Alteregó. Egyetlen szó, mégis kérdések, asszociációk sorozatát indíthatja el az emberben, ha kellőképpen koncentrál. Hogyan reagálnál, ha találkoznál önmagaddal? Kérdésekkel bombáznád, meg sem tudnál szólalni, vagy kipróbálnád milyen koccintani magaddal? Ezt valószínűleg senki sem tudja megválaszolni, csak ha ott találná magát a helyzet kellős közepén...
Rhoda (Brit Marling), aki csillagásznak készül ,éppen hazafelé tart egy éjszakai buliról, amikor bemondják a rádióban, hogy felfedeztek az égbolton még egy bolygót, amelyen akár élet is lehet. A lány kitekint az ablakon és meg is történik a baleset: autója beleszalad John Burroughs (William Mapother) egyetemi tanár kocsijába, aki éppen családjával áll a zebránál. A férfi elveszíti feleségét, két gyermekét és kómába esik.
A történet négy évvel később folytatódik, Rhodát ekkor engedik ki a börtönből, de a múlt árnyai még mindig kísértik, nem tud szabadulni depressziójától és egy iskolában vállal takarítói állást. Egy nap azonban megpillantja John-t, és úgy érzi, mindenképpen segítenie kell neki, így elmegy hozzá, hogy ingyen takarítást vállaljon nála, mint egy cég alkalmazottja. A lány egyre közelebb kerül a férfihoz, aki kezd kilábalni a kezdeti nihilista állapotából. Rhodát azonban belül marcangolja a kérdés: vajon elmondja John-nak, hogy ő felelős szerettei haláláért, vagy magába fojtsa és megvárja amíg belül az érzés szénné égeti?
Bizonyára valami ilyesmi fogalmazódik meg az emberben ezeket a sorokat olvasva: Ez mind rendben, de mi van a másik Földdel, a történet fő elemével? Nos, mint kiderül az újonnan felfedezett bolygó a Föld 2 és mindenkinek van ott egy alteregója. Tulajdonképpen ennyit tudunk.
„Fogadod-e hogy vele
leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben,
gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ? -
Fogadom”
Szerelem. Eljegyzés.
Házasság. Majd ismételt harc a feleség odaadó, őszinte
szerelméért. Röviden ennyi a Fogadom. Egy kis romantika drámával
fűszerezve. Se több, se kevesebb. Valentin-napra időzítve... A
biztos kasszasiker első momentuma, és jelenesetben talán az
egyedüli is.
A történet nem lenne
rossz, de a tálalás hagy némi kívánnivalót maga után...
Ugyanis Michael Szucsy
rendezése kicsit döcögősre sikeredett. Az in medias res kezdés
nem rossz ötlet, de az unalmas, semmitmondó párbeszédek árnyalják
a képet – az egész film alatt. Viszont szerencsés a
szereplőválasztás – legalábbis a moziterem tinilány tömegét
elnézve mindenképp – hiszen Rachel McAdams(Paige) ésChanning Tatum
(Leo)
korántsem kezdők a szakmában. Olyan filmekkel a hátuk mögött
vágtak neki a Fogadom forgatásának, mint azÉbredj velünk, Sherlock Holmes 2. - Árnyjáték, Az időutazó
felesége,
illetve A
bűn hálójában, Step Up,
vagy a Kedves
John!.
Nagyjából, hellyel-közzel tisztességgel el is végzik munkájukat,
de akadnak mellényúlások is...
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... Így kezdődik egy eposz, egy egész univerzum, egy történet, mely George Lucas
elméjéből pattant ki. Az a történet, mely gyermekkorunkat, kamaszkorunkat és
még felnőttkorunkat is jelentősen meghatározta. Mindenki tudja, miről van szó. Mindenki látta/Mindenkinek látnia kell. És sokaknak az univerzum, ami keretet ad a történetnek teljesen a szívéhez
nőtt.
George Lucas már a 70-es évek elején megálmodta a Csillagok háborúját.
Aztán 1975-ben már elkezdte a szereplőválogatást és a forgatókönyv is majdnem végleges formában volt. Lucas egymillió dollár saját tőkével száll be a filmbe, ugyanis
nem hittek a film sikerében a 20th Century Fox-nál, ezért a stúdió szabad kezet adott a rendezőnek
(a siker kulcsa is talán ebben lelledzik). A Star Wars forgatása 1976. Március 22-én kezdődött el. 1977 márciusában John Williams a Londoni
Szimfónikus zenekarral felveszi a filmzenét.
Május 25-én debütált és napok alatt hatalmas siker lett. Készült egy dokumentumfilm, John Williams három Grammy-díjat kapott a zenéért, míg a 10
Oscarból 6 Oscart nyert el a film. A 20th Century Fox maga sem hitte, hogy Lucas "tündérmeséje" ennyire sikeres lesz, de be kellet látniuk, hogy tévedtek. Az emberek vevők voltak a történetre, sőt a mai napig azok, talán ez az egyik legsikeresebb film ami valaha született,
George Lucas különleges világot teremtett meg 35 évvel ezelőtt. Miről is szól maga a világhírű űreposz, amely világhírű lett?
A horror műfaj kicsit olyan, mint a tejbegríz. Van aki szereti, van aki nem, van aki már kinőtt belőle, akivel csak megakarták etetni és olyan is akad aki allergiás rá. Köze azonban mindenkinek volt hozzá valamikor. Tizenéves korunkban a szülői tilalom késztetett rá, hogy mikor az ősök már alszanak sunyiban megnézzünk valami jó kis rémisztgetőst, esetleg elvigyük rá barátunkat/barátnőnket egy kis odabújós tapi reményében. Sajnos, mivel ezt rengeteg rendező tudja, kifutószalagon érkeznek hozzánk a horrorok melyek egyre gyengébb minőségűek (kivételek szerencsére vannak).
Ezt a filmet én valójában csak Guillermo Del Toro produceri támogatása miatt néztem meg. Úgy voltam vele, hogy amiben benne van a keze, az már olyan vészes nem lehet. Tévedni emberi dolog...
Kim (Katie Holmes) és Alex (Guy Pearce) elvállalják egy ódon, kastély jellegű ház restaurálását és annak készenlétéig be is költöznek. Hozzájuk kerül Alex előző kapcsolatából származó kislánya Sally (Bailee Madison), akit a jó mami valamilyen okból véglegesen átruház apukára. Nem túl vígan telnek az unalmasabbnál unalmasabb napok ( a film első negyven!!! percéig szinte semmi nem történik), Alex nem nagyon tud lányával mit kezdeni, Kim próbál jó mostoha lenni, Sally pedig sanyarú során hisztizik magában.
Egy verőfényes napon Sally felfedez egy lezárt, romos pincét. A ház szolgálójának heves tiltakozása ellenére a család felnyittatja azt és... nem is talál semmi érdekeset. Sally azonban, ahogy egy kíváncsi kishölgyhöz illik, ismét lemegy a pincébe ahol a sötétből hangokat hall, akik folyamatosan játszani hívják és közlik vele, hogy már régen csak őt várták. A hangok először barátságosak, majd egyre agresszívabbak lesznek, Sally pedig szépen lassan rettegni kezd tőlük. Bármit tesz, apja nem hisz neki, egyetlen támasza a "gonosz mostoha" Kim lehet.
A film, a hátborzongató trailer ellenére szerintem csöppet sem félelmetes. A feléig valóban nem nagyon van cselekmény, utána pedig valamiféle röhejes komédiába megy át. Furcsa patkány-majom szerű fogtündér lények jelennek meg, akik bár apróak nyilvánvalóan sokkal eszesebbek mint a szereplőink. Jó, értem én, hogy a legtöbb horror hősei helyenként butácskák, mert ugyebár fel kell szaladniuk az emeletre meg eldobni a fegyverüket, hogy a gyilkos rémlénynek legyen kit megölnie, de ez azért már túlzás. A karakterek konkrétan primitívek sajnos. Csattanóra vagy magyarázatra ne számítsunk, van erre valami "veszett fejsze nyele próbálkozás", de az igencsak gyengécskére sikeredett.
