Megosztom

Amikor egy színész új filmmel jelenik meg a mozikban, a televíziós csatornák rendre veszik elő a korábbi alkotásait, de elég gyakran nyúlnak mellé. Jim Carrey hatalmas figura, de sajnos kezdetekben túl magasra tette azt a bizonyos lécet, ugyanis az elmúlt években bebizonyosodott, hogy nem tudja tartani az iramot saját magával. A 23-as szám óta egyik filmje sem győzött meg arról, hogy a színész még a régi volna, habár korábban csak három filmjéről gondoltam, hogy fatális tévedés volt. Az Ember a Holdon-t szó szerint végigszenvedtem, A kábelbarát után pedig úgy éreztem soha többé nem kérek az állati nyomozó megformálójából. És itt van még ez a film, Dick és Jane története után csak annyit tudtam kérdezni magamtól, hogy miért, miért teszi ezt a filmjeivel!? Itt jegyezném meg, hogy ez a három film még így is csekélységnek számít, tekintve, hogy lassan húsz éve követem a munkásságát, én bizony Carrey-n nőttem fel.

Ugyanakkor az is tény, hogy Téa Leoni sosem volt a kedvencem, mert szerintem egyszerűen nem tud játszani. Kézhez kap egy forgatókönyvet, megtanulja a szöveget, magára rántja a karakter jellemét, de nem ad hozzá semmi pluszt, amitől a jó színész jó színész lesz. Habár a Spangolban alakított hisztis, depressziós feleséget egész jól alakította, magához képest, többségében az a jellemző, hogy a partnerei lejátsszák őt, legyen az Jim Carrey, Adam Sandler vagy Nicolas Cage. Összességében az a véleményem, hogy Carrey túl jó, Téa Leoni pedig túl kevés ehhez a filmhez, és ezt a szakmában kapott jelölések és kapott díjak aránya is megerősíti.

Ez a film is áldozata a mai mozivilágnak, ahol abból áll az élet, hogy további részeket és remakeket gyártanak, ugyanis ez a film sem más, mint egy újrafeldolgozás. Az 1977-es azonos angol című filmet a hazai nézők eltérő címmel, Mókás Páros-ként ismerhették meg. Ebben nem kisebb színészek játszottak, mint George Segal (Nem félünk a farkastól) és Jane Fonda (Hazatérés, Anyád napja), bár a történet kis részben eltért a mostanitól.

A történet szerint Dick Harper (Jim Carrey) és felesége, Jane egy jómódú kertvárosi környéken élnek és teljes anyagi jólétben tengetik életüket. Jane egy utazási irodában dolgozik, ahol minden nap ugyanaz a módi, dühös vásárlók hívogatják panaszaikkal, amiket neki a lehető legnagyobb türelemmel kell végighallgatnia és kommentálnia. Dick egy nagyvállalatnál dolgozik, a Globodyne-nál, ahol a szemünk láttára nevezik ki kommunikációs igazgatónak. Első feladatként azt kérik tőle, hogy nyilatkozzon a Pénzvilág című műsorban néhány a céget érintő kérdésről. Amit azonban Dick nem tud, hogy ő csupán egy pojáca, aki mit sem tudva, arcát adja a vállalat bukásához. Mire az interjúnak vége, a Globodyne csődbe megy, az irodában megkezdődik a tonnányi irat megsemmisítése, ezzel egyidejűleg pedig 6000 ember veszíti el a munkáját. A történet szépsége, hogy közben férje előléptetésén felbuzdulva, sőt az ő tanácsára, Jane végre felmond a munkahelyén. Adott tehát két munkanélküli ember, akik hiába keresnek munkát, hiszen az állástalan nagyvállalati dolgozók már minden lehetséges munkát bezsebeltek. Persze a nyugdíjalap és végkielégítés adott, Globodyne részvényekben!

A család egyre inkább elszegényedik, mindenüket eladják, ám Dick egészen addig reménykedik abban, hogy életük jobbra fordul, amíg levelet nem kap a banktól, hogy 24 órán belül el kell hagyniuk a házukat. Ekkor bekattan nála valami, és elhatározza, hogy visszaszerzi mindenüket úgy, ahogy elvették tőle, lopással. Ám a fordulatoknak itt még nincs vége, ugyanis a Pénzvilágban tett nyilatkozata miatt vádat akarnak emelni Dick ellen. Ezt már végképpen képtelen lenyelni, főleg nem úgy, hogy tudja, a vállalat elnöke Jack McCallister (Alec Baldwin: A tégla, Az ügynökség) továbbra is milliomosként éli mindennapjait. Ekkor azonban Dick és Jane segítséget kapnak a volt pénzügyi igazgatótól, Franktől (Richard Jenkins: A királyság, Ízek, imák, szerelmek), aki már börtönbüntetésére vár. Elárulja a házaspárnak, McCallister hogyan fogja menteni a pénzét az országból, ami remek alkalmat nyújt arra, hogy visszaszerezzék, ami jár az elbocsájtott dolgozóknak.

A legjobb alakítást ebben a filmben Alec Baldwin nyújtja, aki, mint mindig, most is remekül alakítja a megnyerő és charme-os rosszfiút. Jim Carrey ezúttal inkább csak bohóckodik, mint játszik, ez a film neki nem volt más, mint egy jópofa szórakozás. Téa Leoni pedig, nos, ő maradt a régi a szememben, nem tett hozzá semmit a filmhez. És bár dicsérhetném legalább a rendezőt, de a helyzet az, hogy Dean Parisotnak eddig egyetlen épkézláb munkája sem született, minden eddigi próbálkozás csak amolyan tessék-lássék módon történt! És ha valaki a jó öreg Carrey ponéokban mégis bízik, le kell rombolnom minden bizodalmát, mert néhány közepesen jó poént leszámítva, nincs semmi ebben a filmben, amiért érdemes volna megnézni.