HETI MOZIBEMUTATÓ Kattints és nézd meg mik az eheti újdonságok a mozikban.
DVD MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten.
BLU-RAY MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten
HOKUM.HU HÍROLDAL Hogy ne maradj le semmiről, látogasd meg naponta többször frissülő híroldalunkat!

Black Swan

Arronofsky zseniális alkotása Natalie Portman kiemelkedő alakításával. Olvasd el kritikánkat!
Black Swan (2010)

Jelentkezz!

Beastly - A Szép Szörnyeteg (2011)

hétfő, május 30, 2011 Bejegyezte: Negro69 Comments
A filmmel kapcsolatban nem sok pozitív visszajelzéssel találkoztam, de ez nem szegte kedvem és utólag meg kell, hogy mondjam nem igazan értem a negatív felhangot. Tény, hogy láttam jobbat is, és alapvetően semmi újat nem tudott felmutatni a mű, de egy élvezetes romantikus filmnek tökéletesen megfelelt.
A film szereplői is teljesítik a tőlük várhatót, azaz mellékszereplőknek kapunk egy Neil Patrick Harrist, aki az Így jártam anyátokkal Barneyaként lehet ismerős és újfent zseniális. Továbbá Mary-Kate Olsen is megjelenik pár jelenet erejéig, jelen esetben boszorkányként tündököl. A főbb szerepekben pedig Alex Pettyfer-t láthatjuk, aki a Vadóckából vagy akár a Negyedikből is ismerős lehet, valamint egy Vanessa Hudgenst aki nagyrészt a High School Musicalekben feszített, vagy épp legutóbb a kevésbé sikeres Álomháborúban ő alakította Blondie-t. Így aztán minden adott volt egy napjaink trendjébe jól beilleszthető Szépség és a Szörnyeteg adaptációhoz.

A történetből ugyan a Disney már kihozta a maximumot, de élőszereplős filmek tekintetében, nálam még messze ezt az adaptáció a legnézhetőbb és legélvezetesebb. A történet gondolom a nagy többség számára már jól ismert, így csak nagyvonalakban annyit, hogy ezúttal az események egy nagyvárosba tevődnek át, ahol egy népszerű és egoista TV sztár középiskolás fiacskája tanulja meg a leckét, miután egy boszorkány elátkozza. Az egyetlen esélye pedig, hogy újra visszanyerje eredeti külsejét, ha egy éven belül talál valakit, aki viszont szereti és miután sikerül megtalálnia a lehetséges jelöltet már minden adva volt a történet kibontásához.

Kivitelezés tekintetében kiemelném, hogy itt az idő múlását tetoválás formájában ábrázolták (konkrétan egy fa képében jelenik meg, ami hol levelet hullajt, hol kivirágzik, ha emlékszünk még a mesében ez egy szirmait hullajtó rózsaként szerepelt) mindenesetre ez a megoldás kimondottan látványos és szórakoztató eleme volt a filmnek. Ezen túl minden a már jól ismert alapkora épült. Aki egy egyszerűbb romantikus filmre vágyik az nagyot nem fog csalódni és egy egészen kellemes kikapcsolódásban lehet része.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

Life As We Know It - Ilyen az élet (2010)

vasárnap, május 29, 2011 Bejegyezte: Tavita Comments
Katherine Heigl-nek nem ez az első „babaprojektje” (Felkoppintva), Greg Berlanti-nak annál inkább. Előtte nem sokat koptatta a rendezői széket, ugyanazt hozta, amit a hasonló vígjátékoktól megszokhattunk. Sajnos ez nem írható a javára, de első próbálkozásnak nem rossz. Nem csalódunk a filmben, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is várunk tőle sokat. Előre szólok; a sztori kiszámítható, de aranyos. Átlagos, de szórakoztató. A történet lerágott csont, mégis leköt. Ez az a tipikus „ööö” film, ha rákérdeznek véleményünkre. 

Holly (Katherina Heigl) egy remek szakács és sikeres vállalkozó, Messer (Josh Duhamel), aki sport-rendezői álmokat dédelget, egy tipikus független, lányok-álma fickó. Egymást ki nem állhatják, de keresztlányukat imádják. Amikor hirtelen csak ők maradnak Sophie-nak, meg kell tanulniuk együtt élni. A sors iróniája, hogy ők fordítva kezdik a rend szerint megszokott szerelem, lakás, család sémát. És először a nehézségekkel kell megbirkózniuk. 

Ennyiből sajnos már nagyjából sejthető a történet végkimenetele, de mégis azt mondom, hogy az osztályozásnál fontosabb szempont a helyzetkomikumok kihasználása úgy, hogy ott kacagjunk, amikor kell és a poénok csattanása. Azért is mondom ezt, mert a 2010-2011-es év vígjáték szériája nem tartogat túl nagy meglepetéseket számunkra. A jónak ígérkező történetből mégsem hoztak ki annyit, amennyit kellett volna. Gondolok itt arra, amikor a pelenka tartalma az arcon landol, vagy a vicces süti rossz kezekbe kerül. Ezek sokkal ütősebbek is lehettek volna, mivel elsőre azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy jó ízűeket nevethetünk. Szerelemből, csalódásból, csinos orvosból, aki „az átlagos jót” képviseli a nők számára, itt is kapunk. Azért azt el kell ismernem, hogy a film drámai jelenetei nem lettek elcsépeltek és ez üdítőleg hatott rám. 

Heigl-nek aranyos és életszagú a játéka. A Grace klinika nővérkéjének jól állnak az ilyen szerepek. Ebben a filmben is kitűnik, hogy természetes, mégis játszik. Jól döntött, hogy próba-szerencse alapon fejest ugrik a mozi filmek világába, mert jól megy neki. Sajnos adoniszunkról már nem mondhatom el ugyanezt. A Transformers-ből ismert Josh Duhamel, megint megvillogtatja sármos mosolyát és „nyálcsorgató” felső testét, de ennél többet nem. Nálam feltornázta magát eddig látott filmjeiben, de a tehetségét itt nem csillogtatta meg. Róla nem hittem el, hogy most tanul pelenkát cserélni vagy, hogy megtörik egy teljesen új élet küszöbén.

Mégis azt mondom, 115 percet rááldozhatunk az életünkből, mert 50-50%-ban tartogat szórakoztatót és átlagosat. Lehet, hogy deja vu érzésünk lesz a film láttán pláne, hogy Heigl türelmét megint csak egy hátulgombolós teszi próbára, de azért felüdít annyira, hogy a klisék fölött szemet hunyjunk.   






...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , | edit post

Conversation with Other Women – A nő másik arca (2005)

vasárnap, május 29, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments
Ezzel a filmmel Hans Canosa valami zseniálisat alkotott, ezzel egy időben pedig megmutatta a világnak, hogy az USA nem csak a sablonfilmek és a happy end-ek otthona. Gabrielle Zevin-nel karöltve egy nagyon reális és testközeli filmet hoztak el a nagyvilágnak, visszatérve a régi filmek formanyelvéhez, ahol igenis nagy szerepük volt a premier plánoknak.

A történet egy Férfiről (Aaron Eckhart) és egy Nőről (Helena Bonham Carter) szól, akik látszólag most botlottak egymásba egy esküvőn, ahol flörtölni kezdenek, és persze a rendező ezt a képet próbálja is megtartani a végkifejletig, amikor is a szereplőknek dönteniük kell a régi és az új életük között. Azonban csak az nem veszi észre, hogy a főhőseinknek, már volt közük egymáshoz, aki csukott szemmel nézi ezt a filmet. Az viszont, hogy pontosan milyen kapcsolatban álltak egymással, jó darabig rejtély marad mindenki számára.

A karakterekben az a nagyszerű, hogy nincs bennük semmi extra. Két egyszerű, hétköznapi embert látunk, akiket kísért a közös múlt, illetve az abban és a jelenben elkövetett hibáik. Olyannyira egyszerűek, hogy nevük sincs, hiszen nincs szükségünk egy betűhalmazra ahhoz, hogy megismerjünk valakit, majd meg tudjuk mondani róla, hogy milyen. Az egész film ezen a fajta egyszerűségen alapul, ettől lesz hihető, amit látunk. Nincsenek érzelmes betétdalok, csak az esküvői zenekar, de az is csak addig, amíg a Nő és Férfi a bálteremben beszélgetnek. Végig csend van, így amikor megszakad a párbeszéd a két karakter között, a csend képes betölteni legnagyszerűbb filmes funkcióját: feszültséget kelt. Ott ül a néző a képernyő előtt, teljesen megsemmisülve, mert érzi, mit jelent a hallgatás, mert tudja, mert már átélte azt a kínos szituációt, amikor egyik fél sem tud mit mondani a másiknak.

