A Megtorló figurája valahogyan olyan képregénykarakter, akivel igencsak mostohán bánt a filmtörténet. 1989 óta próbálják hűségesen vászonra adaptálni a történetét, de eddig nemigen arattak vele sikert. Három filmet élt meg eddig, de egyik se folytatása a másiknak, ahogyan Hulkot is, őt is folyton rebootolják, fogadni mernék hogy három éven belül jön egy következő újragondolása a sztorinak.

A legutóbbi próbálkozás sajnos hozzánk is már csak DVD-n került piacra 2009-ban, a 2004-es Thomas Jane-féle verzió azonban már nagyobb nézőszámra tett szert, és sokan szeretik, van egy-két rajongója, még akkor is, ha a kritikusok nem éltették úgy igazán. Én, személy szerint Jonathan Hensleigh változatát nagyon akartam szeretni, háromszor is próbálkoztam, de mind a három alkalommal csalódottan és dühösen keltem föl a fotelből. Jane az én szememben egy nyápic, anyámasszonykatonája Megtorló volt, akinek az volt a legdurvább húzása, hogy ide-oda rakosgatta a tűzcsapokat, mert olyan fondorlatosan egymásnak ugrasztotta az asszonyt és urát. Tényleg, utáltam azt a filmet, pedig potenciálisan remek, kézműves revansfilm, minden CGI-marhulás nélkül. De nem jött össze...

Ellenben!



Ahogyan azt a cím sugallja, én most nem Hensleigh mozijáról szándékozok írni, hanem inkább a '89-es Mark Goldblatt-filmről, amit az idő pora jótékonyan betakart, és amire már inkább csak azok emlékeznek, illetve azok szeretik, akik rajonganak a "cheesy", B-kategóriás akciófilmekért, és nem utolsó sorban Dolph Lundgrenért. Elmondom hát mi a helyzet. Lehet, hogy emiatt a kijelentésem miatt sokan hülyén fognak rám nézni és rámzúdítják a téglákat, de mégis kitartok amellett az állításom mellett, miszerint ez a változat sokkal jobb több szempontból is, mint az újabb. Nem csak szórakoztatóértéke magasabb ennek a produkciónak, de maga a szereplő is sokkal hitelesebb, arról nem is beszélve, hogy jobb akciófilm is.

Ebben az adaptációban nincs vacakolás Frank Castle bemutatásával, nincsen eredettörténet, csupán egy-két utalás van rá, egy kis flashback, amiből szépen tisztán kirajzolódik nekünk hogy mi történt vele, miért lett olyan amilyen. Másodszor, a történet egyszerű ugyan, de úgy vélem egy ilyen karakter nem is követel, nem igényel túlságosan bonyolult sztorit, pláne ha a nyolcvanas években vagyunk. Egyszerűen ott vannak a rosszak, a jók, és köztük Castle, valahol a szürkemezőben, teszi a dolgát, megöli azokat, akik rászolgáltak. Kifejezetten tetszett, hogy a fickót nem teljesen egydimenziósnak mutatják be (bár tudatában annak, hogy Dolph a főszereplő, sokan ebben a tévhitben vannak), valahogy sikerült őt úgy ábrázolni, mint aki tényleg nem feltétlenül jófiú, inkább Paul Kersey pepitában, néha már azt mondanám szociopata a lelkem. Ha ránézünk Lundgren arcára, belenézünk a szemébe, akkor ott van benne a karakter, ott van a düh és a kiúttalanság pokla, a fájdalom és a könyörtelenség. Ha Thomas Jane szemébe nézek, csak azt látom hogy mindjárt sír. Ez Lundgrennel nem fordulhat elő, az ő Castle-jét sokkal keményebb fából faragták, többek között ezért is szeretem jobban az ő alakítását. Plusz azért, mert Lundgren alapjában véve egy remek akciósztár.

Az akciókat ha megnézzük, sok újjal nem szolgálnak, viszont piszkosul szórakoztatóak. Kezdve a remek nyitószekvenciával, át a hajós tisztításon, egészen a nindzsákkal megfűszerezett fináléig (ha nindzsákat raknak egy filmbe, annak a szórakoztatóértéke egyből megugrik) van min szórakoznunk, a body count magas (talán nem Kommandó-mérték, de azért nem panaszkodhatunk), és tetejébe még kapunk egy Louis Gossett Jr.-t is, aki akkor is badass, ha pizzát eszik. Összességében hát itt is megkapjuk azt, amire vágyunk, és még egy picit többet is, a végére ugyanis betoldottak egy olyan jelenetet, ami kicsit meglepően hatott, egy kis pluszt ad a nézőnek. Gondolok itt arra, mikor - és itt most kis SPOILER következik - a kissrác fegyvert szorít Frankre, aki még bátorítja is őt, hogy húzza meg a ravaszt. Remek kis jelenet az, már csak ezért is elnyerte a tetszésemet. SPOILER VÉGE

Mit is lehetne még mondani? Nyilván, nem egy tökéletes film. Vannak apró hibái, de mégis iszonyatosan hatásos tud lenni, hála Lundgren alakításának, meg úgy általában azoknak a jeleneteknek, amik a föld alatti rejtekhelyén játszódnak, és a gondolatait halljuk. Én mondom, azok önmagában agyonverik a modern verziót. Guilty pleasure lenne hát a Punisher? Vagy egy sikeres adaptáció? Talán mindkét szekcióban megállja a helyét, de mindezek felett az tuti, hogy ez egy fasza kis akciófilm.