Bár visszatekintést csak kivételes esetekben szoktam megejteni, általában akkor, ha valami kihagyhatatlanra próbálom felhívni a figyelmet, most kivételt teszek. Mert a Waiting ugyan nem sorolható ebbe a kategóriába, azonban az alpári vígjátékra -állandóan- éhező lelkemnek igazi táplálék volt a mozi, s az a gyanúm, rajtam kívül még sokaknak kimaradt, így most röviden igyekszem rá felhívni a hangsúlyt. Parádés szereposztású komédiáról van szó, még azokból az időkből, amikor a főszereplők nem voltak A kategóriás színészek -legalábbis nem mindegyik-. Ryan Reynolds, Anna Faris, Justin Long, hogy csak a legnagyobb húzóneveket említsem, s nekik olyan színészek asszisztálnak, mint Luis Guzmán és David Koechner. A film pedig jó, azaz tényleg jó, a nemegyszer hangosan felvonyítós, tuskó-bunkó, de ugyanakkor tökéletesen passzoló poénokkal teli, ritka fajtából.
A cselekmény ugyanakkor egyszerű és nagyszerű: gyakorlatilag az egész film egy étterem - kocsma berkein belül zajlik, méghozzá egyetlen nap történéseit követhetjük végig, megismerve a korántsem hétköznapi dolgozókat és beteg, de iszonyat szórakoztató játékukat.
Hogy a Waiting miért emelkedik ki az átlag vígjátékok sorából? Mert nem borították nyakon hollywood-i nyállal, nem vittek bele felesleges szerelmi szála(ka)t, nincsenek mélabús merengős percek, hanem csak egy ízig-vérig R besorolású poénhalmaz és olyan karakterek, amik egyenként elvinnének a hátukon egy átlag komédiát. Itt viszont egyben, sűrítve kapjuk a jót, méghozzá azt a jót, amiből sajnos nagyon kevés van. Nem lőnék le egyetlen részt, egyetlen beszólást, vagy helyzetkomikumot se: rövid kis irományomból nagyjából sejthető, hogy mit kaphattok ha megnézitek. Akinek ez a stílus bejön és eddig esetleg elkerülte a figyelmét a mozi, az essen neki azonnal: ígérem nem bánjátok meg.
