Ezzel a filmmel Hans Canosa valami zseniálisat alkotott, ezzel egy időben pedig megmutatta a világnak, hogy az USA nem csak a sablonfilmek és a happy end-ek otthona. Gabrielle Zevin-nel karöltve egy nagyon reális és testközeli filmet hoztak el a nagyvilágnak, visszatérve a régi filmek formanyelvéhez, ahol igenis nagy szerepük volt a premier plánoknak.A történet egy Férfiről (Aaron Eckhart) és egy Nőről (Helena Bonham Carter) szól, akik látszólag most botlottak egymásba egy esküvőn, ahol flörtölni kezdenek, és persze a rendező ezt a képet próbálja is megtartani a végkifejletig, amikor is a szereplőknek dönteniük kell a régi és az új életük között. Azonban csak az nem veszi észre, hogy a főhőseinknek, már volt közük egymáshoz, aki csukott szemmel nézi ezt a filmet. Az viszont, hogy pontosan milyen kapcsolatban álltak egymással, jó darabig rejtély marad mindenki számára.
A karakterekben az a nagyszerű, hogy nincs bennük semmi extra. Két egyszerű, hétköznapi embert látunk, akiket kísért a közös múlt, illetve az abban és a jelenben elkövetett hibáik. Olyannyira egyszerűek, hogy nevük sincs, hiszen nincs szükségünk egy betűhalmazra ahhoz, hogy megismerjünk valakit, majd meg tudjuk mondani róla, hogy milyen. Az egész film ezen a fajta egyszerűségen alapul, ettől lesz hihető, amit látunk. Nincsenek érzelmes betétdalok, csak az esküvői zenekar, de az is csak addig, amíg a Nő és Férfi a bálteremben beszélgetnek. Végig csend van, így amikor megszakad a párbeszéd a két karakter között, a csend képes betölteni legnagyszerűbb filmes funkcióját: feszültséget kelt. Ott ül a néző a képernyő előtt, teljesen megsemmisülve, mert érzi, mit jelent a hallgatás, mert tudja, mert már átélte azt a kínos szituációt, amikor egyik fél sem tud mit mondani a másiknak.
A film tele van olyan jelenetekkel, amik arra épülnek, hogy a néző már átélte ezeket, vagy néhány nagyon hasonló szituációkat, így teljes mértékben képes azonosulni a karakterekkel. Sem a zene, sem egy név, sem pedig egy „senkinek sem a szemszöge” kameraállás nem ragadja ki a nézőt a történetből, amely egyszerűen elnyeli az embert. Mind hallgatóztunk már valaki után, mikor telefonál, mind gondolkodtunk már azon, hogy helyes-e, amit teszünk és legfőképpen, mind követtünk már el hibákat csakúgy, mint ez a két ember a vásznon. Mindezt az élményt csak fokozza az osztott képernyő. Ahogy már fent is írtam, a rendező a film nagy részében közeli képekkel dolgozik, hiszen a néző így tanúja lehet a szereplők minden egyes arcrezzenésének, mondhatni élesben értesül minden reakcióról. Az osztott képernyő pedig azt hivatott szolgálni, hogy egyszerre láthassuk mindkét szereplő reakcióját, illetve, hogy láthassuk a Nőt a Férfi, a Férfit a Nő szemén át.
Ez a film egy nagyszerű alkotás, mert bebizonyította, hogy nincs szükség azokra az effektekre, melyekre például a nagy hollywoodi filmek épülnek. Elénk tárt egy alkotást, melynek úgy van vége, ahogy kezdődött, látszólag nem változott semmi, habár mi mind tudjuk, hogy ez nem igaz, hiszen mindvégig ott ültünk abban az ominózus hotelszobában, ahol a történet nagy és lényegi része játszódott.