A film tele van olyan jelenetekkel, amik arra épülnek, hogy a néző már átélte ezeket, vagy néhány nagyon hasonló szituációkat, így teljes mértékben képes azonosulni a karakterekkel. Sem a zene, sem egy név, sem pedig egy „senkinek sem a szemszöge” kameraállás nem ragadja ki a nézőt a történetből, amely egyszerűen elnyeli az embert. Mind hallgatóztunk már valaki után, mikor telefonál, mind gondolkodtunk már azon, hogy helyes-e, amit teszünk és legfőképpen, mind követtünk már el hibákat csakúgy, mint ez a két ember a vásznon. Mindezt az élményt csak fokozza az osztott képernyő. Ahogy már fent is írtam, a rendező a film nagy részében közeli képekkel dolgozik, hiszen a néző így tanúja lehet a szereplők minden egyes arcrezzenésének, mondhatni élesben értesül minden reakcióról. Az osztott képernyő pedig azt hivatott szolgálni, hogy egyszerre láthassuk mindkét szereplő reakcióját, illetve, hogy láthassuk a Nőt a Férfi, a Férfit a Nő szemén át.

Ez a film egy nagyszerű alkotás, mert bebizonyította, hogy nincs szükség azokra az effektekre, melyekre például a nagy hollywoodi filmek épülnek. Elénk tárt egy alkotást, melynek úgy van vége, ahogy kezdődött, látszólag nem változott semmi, habár mi mind tudjuk, hogy ez nem igaz, hiszen mindvégig ott ültünk abban az ominózus hotelszobában, ahol a történet nagy és lényegi része játszódott.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , | edit post

Los Cronocrímenes - Időbűnök (2007)

vasárnap, május 29, 2011 Bejegyezte: ChYga Comments
A plakátot szemlélve, a gyanútlan filmkedvelő egyből a horror műfajába sorolhatná az Időbűnöket, ám ne engedjük becsapni magunkat, hiszen a 2007-es spanyol remek leginkább a science fiction és a thriller műfajához kapcsolható. Alacsony költségvetésű független filmról van szó, mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy az író és egyben rendező Nacho Vigalondo játssza a történet egyik központi figurájának, El Jovennek a szerepét is. Nagyon sajnálom, hogy nálunk nem érkeznek a mozikba hasonló művek, és hogy a bátortalan hazai filmesek nem mernek elrugaszkodni a tucat vígjátékok futószalagra gyártásától, amikor egy hasonló kaliberű mű összehozásához a jó alapötlet kiötlése után minden adott. Netán hiányozna belőlünk a kreativitás magja?

Na de kanyarodjunk vissza jelen filmünkhöz. Az Időbűnök rögtön egy jól felépített alapsztorival indít, ahol új megvilágításba kerülnek az időutazós mozik; Főhősünk, Hector egy tisztességes férj, aki egyszer észrevesz egy félmeztelen nőt a nyaralójuk melletti erdőben. Kíváncsi természetéből adódóan odakeveredik a hölgy közelébe, de mire észbe kap, egy maszkos fegyveres őrült veszi üldözőbe. Nagyon nem szeretnék többet lelőni a történetből, hiszen csak itt kezdődik el a bonyodalom.

A film, tökéletes bizonyíték arra, hogy nagy világsztárok és szemetkápráztató CGI nélkül is lehet üdítően jó sci-fit alkotni. Nem véletlenül tarolt a film megannyi filmfesztiválon a tengeren innen és túl.
Különösen jó ötlet volt Vigalondótól, hogy az időutazás bonyodalmait és paradoxonjait mindössze egy nap eseményeibe sűrítve mutatja be. Hector baklövésinek a következményeit nagyjából logikusan be lehet lőni előre, de ez egyáltalán nem von le a film értékéből, sőt! Kimondottan szenzációs, ahogy a néző kénytelen végigkísérni a cselekmény megváltoztathatatlanságát. Az első negyed óra után ledől az első dominó, mi, a nézők pedig köröm rágva üljük végig, ahogy vele dől az összes többi. Egy majdnem hibátlanul megírt forgatókönyv, majdnem hibátlan végkifejlettel. Nyilván az időutazás logikai bukfenceit nem sikerül itt se kijátszani, de ettől függetlenül az Időbűnök egy végtelenül szórakoztató sci-fi.
Ami esetleg gyenge pont lehet benne, az a film központi figurája, Hector. Félreértés ne essék, nem a színésszel van a baj, (Karra Elejalde sziporkázik) sokkal inkább magával a karakterrel. Néha talán túlságosan is együgyűen viselkedik a szorult helyzetekben.

Mindezek ellenére az Időbűnök egy iszonyatosan precíz mű, ahol minden a helyén van. Csak ismételni tudom önmagam, sajnálom, hogy nálunk nem készülnek hasonló alkotások, viszont annak örülök, hogy a spanyoloknál igen. Nálam abszolút többszörnézős kategória. Bűn kihagyni.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , , | edit post

Weeds - Nancy ül a fűben (2005-)

szombat, május 28, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments
Merész vállalkozás, ha valaki egy olyan sorozattal áll a nagyközönség elé, melyben egy kertvárosi anyuka beáll drogdílernek. Jenji Kohan, a sorozat megálmodója, viszont úgy látszik, nagyon is tudta mi kell a közönségnek, hiszen az Egyesült Államokban idén már a hetedik (és valószínüleg az utolsó) évadot fogja műsorra tűzni a Showtime.

Miután Nancy (Mary-Louise Parker: Az elnök emberei, Angyalok Amerikában) férje meghal és egyedül marad két fiával, Shane-nel (Alexander Gould) és Siles-al (Hunter Parrish: Megint 17), úgy dönt, hogy olyan munka után néz, ami mellett hiányosságok nélkül tudja felnevelni fiait, illetve, ami mellett a családi kötelékek megerősödnek és nem szétbomlanak. Persze ilyen kitételek mellett nem sok választása van. Egyik barátja, Conrad (Romany Malco)jóvoltából Nancy beáll futárkodni Heyliához (Tonye Patano: Hajsza a föld alatt), aki a marihuana üzletből tartja el a családját.

Persze Nancy egy idő után rájön, hogy sokkal kifizetődőbb az értékes növény termesztése és árulása, mint a futárkodás. Mival azonban nem ért az üzlethez, nincs vevőköre és a konkurenseket sem ismeri, egyik hibát követi el a másik után, az ideiglenes problémamegoldásai miatt pedig cseberből vederbe esik.

Üzeletét ugyan igyekszik titokban tartani, de kénytelen belátni, hogy segítségre van szüksége. De amiről ugyebár több, mint két ember tud, az már nem számít titoknak. Nancy fejlődő kis üzletébe így kap aztán helyet legjobb barátnője, Celia (Elizabeth Perkins) férje, Doug (Kevin Nealon: Míg a halál el nem választ), aki városi tanácsosként nagy segítségére van a kis üzletnek, illetve Nancy balhés öccse, Andy (Justin Kirk: Angyalok Amerikában).

A legtöbb bonyodalmat természetesen a hozzánemértés és a tagok ilyen-olyan függőségei okozzák, ami miatt Nancy és családja nem maradhat túl sokáig a megszokott kertvárosban. És a jó barátok természetsen követik a díler-anyukát a világ másik végére is. Az évadok alatt képbe kerül egy kábszeres ügynök, a konkurens "vállalkozások", az elenségekké változott barátok, néhány drongcsempész és túszejtő, és persze a mexikói maffia is. A komoly drámák közepette azonban ígérem, szem nem marad szárazon! Az alapszituációtól elindulva Nancy botlásain, Doug és Andy karakterén át, egészen a mániákusan bizalmatlan Celiáig minden okot ad a nevetésre. A nézettség Amerikában bőségesen megütötte a kívánt mércét, amit két Emmy-díj és egy Golden Globe, illetve rengeteg egyéb jelölés is bizonyít. Most őszintén, ki ne akarna megnézni egy sorozatot, ami görbe tükröt tart főképp az amerikai társadalom elé, ahol a drogüzlet bizony a valóságban is így zajlik: családon belül, zárt ajtók mögött, titokban, ugyanakkor teljesen nyíltan?