Katie Holmes-nak (A fülke, Rossz álmok) sikerült alulmúlnia önmagát. Nem tudom, hogy Tom Cruise tiltotta le a hiteles játékról vagy sem, de az tény, hogy szinte végig semmilyen érzelmet nem sikerült előcsalnia önmagából. Guy Pearce ( A király beszéde) ebben az alkotásban szóra sem érdemes. A Sally-t alakító Bailee Madison (Kellékfeleség), pedig volt már jobb is máshol. Tudom, hogy minden gyermek szép meg aranyos, de neki ebben a filmben mégis sikerült elég irritálónak lennie.
A rendező Troy Nixey felett azért még nem törnék pálcát, hiszen ez az első egész estés filmje. A Don't Be Afraid of the Dark-ot a kritika és a nézősereg is vegyes érdeklődéssel fogadta. A horror még paródiaként sem állja meg a helyét, senkinek nem ajánlom.
Az elmúlt években kétségtelenül sok hatásos film érkezett, nem Amerikából, elég ha csak a tavalyi év dán és iráni filmjeire gondolunk, de most egy picit visszább megyünk az időben és 2010 egyik legerősebb filmjével, a Felperzselt földdel fogunk foglalkozni, egyenesen Kanadából.
Nem egy pozitív történettel van dolgunk előre szólok. Nawal halála után megkéri két gyermekét, Jeannet és Simont, hogy tegyenek eleget végrendeletének, aminek értelmében keressék fel eddig nem ismert bátyjukat és halottnak vélt apjukat. Miután ezt megtették, érteni fogják a(z anya) cselekedeteit és hozzájuthatnak egy levélhez, amit külön nekik írt Nawal. Kénytelenek hát elutazni a Közel-Keletre, hogy neki kezdjenek a nyomozásnak. A történet két idősíkban játszódik: Az egyikben a gyerekek nyomozását, a másikban Nawal történetét mesélik. Fantasztikusan van felépítve és működőképes ez a dolog. Egy picit mindig többet tudunk meg előre, mint a két gyerek és ez egy nagyon profi dolog. A szemünk előtt bontakoznak ki a rejtélyek és előre érezzük és sejtjük a Simon-ék reakcióját.
A rendező – Denis Villeneuve – nagyon sok és mély mondanivalót pakolt a filmjébe, a muszlimok és keresztények vallási és erkölcsi kérdésein át, Libanon és a nacionalista front legsötétebb és legkegyetlenebb időszakát is beleértve. Ennek egyébként, az anya szempontjából fontos és komoly kivetülése van a rejtélyre is, amit természetesen most nem írnék le, de láthatóan nem rendelték alá a filmnek, igyekeztek kerülni a hatásvadász és modoros elemeket. Hihetetlenül emlékezetes módon mutatja be, hogy esik darabjaira egy élet, egy – egy döntés milyen jelentőséggel bír (amiről sokszor nem is magunk döntünk) és hogy mennyire megváltoztatja az embert a háború, a szeretet és a megbocsájtás. Azt hiszem nem kell túlmagyarázni, hogy ezek a kérdések mindig érdekesek, itt viszont olyan acél kemény módon van bemutatva és levezetve a dolog két órán át, hogy talán erre csak a legnagyobbak képesek. Nem várja el a rendező, hogy megértsünk mindent, nem is szeretne befolyásolni, csak elmesél egy történetet. A fényképezés egyébként elsőrangú, mind a statikusok, mind a mozgásos képek. Némelyik látvány akár örökre is a retinánkba éghet, sőt nekem bele is égett néhány. A zenék hiánya viszont kicsit fájó pont (kivéve az elején a Radiohead dala, amit azóta is minden nap meghallgatok, vagyis megnézek a filmmel együtt), de talán így még hidegebb lett az egész. A leírtak ellenére, azt gondolom, hogy nem ennyire tökéletes a film. Az eleje egy picit vontatott. Sajnálatos tény, hogy anya és a gyerekek valamint a fiú – lány testvér kapcsolatból vajmi keveset tudunk, holott ez az ő történetük is, mégis csak a film utolsó harmadába engedik össze őket. A rendező annyira nagyon megakarta mutatni, hogy ez egy végtelenül rejtélyes és szövevényes történet, hogy pont emiatt nem üt már akkorát a vége, mint kellene. Állandóan sulykolja, hogy „de majd lepődjetek meg lécci”! Kár volt. Mindenesetre egy figyelemreméltó alkotás, amit csak ajánlani tudok mindenkinek megnézésre. Azért a végén mindenkinek lesz pár gondolkodós perce.
Spielberg az elmúlt jónéhány évben képtelen volt engem levenni a
lábamról. Hiába nyúlt sokat ígérő science-fiction témához
(Különvélemény, A.I.) vagy tért vissza Indiana Jones karakteréhez
(Indiana Jones és a...), a katarzis elmaradt. Hiába a sok jó ötlete,
hiába tudja valóban élettel megtölteni a képeket, gyönyörű, jól
beállított szcénákat produkálni, valamit félúton a karrierje során
elvesztett és nem nagyon tudta azóta visszaszerezni. Pedig látszólag
mindig megvan minden a későbbi filmjeiben is, és mégis hibádzik valami.
Vagy pedig szimplán a stílusa az, ami néha kivágja nálam a biztosítékot.
Legújabb
filmjének előzetese kvázi beígérte azt, hogy a jó öreg Steven
visszatért a nagyszabású, jó kiállású eposzok készítéséhez.
Szélesvászon, magasztos zene, naplemente, harc, verejték, becsület,
dicsőség...Stb. Néztem a trailert és az volt az érzésem, hogy Spielberg
végre visszatért és formában lesz, megint ad valamit a filmvilágnak,
amit évek múltán is előveszünk és könnyes szemekkel nézzük végig
huszadik alkalommal is. Na persze sejthettem volna, hogy valami bűzlik
Dániában. A helyzet az, hogy rég voltam ennyire szétszakítva egy film
által. Tegnap a mozit enyhén frusztrálva és kissé csalódottan hagytam
el, mert itt bizony sok minden nem stimmel és nem hinném hogy teljes
mértékben velem volna a gond. Úgy ültem be, hogy akartam szeretni és
őszintén szólva sokszor sikerült is belemerülnöm ebbe a cukormázas
világba. Ugyanakkor nem egyszer szerettem volna fejjel beleborulni a
popcornos zacskóba, mert a Hadak útján nincs híján a jó öreg spielberg-i
szentimentalizmusnak. Ha ez még nem volna elég, sajnos gyakran lapossá
válik. Két és fél óra nem feltétlen sok idő, ha jól van elosztva, itt
viszont totálisan el lettek tévesztve az arányok.
Igaz ami igaz, a
történet és maga a koncepció egészen érdekes (vagy totálisan
érdektelen, nézőpont kérdése az egész): egy ló, akinek a neve Joey,
gyakorlatilag végiggázol az I. világháború poklában. Összebarátkozik egy
angol sráccal aki felneveli őt, majd a háború kezdetekor szétszakadnak.
Az angoloktól átkerül a németekhez, onnan egy francia kislányhoz, és
minden kínt átél, mire újra visszakerül a sráchoz, hogy aztán happy
end-del zárjuk le a napot. Szerintem nem túl nagy spoiler, ha elárulom
hogy happy end van a végén, tekintve, hogy Spielberg-filmről van szó.
Ezt már megszokhattuk a "mester"-től, hogy szereti a filmjeire kvázi
ráerőltetni a boldog végkifejletet, többek között ezért is szoktam az
elmúlt jópár évben készült filmjeitől gutaütést kapni.
A gond ott
van leginkább, hogy meglehetősen túl van nyújtva a dolgozat és bizony
belekerült nem egy, hanem több üresjárat is, és tényleg sokszor
vontatottá és unalmassá válik az amúgy csodaszépen fényképezett alkotás.
