„Olyan dolgokból vagyunk amikből az álmok is felépülnek"

Michel Gondry. Jim Carrey. Kate Winslet. Tom Wilkinson. Mark Ruffalo. Remek filmesek egy remek filmben. Ez a film, az Egy makulátlan elme örök ragyogása. Ami egy remek film.

A kamu bevezetőszöveg után diagnosztizáljuk is a tüneteket. Amikor Gondry már ráunt a videó filmek készítésébe, gondolt egyet, és rendezett egy nagyjátékfilmet, a Libidót. Azóta szerencsére még többet is rendezett. Nagy segítségére volt ebben Charlie Kaufman, aki pár éve az álomgyár legeredetibb filmötleteit szállította (Adaptáció, John Malkovich menet). A produkcióhoz hozzácsapódott még néhány nagynevű sztár, akik mindig örülnek a fél-függetlenfilmek nyújtotta kihívásoknak.

Jim Carrey előveszi az igazi arcát, Kate Winsletet pedig a vörös-kék parókája deklarálja le egy huszonéves érzelmi szintjével rendelkező fiataléra. Elsőre összeillenek. Joel zárkózottan tölti szürke mindennapjait, unalmas figurának tartja magát, Clementineból viszont sugárzik az életöröm, a tenni akarás, a fiatalság és ontja magából a jeleket, amire sokan ráharapnak. A baj az, hogy Clementine mögött nincs semmi. Ő pont olyan egyszerű, amilyennek mutatja magát, és semmivel sem tud többet nyújtani, mégis sokan látják benne a kiutat, ezért fulladnak rendszerint kudarcba a kapcsolatai. Ő azt adja, ami, és cserébe olyan egyszerű dolgokat kér, mint a szabadság vagy a kisgyerek. Joel és Clementine szakítanak, és a közösen töltött emlékek méregként hatnak mindkettejükre (annyira tehát mégse utálhatják egymást). A legjobb az lenne, ha hirtelen minden közös emlék eltűnne.

És ez a lehetőség most megadódik. Clementine kitörölteti a Joellel kapcsolatos emlékeit, és amikor erről a férfi is tudomást szerez, dühében ő sem cselekszik másképpen. Aztán ez emlékek újraélésével rádöbben arra, hogy mekkora hibát követ el. Az emlékek (legyenek azok kellemesek vagy akár kellemetlenek) képezik az egyetlen dolgot, amit senki sem vehet el, hisz szükségünk lehet mindenféle tárgyakra, de az emlékek bennünk élnek. Persze mindennek az átlátásához idő kell, a főhősök pedig a pillanat hevében cselekszenek.
Dani Áron
A film szolgál több perspektívákkal is, magával az orvos csoporttal, akik a kezelést végzik. Az eljárást csúnyán kihasználó Patric (Elijah Wood) beleássa magát Clementine emlékeibe és leképzi Joel személyiségét, amit Clementine észre is vesz, mivel az érzelmeket már nem lehet becsapni. Clementine ismét megtalálja Joelt, mint a kezelésen ugyancsak átesett Mary (Kirsten Dunst) a dokit (Tom Wilkinson). A két párkapcsolat között az a különbség, hogy Wilkinsont köti a kötelessége, ő férjes ember, Winsleték viszont kölcsönösen megadják egymásnak az esélyt. Tudják ugyan, hogy egyszer már csődöt mondtak, hallották, hogy mit vágott egyik a másikhoz, de mint oly sok dologról, amit tudunk, nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róla. Lehet, hogy nem fog működni. És?
Erre reflektál a filmen Carrey barátjaként feltűnő Frank és felesége, akik folyton civódnak. Az ő tragédiájuk pont az, hogy a kapcsolatuk kimerül egymás elfogadásában, és nem léptek túl az És? kérdésen.

Ezeket a dogmatikus megállapításokat leírni persze nem nagy kunszt, de korrekt módon előadni már kihívás, és voltaképpen ezért gondoljuk sokan az egyik legjobb szerelemről szóló filmnek a makulátlan elmét (azért nem A legjobbnak, mert az újhullám is kitermelt még néhány remekművet). Gondry összekeveri egy kicsit az időt, a közelmúltat a jelennel, ahol most a régmúlt emlékekben járunk, így dinamikusabbá téve a linearitást, közben pedig a történet szolgálatába állítja vizuális találékonyságát, így sosem válik öncélúvá. Ennek a legszebb példája az a jelenet, amikor Carrey az emlékeiben kutakodva egy utcán próbálja elkapni Winsletet, de akármerre is fut, mindig ott lyukad ki, ahonnan elindult.
A dolgok folyton körbeérik magukat.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...