...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

The Hangover Part II. – Másnaposok 2. (2011)

péntek, május 27, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments
Az első rész hihetetlenül nagy sikerén felbuzdulva Todd Philips időt és energiát nem kímélve azon dolgozott, hogy elhozhassa nekünk a történet következő, még ütősebb részét! Vagyis ez az, amit el akart velünk hitetni. Kezdem azt gondolni, hogy Hollywoodban valóban kihaló félben vannak a kreatív írók, a tehetséges rendezők és a klasszikus színészek, akik tényleg tudnak játszani. Az igazság az, hogy képtelen vagyok eldönteni, hogyan sikerült ez a film. Nem tudom azt írni nektek, hogy ez egy kihagyhatatlan alkotás, de azt sem, hogy időpazarlás. A valóság ugyanis az, hogy az első részt soha sem lehet felülmúlni, mert az alkotók, amikor ezen dolgoznak, rendszerint átesnek a ló túloldalára, vagy maguk is rájönnek, hogy jobbat csinálni nem lehet, így aztán összecsapják az egészet.

Ez alkalommal biztosan állíthatom, hogy az íróknak és a rendezőnek nem volt kellő érzékük a határvonalak megállapításához, túlzásokba estek, sőt felülmúlták Samantha botrányos kondom jelenetét is (Szex és New York II.). Ugyanakkor az is tény, hogy a moziban ülve együtt szakadtam a röhögéstől az összes többi nézővel, akik péntek délelőtthöz képest meglepően sokan voltak. És nem csak jókat, de sokat is nevettünk attól a pillanattól kezdve, hogy Phil (Bradley Cooper) a harmadik perc környékén felemelte a telefont.

Habár az írók újak (Craig Mazin, Scot Armstrong), a rendező és a történet a régi, habár ezúttal Stu (Ed Helms) esküvője az, amit Alan (Zach Galifianakis) megnehez ít. A farkas falka ezúttal Thaiföldre utazik, hogy részt vegyen Stu és Lauren (Jamie Chung: Álomháború) életének legboldogabb napján. Amire azonban egyikük sem számít az, hogy Alan mély depresszióba zuhan, miután hiába várja esküvői meghívóját. Így aztán Tracy (Sasha Barrese) és Doug (Justin Bartha) közbenjárására van szükség, hogy ő is ott lehessen az esküvőn. A bonyodalmak a reptéren kezdődnek, amikor Alan megismerkedik a menyasszony 16 éves öccsével, Teddy-vel (Mason Lee), aki mivel nem tagja a bandának, Alan szemében betolakodó és büntetést érdemel.

Legénybúcsú híján a fiúk a parton iszogatnak, természetesen a maguk bontotta üvegből, amikor rájuk borul a már ismerős sötétség. Egy lepukkant bangkok-i motelszobában ébrednek, s ahogy már megszokhattuk, extrém körülmények között. Akit pedig ezúttal nem találnak, az Teddy, a menyasszony öccse és a leendő após szemefénye. Stu tetoválása, Alan haja, Mr. Chow (Ken Jeong) szívmegállása és a mellénykés majom már csak hab a tortán. Miután kiheverik a kezdeti, sokkoló nehézségeket és megállapítják, hogy egyikük sem emlékszik semmire, Alan pedig megesküszik, hogy ezúttal nem tett semmi rosszat, nyakukba veszik a várost, hogy megtalálják Teddy-t. Azon kívül, hogy minden sarkon azt hallják, hogy akit egyszer Bangkok elnyelt az sosem kerül elő, találkoznak az orosz maffiával, néhány igen haragos szerzetessel, egy általuk leégetett bárral, Mr. Chow rosszarcú üzlettársával és egy transzvesztitával, aki bensőséges kapcsolatba került Stu-val.

Nyilvánvalóan ezúttal is poéngyárnak tekintették Alan gyengeelméjű karakterét, mert ezúttal is ő hordja össze a legtöbb baromságot, amik néhol viccesek, néhol viszont igen bosszantóak. Ed Helms ismételten tökéletesen alakítja a kiborult felelősségteljes férfit, Bradley Cooper pedig a „laza vagyok, nyugodjunk meg, és gondolkodjunk” fazont. Mr. Chow, nos, ő Mr. Chow, egy őrült drogos, akinek a nyakában liheg az Interpol és az FBI, következtetésképpen a srácokra nézve csak rosszat jelenthet.

Az egész film olyan, mint az első rész reboot-ja, ami ebből kifolyólag eleve nem is sikerülhetett túl jóra. Általában, ha sokat nevetek egy filmen, azt úgy könyvelem el magamban, hogy ez egy igen jó film volt, hiszen elérte a kívánt hatást: nevettem és jól éreztem magam. Ezúttal azonban a sok könnyfacsaró pillanat nem tudta ellensúlyozni azt a bizonyos átestünk a ló túloldalára dolgot. Egy felöltöztetett majom, aki egy díler közvetítője állati aranyos és jó fej, de hogy ugyanez a majom többször is lazán bagózik a filmben, nálam kiverte a biztosítékot. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy filmes trükknek vagyunk a szemtanúi, de az is lehet, hogy mocskosul jól sikerült elsikálni a technika árulkodó jeleit. Ugyanez áll a már ugyan elpusztult, de mégiscsak darabokra szaggatott disznóra, illetve Teddy levágott ujjára, habár ezekről tudom, hogy nem valódi jelenetek voltak. Az ominózus filmelem, ami pedig szerintem jócskán lekörözte Samantháét, a némasági fogadalmat tett buddhista szerzetes volt. Egy dolog, hogy az USA leégeti magát az Egyesült Arab Emirátusokban, de hogy egy film ilyen szinten lealázza a Buddhizmust, melynek több ezer követője és több ezer éves történelme van, az szerintem szégyen. Ki az az elmebeteg, aki megálmodik egy ősöreg szerzetest, belepakolja egy tolószékbe, aztán felesekkel és transzvesztita cicikkel keretezi? Számomra ez volt a mélypont és azóta se megy ki a fejemből.

Azt hiszem ez minden, ami a film ellen szól, no meg a sablon-sztori, de ezen felül a poénok többsége jóra sikerült, a rendezés majdnem tökéletes, a szereplők alakítják, amit kell, az esküvő helyszíne csodálatos, Bangkok pedig olyan, amilyen a valóságban: meleg, mocskos, zsúfolt és büdös. És persze Mike Tyson sem marad el. Aki ezek után úgy döntött, hogy megnézi a filmet, annak jó szórakozást kívánok, mert a hangulat garantált. Ám ha valaki lemond az élményről, azt is megértem.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , | edit post

Raising Hope - Nevelésből elégséges (2010-)

szerda, május 25, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
A sitcom egy iszonyatosan nehéz műfaj, hisz ahhoz, hogy egy ilyen széria életben maradjon -hosszú távon-, ahhoz rengeteg összetevő összehangolt munkájára van szükség. Amellett, hogy szerethető, de vicces (akármilyen oknál fogva is, de vicces) karakterekkel kell dolgozni, nem szabad átbillenni sem az alpári humorba, sem a gyermekded kivitelezésbe. Továbbá nem árt, ha van egy központi fő szál, ami köré az események csoportosulhatnak -bár az idők folyamán láttunk példát olyan sikerekre, ahol ez hiányzott, de ez a ritkább-, illetve a kezdeti színvonal megtartása -ne adj' Isten emelése- is kulcsfontosságú. Az utóbbi években erre nem sok sitcom volt képes, persze ízlések és pofonok, a humor senkire nem erőltethető rá, de végre: azt hiszem végre jött egy, amit bátran ajánlhatok és a legtöbb embernek tényleg hamar a kedvencé válhat. A Raising Hope ugyanis az egyik legjobb vígjátéksorozat ebben az évezredben. Hogy ez majd évek múltán is igaznak bizonyul-e? Jó kérdés, jómagam csak remélni merem, hogy jó pár évadot megél. Most pedig lessünk be egy picit a színfalak mögé.