Igen, újból Janus Kaminski áll a kamerák mögött, aki itt szeret
eljátszani a plánokkal, nagytotálokkal és úgy mindennel ami a
nagyszabású műveket jellemzi. Igazi eposzt kívántak együtt letenni az
asztalra, mégis hiányzik egy csomó minden. Potenciálisan egy
zsebkendő-áztató cuccal van dolgunk, ámbár talán velem van a baj, hogy
egyszer sem éreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, nem támadt
kedvem sírni. Talán a kőszívűségem az oka vagy pedig Spielberg valóban
elnézett valamit. Személy szerint az utóbbira tippelek.
A
színészekkel úgy nagy általánosságban nincs túl nagy gond, igaz a
főszereplő srác néha idegesítő a folytonos "mindjárt sírok"-tekintetével
és hanghordozásával. Tom Hiddlestone jó volt, Toby Kebell is, nem lehet
igazán panaszra okunk de senki nem kiemelkedő. Talán Emily Watson az,
ha jobban belegondolok. Az akciók is remekbeszabottak, grandiózus
kivitelezettségűek, és van néhány olyan jelenet, ami tényleg arra
készteti a nézőt hogy előre dőljön a székében és konkrétan rászegeződjön
a tekintete a vászonra, de ez mégse elég. Nem elég, mert a úgy éreztem
hogy a játékidő többségében kedvenc rendezőnk inkább erőlködött mintsem
kreatívkodott volna, szellemessége is jobbára elhagyta őt (hát mi a
helyzet azzal a libával? de komolyan. miért van ott a filmben?), néha
azt éreztem hogy egy Disney-produkciót nézek. Nincs baj egyébiránt a
Disney-vel, nem kívánom szapulni.
Még mindig kettészakítva érzem
magam a film által. Egyrészt jó, mert bírtam hogy nem erőltettek bele
felesleges romantikus szálat és tényleg a LÓ volt a főszereplő (habár
nem mindig tudtam teljes egészében azonosulni vele, lehet azért nem
bőgtem). Szóval egy pont oda. A zene is szép. Még egy pont. Az operatőri
munka kiemelendő. Oké, újabb pont. A "szabadítsuk ki a lovat"-jelenet
zseniális. Az is plusz két pont, hogy Joey-t nem egy patriótának írták
meg, mert szépen összehaverkodik a németekkel, az angolokkal, a
franciákkal (apropó, a francia fejezet is elnyerte tetszésemet).
Mindazonáltal úgy gondolom inkább vagyok negatív (vagy inkább közepesen
pozitív) véleménnyel mint jó véleménnyel. Nem rossz, de nem is túl jó.
Szentimentális a végletekig, optimista és ez így szuper meg minden, de
Steven Spielberg-nek össze kéne lassan szednie magát, készítenie kellene
egy újabb olyan filmet ami inspiráló hatással van a nézőre, és amitől
az embernek egyből kedve támad filmet készíteni a saját udvarán.
"Az élet olyan mint egy doboz bonbon. Az ember sosem tudhatja mit vesz belőle." Forrest Gumpnak azonban azthiszem, a legtöbb fajta és ízvilágú bonbont sikerült a dobozból kivenni. Együtt lakik Elvissel, aki tőle tanulja különleges táncát, az Egyesült Államok elnökei közül pedig többel is találkozik. Részt vesz a "Shit happens" matrica kialakításában, ötelet ad a "Smiley face" logó alkotójának és betársul az Apple-be. Volt már ping-pong bajnok, futball sztár, rákász hajó kapitány. Szóval a 20. század második felének összes fontos eseményén jelen van, méghozzá úgy, hogy IQ hányadosa mindössze 75.
Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe trilógia), Tom Hanks páratlan alakításával karöltve igazi klasszikust vitt vászonra. A film Winston Groom regénye alapján készült.
A történet főhőse az enyhén értelmi csökkent Forrest (Tom Hanks). Forrestnek nincs könnyű élete. Szellemi fogyatékossága és gerincproblémái miatt már gyermek korától ki van közösítve. Rendes iskolába csak szerető édesanyja az igazgatónál való "közreműködésével " veszik fel .A sulis évek alatt egyetlen barátja akad csupán, a nehéz sorsú Jenny. Forrest és Jenny élete párhuzamosan halad egymás mellett a főiskola után is. Forrest részt vesz a vietnámi háborúban, Jenny hippiként tüntet. Forrest útja során szert tesz egy-két igaz barátra (Bubba és Dan hadnagy), míg Jenny a "normális" lány csupán talmi barátokat szerez. Forrest sikeresen végzi tanulmányait, míg a nála a társadalmi normák által jobban elfogadott Jenny végigdrogozza Amerikát és az iskolát sem fejezi be. Kettejük furcsa, szerelembe hajló kapcsolata mégis töretlen. Barátságuk, "mint a borsó meg a héja", sosem szakadnak el végleg egymástól.
Ez a film egy fiú életét mutatja be, aki kicsit más, mégis sokszor emberibb azoknál akiket a közszemlélet normálisnak tart. Forrestnek nincsenek előítéletei, nem akar senkit megváltoztatni vagy megtéríteni, nemes egyszerűséggel követi álmait, ragaszkodik hozzájuk. Kérdés nélkül fogad el dolgokat, bámulatra méltó kitartással teljesít minden rászabott feladatot, de sosem felejt el ember maradni. Nem vágyik hírnévre vagy dicsőségre, megejtő ártatlansággal kezeli az ilyen szituációkat is (mint például mikor a háború ellenes tüntetésen beszédet mond). Tudja magáról, hogy más mint a többiek, de sosem kovácsol ebből előnyt, a számára kirótt lehetőségekből próbálja a legjobbat kihozni.
Robert Zemeckis nívós színészgárdát mozgatott meg a mozi sikere érdekében. Kapunk Gary Sinise-t (Apollo 13), mint lábát vesztett vietnámi hőst, Mykelti Williamson-t , mint elálló ajkú bajtársat. Jenny szerepében a káprázatosan szép Robin Wright, a "mama aki, mindig aztmondja" Sally Field (A lányomnélkül soha) és persze Tom Hanks ( A számkivetett, Angyalok és Démonok), mint a főszereplő Forrest. Mindenki sziporkázik, mindenki odaillik. Tom Hanks élete legjobb játékát nyújtja (bár elkell ismerni a Philadelphia is ütött rendesen), ha lett volna díj, amit nem kapott meg vagy lehetne még adni neki, én adnám is rögtön.
A stáb egyszerűen mindenre odafigyelt. Kezdve attól, hogy mindig az adott kor zenéje szól egészen a vizuális effektusok pontos, precíz kivitelezéséig, aminek köszönhetően szinte élethűen láthatjuk Forrestet John Lennonnal vagy Kennedyvel.
A film eredeti nyelven, de magyar szinkronnal is élvezetes. Híres mondatai az elmúlt évek alatt kishazánkban is szállóigévé váltak.
A Forrest Gump 95-ben 6 Oscar díjat kapott köztük a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv és a legjobb színész díját. Ezzel abban az évben lekörözte az IMDB jelen pillanatban is első helyezettjét, a Remény rabjait. A filmet nem kell ajánlani, azthiszem már rengetegen látták és szerették meg. Ha még nem találkoztál vele sürgősen nézd meg!
A hetvenes évek végén elharapódzott slasher-hullámnak köszönhetően (úgy kb. a Péntek 13 után, bár igazából talán a Black Christmast tekinthetjük elsőnek a sorban) több édes-gyermeke és mostohagyermeke egyaránt született a zsánernek. Gyorsan készültek és kevés pénzből össze lehetett őket hozni, maga a formula is meglehetősen egyszerű volt: végy néhány fiatal fiút és lányt, majd módszeresen, szépen sorjában gyilkoltasd le őket egy rejtélyes alakkal. Természetesen a végére pedig hagyj meg egy túlélő embert, általában lányt. A gyilkosságok legyenek kreatívan kivitelezettek, leginkább véresek és enyhén szadisták. Egyszerű a képlet, és ennek köszönhetően nem is egy klasszikusa, univerzálisan szeretett példánya akad a műfajnak.
