Megosztom

George Lucas a huszonegyedik század küszöbén határozott úgy, hogy a rajongók legnagyobb örömére- három epizódban elbeszéli a Star Wars klasszikus történeteinek fontos előzményeit. Trilógiájának középső darabja a 2002-ben a mozikba került. A Star Wars: A klónok támadása, amelyre nyilvánvalóan az a komoly feladat hárult, hogy a Star Wars rajongókat megosztó elődöt elfeledtesse, felülmúlja és lesöpörje. A Baljós Árnyak után ugyanis a tetőfokára hágott az elégedetlenség, a régi részek hívei egyáltalán nem voltak megelégedve. A kasszáknál kiemelkedően teljesítő Baljós Árnyakat rajzfilmszerű rendezés, a széteső karakterek, az elnagyolt és gyerekes történet, a múltbéli klasszikus epizódok hangulatának teljes hiánya taszította a mélybe. A rajongók elvárták Lucastól, hogy egy olyan folytatást készítsen, ami kiküszöböli az űreposz hírnevében esett csorbát.

Tíz évvel járunk az előző részben elbeszéltek után. A galaxison kezd úrrá lenni a káosz. A szenátusban a szeparatisták növekvő fenyegetése, miatt kialakult heves viták a jellemzőek. A titokzatos ex-jedi lovag Dooku gróf (Christopher Lee) vezetésével csillagrendszerek tízezrei lépnek ki a Köztársaság kötelékéből. Amidala szenátor, Naboo egykori királynője (Natalie Portman) Coruscantba érkezik, hogy szavazzon a klónhadsereg felállításának kérdéséről. A sötét oldal, azonban életére tőr, ezért a kancellár két Jedi-lovagot küld a védelmére, régi barátait: Obi-Wan Kenobi mestert (Ewan McGregor) és időközben férfivé érett  tanítványát, Anakin Skywalkert (Hayden Christensen), akit szoros és titokzatos vonzalom köt a rég nem látott szenátornőhöz. A két jedi útja különválnak: Obi-Wan a titokzatos merénylő után kezd nyomozni, és egy térképeken sem jelölt távoli bolygóra jut el, eközben Anakin és Padmé elrejtőznek a Naboo bolygón. Az ifjú padawanból felszínre törnek elnyomott érzelmei, amelyek szöges ellentétben állnak Amidala patetikus jellemével és Anakin Jedi esküjével. Tiltott szerelem szövődik a Naboo békés tóvidékén, miközben Obi-Wan Kenobi meglátogatja a klónsereget, és találkozik a renegát Dooku gróffal is. Nyilvánvalóvá válik, hogy polgárháború készülődik a háttérben, a Jedik hamarosan az elfogott és kiszolgáltatott Kenobi mester segítségére sietnek, hogy pontot tegyenek az ügy végére, elfogják az időközben a Sötét oldal szolgájává vált Dooku-t és helyreállítsák a békét a galaxisban...

Míg a Baljós Árnyak egész cselekménye gyakorlatilag egy tízévesforma kisfiú köré épült, és ez rányomta bélyegét a hangulatra is, addig A klónok támadása a férfivá érett Anakin Skywalker rögös útját követi nyomon, első találkozását a Sötét oldal hatalmával, bemutatva azt, hogyan válik a félelmekkel teli tanítványból dühös fiatalember, hogyan teszi meg első lépéseit a Darth Vaderré válás felé. Az új epizód sokkal nagyobb hangsúlyt fektet Anakin lélektani fejlődésére, mint az előd; a főhős ugyanis ekkorra már eljutott abba a korba, hogy szembesülnie kell az évek alatt felgyülemlett félelmeivel, az anyja elvesztésének lehetőségével. Rémálmai vezetik vissza a múltba, a homályba veszett szülőbolygóra, és a körülmények tragikus összjátéka folytán Anakin elveszti édesanyját, nem képes megmenteni. A hiábavalóság érzése járja át, belső számvetésre kényszerül önmagával, fogadalmat tesz, hogy többé nem hibázik: dölyfössé, dühössé és elkeseredetté válik. Ezt a folyamatot ábrázolja A klónok támadása, és azzal kelti fel érdeklődésünket, hogy lassacskán a fájdalom, az önmarcangolás legmélyebb bugyraiba taszítja főhősét, egyszóval bemutatja, hogy Darth Vader hogyan is lett Darth Vader. Ez természetesen óriási ugrás a Baljós Árnyakhoz képest; néhol már a hangulat is elsötétül, felcsendül az Imperial March, de az egész mégis távol áll még a klasszikus epizódoktól. A filmet a vonzóbb témája teszi a Baljós Árnyaknál maradandóbbá, de a rendezés, a koncepció nem sokat változott. Lucas ismét azt szorgalmazta, hogy az alkotás látványügyileg rendben legyen, újból demonstrálta, hogy milyen trükkökre is képes a jelenkori, modern filmgyártás. Új bolygókat, új szereplőket, modelleket tervezett, de a szereplők árnyalt bemutatása újfent nem érdekelte. Megelégedett az Anakint ért sérelmek prezentálásával, de a többi szereplőnél nemigen láthatunk lélektani fejlődést. Egyedül Padmé Amidala gondolkodásmódjában következik be változás; vállalja ugyanis a titkos románcot és a házasságot a fiatal Jedi-lovaggal, még ha tisztában is van a dolog helytelenségével. Kettejük bontakozó szerelme is nélkülözhetetlen eleme a történetnek; az, hogy ez a románc létrejött, újfent Anakin gyengeségét bizonyítja, aki képtelen volt ellenállni a polgári élet delejes csábításának. Lucas Titaniccá változtatta örökbecsű űrmeséjét néhány jelenet erejéig; a szerelmi szál túlságosan giccsesre sikeredett, ami nagyrészt a külsőségekre vonatkozik (csókváltás a napfényes tóparton, beszélgetések a mezőn, stb.), Lucas sablonos kliséket ismételget, nem tudja egyediként bevinni filmjébe a szerelem motívumát.