Jimmy (Lucas Neff), húszas évei elején járó fiatal, otthon él szüleivel és -nem kicsit- szenilis dédanyjával. Édesanyja, Virginia (Martha Plimpton) takarítónő, apja Burt (Garret Dillahunt) pedig kétszemélyes kertész - medencetisztító vállalkozást vezet, ahol egyetlen társa fia. Így négyen, a -nagyon alsó- középosztály tagjaiként, de boldogan élnek együtt. Mígnem egy furcsa este megváltoztat mindent: Jimmy elugrik a boltba, menet közben találkozik egy menekülő lánnyal, akit megment: a hála pedig nem marad el. A probléma az, hogy másnap reggel kiderül: a csaj -legyen bármilyen szexi- egy sorozatgyilkos, így hát nincs mit tenni, Virginia egy jól irányzott csapással leteríti, a rendőrség pedig elszállítja és a bíróság rövid úton halálra is ítéli. Ezzel történetünk akár véget is érhetne, a sors fintora azonban megint közbeszól: a kivégzés előtt Jimmy-t hívatja egy éjszakás szerelme és a fiú legnagyobb megrökönyödésére hatalmas pocakkal várja: s megszületik a lány, Hope Chance (milyen találó név) akit senki sem várt és akire senki sem számított: a kaland pedig itt kezdődik igazán és itt csatlakozunk be mi, nézők a történetbe. Hogy legyen egy tapasztalatlan fiú -aki szinte még maga is gyermek- jó apja és anyja helyett anyja kislányának? Milyen nagyszülő válik a jószívű, ámde nevelésből egyszer már elégtelenre vizsgázó párosból? Rátalál a szerelem Jimmy-re?

Megannyi kérdés, amik mellé szép lassan jönnek majd az újak, s amelyekre majd válaszokat is kapunk, a sorozat sajátságos módján. Mert az egész szériát átlengi valami báj és rengeteg humor; ennek az ötvözetnek köszönhetően pedig szinte abbahagyhatatlan. Mert amellett, hogy a castingnak köszönhetően az utóbbi évek egyik, -ha nem a- legjobb csapatát rántották össze, a karakterek is hibátlanok, s egyenként is több évadra elegendő poénforrást tartogatnak magukban, hát még egy egészként nézve őket. Kiemelni nagyon nem is mernék senkit, a dédnagyit alakító Cloris Leachman mellett azonban képtelen vagyok szó nélkül elmenni. Az ő szenilitása az igazi könnykicsordulós röhögések legfőbb forrása, a(z) -egyedülállóan 9 Emmy és 1 Oscar díjjal jutalmazott-  85 (!) éves színészlegenda pedig a sorozat legnagyobb alakjaként tündököl.

Összegezzünk röviden: Aki szereti a sitcomokat, kedvelte a Jóbarátokat, esetleg fanatikus My name is Earl néző volt (ugyanaz a gárda csinálja ugyanis ezt is) és véletlen kimaradt neki a Nevelésből elégséges eddig, akkor bátran essen neki, ígérem nem fog csalódni. Akire pedig a fenti mondatok nem feltétlen igazak? Nos, ők is adjanak egy esélyt: kategóriájában ennél jobbat most nem találnak.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , | edit post

Serpico (1973)

szerda, május 25, 2011 Bejegyezte: Péter andrás Comments
A 70-es évek talán nem véletlenül volt az amerikai filmgyártás csúcspontja: az USA történelmének legviharosabb korszakát élte, a mindenhonnan áradó feszültségek pedig olyan ingereket generáltak, amiből a filmipar is bőven profitálni tudott.

Serpico frissen végzett a rendőr akadémián, feltett szándéka hogy az ott tanultakat a gyakorlatban is alkalmazva megtisztítsa az utcákat, és lépegessen feljebb a ranglétrán. Az utcára kerülve azonban azzal a rideg valósággal kénytelen szembesülni, hogy saját járőrtársai gátolják a rendrakásban. A fiatal újonc ennek dacára is eredményesen végzi a munkáját, de társai kenőpénzei felett kénytelen szemet hunyni. Erkölcsei ugyanakkor abban is meggátolják, hogy egyszerűen feldobja a többieket a feletteseknél. Másfelől a korrupciót pont az teszi lehetővé, hogy fent mindenki csukva tartja a szemét. Velős kritika ez a hatalom gyakorlásáról, annak ellentmondásos mivoltáról. Kik, és milyen alapon „szolgálják és védik” az átlagembert, ha a határok a haszonhúzás homályában így elmosódnak?

Serpico rendőrőrsről rendőrőrsre jár, de sehol sem találja a helyét, mindenhol elszigetelten, magányosan, barátok nélkül dolgozik, sorra ugyanazzal az elszomorító helyzettel találkozik, és a kissé vékonyra gyúrt magánéletére is rátelepszik a munka. Különcségét tovább erősíti, hogy ahogy egyre stresszesebbé válik a szűk mezsgyén való egyensúlyozás, úgy lógnak egyre hosszabb fürtökben a tincsei. Rendőr és a hippi ritkán egyeztethető egy lapon, Serpico mégis ferdetükröt tart az érem mindkét oldalára. A hétköznapi járőrök bár végtelenül lenézik idealizmusa és külseje miatt, épp a fellendülő kábítószer kereskedelemből húznak hasznot, míg a „hippinek” titulált dílerektől Serpico igyekszik megtisztítani a kerületeket. Ezzel párhuzamosan pedig egyre jobban emlékeztet egy Jézus-szoborra.

Sidney Lumet rendező végig feszültségben tart azzal, hogy a nyitó képsorokban Serpicot súlyos lőtt sebbel viszik a kórházba, miközben valaki aggodalmaskodik az állapotáért, majd hirtelen visszaugrunk a történet valódi elejére. Az utolsó percek, miként közeledünk a végkifejletig, igazán felpörögnek, addig azonban a majd két órás játékidő rettentő hosszúnak tűnik. A kiábrándító végszó sem segít, miután a felirat tömören közli, hogy Serpico a történtek után feladta a harcot, és elment valahova máshova. Az ilyen odavetett befejezések legtöbbször hiányérzetet hagynak az emberben, főleg miután végig ül két órát, Al Pacino alakítása ide vagy oda. Lumet társadalomkritikája pedig, bár jól hangzik, más filmjeiben (12 dühös ember, Hálózat) sokkal dinamikusabban működik.





...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , , , | edit post

Network - Hálózat (1976)

kedd, május 24, 2011 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Sidney Lumet filmjeiben legyen szó akármilyen közegről, legyen az bíróság, vonat, bank vagy rendőrség, szinte biztosak lehetünk benne, hogy egy hajszálpontos Amerika-korrajzzal találkozunk. Nincs ez másképp a 76-os Hálozattal sem, ami a televízió hírszerkesztőinek életébe nyújt apró betekintést. Miután a TV világa Lumettől sem állt túl messze, joggal feltételezhetjük, hogy ez az egyik legszemélyesebb alkotása.

Kattognak az írógépek, az asztalokon magas kupacokban állnak az újságok, mindenhol lemezes redőnyök, zakók, nyakkendők: tipikus 70-es évekbeli szerkesztőségi miliő. Howard Beale híradós bemondó, hosszú évek óta a képernyők jól ismert arca, nézettségi indexe viszont csökkenőben, így az amerikai közszolgálati-TV felmond neki. Howard ezek után botrányt kelt az egyik adásban, minek következtében a nézettség az egekbe ugrik, így a vezetőség nem hogy képernyőn hagyja, hanem külön műsort ad neki. A szenzációhajhászás felülírni látszik egy ember egészségét, Howard érezhetően zavarodott és felelőtlen, nem ura önmagának, egyedül kollégája és jó barátja, Max próbálja ápolni, segíteni neki, de nem nagy sikerrel.

Howard személye valamelyest leképzi nem csak Lumet, hanem az összes hollywoodi alkotó helyzetét, akik bírnak bizonyos szintű szociális érzékenységgel. Hiába próbálják ráirányítani a figyelmet fontos problémákra, minden a piaci követelmények mentén folyik: a film lehetőleg legyen sikeres. Így végül minden kritika paradoxon, nem képes megállni a saját lábán. A 70-es évek Amerikája valósággal forrongott, kisebbségvédelem, polgárjogi forradalom, Vietnám, Watergate-botrány, olajár emelkedés, generációs ellentétek. A 60-as évekkel szemben viszont a piac kezdte felismerni az új helyzetet, és a lázongás pont azáltal tompult, hogy teret biztosítottak neki, így a 80-as évekre még a hippi-kultúra is kihalt. Igény támadt az ideálképek lerombolására, a gondosan felépített Disney-világ összeomlani látszott, új illúziókra volt szükség. Lumet nem tartozik Új-Hollywood ifjú titánjai (Scorsese, De Palma, Spielberg, stb) közé, filmje viszont akarva akaratlanul is elővetíti az erőszakosságra való megnövekedő igényt.