A Sleepaway Camp egy kislányról és a testvéréről szól, akik elmennek nyáron egy hétre táborozni valamilyen tóhoz. A kislány borzasztóan félénk és visszahúzódó természete révén folytonos piszkálódásoknak van kitéve, ebből kifolyólag pedig hamarosan gyilkosságsorozat veszi kezdetét. Aki csak egy rossz szót is mer szólni a lányhoz, másnapra egészen biztosan elhalálozik, lehetőleg úgy, hogy az balesetnek látszódjék.
Namármost, igen érdekes szerzet ez a film. Egyrészről szépen beilleszkedik a hasonló témájú slasher-filmek közé, másrészről viszont igyekezett újítani a jól bevált formulán. Bizonyos stílusjegyek ugyan megtalálhatók, de sok tekintetben megváltoztatva jelennek meg. A gyilkos kiléte itt is rejtély, egészen a végéig nem vagyunk tisztában azzal, hogy ki is a tettes valójában, habár erre a film - vagy direkt vagy a forgatókönyv fogyatékosságból adódóan - nem csinál "akkora" dolgot, maximum kettő potenciális gyanúsítottat tudunk végig előállítani, többet nem. Ettől függetlenül persze a rejtély az rejtély.
A másik furcsa változtatás a jól bevált szabályokon, az maga a közeg. A szereplők jóval fiatalabbak, mint ahogyan azt megszoktuk egy ilyen és ehhez hasonló alkotásban, tehát a szexualitás és a petting itt még maximum említés szintjén van jelen, vagy csak úgy ott van a levegőben. Ahogyan a szexualitás nullára lett redukálva, úgy az erőszakot is minimumra vették. Egy kaszabolós horrorban ugye általában az egyik legizgalmasabb rész mindig az, hogy a gyilkos miként mészárolja le egyes áldozatait, itt azonban ezek a jelenetek nem teljesen ütnek, nyomába se érnek Jason bozótvágós hentelésének, ámbár lehet csak én vagyok túlságosan finnyás. Mindenesetre a gore-faktor nagyon alacsonyan mozog.
Ami még rettentő érdekes dolog ebben a filmben, az a befejezés. A konklúzió. Megmondom őszintén, kíváncsian vártam a végét, mert olvastam sok helyen, hogy van valami csattanó, de nem tudom igazán, hogy mit is gondoljak róla. Egyfelől kész röhej, másfelől valóban meglepő és némileg "sokkoló" is, értékelem, hogy behoztak egy ilyen témát, még ha csak így felszínen, érintőlegesen is, de vitt egy kis újdonságot az egészbe. Gyakorlatilag a röhejesség és a sokkolás határfokán mozog a finálé, de azt hiszem nem pejoratív értelemben értem, így pár nappal a film megtekintése után képes vagyok jobban értékelni.
Összességében nem egy olthatatlan klasszikus ez, viszont kellően szórakoztató tud lenni, a végéről pedig mindenkinek megvan/meglesz a véleménye biztos. De láttam jobbat is, az tény.
Vallás, misztikum, mágia, némi tudathasadással fűszerezve, mely így együttesen felvet jó pár kérdést a publikumban. Lakozhat több ember egy testben? Vagy netán lehet több személyisége egy embernek? Milyen következményekkel járhat, ha nem tudjuk mit tettünk, és mi történt velünk néhány perccel ezelőtt? Michael Cooney Végső menedék-ében példát láthatunk a kérdéskör vizsgálatára.
Az amerikai horror alapvetően egy súlyos, többszörös személyiségzavarral küzdő férfi életét tárja elénk, aki a történet előrehaladtával egyre komolyabb veszélyt jelent környezetére, illetve pszichológusára egyaránt. A páciens, Adam/David/Wesley (Jonathan Rhys Meyers) helyes kezelése fejtörést okoz még az olyan sokat tapasztalt orvosok számára is, mint Dr. Harding (Jeffrey DeMunn), vagy annak lánya, Cara Harding (Julianne Moore).
Cara mindent megtesz betege gyógyulása érdekében, keres-kutat annak sötét múltjában, és amolyan magándetektívként próbálja felgöngyölíteni a szálakat, ám minél közelebb kerül hozzá Adam, annál veszélyesebbé válik az egész Harding család életére nézve.
A Shelter izgalomban tart. A majd' két óra során szinte egy másodpercre sem engedi lankadni figyelmünket. Mindezt olyan hatásokkal éri el, hogy Adam-et egyik pillanatról a másikra teljesen más személyiségjegyekkel ruházzák fel a rendezők (Björn Stein, Mans Marlind) és az író. További jó példa még erre, Adam/David/Wesley emlékképei, amolyan emlékfoszlányai, amint valami ismerős helyzetbe, vagy helyszínre kerül.
Az alapötlet kicsit hasonlít Billy Milligan életére, melyet Daniel Keyes vetett papírra. Bár neki többszörösen hasadt volt a tudata, és az amerikai bíróság nem tudta eldönteni – több évnyi vizsgálat után sem –, hogy a bűncselekményeket Billy követte-e el, vagy a benne lakozó többi személyiség egyike...
A történet jó, ámde a Shelter-t mégis a két főszereplő teszi emlékezetessé. Tehát, remekül sikerült a szereplőválogatás. Jonathan Rhys Meyers már a Woody Allen Match Point-jában megcsillogtatta drámai képességeit, melyet jelen alkotás során is bőven kamatoztat. Adam szerepében megborzongat, és már-már félelemben is tart. Julianne Moore pedig egyszerre hiteles a vásznon, mint anya, és mint orvos. Az egyedül álló férfi, és a Chloe – A kísértés iskolája után ideális folytatás volt számára a Végső menedék. De ne feledkezzünk meg Jeffrey DeMunn (A köd, Cayman Went), és Adam édesanyját, Mrs. Bernburg-ot alakító Frances Conroy (Miért éppen Minnesota?,The Wicker Man) érdemeiről sem, hiszen ők is színészi játékukkal, és élettapasztalatukkal szintúgy rengeteget emelnek a mű színvonalán.
Összességében egy jó filmről van szó, mely egy erős alapsztorira építkezik kiváló színészi teljesítményekkel. Ajánlom mindazoknak, akik „szeretnek” félni, pszichológiai témákban tájékozottnak lenni, illetőleg valamely főszereplő elkötelezett hívei.
Shelter Előzetes:
Eljött a csoda, a 146 percnyi befejező epizód, most
viszont fel kell állnunk az asztaltól, és belátnunk: nem lesz több Star
Wars epizód a pentalógia ezzel
teljessé vált. 1977. május 25-én az Egy Új Remény (A New Hope) c. film
szülte a "blockbuster" kifejezést, és akkor egy mára hihetetlen karriert
befutott legendát indított el, amelyet azóta számtalan videojáték,
könyv- és képregény feldolgozás vett alapul, amelynek szövegkönyveit
bezsongott rajongók fújják kívülről, és amely örökre beivódott a
filmkultúrába, amiről mindenki véleményt alkot, szeret vagy utál. Egy
biztos: a szakállas mesélő hat részből összeálló űreposza a klasszikus
mitológia elemeiből építkezik, újrateremtve, a modern korba átmentve
olyan problémákat, amik az embert mindig is foglalkoztatták. A jó és a
rossz kiapadhatatlan küzdelmét láttatja galaktikus, hipermodern köntösbe
öltöztetve, lélegzetelállító speciális effektusokkal, jellegzetes
hangulattal. Még az olykor megmosolyogtatóan gyermetegre sikeredett első rész, a még mindig kiforratlan második rész sem tudta kitörölni a hű
rajongók emlékezetéből a régi időket, dicsőített mítoszuk fénykorát.
Lehet, hogy a fénykor visszatért? Ismét divat lett a Star Wars hála a múlthéten bemutatott 1. rész 3D-s verziójának. Anakin Skywalker-ből (Hayden Christensen) Darth Vader-ré válik. Ennek köszönhetően történet, a Saga megint tarol, feleleveníti a mítoszt, hosszú idő után ismét, mint egy
messziről hazatérő, tékozló fiút. Bizony, a tékozló Jedi hazatért! A
nagy trónfosztótól mindenki azt várta (várja), hogy teljes egészében
feledtesse előttünk a Baljós Árnyak és A klónok támadása minden
szarvashibáját, a cselekmény bugyutaságát, a karakterek felszínességét,
az újkori mítosz fájó gyönge pontjait. Vártuk, vártuk, és itt van.
