Mike Leigh nem éppen jókedélyű, vidám filmjeiről híres, így a néző ne is várjon mást, ha meglátja egy filmnél az ő nevét. Talán a Hajrá boldogság (a film, amit sokan utálnak Sally Hawkins "tenyérbemászó és idegesítő" alakítása miatt, de én imádom akkor is) kivételnek számíthat, bár az is más, mint aminek az amerikai előzetesek beállítják (mivel az amcsi trailerek egy "egy-a-sok-közül romantikus komédiának állították be"). Legutóbbi filmje nem lóg ki a sorból, jelenleg tárgyalt alkotása is egy őszinte látlelet az emberi lélekről és a boldogságról, depresszióról, halálról és öregségről, évszakokkal érzékeltetve az idő múlását. Igen, ha azt gondolod, hogy ezek egyenként is kellőképpen tömény és komoly témák, akkor igazad van, de abban is van ám igazság, hogy az öreg piszkosul ért mindehhez, és mindig profinak bizonyul, ha erről van szó. Mellesleg teszi mindezt úgy, hogy itt-ott mosolyra is fakaszt minket. Azért azt mondom, nem hiába volt ennek a forgatókönyve Oscarra jelölve két éve. De azt is le kell szögeznem, ne várjon senki hollywood-i szabályrendszer szerinti cselekményfolyamot, mert az itt le van csupaszítva. Épp ezért tetszik. Nem közhelyekben gondolkozik, hanem annál sokkal mélyebbre ás.
Na de térjünk a lényegre:
A történet egy idős házaspár körül bonyolódik. Szó szerint körülöttük bonyolódik, mert míg ők élik harmonikus kis életüket, veteményeznek, főzőcskéznek és egyszerűen boldogok, addig a körülöttük lévő emberek, ismerőseik az élet súlyával vívódnak megállás nélkül. Akad egy csupaszív, túlsúlyos egyedülálló férfi, egy nulla életkedvvel rendelkező nő (bár ő csupán a film legelején van), és még sokan mások. Akárcsak egy "Szomorú emberek klubja", ahol ez a két kedves idős emberke az, aki csendes részvéttel és életvidámsággal próbálja meggyógyítani a beteg lelkeket:
Aránylag lazán összekapcsolódó, kvázi epizódokból áll ez a két órás dolgozat, hol vidámabb, hol tragikus a hangvétel, de valahogyan mindvégig áthatja egyfajta keserédes íz. Több helyen szomorú filmnek lehet nevezni, és igazunk is van. Szomorú, mert valódi emberi problémákkal találkozhatunk, amikkel akár majd nekünk is meggyűlhet a bajunk, de igyekszünk jó képet vágni hozzá. Melankolikus elmélkedés magáról az Életről. Hogyan dolgozzuk fel az idő múlását, és magát a halált? Konkrét választ ugyan a film nem ad, Leigh inkább csak felvet dolgokat, filozofál, kérdez, de sose válaszol. Nem befolyásolja a gondolkodásunkat, hanem csak illusztrál, és amikor a végén elsötétül a kép és következik a stáblista, a néző csak ül és bámul maga elé. Feloldásról, bármiféle megoldásról szó sincs, a befejezés csak jelképes értékű, nem lélegzünk fel, egészen nyugtalanító a zárás.
Azon kívül abszolút emberi film. Az öregapós cselekménytempó ellenére a dolgozat nem válik egy percre se unalmassá, mert a precízen megírt dialógusok frissen tartják a művet, az azokat előadó színészek pedig egytől-egyig brilíroznak. Kezdve Jim Broadbent-tel, aztán a feleségét játszó Ruth Sheen is tündököl, muszáj szeretni őket.
A leghálásabb szerep azonban a mániás depressziós, alkoholista és harsány természetű Mary-t megformáló Lesley Manville-é, akinek a játéka egész egyszerűen fenomenális. Fenomenális úgy, hogy valahogy mégse emelkedik ki a filmből, hanem belesimul. Zseniális, mert természetes, autentikusnak hat. És zseniális, mert az ember egy egész érzelmi skálán végigmozog a film végéig ami őt illeti. Egyszer szimpatikus, máskor idegsítő, egyszer vicces, aztán szánalmas, legvégül pedig már sajnáljuk őt. Lenyűgözött tényleg, így visszagondolva. De persze hasonló vonatkozik a többi színészre is, de nem szeretnék mindenkire külön-külön kitérni.
Leigh ezúttal se nyúlt tehát mellé. Finom humorral és kiváló érzékkel megalkotott filmje talán igényel türelmet a pörgősebb filmekhez szokott nézőktől, viszont engem mindenképpen megragadott az őszinte hangvételével. Erős, elgondolkodtató alkotás. Ajánlom mindenkinek, de tényleg.