Max és Howard a film elején azzal fantáziál, hogy egy élő adásban elkövetett gyilkosság egész biztosan 50 fölé repítené a veterán bemondó tetszési indexét. Egy percig sem gondolják, hogy más emberek komolyan is gondolhatnák. Diana Christensen viszont fiatal harmincas, a televízió előtt felnőtt generáció egyik első terméke. És komolyan gondolja.

Faye Dunaway zseniális az identitását vesztett karrierista nő szerepében (harmadik jelölését megérdemelten váltotta Ocarra), ez látszik minden mozzanatán, amikor inkább a képernyőt bámulja szeretkezés helyett, mikor Max kezét csókolgatja (ezt fordítva szokás) és a munkájáról fecseg csókolózás közben, vagy ahogy parancsolgat a beosztottaknak. A siker csaknem megvakítja, ez a hasonlat pedig szó szerint is megjelenik a filmben, amikor Diana a reflektorfényekbe néz. A Maxot megformáló William Holden tipikus régi-hollywood arcú színész (ráncos, mégis sármos), az 50-es évek ismerős figurája. Így nem csak szerepe, hanem személye is tökéletes választás a generációs ütközések bemutatására. Monológjai is a régi iskolát idézik, mégis, teljesen helyénvalónak tűnnek, mesterkéltségnek nem kelti gyanúját. Fontos kiemelni, hogy Max sem tökéletes, ám minden romantikus érzése ellenére mégis ő a leginkább reálisan gondolkodó szereplő, mind a munkában, mind a magánéletében. Holden és Dunaway duójának legnagyobb érdeme mégis az, hogy kétórányi velős társadalomkritika közben képesek kibontani egy szerelmi szálat.

A játékidő felénél, miután Beale a „cső hatalmáról” kezd hosszas prédikálásba, azt érezhetjük, hogy a kritika kezd túlságosan szájbarágós lenni, a sok ismétlés unalmassá válik. Lumet ezután hozza össze a szerelmeseket, ami új lendületet ad a filmnek, idővel azonban ismét röpködni kezdnek a szúrós megjegyzések. Nincs nemzet, nincs nép, csak a pénz van, nincsenek terroristák, nincsenek szabadságharcosok, csak zsoldosok. Nincs tisztesség, nincs érzelem, csak sorozatok és reklámok, nincsenek eszmények és egyének, csak termékek vannak és így tovább... Ellentétben viszont a film első felével, mindebből annyira sok van és annyira töménnyé válik, hogy unatkozás helyett inkább igyekszünk koncentrálni minden egyes szóra. Lumet kész disztópiát képes levezetni a jelen televíziózásából, Ned Beatty nagymonológja pedig egyszerűen felejthetetlen, pár szóban összefoglal minden Huxley féle félelmet. A fináléhoz közeledve tudatosan fordul át abszurba, ahogy az elnökségi tagok a világ legtermészetesebb dolgaként fontolgatják Beale kiiktatását. Így a Hálózat dúskáljon bármennyire is a 70-es évek aktuál politikájában, a Ma emberének is tartogat megszívlelendő tanulságokat.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

Waiting - Ezt jól kifőztük! (2005)

hétfő, május 23, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Bár visszatekintést csak kivételes esetekben szoktam megejteni, általában akkor, ha valami kihagyhatatlanra próbálom felhívni a figyelmet, most kivételt teszek. Mert a Waiting ugyan nem sorolható ebbe a kategóriába, azonban az alpári vígjátékra -állandóan- éhező lelkemnek igazi táplálék volt a mozi, s az a gyanúm, rajtam kívül még sokaknak kimaradt, így most röviden igyekszem rá felhívni a hangsúlyt. Parádés szereposztású komédiáról van szó, még azokból az időkből, amikor a főszereplők nem voltak A kategóriás színészek -legalábbis nem mindegyik-. Ryan Reynolds, Anna Faris, Justin Long, hogy csak a legnagyobb húzóneveket említsem, s nekik olyan színészek asszisztálnak, mint Luis Guzmán és David Koechner. A film pedig jó, azaz tényleg jó, a nemegyszer hangosan felvonyítós, tuskó-bunkó, de ugyanakkor tökéletesen passzoló poénokkal teli, ritka fajtából.

A cselekmény ugyanakkor egyszerű és nagyszerű: gyakorlatilag az egész film egy étterem - kocsma berkein belül zajlik, méghozzá egyetlen nap történéseit követhetjük végig, megismerve a korántsem hétköznapi dolgozókat és beteg, de iszonyat szórakoztató játékukat.

Hogy a Waiting miért emelkedik ki az átlag vígjátékok sorából? Mert nem borították nyakon hollywood-i nyállal, nem vittek bele felesleges szerelmi szála(ka)t, nincsenek mélabús merengős percek, hanem csak egy ízig-vérig R besorolású poénhalmaz és olyan karakterek, amik egyenként elvinnének a hátukon egy átlag komédiát. Itt viszont egyben, sűrítve kapjuk a jót, méghozzá azt a jót, amiből sajnos nagyon kevés van. Nem lőnék le egyetlen részt, egyetlen beszólást, vagy helyzetkomikumot se: rövid kis irományomból nagyjából sejthető, hogy mit kaphattok ha megnézitek. Akinek ez a stílus bejön és eddig esetleg elkerülte a figyelmét a mozi, az essen neki azonnal: ígérem nem bánjátok meg.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , | edit post

Burlesque - Díva (2010)

vasárnap, május 22, 2011 Bejegyezte: Tavita Comments
Nagyon kíváncsi voltam a filmre talán azért is, mert nagyon szeretem a musicaleket. Steven Antin került a rendezői székbe, de talán jobban járunk, ha felé se néz. Nekem a Chicago óta nem volt részem jelentősebb musicalekben és ez a Díva után is így maradt. A sztori üres volt és átlátszó. Semmi tartalmi töltet, csak úgy átsuhan az ember agyán, nyomot sem hagyva. Sajnos Christina Aguilera hangja miatt nem lehetek elfogult és nem fogja az értékelésemet feljebb vinni. Vártam valami erős drámai, érzelmi vonulatot, vagy egy erős (!) szerelmi szálat a történetben. De az e helyett egyszerű, kiszámítható és unalmas volt. A dalokra és az alap koreográfiára tettek fel mindent, de ez önmagában nem elég, hogy működjön. Steven Anton elfeledte: a kivonatnál lényegesebb a gondolat.

Tehát a csillogás, trillázás, szép ruhában flangálás meg volt, de ennél több semmi. Őszintén szólva csókos szájaknál, kibodorított pilláknál tovább szerettem volna tekinteni. Aki mögött nincs tudás, tehetség (mindenki hívja, aminek akarja), amit segítségül hívhat, az nem is fog nekiveselkedni a nehezének. Ezért kapunk egy könnyű habos-babos (nem a jó értelemben) történetet.

A kis városból érkezett pincérnő Ali (Christina Aguilera) a sarkára áll és visszafordíthatatlanul elutazik Los-Angelesbe szerencsét próbálni. Egy jobb napokat látott revüklubban pincérnőként, majd énekesként csillogtatja tehetségét. A lányt jobb lehetőségekkel „ostromolják”, de ő a lehullóban lévő klubbot szolgálja lelkesen. Majd egy ügyes üzleti húzással megmenti Tess (Cher) bárját. Közben főhősünket megtalálja a szerelem is Jack (Cam Gigandet) személyében. Van még: meleg barát, féltékeny lepattant ellenség. Nem, ez nem röviden ennyi…ez ennyi.

Sajnos nem tudunk meg semmit a szereplőkről, nem hatolunk beljebb, hogy lássuk, mi zajlik a felszín alatt. Drámaiságot nélkülöző, érzelmileg száraz, de klisékben annál gazdagabb történet szemlélői lehetünk. A magyar cím felett inkább már szemet hunyok. De, hogy jókat is említsek, azért el kell mondanom, hogy volt részem libabőrben a film alatt. A dalok nagyon rendben voltak, de azok közül is azt emelném ki, amikor Cher elkeseredett-segélykiáltó You Haven’t Seen the Last of Me című szívbemarkoló dalát adta elő. Itt a drámaiság meg-meg paskolta tetszésemet, de többet a közelében sem volt.