George Lucas a mélyvízbe dobta újabb "teremtményét", a kamerák idén
forogtak utoljára, fussunk hát neki a befejező felvonásnak!
Sokak szerint már Steven Spielberg sem a régi, de én nem osztom ezt a nézetet, mert a TinTin kalandja egy remekül sikerült látványos és izgalmas animációs produkció. Igaz meglehetősen gyermeteg stílus képvisel a film és talán a műfaj sokkal jobban áll TinTin-nek, mint egy élőszereplős verzió lehetet volna. A történet kicsit Indiana Jones szagú, de szerintem ezzel sincs probléma. Kronológiailag persze Hergé legendás riportere, jóval megelőzte a Harrison Ford által alakított figurát. Bizakodó voltam, amikor hallottam, hogy Steven Spielberg – a másik
nagyágyúval és TinTin rajongó Peter Jacksonnal a produceri székben –
vászonra viszi a történetet (pontosabban négyet: Az aranyollós rák, A
titokzatos csillag, Az Unikornis titka, A Vörös Rackham kincse).
A belga képregényhős TinTin élete fenekestül felfordul, miután megvásárolja a híres hajó, az Unikornis modelljét. Egy rejtélyes idegen mindenáron megakarja szerezni a hajót és az azt körülvevő titkokat. Hősünk kalandjai során bele botlik a részeges Haddock kapitányba, aki földön, vízen, levegőben éppúgy segítségére van, mint amennyire hátráltatja. Sajnos azonban a történetre jellemző gyermeteg stílust áthatja az egész filmet. A stáb rendelkezésére olyan forgatókönyvíró zsenik álltak, mint Steven Moffat (Sherlock), Edgar Wright (Scott Pilgrim), vagy Joe Cornish (Idegen Arcok). A képregény iránti túlzott tisztelet, már a film elején a néző arcába zúdul. Aki nem ismeri a képregényt vagy a régi meséket, annak megemlíteném, hogy a film elején megjelenő rajzokat még Hergé készítette és Spielbergék digitalizálták. A kreátorok ugyanis nem tettek mást, mint csináltak egy 107 perces TinTin epizódot. A film egyik hibája, hogy nem érezzük a hajsza súlyát, és annak fontosságát, ami annak is köszönhető, hogy Rackhamont a fő gonoszt leszámítva senki sem elég fenyegető. A hajó titkának nyitja sem elég érdekfeszítő. A főhős személye sem elég érdekfeszítő. Nyilván nem eszközölhettek nagy változásokat egy ilyen jelentős múlttal rendelkező karakteren, de TinTin nem elég izgalmas karakter és így nehéz izguljunk érte. TinTin túlontúl becsületes, egyenes és kevésnek éreztem azt a magyarázatot, hogy azért ennyire kíváncsi, mert újságíró. A filmből abszolút megmarad bennünk (a főhős kutyáján, Milun kívül) az Haddock kapitány. Igaz hajós kicsit komolytalanul viselkedik, de a részeges kapitány abszolút szerethetővé válik. A látvány valami elképesztően gyönyörű, az eddigi legszebb a műfajban, és ez annak fényében nem kis szó, hogy Spielbergnek ez az első motion capture (tehát a jeleneteket eredetileg színészekkel rögzített) mozija, míg egykori tanítványa Robert Zemeckis már hármat (Polár Expressz, Beowulf, Karácsonyi Ének) is készített, felemás minőségi eredménnyel. A tájak csodálatosak, pedig csak egyesekből és nullákból állnak, a szereplők mimikája pedig döbbenetesen élethű, csak a kinézetük juttatja eszünkbe, hogy ez csupán „rajzfilm”. Persze akkor most mindenkiben felmerülhet a kérdés: miért nem rendes filmre rögzítették? A válasz pont abban keresendő, amit eddig kritizáltam: a gyermeteg stílusban. Ez a film ugyanis nem működött volna élőszereplős filmként (a szuper intelligens foxterriert és a fizikai irrealitást nehéz lett volna komolyan venni), és ez kedvezett az olyan kíváló jeleneteknek, mint például a vágás nélküli madaras üldözés, valamint a film végi darus összecsapás, de a képregény stílusa is csak így tudott igazán érvényesülni.
Összességében egy lélegzetelállítóan szép, élvezetes és bizonyos fokig izgalmas film született, néhány szórakoztató karakterrel, de a gyermeteg stílus és néhány apró hiba végett inkább a fiatalabb korosztálynak fog tetszeni. A film bája, a rutinos filmkészítők tehetsége megmenti a produkciót a középszerűségtől, így egy könnyed délutáni kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel, és reményre ad okot, hogy a várhatóan Jackson rendezte második rész jobban sikerül majd.
Tintin kalandjai előzetes:
Egy leheletnyi Doktor House (amolyan Jamie Oliveres kifejezéssel élve), egy csipetnyi Guy Ritchie-féle Sherlock hangulat egy kis angol humorral meghintve és kész is egy zseniális sorozat.
Kissé rezignáltan ültem le elé, mert bár tetszett a Guy Ritchie-s Sherlock, nem tudta visszaadni azt a brillírozást, amit Jeremy Brett tett még annak idején. Volt még jónéhány harmatos próbálkozás, amiről nem is tudnék írni, mert elkapcsoltam és/vagy elaludtam közben. Az imdb-s 9-es pontozás viszont meggyőzőnek tűnt, így leültem elé, és 20 perc után magába szippantott, mint Charlie Sheen a ko...molyzenét.
Hála a jó égnek, a rendezők nem nyúltak semmi olyanhoz, hogy a főhős megrögzött Sherlock Holmes rajongó és ő is elkezd nyomozni a rejtélyek után, vagy hogy reinkarnálódott és most itt jár köztünk. Egyszerűen, mintha a jó öreg Sir Arthur Conan Doyle "életre" sem keltette volna a
XIX. század derekán, átültették a XXI. századba, és bepillantást nyerhetünk miként is nyomozna hősünk a jelenkori Londonban. Aki eleve szereti Angliát, Londont, nem lesz nehéz megszoknia, hogy nem egy amerikai nagyvárosban játszódik a történet. Mivel brit sorozatról van szó, végre elfeledkezhetünk az Egyesült Államokból áradó klisékről is: szokatlan vágásokkal, gyönyörű fényképezéssel és igazi "british" hangulattal találkozhatunk.
A legendás dedukció (valamiből valamire való, pusztán logikai alapon működő következtetés) pedig - ami mindig is a nyomozó védjegye volt, csak sokan elfelejtkeznek róla vagy gyengén oldják meg - itt méltó helyére kerül és olyan eszmefuttatásokat hallhatunk, hogy leesik az állunk. (Néha olyan sebesen, hogy vissza is kell tekerni, főleg ha valaki feliratosan nézi.) Bevallom, hogy eleinte nem volt túl szimpatikus a főszerepre választott Benedict Cumberbatch, kissé irritáló fejszerkezete ellenére (amelytől én már el tudtam vonatkoztatni a sorozat egyharmadánál) jól játssza a hideg, mindig mindent tudó, cinikus, egoista nyomozót, a végére pedig igazán meg is kedveli az ember
minden bunkósága ellenére. A szereplő kicsit Dr. House-ra hajaz: csak az érdekes, megoldhatatlannak tűnő esetek foglalkoztatják, csak a rejtély érdekli őket, totálisan antiszociálisak és magasról tesznek az emberekre, a társadalmi szabályokra. Természetesen nem mindenki kedveli ezeket a karaktereket, egyéni ízlés kérdése. Azonban vitathatatlan, hogy a mai világban valamiért az antihősök kezdik átvenni a hatalmat a sorozatokban és a filmekben, ami véleményem szerint nagyon is helyénvaló. A mindenüket feláldozó önzetlen hősök, akik maguk a megtestesült jóság, bátorság és szerénység kicsit sem emberiek. A legtöbb ember nem hordja kint az alsónadrágját és repül oda két lányhoz szétválasztani ha civakodnak.
