Sacha
Baron Cohen legújabb mozijával nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy, egy
olyan filmet vigyen sikerre, amelyben az emberi jogok lábbal tiprása, a
diktatórikus államberendezkedés, a terrorizmus kérdése vagy a katonai célú
atomprogram is potenciális humorforrásként funkcionálnak. Egy nyugati sajtón nevelkedett, magára
valamit is adó állampolgár esetében, – akinek a szociális érzékenységénél csak
a politikai korrektsége nagyobb – ezek a kérdések már önmagukban is ingoványos
talajt jelentenek, együtt pedig valóságos skandalumot. Az egész film zsenialitása azonban itt van;
olyan görbe tükröt tart elénk, amelyben bizony sem Kelet, sem Nyugat nem
képes a legszebb arcát mutatni. Ebből kifolyólag ezt a filmet nem fogja
osztatlan siker fogadni egyik oldalról sem, különösen ha Tádzsikisztánban él az
ember, ahol mindezt egész egyszerűen betiltották. Vetkőzzük le gátlásainkat és előítéleteinket,
– ha baráti körünk kevésbé elfogadó újdonsült érdeklődésünkkel kapcsolatban,
akkor álbajuszt ragasztva,– de mindenképpen üljünk be erre a filmre, ha másért
nem, hogy tudjuk miről is van szó igazából. 
A
diktátor c. filmet Larry Charles rendező mellett, a Sacha Baron Cohen - Alec
Berg - David Mandel - Jeff Schaffer forgatókönyvíró kvartett álmodta vászonra. A
filmben feltűnő fontosabb karaktereket profi színészek alakítják:
admirális-generális Aladeen ( Sacha Cohen), Tamir tábornok (Ben Kingsley), Zoey (Anna Faris). A moziba beülve az első
képkocka is elképesztő poénnal indul, és ez az ipari mértékben működő vicc és
geg gyár a 83 perces vetítési idő végéig remekül működik. Cohen egy kis –
képzeletbeli – afrikai ország hétköznapjaiba kalauzol minket, ahol hatalmas
méretű szobrok, éljenző tömeg, és kellő számú fegyveres hirdeti Aladeen
dicsőségét. Az elengedhetetlen kellékek, mint például: ezernyi kitüntetés alatt
roskadozó diktátor, kecskepásztor dublőr, aranyozott Dartz Kombat T98 konvoj,
titkos nukleáris létesítmény, tucatnyi világoskék Lamborghini Murcielago a
tevés felvonuláson, mind-mind humorbomba, akárcsak a „dubajozó” hírességek
kombinálása az állandó lefejezéses poénokkal teljesen abszurd helyzetet
teremt. Néhol belecsúszik a – számomra már – ízléstelen
poénok mocsarába, de mindig érkezik egy újabb löket és továbbgördül a történet.
Felesleges tehát ezt a rekeszizomgyilkos alkotást a klasszikus értelemben vett filmes
elemzésnek alávetni, ha szőrszálhasogató akarnék lenni, számos ponton
találhatnék rajta fogást.
Valamiért
azonban mégsem akarok az lenni, hiszen régen nevettem annyit, mint ezen a
filmen és a végén bizony elismerően meg kellett jegyeznem, Sacha Cohen nagyon
eltalált most valamit és nem csak az időzítést. A film egy jó értelemben vett nagy vicc, amely lekerekített vagy hegyes alakú taktikai robbanófejek dimenziójában mozog, néhol pehelykönnyű léptekkel. A lényeg, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan! A diktátor önmagában is megállja a helyét;
viszont értő, jól tájékozott és intelligens közönség számára elképesztő
tűzijátékot produkál. Mert hiába a helyenként olcsó poénok ármádiája, ez a film
nem feltétlenül – csak – az átlag vígjátékok nézőit célozza meg, bár szemernyi kétségem
sincs afelől, hogy ők is jól szórakoznak majd. Rengeteg apró utalás bújik meg a
sorok között, a csúcspont pedig kétségtelenül a helikopteres jelenet, amelyben
aztán minden benne van, amiről az utóbbi évek szólnak, és talán ugyanez igaz az
„alkotmányozó gyűlésre” – érdemes egy pillantást vetnünk a filmhez készült
honlapra is. Egy szó, mint száz, Cohen
mindenképpen elérte életműve csúcspontját, innen már nem hinném, hogy van
feljebb. Minden megvan, amit akart: az elképesztő felhajtás és botrány, siker
és kudarc is egyben. Korunk meg nem értett művésze, aki talán örül ennek a
szerepnek. Az amerikai jegyeladások és a filmkritikák jó része is ezt látszik
alátámasztani. Még szerencse, hogy a rengeteg pofon, amit a film kioszt, csak
itt csapódik le...
Hogy jó film-e A diktátor? A válasz egyszerű, a film minősítése: Aladeen!!!