Mint ahogy már utaltam rá, a szereplők ismét papírmasé-figurák, nincs egyetlen kiemelkedő karakter sem, akit a néző megszerethet. Lucas olyannyira alárendeli a színészi játékot a látványosságnak, a külcsínnek, a külsőségeknek, hogy a színészeknek valójában nincs is alkalmuk nagyot domborítani. Igaz ez Ewan McGregorra, aki szerepe szerint céltudatos nyomozóvá vedlik át, és néha Anakint oktatgatja. Talán az érzékelteti legjobban a szereplők, a színészi munka háttérbe szorítását, hogy az előző rész Yoda-bábja után itt már digitális formában teszi tiszteletét a kis termetű mester, mert ez így esztétikusabb. A prequel óriási gyengesége, hogy nem enged elég teret az aktoroknak, nem képes felépíteni olyan markáns jellemeket, mint az idős Obi-Wan Kenobié, Han Solóé volt akkoriban, ehelyett mindent digitalizál, és ez valahol megöli a művet. A főszereplő Hayden Christensennek ugyan ezúttal lett volna alkalma nagyot produkálni, de ő egyszerűen alkatilag nem alkalmas erre a szerepre - a szerephez egyáltalán nem idomuló külsejét is számtalan bírálat érte. Nem tudjuk komolyan venni, amikor arcvonásai eltorzulnak, szemöldökét összehúzza, mert egyszerűen nem képes olyan intergalaktikus figurák megjelenítésére, mint anno Harrison Ford Han Solóként. Christopher Lee viszont jól hozza az áttért, regenát Jedi-lovagot, Dooku grófot, akinek külleme és viselkedése a régi trilógia bölcs Obi-Wanját idézi. Sokkal emberibb és részletesebben kidolgozott főgonosz, mint a Baljós Árnyak tetovált, szarvakkal koronázott Darth Maulja.

Ha ugyan a történet és a színészi alakítások nem is érdemelnek különösebb figyelmet, mindezt javarészt ellensúlyozza a látvány, amit kapunk abban a valamivel több mint két órában. Az ILM szakemberei kifogástalan munkát végeztek, Coruscant, Tatooine, és az új bolygók -a Geonosis, a Kamino stb. -teljes pompájukban ragyognak, a film ügyesen használja a számtalan trükköt. Ismét van néhány felejthetetlen akciójelenet. Amikor a fináléban összegyűlik kétszáz Jedi a Geonosis-i arénában, és egyszerre aktiválják a fénykardjaikat, akkor valószínűleg még a Baljós Árnyak után elpártolt rajongóknak is megdobbant a szívük. A sivatagi homokon dúló végső ütközet, a hamarosan megérkező klónosztagos egységek, az óriásivá duzzadó csata mindenképp A klónok támadása legjobban megírt jelenete. Ezt sajnos némiképp lerontja a hagyományos fénykardpárbaj, amely nemcsak rövid, de amikor Yoda ugrálni kezd Dooku körül bekapcsolt kardjával, az már a röhejesség határát súrolja - Lucas ezen a ponton visszarándult a gyerekek és a videójátékok rózsaszín világába, majd ismét visszabillen a valóságba.

A műnek csak félig-meddig sikerült egyenlíteni a számlát a Baljós Árnyak fiaskója után. Ugyan történetében már közelebb áll az eredeti és imádott epizódokhoz, de történetvezetése, karakterei még mindig a rajzfilmszerűséget, az egyszerűséget idézik. Lucas ismét nem rajzolta meg a karakterek pontos jellemét, újból a látvány, az esztétikum dominált, de A Sithek bosszúja valószínűleg már csak egy karnyújtásnyira lesz attól az álomtól, amit Lucas 1977-ben indított útjára.