A Dr. Watson-t alakító Martin Freeman remekül alakítja hős ellenpólusát és egyetlen barátját: emberi érzésekre alkalmas, helyén van a szíve, kissé szerencsétlen ugyanakkor szerethető szereplő.
A zseniális főellenségre, Moriarty-ra nagyon vártam, lehet épp ezért is okozott csalódást, ugyanis sem kinézetre, sem viselkedésre nem így képzeltem magam elé. Minden bizonnyal találhattak
volna Andrew Scott-nál alkalmasabb színészt is.
Meglepő volt, hogy ekkora hangsúlyt fektettek Sherlock bátyjára is, Mycroftra, Mark Gatiss azonban remekül átadja a karót nyelt, öccsét csak titokban féltő karaktert.
Kicsit tartottam tőle, hogy a második évad ellaposodik, netán nem lesznek olyan érdekesek a bűnesetek, azonban nem így történt. Az első évaddal magasra tették a lécet, a másodikkal talán még magasabbra... Igaz nagyon kevés részből áll egy évad (mindössze háromból), azonban ezek az epizódok másfél órásak, és bizony ez a négy és fél óra elég arra, hogy kellőképpen izgalmasak legyenek, ne (vagy csak pár percig) üljenek le, bizony többet ér, mint azok az amerikai sorozatok, ahol rétestésztaként nyújtják a cselekményt és szinte érezzük az izzadságszagot, annyira igyekeznek kitalálni valamit, hogy kihúzzák valahogy a huszonnegyedik részt is. Így a műsor hihetetlen potenciált kap, egyedi karakterekkel, zseniálisan megírt forgatókönyvvel. Üde színfolt a sok CSI, és egyéb nyomozós sorozatok világában, mindenképpen érdemes rááldozni azt a másfél órát... ( és úgyis jön a többi...)
Hawaii a boldogság, a buli és az örök nyár szigete. Mindenki így gondolja, így érzi ezt, kivéve aki ott lakik. Matt King (George Clooney) felesége egy csónakbaleset után kómába kerül. Sajnos állapota menthetetlen, a gépekről pár nap múlva le kell kapcsolni. Hogyan dolgozza fel ezt a széthulló félben lévő család? Mi történik ha a drága nejről kiderül, hogy nem is akkora szent, mint hittük? Szabad-e vádaskodnunk egy haldokló felett ? Vagy talán vádoljuk önmagunkat? Mennyit ér és egyáltalán mi is az a családi örökség? Ezeket a kérdéseket veti fel az Oscar díjas Alexander Payne filmje, mely néhol derűs, néhol borús, de mindenképpen figyelemre méltó. Az Utódokat két Golden Globe díjjal jutalmazták, de akár Oscar esélyes is lehet. A drámát a hazai mozik február 16.-ától tűzik műsorukra.
Matt King sosem volt mintaapa, rengeteg munkája mellett nem volt ideje arra hogy családjára kellő figyelmet fordítson. Miután felesége kórházba kerül, mindent megtesz azért, hogy ezeket pótolja, de lehet hogy már késő. Több-kevesebb sikerrel kapcsolatot próbál teremteni két lányával Alexendrával (Shailene Woodley) és Scottie-val (AmaraMiller) és bőszen látogatja vegetáló feleségét Elizabeth-t (Patricia Hastie). Mindeközben egy örökségül rámaradt ősi erdőség sorsáról is döntenie kell.
Idősebb lányától egy napon megtudja,hogy Elizabeth megcsalta őt. Matt a kezdeti őrjöngő kiborulás és üvöltözés után (melyet a tehetetlen, magáról nem tudó asszonykának zavar le) úgy dönt, megkeresi a csábítót. Fogalma sincs arról mit is akar tőle; kólára hívná vagy ellátná a baját, beszélgetne vagy kiabálna. A férfi megtalálásában segítségére van Alexandra és fura barátja Sid, aki állandóan idegesítő módon cseszegeti Matt-et, ugyanakkor mégis hatalmas igazságokra döbbenti rá. Utazásuk alatt átértékelődik a családi érték, az örökség, a szeretet és a barátság fogalma és mindnyájan rátalálnak valami fontosra, még ha ez a fontos talán nem is a szerető.
A film látványilag gyönyörű, ez nem meglepő elvégre Hawaii-ról beszélünk, de azért nagy köszönet az operatőrnek Phedon Papamichael-nek. Nem tolja a képünkbe Hawaii-t, finoman érzékelteti. Csöppet sem giccses, de megvan az a fílingje, hogy a helyre képzeljük magunkat.Nagyon eltalált. A „Somewhere Over The Rainbow” típusú zenék pedig csak felteszik a koronát a dologra.
A valóságszagú történetet a színészi játék karolja fel.
Clooney (A hatalom árnyékában) nagyon hiteles az apa szerepében új oldalát mutatja meg és egyáltalán nem áll szándékában lesöpörni a pályáról a többi színészt. A lányát játszó friss tehetségre Shailene Woodley-ra pedig érdemes odafigyelni, velem bármit eltudott hitetni.
Az Utódok humoros, szomorkás, megható és megkapó.Valóban áttudjuk érezni a szereplők helyzetét. Mentes a közhelyektől és a hatásvadászattól. Alexender Payne sikeresen vitte vászonra Kaui Hart Hemmings regényét. Egyszerű, de nagyszerű. Ajánlanám a kikapcsolódásra vágyóknak, de a "mély gondolkodóknak" is. Kellemes hétvégi elfoglaltság ez a keserédes komédia.
Selene már három része osztja a halált a lycanoknak, most itt a negyedik. Sablonos történet, kiszámítható fordulatok, sci-fi-be oltott középkori elegancia, hiteltelen vagy túljátszott érzelmek, kidolgozatlan karakterek, szemfájdító háromdimenziós akciójelenetek, csipet csapat a világ ellen: ez az Underworld 4.
Itt nincsenek csillámvámpírok, sem negédes szerelmi szálak. Persze a történetbe erőszakolt romantika minden jóravaló hollywoodi hiperprodukció alapeleme, itt azonban méz helyett vér csöpög mindenhonnan.
A klissé-címből már érezhető, hogy mi vár arra, aki bemerészkedik a ,,nevetségesen-tizennyolc karikás” mészárlásra (hentelésre, agyvelő-csobogásra, művérfürdőre, belezés-cirkuszra, futószallag-öldöklésre stb.). De mégis miben különbözik - vagy miben nem - ez a film a többi tízezer agyzsibasztó akció-alkotástól?
Az elején már említettem, hogy itt nincsenek vegetáriánus vámpírcsaládok. Ez azért érdekes, mert a mostani Underworld pont a Twilight-giccs ellenkultúrájaként kaszált nagy pénzeket (habár itt nem voltak sátorverő tinirajongók). A produkció (vagy inkább produktum?) ,,végigizgulása” előtt legalább tíz ember véleményét megkérdeztem arról, hogy mi az elképzelése a nemsokára kifutó vámpírműről. Ez persze nem egy reprezentatív felmérés, de a tíz moziba járó közül legalább nyolc azt mondta, hogy már csak azért is megnézi a filmet, hogy kigyógyulhasson az Alkonyat-fóbiából. Tényleg idáig kellett süllyednie az új Underworldnek? Úgy látszik igen. Gondoljunk csak arra az univerzumra, ami a maga idejében - ha nem is teljesen - egy új megközelítésben mutatta be a vámpír-vérfarkas világot. Az első két rész - és forgatókönyv előállítóként a harmadik - még Len Wiseman írói-rendezői munkáját méltatja. Ha maga a történet nem is különleges vagy magával ragadó, azért be kell, hogy valljuk: Wiseman egy komplett új világot teremtett. Az akkori produkciókban egészen máson volt a hangsúly, a karaktereken még volt valamennyi ,,hús”, nem csupán ,,öldöklőgépek” voltak. Sőt, lelkiismereti konfliktusokkal, valóság-szagú, nehezebb súlyú érzelmekkel is találkozhattunk (hűség, árulás, Rómeó és Júlia feelingű szerelem stb.) a lefejezések szüneteiben. Kate Beckinsale még úgy játszhatott, mint egy igazi színésznő. Végigmehetett a közhelyes jégkirálynő-hűséges szerető jellemfejlődési vonalon. Ez különleges ízt adott az egésznek, hiszen a szüleit elvesztő bosszúálló elcsépelt alakja egy nőben jelent meg. Selena így tette érdekessé a vágóhídi hangulatot.
