csak ez az egy módja van, hogy szélesebb körben is eljusson az infó és dicséretre méltó, hogy vannak akik próbálkoznak ezzel.
Ha megfeszülök se tudok erre a filmre nyolcast adni, pedig nagyon szerettem volna. Szurkolok a folytatásnak, hátha addigra összeállnak a dolgok. Addig dobok egy hatost, reménykedve abban, hogy a rajongók nem köveznek meg.
Az Éhezők Viadala előzetes:
Ha sorozatok és filmek közül kellett választani én mindig filmpárti voltam. A filmek rendben voltak, a sorozatokról pedig mindig a kereskedelmi tévékből sugárzott gagyi Esmeralda féleségek jutottak eszembe. Aztán az ezredforduló környékén valami kezdett megváltozni. Sokszor sóhajtottam fel egy-egy mozizás után, hogy; miért olyan kevés az említésre méltó film? A nagyobb nevek pedig lassacskán elkezdtek átpártolni a sorozatokhoz. Jött a Lost, a Supernatural, A szökés, megy a Trónok harca és még számos egyéb finomság. A szériák gyakran jobbra sikerültek, mint egy film. Észrevétlenül lettem én is sorozatfüggő, olyan aki tövig rágja a körmét egy újabb rész előtt és csapkodja az asztalt, ha meghal a kedvenc szereplője. Sok sorozat közül az egyik befutó jelenleg is a Spartacus, melynek mára két évada és egy előzménye is született.
A 2009-ben megjelent Avatar sokak szerint új korszakot teremtett a 3D-s moziélmény szempontjából, mert igényes, kifinomult vizuális élményt nyújt a mozi. Akkor sokan a hagyományos technológiával készült filmek végét károgták, de szerencsére nem lett igazuk, mert kiderült, hogy a profi 3D meglehetősen drága, az olcsó verzió pedig nem üt akkorát. Az azóta eltelt időben szerintem egyetlen olyan filmet sem sikerült leforgatni, ami hasonló extázist okozott volna. A titánok harca, A Halhatatlanok és A leleményes Hugo igazán jól sikeredett, de egyik sem ért James Cameron produkciójának nyomába. A 3D leggyakrabban csak drágább mozijegyet jelent, tehát érdemes utánajárni, hogy az adott film tényleg megéri-e az extra pénzt. A titánok haragja olyan, hogy ha moziban nézed meg akkor egy korrekt 3D-s élményt kapsz a pénzedért, nem úgy mint a Harry Potter 7-ben, de katarzisra A titánok haragjánál se számíts.
Képregényhősök mindig is voltak és mindig is lesznek. Nézzük mi a receptje egy ilyen hős születésének: 1.Kell egy szituáció ami kirángatja a hétköznapokból (mindegy, hogy átlagember, átlagalatti vagy feletti). 2. Kell valami krízishelyzet amit meg kell előzni. 3. Kell egy nő/férfi mert anélkül nem teljes a világ körforgása. A Megtorló nem rúgja fel ennek a szabályosságát, csupán máshogy értelmezi.
A történet szerint Frank Castle (Thomas Jane) egy beépített rendőr, aki épp a maffia vezért, Howard Saint (John Travolta) fiának ügyletébe keveredik bele, és az egyik találkozó rosszul sül el a, fiú pedig meghal. Franket nem rázza meg ez az esemény nagyon, hisz ez volt a nyugalmazása előtti utolsó munkája, és egyébként is " rosszfiú volt a kis szent". Az öreg Howardot már annál inkább fájdalmasan érinti ez a szituáció. Vérbosszút forral Frank ellen és tesz róla, hogy a férfi mindent (és tényleg mindent, nem spoilerezném le) elveszítsen, még önön magát is. Szerintem itt van a film igazi ereje. Ahogy átadják a fájdalmat és a veszteséget. Olyan emberi és tényleg zaklatott, amit kevés hasonló filmben láttam. Persze ez nem akkora teljesítmény, mert ennek a filmnek ez a központi motívuma. Csúnya lett volna ha pont ezt tolják el, de akkor is, nekem átjött. Ezt csak erősíti a zene, ami tényleg végig sötét, borús, és szomorú rock, olyan ismert előadóknak köszönhetően mint pl. a Drowning Pool, Amy Lee és a The Seether. Két fő karakter van ugye a filmben. A két fájdalmat átélt apa: Frank és Howard. Frank karaktere erős, átélhető, és folyamatosan részesei vagyunk annak, hogy válik egy "egyszerű" emberből egy megkeseredett de egyenes tartású igazságosztóvá.
A Megtorló figurája valahogyan olyan képregénykarakter, akivel igencsak mostohán bánt a filmtörténet. 1989 óta próbálják hűségesen vászonra adaptálni a történetét, de eddig nemigen arattak vele sikert. Három filmet élt meg eddig, de egyik se folytatása a másiknak, ahogyan Hulkot is, őt is folyton rebootolják, fogadni mernék hogy három éven belül jön egy következő újragondolása a sztorinak.
A legutóbbi próbálkozás sajnos hozzánk is már csak DVD-n került piacra 2009-ban, a 2004-es Thomas Jane-féle verzió azonban már nagyobb nézőszámra tett szert, és sokan szeretik, van egy-két rajongója, még akkor is, ha a kritikusok nem éltették úgy igazán. Én, személy szerint Jonathan Hensleigh változatát nagyon akartam szeretni, háromszor is próbálkoztam, de mind a három alkalommal csalódottan és dühösen keltem föl a fotelből. Jane az én szememben egy nyápic, anyámasszonykatonája Megtorló volt, akinek az volt a legdurvább húzása, hogy ide-oda rakosgatta a tűzcsapokat, mert olyan fondorlatosan egymásnak ugrasztotta az asszonyt és urát. Tényleg, utáltam azt a filmet, pedig potenciálisan remek, kézműves revansfilm, minden CGI-marhulás nélkül. De nem jött össze...
.jpg)
