A 70-es évek talán nem véletlenül volt az amerikai filmgyártás csúcspontja: az USA történelmének legviharosabb korszakát élte, a mindenhonnan áradó feszültségek pedig olyan ingereket generáltak, amiből a filmipar is bőven profitálni tudott.

Serpico frissen végzett a rendőr akadémián, feltett szándéka hogy az ott tanultakat a gyakorlatban is alkalmazva megtisztítsa az utcákat, és lépegessen feljebb a ranglétrán. Az utcára kerülve azonban azzal a rideg valósággal kénytelen szembesülni, hogy saját járőrtársai gátolják a rendrakásban. A fiatal újonc ennek dacára is eredményesen végzi a munkáját, de társai kenőpénzei felett kénytelen szemet hunyni. Erkölcsei ugyanakkor abban is meggátolják, hogy egyszerűen feldobja a többieket a feletteseknél. Másfelől a korrupciót pont az teszi lehetővé, hogy fent mindenki csukva tartja a szemét. Velős kritika ez a hatalom gyakorlásáról, annak ellentmondásos mivoltáról. Kik, és milyen alapon „szolgálják és védik” az átlagembert, ha a határok a haszonhúzás homályában így elmosódnak?

Serpico rendőrőrsről rendőrőrsre jár, de sehol sem találja a helyét, mindenhol elszigetelten, magányosan, barátok nélkül dolgozik, sorra ugyanazzal az elszomorító helyzettel találkozik, és a kissé vékonyra gyúrt magánéletére is rátelepszik a munka. Különcségét tovább erősíti, hogy ahogy egyre stresszesebbé válik a szűk mezsgyén való egyensúlyozás, úgy lógnak egyre hosszabb fürtökben a tincsei. Rendőr és a hippi ritkán egyeztethető egy lapon, Serpico mégis ferdetükröt tart az érem mindkét oldalára. A hétköznapi járőrök bár végtelenül lenézik idealizmusa és külseje miatt, épp a fellendülő kábítószer kereskedelemből húznak hasznot, míg a „hippinek” titulált dílerektől Serpico igyekszik megtisztítani a kerületeket. Ezzel párhuzamosan pedig egyre jobban emlékeztet egy Jézus-szoborra.

Sidney Lumet rendező végig feszültségben tart azzal, hogy a nyitó képsorokban Serpicot súlyos lőtt sebbel viszik a kórházba, miközben valaki aggodalmaskodik az állapotáért, majd hirtelen visszaugrunk a történet valódi elejére. Az utolsó percek, miként közeledünk a végkifejletig, igazán felpörögnek, addig azonban a majd két órás játékidő rettentő hosszúnak tűnik. A kiábrándító végszó sem segít, miután a felirat tömören közli, hogy Serpico a történtek után feladta a harcot, és elment valahova máshova. Az ilyen odavetett befejezések legtöbbször hiányérzetet hagynak az emberben, főleg miután végig ül két órát, Al Pacino alakítása ide vagy oda. Lumet társadalomkritikája pedig, bár jól hangzik, más filmjeiben (12 dühös ember, Hálózat) sokkal dinamikusabban működik.