Aztán jön Az ébredés, a közönség pedig kap egy Conan a barbárt. Egy ,,primitív ősnőt”, aki komikus hatást kelt amikor engedi, hogy ,,érzelmei” a ,,felszínre törjenek” (valójában nincs is felszín, vagy csak felszín van és az alatt nincs semmi). A kötelező emocionális szál olyan erőltetett, hogy az eredeti nyelven csak simán gáz, magyar szinkronnal viszont egyszerűen nevetséges (,,Hüpp, hüpp összetörték a szívemet”).
A kreatív, pontosan kidolgozott, szemfájdítóan mozgalmas akciójelenetek nem kárpótolnak azért, hogy valójában nincs történet, sem karakterek. Persze itt az olvasó felteheti a kérdést: ,,Hát ez meg miről beszél?” Erre csak azt válaszolhatom, hogy a másfél órás láncba fűzött mészáros munkát - egy bőrruhában rendkívül vonzó ,,hentes-nő” előadásában - nem nevezném történetnek. Még akkor sem, ha voltak benne olyan esemény-szálak, amiket már 5-10 perccel a mozivásznon való megjelenésük előtt kitaláltam (ehhez még tizennyolc évesnek sem kell lenni [egyébként én már betöltöttem, szóval legálisan voltam bent]).
Kate Beckinsale könnyen vette a ,,több száz ellenfél életét egyedül kioltom küldetést”, de mást sajnos - ezúttal - nem láthattunk tőle. Persze David szerepében (Theo James) feltűnt a ,,kötelező-macsó” is, Dr. Jacob Lane (Stephen Rea) pedig jól hozta az őrült professzor figuráját, de ennyi. Semmi kiemelkedő, semmi említésre méltó. Újra bebizonyosodott, hogy egy óra harminc perc tömör akció - bármilyen csodálatos is a kiontott belek folyamatos látványa - nem helyettesítheti az igazi történetet. Az Underworld negyedik része így sem az agyat nem köti le hosszú távon, nem is gyönyörködtet, de nem is tart feszültség alatt. A vámpírsztorik történetében különleges első két - és a némileg más úton haladó harmadik - rész persze nem veszít az értékéből a 2012-es ,,szenvedésmozi” után sem. Úgy látszik ezúttal csak ennyire futotta. Azért persze Az ébredés tartogat magában valami kis fonákságot is, mégpedig azt, hogy a literben már ki nem fejezhető mennyiségű vér, meg a szétrobbanó farkasember testek látványától a mozizó kellemesen megéhezik. Esetleg megkíván egy sajtburgert a mozihoz közeli egyik ,,étteremben”. Lehet, hogy egyébként ez maga a cél. Na de ne akarjunk összeesküvés-elméleteket fabrikálni.
Vannak filmcímek, amelyek valamiért nem hozzák lázba a nézőt. Első ránézésre a "Sulihuligánok"-on is átsiklik a néző szeme, ha azonban a szereplőlistára tekint sejtheti, hogy egy igazi csemegéről van szó. Azonban valljuk be őszintén, nem mindenki van oda a néha kissé alpári, tahó humorért, de ha láttunk már filmet Will Ferrell-től, vagy Vince Vaughn-tól, tudjuk mire számíthatunk. A történet szerint Mitch Martin (Luke Wilson) kissé korábban megy haza, és megpillantja a feleségét, amint egy szaftos felnőttfilmet néz, amivel nem is lenne baj, ha nem kerülne elő két bekötözött szemű idegen a másik szobából és további egy a bejárati ajtónál. Bánatában fel is turbózza a véralkohol-szintjét barátja Frank (Will Ferrell) esküvőjén. Itt találkozik régi szerelmével Nicole-lal (Ellen Pompeo), akit sikeresen le is önt kávéval, így nem kezdődik túl jól az újratalálkozás. Ezután Mitch talál magának egy házat az egyetem mellett, ahová régen járt. Bernard (Vince Vaughn) szervez is neki egy házavató bulit, ami olyan jól sikerül, hogy az ő háza lesz a suli központja. Azonban az egyetem dékánja nem nézi jó szemmel a dolgot és mindent bevet, hogy a három jómadarat kipenderítse onnét...
A rendező, Todd Phillips igencsak kitett magáért, ami a filmet illeti. Akkor egy kultikussá vált vígjátékkal a háta mögött (Cool-túra) kellett bizonyítania, hogy nem csupán egyszer képes görcsöt okozni a rekeszizmoknak. Még ha nem is vált a film akkora alapművé, mint a Másnaposok, okozhat jó pár kellemes percet. A szereplőket kár ragozni, Vince Vaughn hozza a tőle megszokható jó fej, renitens, kissé olykor talán pöcshuszár figurát, Will Ferrell a szokásos szerencsétlen, ám nagyon is szerethető karaktert, Luke Wilson pedig a tökéletes mindig és mindenkori jófiút, aki kissé naiv és engedékeny, így könnyen enged a csábításnak.
Érdekesség, hogy a filmben található néhány utalás a Harcosok klubja című filmre, továbbá a Tűzszekereket is parodizálták a Vangelis betétdallal.
A film nem akarja megváltani a világot, nincsen komplex, alig felfogható története, sem pedig csattanó a végén. Nincsenek Oscar-díjas alakítások, kidolgozott félpucér farkasemberfiúk, sem napon gyöngyöző génmódosított lassított felvétellel mozgó vámpírsrácok. Ebben a filmben jól ülő poénok vannak, abból viszont sok, ráadásként néhány ügyes utalás. És néha ennyi elég egy nagyon is jó mozihoz.
George Lucas a huszonegyedik század küszöbén határozott úgy, hogy a
rajongók legnagyobb örömére- három epizódban elbeszéli a Star Wars
klasszikus történeteinek fontos előzményeit. Trilógiájának középső
darabja a 2002-ben a mozikba került. A Star Wars: A klónok támadása, amelyre
nyilvánvalóan az a komoly feladat hárult, hogy a Star Wars rajongókat megosztó elődöt elfeledtesse, felülmúlja és lesöpörje. A Baljós Árnyak után ugyanis a tetőfokára hágott az elégedetlenség, a régi
részek hívei egyáltalán nem voltak megelégedve. A kasszáknál kiemelkedően teljesítő Baljós
Árnyakat rajzfilmszerű rendezés, a széteső karakterek, az elnagyolt és
gyerekes történet, a múltbéli klasszikus epizódok hangulatának teljes hiánya
taszította a mélybe. A rajongók elvárták Lucastól, hogy egy olyan folytatást készítsen, ami kiküszöböli az űreposz hírnevében esett csorbát.