Színészi teljesítményeket tekintve Stanley Tucci az egyetlen, akivel meg vagyok elégedve. A sok műtét nem engedi kibontakoztatni Cher arcmimikáját, bár az a gyanúm, hogy e nélkül sem várhattunk csodát. Christina kisasszony pedig ne színészkedjen, mert Woody Allen sem vetkőzik. A színpadon (!) otthonosan mozog és jól is áll neki, de inkább mindenki „maradjon a kaptafánál”.

Aki fordulatokra, drámaiságra vár az nagyon rossz helyen jár. Helyette kapunk jó sok Christina Aguilerát s vele együtt jó dalokat -az bizonyos-, melegeket, mert az kell (megeshet, hogy a válsz erre a rendező nemi identitásában rejlik) és a még egyben lévő-valamikori Oscar díjas- Chert! Azt mondom, ne gondolkodjunk, csak nyissuk ki a fülünket, ha „remek” színészeink dalra fakadnak.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , | edit post

Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides – A Karib-tenger Kalózai: Ismeretlen Vizeken (2011)

péntek, május 20, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments

Hónapok óta ezt a filmet vártam nem csak én, hanem nézők tömkelege és meg vagyok győződve arról, hogy többségük csalódott volt, amikor elkezdett peregni a stáblista. Izgatott voltam, mert a Disney filmek közül ez a kedvencem, és mert valami nagy csodát vártam a rendezőváltástól. Amikor megtudtam, hogy Keira Knightley (Elizabeth) és Orlando Bloom (Will) nem kívánják tovább folytatni a trilógiát, komolyan kétségbe estem és biztos voltam benne, hogy így a negyedik rész elmarad. Ám a film producere, Jerry Bruckheimer vett egy nagy levegőt, összedugta a fejét az írókkal, Ted Elliott-al és Terry Rossio-val, hogy felmérhessék hányadán is állnak két főszereplő, egyben két központi karakter elvesztése után. Így született meg aztán a döntés, hogy mégiscsak leforgatják a negyedik részt, csak nem folytatásként, hanem egyfajta reboot-ként.

Komoly kétségeim voltak arra nézve, hogy az új film ilyen módon megállhatja e a helyét, de aztán bejelentették, hogy az új rendező Rob Marshall lesz, aki szerintem az Egy Gésa Emlékiratai adaptációjával valami zseniálisat alkotott (akik olvasták a könyvet, biztosan tudják, mire gondolok). Főképpen az ő véleménye okán döntöttek úgy, hogy a filmet teljes egészében 3D-ben fogják leforgatni, ahelyett, hogy később átkonvertálnák. Ez a döntés azért is bírt nagy jelentőséggel, mert a második-harmadik rész után – és talán a címszereplők távozása miatt – a film költségvetését jócskán megkurtították. Ez is okot adott arra, hogy aggódjam a megszületendő film látványvilágáért. Mint kiderült, feleslegesen.

A film legnagyobb részét Hawaii gyönyörűséges szigetein forgatták, ahol a víz kristálytiszta, az erdők pedig buják és frissítően zöldek, így egyszerűen tökéletes helyszínt biztosítottak egy ígéretes történethez. A harmadik rész ott ért véget, hogy Jack Sparrow kapitány (Johnny Depp) kis ladikján elindul megkeresni az ifjúság forrását. Ennek kapcsán kaptunk még egy utolsó információt, mely ebben a részben nagy jelentőséggel bír, láthattuk ugyanis Ponce de León hajójának helyét megjelölve Jack térképén, ahová ezúttal el is kell jutnia. Akik pedig azt hinnék, hogy (Juan) Ponce de León neve valamelyik író ötletes agyszüleménye, azoknak elárulom, hogy a spanyol felfedező valóban élő személy volt és valóban kereste az ifjúság forrását az 1500 évek elején, ám meghalt mielőtt megtalálhatta volna.

A látványban egyáltalán nem csalódtam, bár a szirén-támadás, illetve a Jack spanyoloktól való szökésének jeleneteiben szerintem túlzott mind a rendező, mind a producerek és technikailag sem volt olyan tökéletesen kivitelezve, mint ahogyan azt egy Karib-filmtől elvártam volna. Ami számomra gondot okozott, az a színészi játék volt. Bár Johnny Depp hozta szokásos formáját és újra ugyanazt a viccelődő és szemtelen karakter láttuk a vásznon, aki néhány éve elhajókázott, úgy éreztem ezúttal nem kapott igazi partnereket a játékhoz.

A filmben Penélope Cruz játszotta Jack elhagyott szerelmét, Angelicát, akiről a történet során kiderül, hogy Fekete Szakáll (Ian McShane) elhagyottnak hitt leánya. Sokat vártam a színésznőtől, mert szeretem a filmjeit, imádom a karaktereibe is átvitt spanyol temperamentumát, amit ezúttal sajnos nem volt szerencsém látni. A filmbeli teljesítménye szépen fogalmazva is csak gyengécske. Szenvedélyes jeleneteket vártam, ahogyan azt tőle a közönség megszokta, de azon kívül, hogy megtudtam, jól mutat Depp oldalán, nem kaptam semmit.

Azok a szenvedélyes csókjelenetek, melyeket a korábbi filmekben Jack és Elizabeth, illetve Will és Elizabeth között láthattunk, ebben a filmben nem szerepelnek. Sőt, ami azt illeti egyetlen megfelelőnek mondható csókjelenet sincs a filmben. Ami pedig a szerelmi szálat illeti, nos, a hívő Philip (Sam Claflin) és a szépséges szirén, Sziréna (Astrid Berges-Frisbey) között fellángoló szerelem sokkal jobban érdekelt, mint az, hogy mi történt Angelica és Jack között a múltban. Itt jegyezném meg, hogy amikor Philip elnevezi Szirénának a fogságba ejtett szirént, az egész mozi dőlt a nevetéstől, úgyhogy bátran kijelenthetem, hogy az írók igencsak mellényúltak a névválasztáskor.

Depp egyetlen igazi partnere a színészi játékban Geoffrey Rush volt, ismételten Barbossa kapitány szerepében. Tőlük és köztük hangzik el a legtöbb igazi poén a filmben, amiken a közönség valóban nevetett. Kivéve azokat a jeleneteket, melyekben a Fekete Gyöngyön fogságba esett majom halálra rémíti Jacket, aki ezúttal is hűséges első tisztje, Gibbs (Kevin McNally) oldalán indul útnak.

Ian McShane játékát is csak dicsérni tudom, mintha egyenesen rá írták volna Fekete Szakáll szerepét. Remekül alakítja a sötét lelkű kapitányt és az önző apát, akinek már nem létezik feloldozás. Egy dolog hajtja, hogy elérje a fiatalság forrását, hogy megmeneküljön egy sötét átoktól, mely szerint egy féllábú ember hamarosan elveszi az életét. Nem riad vissza sem harctól, sem fenyegetéstől, mindent megtesz, hogy az életben maradáshoz szükséges rítushoz megszerezze a nélkülözhetetlen tárgyakat.

Az elmaradhatatlan kardforgató és szökési jelenetek ezúttal sem maradtak el, Penélope Cruz nő létére igen jól forgatja a kardot, bár szerintem ebben sem ér Knightley kisasszony nyomába. A ruhák sem okoztak csalódást, Penny Rose jelmeztervező ezúttal is kitett magáért és nálam bizony tíz pontos sikert aratott. Akárcsak a zene, ezúttal is Hans Zimmer jóvoltából.

Összességében kellemes 137 percet töltöttem a moziban, de a személyes véleményem az, hogy az első rész utánozhatatlan bármilyen filmről legyen is szó. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ez a film felülmúlta volna az előző kettőt. Minden esetre kíváncsi leszek a nemzetközi médiában keltett visszhangra, ugyanis ez fogja eldönteni, hogy ez a reboot egy új trilógia kezdete lesz-e, vagy csupán egy elkullogós lezárása egy fantasztikus kezdetű produkciónak.

+egy pár szó az IMAX 3D előadásról frodo tollából:
Mivel a filmet eredetileg is 3D-re tervezték, ezért ez folyamatosan meg is látszik rajta. El kell ismerni, hogy ez az élmény sokkal többet ad, mint a natúr 2D-s. Ez persze nem minden filmre igaz, de itt mindenképp ez a helyzet. Megvannak a mélységek, a feléd száguldó tárgyak és az akció jeleneteket is egytől egyig úgy találták ki, hogy a harmadik dimenziós hatás megmutatkozzon. Filmünk esetében, azt javaslom, hogy aki csak teheti, 3D-ben tekintse meg, mert nagyobb az élmény, mint a szimpla verziónál. Az IMAX meg eddig sem volt semmi, de ez az új digitális rendszer érezhetően profibb és tényleg maximálisan igénybe veszi az érzékszerveket.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

Chocolat - Csokoládé (2000)

csütörtök, május 19, 2011 Bejegyezte: Tavita Comments
Amikor először láttam a filmet odakészítettem magamnak egy tábla csokit felkészülve a „veszélyre”. Ismerve magam tudtam, hogy fel kell majd állnom. A gyanúm be is igazolódott, mert nincs ember a talpán, aki ezt a mozit ne úgy nézné végig, hogy ne gondoljon valami nyálcsorgatóan édesre. Visszahozza gyerekkorunkat, visszaadja vágyainkat mesés köntösbe bújtatva. Azért szeretem Lasse Hallström-öt, mert mindig valahogy szíven találnak a filmjei. Nagyon ért ahhoz, hogy megteremtse a kellő hangulatot pont, amire és amikor arra vágyunk. Úgy hiszem ez ebben az alkotásban csúcsosodik ki leginkább. A film kellemesen, lágyan csalogatja szívünket valami kedves, boldogító felé, hogy érzékeinket elcsábítsa. A buja és csalafinta dallamok, ezt csak még jobban erősítik. Ahogy korábbi filmjeiben, itt is meghagyta a nézőnek, hogy először a szemének higgyen, majd később mindenkiről lehullt az álarc.

A történet épp olyan meseszerűen indul, mint a könyvben, bizony ám a „Csokoládé” imádók most örülhetnek. Ugyanis a forgatókönyv Joanne Harris regénye alapján készült. Egy álmos burgundiai kisváros lakóinak minden napja monoton és rideg. De az északi széllel más is érkezik a szürke hétköznapokba: Vianne (Juliette Binoche) és lánya azzal a szándékkal „telepedne le”, hogy csokoládé boltot nyissanak. Noha a szíve és orra odacsábítja a népség egyik felét, a másik Reynaud grófja (Alfred Molina) értelmetlen tartózkodását követi. Aki szerint a csokoládé bűnös élvezet és a készítője, így erkölcsi romlásba taszítja a kisvárost. 

Tehát Reynaud gróf silány, kiégett és eseménytelen élete miatt mindenki szív…és mint minden kisfaluban, minden figyelem Vianne-ra és piros cipőjére terelődik, amit ugye zsigerből elleneznünk kell. Mert az új, az valami más. A köztük lévő láthatatlan ellentétet csak erősíti a vándor cigányok megérkezése. Így Vianne rokonlélekre talál a jóképű örök vándor; Roux (Johnny Depp) személyében.

Ha nem tudunk semmi mást, ennyi is elég. Mert, ahogy a filmben Vianne-nek mágikus érzéke van ahhoz, hogy mindenki számára eltalálja a hozzá illő édességet, úgy érzéke van ahhoz is, hogy a nézőket is rabul ejtse. Dallamaival és fenséges látványaival együtt olyan üdítő ízt csal a fejünkbe, hogy garantáltan megváltozik a hangulatunk. Ilyenkor szerencsés, ha egy édességbolt szomszédságában lakunk. A film középpontjában a régi áll szemben az újítással. A nyitott és változásra éhezők-csak úgy, mint a csokira- állnak szemben, a hagyomány hű, konzervatív és betokozódott emberekkel. A csokoládé nem erkölcsi kérdés.Egyfajta érzelmi és érzéki kielégülést jelent. Erre nagyszerű példa a filmben Armande (Judi Dench) születésnapi vacsorája, amint végigjártatjuk a szemünket a lakmározó asztaltársaságon az valami felemelő.
Binoche karaktere bájos, finom és szerethető. Mégis boszorkányos ügyességgel hozza a tűzrőlpattant hölgy szerepét. Már az egész megjelenésével arra hajaz, hogy ő maga a varázs, valami újdonság. Ahogy kipirult arccal keveri a behabzsolni való csokoládét, komolyan mondom kedvem lett volna beleszippantani a levegőbe.

Alfred Molina remekül megformálta Reynaud grófját úgy, hogy a karakter humoros oldalát is engedte kibontakozni. Látszólag a csokoládé az, ami ellen küzd-, de legfőképp saját magával viaskodik-, ami felszabadítja vágyainkat, szabadjára engedi szenvedélyünket és lehetőséget ad arra, hogy levetkőzzük gátlásainkat és így vállaljuk igazi énünket. 

De ne feledkezzünk meg Peter Stormare-ról sem, aki a szokásos, félelmetesen jó gazfickót biztosítja nekünk. Carrie-Ann Moss ledobta a tőle megszokott szexis ruhákat és átcserélte egy sokkal konzervatívabb, visszafogottabb öltözékre és mondhatom, jól muzsikál ebben is. Judi Dench zsenialitását azt hiszem, nem kell ecsetelnem. 
Ami nekem a nagyobb meglepetést okozta az Lena Olin buja játéka volt, aki egy félénk-látszólag beteg-nőből átvedlett egy visszafogott, de szenvedélyes teremtéssé. Depp meg már olyan jámbor, kivert kutya képet vágott néha, hogy kezdtem megsajnálni. De számtalanszor bizonyította már: olyan, mint egy kaméleon, minden szerepében remekel, és ahogy sejtettük is: nála szimpatikusabb cigányt még nem láttam.
Engem hihetetlenül elkápráztatott, hogy miféle mágikus sugallata is van a filmnek. A hangulat, amit Lasse Hallström teremt, egyfajta tükör a szereplők érzései előtt. Gondoljunk csak itt Binoche és Depp gyönyörű párosára: ki táncolhatna ennél kifejezőbben?! Szó, ami szó nem cáfolhatja meg senki azt az öt Oscar jelölést, amit a film kapott. Mindenkinek ajánlom! 




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , , | edit post

Scrubs - Dokik (2001-2010)

szerda, május 18, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments
Bár igazi Vészhelyzet fan vagyok, az utóbbi években kezdett elegem lenni az egymás után világra hozott orvosi sorozatokból. Úgy éreztem nem bírok el többet, erre jött Bill Lawrence és egycsapásra megváltoztatott mindent. Egyik nap a háttértévézésemből tévénézés, abból pedig néhány nap múltán sorozatfüggés lett. Nem tudom, hogy Bill Lawrence agyának mely szegletéből bújt elő ez a történet, de kétséget kizáróan ott tudott marasztalni a képernyő előtt.

Ami megfogott, jobban mondva, aki megfogott az J.D. a széria fő főszereplője és narrátora. A mai napig nem értem, hogy tud valaki kitalálni és megalkotni egy olyan figurát, mint a Zach Braff által alakított karakter, aki egyszerre idegesítő, de az is a legbosszantóbb formából, és szeretnivaló. J.D. alakja különlegessé teszi a sorozatot elnagyolt gyerekes viselkedésével és folyamatos álmodozásával. Egyszer csak kikapcsol, a kórház, a barátok megszűnnek, és néhány pillanatra bepillantást nyerhetünk eltorzult fantáziáiba, melyekből rögvest kiderül, milyen furcsa módon is gondolkodik Dr. John Dorian.

Aki ezt képtelen elviselni, sőt, ha lehetséges lenne, rövidtávon véget is vetne J.D. életének, az Dr. Perry Cox (John C. McGinley). J.D. mentorként tekint a főorvosra, aki ki nem állhatja az érzelmeitől túltengő orvosgyakornokot, amit rendszeresen tudtára is ad, többek között azzal, hogy folyamatosan női neveken szólítja. J.D. azonban 9 évadon keresztül töretlenül hisz abban, hogy Cox szereti őt, csak egyenlőre képtelen kimutatni az érzelmeit. Cox karakterét egoizmus és erős szarkazmus jellemzi, tulajdonképpen nem érdekli senki és semmi, nem akar mást, csak, hogy hagyják békén.

És akinek ez nem sikerül, az az ex-felesége, Jordan (Christa Miller: Született Szinglik), aki a kórház igazgató testületének tagja. Tipikusan az a karakter, akit a kiállhatatlan jelleme miatt kedvel meg a néző, akár csak Coxot. Kapcsolatuk kicsit sem felhőtlen, de remek példái annak, hogyan fér meg egymás mellett két ember, akik egyszerre szeretik és gyűlölik egymást.

J.D. legjobb barátja Dr. Christopher Turk (Donald Faison), a kórház sebészgyakornoka. Együtt jártak az orvosira, amit J.D. valószínűleg nem élt volna túl Turk laza négersége nélkül. Már az első évadban szerelembe esik, nagy titkot nem árulok el, jövendőbeli nejébe, Carlába (Judy Reyes), a gyönyörű puerto rico-i ápolónőbe. Carla örökös harcot vív J.D. és Turk bensőséges kapcsolatával, amit a környezetükben mindenki előszeretettel kigúnyol, mondván, hogy olyanok, mint egy meleg szerelmespár.

Carla legjobb barátnője, egyben J.D. örökös se veled, se nélküled párja Dr. Eliott Reid (Sarah Chalke: Így jártam anyátokkal). Az édesanyja örökös nyaggatásai miatt, krónikus megfelelési vágyban és (nem túlzás azt mondani, hogy) anorexiában szenved. A bizonytalan jelleme nem egyszer hozza kellemetlen helyzetbe, ami számunkra persze komikus. Cox természetesen az önmagával folyamatosan küzdő Eliottra is ráragaszt egy gúnynevet, mely egyszerre utal a külsejére és némiképp a jellemére is: Barbie.

A sorozat egyébként bővelkedik az állatian jól megformált szereplőkben. Mindegyiküket kedvelem, de a legjobb arc köztük kétség kívül a kórház mindenese (Neil Flynn), akinek a nevét sűrű homály fedi, mindenki csak Mindenesnek hívja, habár próbálkozások folytonosan akadnak a neve megfejtésére. Az első napon J.D. vérig sérti, ami egész pályafutása alatt a Szent Szívben kísérti. Mindenhol kitol Dorian-nel, ahol csak lehetséges, aki persze örökösen próbálkozik megdönteni az őt terrorizáló Mindenes hatalmát. Csak hogy az ő hatalmát senki sem képes megtörni, pedig többek között még a kórházigazgató is megpróbálja: Dr. Bob Kelso (Ken Jenkins) egyszer még ki is rúgja, ám a Mindenes ekkor is túljár az eszén.

Bob kórházigazgató létére semmit sem csinál, csak kávét iszik és fánkot eszik a helyi kantinban. Érdekesség, hogy a családját egyszer sem láthatjuk a szériában, pedig folyamatosan beszél lerokkant, házisárkány feleségéről és meleg fiáról. Az évadok előre haladtával egyre több dolgot tudunk meg róluk, Bob folyamatosan tájékoztat róla, hogy megy soruk, mi történik velük az évek során. Az egyetlen szívéhez közelálló személy, akit megismerhetünk, és akit a családja tagjának tekint, az a kutyája: Baxter. De nem ő az egyetlen kutya a sorozatban, ugyanis Turknek van egy rég elhunyt kitömött kutyája, akinek még így is sok kalandban van része a sorozatban.

A kórház ügyvédje, Ted (Sam Lloyd) kopaszodik és kora ellenére még mindig az anyjával él, emellett ő Bob diktatúrájának egyetlen elnyomott honfitársa. Igazi hírnevet szerzett magának az évek során számos videó-megosztó oldalon a sorozatban, a többi aktakukaccal közösen létrehozott, (mondjuk, hogy) együttesével.

Akiről pedig még muszáj írnom valamit, az A Todd (Robert Maschio), aki még a sebészek között is különcnek számít. A kórházban például híressé vált változatos tangagyűjteményéről. Nemi hovatartozása a mai napig rejtély maradt számomra, de az bizonyos, hogy férfiaknak és nőknek is folyamatosan teszi a kétértelmű megjegyzéseit a szériában és senki sem vitatkozhat a ténnyel, hogy gyógyíthatatlan szexmániás.

A kétszeres Emmy-díjas sorozat sok más egyéb díjra is jelölve lett már, többek között Golden Globe-ra is, ami nem meglepő tekintve, hogy közel 11 millióan nézték a sorozatot csak az USA-ban. Eredetileg egyébként tíz évadosra volt tervezve, de a főszereplők sorra hagyták el a CBS-t, az új karakterek pedig, akiket a kilencedik évadban láthatunk, nem nyerték el a nézők tetszését. Így végül a kilencedik évaddal befejeződött a széria. Sok jó percet okozott nekem is, ezért bátran ajánlom mindenkinek.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , | edit post

The Extraordinary Adventures of Adèle Blanc-Sec - Adéle és a múmiák rejtélye (2010)

kedd, május 17, 2011 Bejegyezte: Tavita Comments
Hát…szigorú leszek! Ilyen zseniális rendező és ilyen melléfogás. Luc Besson-tól azért többet várna az ember. Pláne, ha eszembe jut a Jeanne d'Arc, csak példának okáért. Ha nem tudom lehet, hogy nem hiszem el, hogy a két filmet egy ember rendezte. De mégis elhiszem; ugyanis mostanában nagyon nem az az ember, aki volt, legalábbis a munkái ezt mutatják. Sajnos azt kell, hogy mondjam a jellegzetes francia „íz” sem segített a filmen.

1912-ben Adéle Blanc-Sec (Louise Bourgoin) a bátor, nagyravágyó, fiatal hölgy riporterként utazgatja körbe a világot, de valahogy sosem oda megy, ahova kellene neki. Elsődleges célja; húga meggyógyíttatása. Miközben ő Egyiptomban múmiákat cipel a poggyászban, Párizs népe retteg egy Pterodaktilusz-tól, ami rejtélyes módon kelt ki. 
Nos, ha valaki csak ennyit olvas a filmről, már megjön a kedve a filmezésre, mert egy jó kis kalandfilm reményével kecsegtet. De, aki azt hiszi, hogy a Múmiához hasonló kaliberű filmben lesz, része azt le kell, hogy lombozzam. A történet még izgalmasan is indul, de aztán kezdetét veszi egy üres hajsza. Nincs ellenfél; nincs tét. Nem izgulunk, tehát nem élvezzük. Azért ez egy fantasy-nál elég lelombozó. Nincs igazi fő rossz oldal, egy fő ellenség, aki miatt az egész film alatt nincs „nyugtunk”, nincs a végén leszámolás és igen még mindig egy kalandfilmről beszélünk. A másik rossz hír-ami megint csak lényeges lenne egy kalandfilmnél-, hogy sajnos kiszámítható volt. Emlékszem, amikor a film végére értem; hajó-ez biztos, hogy a Titanic. CGI ide vagy oda (ami valljuk be elég szegényes lett), a látvány sem döntött le a lábamról, azt hittem jobban megoldják a technikai jeleneteket, jobbra számítottam. Azért egy ilyen filmnél, ezek döntő elemek, hogy nyugodt arckifejezésünkből, kikerekedjen a szemünk a pompázatos lényektől.

Egy kis humorral próbálták fűszerezni a filmet, de ez is elég erőltetett lett és fárasztó, itt konkrétan a börtön jelenetre gondolok. Néhol már-már direkt belemászott a képünkbe, hogy igen is tessék rajta nevetni. A múmiákon jókat szórakoztam, noha egy kalandfilm végén az ember nem arra számít, hogy a múmiák elmennek városnézőbe építészeti alkotásokat mustrálni, és megbeszélik, hogy hogyan fog kinézni a modern Louvre. A főszereplő kisasszony jó választásnak bizonyult; szimpatikus, bájos és szép, de a karaktere ellenszenves és oktalanul provokáló.

Ha igaz a híresztelés, miszerint készül a folytatás, akkor nagyon bele kellene húzni, mert ez így…harmat. Egy vasárnap délutáni pihentető filmezésnek éppen megfelelő, de ennyi! Hiába a „francia konyha”, rossz szájízzel távozunk a moziból.     




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

, , , | edit post
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...