Tíz évvel járunk az előző részben elbeszéltek után. A galaxison kezd úrrá lenni a káosz. A szenátusban a szeparatisták növekvő
fenyegetése, miatt kialakult heves viták a jellemzőek. A
titokzatos ex-jedi lovag Dooku gróf (Christopher Lee) vezetésével csillagrendszerek
tízezrei lépnek ki a Köztársaság kötelékéből. Amidala szenátor,
Naboo egykori királynője (Natalie Portman) Coruscantba érkezik, hogy
szavazzon a klónhadsereg felállításának kérdéséről. A sötét oldal, azonban életére tőr, ezért a kancellár két Jedi-lovagot küld a védelmére,
régi barátait: Obi-Wan Kenobi mestert (Ewan McGregor) és időközben férfivé érett tanítványát, Anakin Skywalkert (Hayden
Christensen), akit szoros és titokzatos vonzalom köt a rég nem látott
szenátornőhöz. A két jedi útja különválnak: Obi-Wan a titokzatos merénylő után kezd
nyomozni, és egy térképeken sem jelölt távoli bolygóra jut el, eközben Anakin és Padmé elrejtőznek a
Naboo bolygón. Az ifjú padawanból felszínre törnek elnyomott érzelmei, amelyek szöges
ellentétben állnak Amidala patetikus jellemével és Anakin Jedi
esküjével. Tiltott szerelem szövődik a Naboo békés tóvidékén, miközben
Obi-Wan Kenobi meglátogatja a klónsereget, és találkozik a renegát Dooku
gróffal is. Nyilvánvalóvá válik, hogy polgárháború készülődik a
háttérben, a Jedik hamarosan az elfogott és kiszolgáltatott Kenobi
mester segítségére sietnek, hogy pontot tegyenek az ügy végére, elfogják
az időközben a Sötét oldal szolgájává vált Dooku-t és helyreállítsák a
békét a galaxisban...
Míg a Baljós Árnyak egész cselekménye gyakorlatilag egy tízévesforma
kisfiú köré épült, és ez rányomta bélyegét a hangulatra is, addig A
klónok támadása a férfivá érett Anakin Skywalker rögös útját követi
nyomon, első találkozását a Sötét oldal hatalmával, bemutatva azt,
hogyan válik a félelmekkel teli tanítványból dühös fiatalember, hogyan
teszi meg első lépéseit a Darth Vaderré válás felé. Az új epizód sokkal
nagyobb hangsúlyt fektet Anakin lélektani fejlődésére, mint az előd; a
főhős ugyanis ekkorra már eljutott abba a korba, hogy szembesülnie kell
az évek alatt felgyülemlett félelmeivel, az anyja elvesztésének
lehetőségével. Rémálmai vezetik vissza a múltba, a homályba veszett
szülőbolygóra, és a körülmények tragikus összjátéka folytán Anakin
elveszti édesanyját, nem képes megmenteni. A hiábavalóság érzése járja
át, belső számvetésre kényszerül önmagával, fogadalmat tesz, hogy többé
nem hibázik: dölyfössé, dühössé és elkeseredetté válik. Ezt a folyamatot
ábrázolja A klónok támadása, és azzal kelti fel érdeklődésünket, hogy
lassacskán a fájdalom, az önmarcangolás legmélyebb bugyraiba taszítja
főhősét, egyszóval bemutatja, hogy Darth Vader hogyan is lett Darth
Vader. Ez természetesen óriási ugrás a Baljós Árnyakhoz képest; néhol
már a hangulat is elsötétül, felcsendül az Imperial March, de az egész
mégis távol áll még a klasszikus epizódoktól. A filmet a vonzóbb témája
teszi a Baljós Árnyaknál maradandóbbá, de a rendezés, a koncepció nem
sokat változott. Lucas ismét azt szorgalmazta, hogy az alkotás
látványügyileg rendben legyen, újból demonstrálta, hogy milyen trükkökre
is képes a jelenkori, modern filmgyártás. Új bolygókat, új szereplőket,
modelleket tervezett, de a szereplők árnyalt bemutatása újfent nem
érdekelte. Megelégedett az Anakint ért sérelmek prezentálásával, de a
többi szereplőnél nemigen láthatunk lélektani fejlődést. Egyedül Padmé
Amidala gondolkodásmódjában következik be változás; vállalja ugyanis a
titkos románcot és a házasságot a fiatal Jedi-lovaggal, még ha tisztában
is van a dolog helytelenségével. Kettejük bontakozó szerelme is
nélkülözhetetlen eleme a történetnek; az, hogy ez a románc létrejött,
újfent Anakin gyengeségét bizonyítja, aki képtelen volt ellenállni a
polgári élet delejes csábításának. Lucas Titaniccá változtatta örökbecsű
űrmeséjét néhány jelenet erejéig; a szerelmi szál túlságosan giccsesre
sikeredett, ami nagyrészt a külsőségekre vonatkozik (csókváltás a
napfényes tóparton, beszélgetések a mezőn, stb.), Lucas sablonos
kliséket ismételget, nem tudja egyediként bevinni filmjébe a szerelem
motívumát.
Mint ahogy már utaltam rá, a szereplők ismét papírmasé-figurák, nincs egyetlen
kiemelkedő karakter sem, akit a néző megszerethet. Lucas olyannyira
alárendeli a színészi játékot a látványosságnak, a külcsínnek, a
külsőségeknek, hogy a színészeknek valójában nincs is alkalmuk nagyot
domborítani. Igaz ez Ewan McGregorra, aki szerepe szerint céltudatos
nyomozóvá vedlik át, és néha Anakint oktatgatja. Talán az érzékelteti
legjobban a szereplők, a színészi munka háttérbe szorítását, hogy az
előző rész Yoda-bábja után itt már digitális formában teszi tiszteletét a
kis termetű mester, mert ez így esztétikusabb. A prequel óriási
gyengesége, hogy nem enged elég teret az aktoroknak, nem képes
felépíteni olyan markáns jellemeket, mint az idős Obi-Wan Kenobié, Han
Solóé volt akkoriban, ehelyett mindent digitalizál, és ez valahol megöli
a művet. A főszereplő Hayden Christensennek ugyan ezúttal lett volna
alkalma nagyot produkálni, de ő egyszerűen alkatilag nem alkalmas erre a
szerepre - a szerephez egyáltalán nem idomuló külsejét is számtalan
bírálat érte. Nem tudjuk komolyan venni, amikor arcvonásai eltorzulnak,
szemöldökét összehúzza, mert egyszerűen nem képes olyan intergalaktikus
figurák megjelenítésére, mint anno Harrison Ford Han Solóként.
Christopher Lee viszont jól hozza az áttért, regenát Jedi-lovagot, Dooku
grófot, akinek külleme és viselkedése a régi trilógia bölcs Obi-Wanját
idézi. Sokkal emberibb és részletesebben kidolgozott főgonosz, mint a
Baljós Árnyak tetovált, szarvakkal koronázott Darth Maulja.
Ha ugyan a történet és a színészi alakítások nem is érdemelnek
különösebb figyelmet, mindezt javarészt ellensúlyozza a látvány, amit
kapunk abban a valamivel több mint két órában. Az ILM szakemberei
kifogástalan munkát végeztek, Coruscant, Tatooine, és az új bolygók -a
Geonosis, a Kamino stb. -teljes pompájukban ragyognak, a film ügyesen
használja a számtalan trükköt. Ismét van néhány felejthetetlen
akciójelenet. Amikor a fináléban összegyűlik kétszáz Jedi a Geonosis-i
arénában, és egyszerre aktiválják a fénykardjaikat, akkor valószínűleg
még a Baljós Árnyak után elpártolt rajongóknak is megdobbant a szívük. A
sivatagi homokon dúló végső ütközet, a hamarosan megérkező klónosztagos
egységek, az óriásivá duzzadó csata mindenképp A klónok támadása
legjobban megírt jelenete. Ezt sajnos némiképp lerontja a hagyományos
fénykardpárbaj, amely nemcsak rövid, de amikor Yoda ugrálni kezd Dooku
körül bekapcsolt kardjával, az már a röhejesség határát súrolja - Lucas
ezen a ponton visszarándult a gyerekek és a videójátékok rózsaszín
világába, majd ismét visszabillen a valóságba.
A műnek csak félig-meddig sikerült egyenlíteni a számlát a Baljós Árnyak
fiaskója után. Ugyan történetében már közelebb áll az eredeti és
imádott epizódokhoz, de történetvezetése, karakterei még mindig a
rajzfilmszerűséget, az egyszerűséget idézik. Lucas ismét nem rajzolta
meg a karakterek pontos jellemét, újból a látvány, az esztétikum
dominált, de A Sithek bosszúja valószínűleg már csak egy karnyújtásnyira
lesz attól az álomtól, amit Lucas 1977-ben indított útjára.
Egy jelent Star wars II. rész - A klónok támadása-ból: