Ez az év is a szuperhősöké. De szerencsére nem csak a Marvel és a DC ontja magából a hősmozikat, mások is munkálkodnak, bár kevesebb költségvetéssel és még kevesebb húzónévvel. Néha, olykor Hollywood-nak sikerül kitermelnie egy olyan filmet, ami nem remake, nem folytatás, nem adaptáció, nem reboot, stb, még sorolhatnám ezeket a mostanában igencsak elterjedt szavakat. Akad mindig valaki, aki elég tökös ahhoz, hogy felálljon a pódiumra és megmutassa ki is ő valójában. Az pedig még tökösebb, aki egy szuperhősmozit készít minden direkt forrásanyag nélkül. Max Landis forgatókönyvíró (aki John Landis fia) történetéből az elsőfilmes Josh Trank készített filmet, aminek a végeredménye az idei év egyik legizgalmasabb dolgozata lett.

Három fiatalról szól a film, akik rejtélyes körülmények között természetfeletti képességek birtokába jutnak. Mindhármójuk telekinetikus erővel bír ezek után, amelyet eleinte csupán ártalmatlan csínytevésekre használnak fel, majd a helyzet - ahogyan az lenni szokott - elfajul nem is kicsit. Szinte törvényszerű, hogy egyikőjük átáll a rossz oldalra. Hiszen ahol szuper erő van, ott kettéoszlanak a csoportok, bizonyos fajta hierarchia, sőt fekete-fehér rendszer alakul ki. Ez így van rendjén, mert ugyan miről is beszélnénk, ha Magneto és Xavier professzor egyazon ideológiát képviselnének?

Anélkül, hogy a cselekményről részleteiben beszámolnék, elmondhatom azt, hogy a film lényegében egy klasszikusnak nevezhető, mégis kortárs szuperhős-eredettörténetet mesél el, amihez a pluszt maga a technika, a megvalósítás adja. Napjaink egyik legnépszerűbb (vagy inkább leginkább elkoptatott) módszere, az egyes szám első személyben lefilmezett, kvázi dokumentarista-hatást keltő kamerakezelés, aminek én magam egyáltalán nem vagyok híve. Úgy viszonyulok ehhez a vonalhoz, hogy mostanában inkább azok csinálnak így filmet, akik lusták a klasszikus eszköztárhoz folyamodni, és egy olyan téves tézis felé fordulnak, miszerint a dokumentarista, realista stílus minden esetben hozzáad valami pluszt. Na most, kérdezhetjük joggal, hogy egy hősfilm esetében miért jut eszükbe a rendezőknek, hogy ilyen stílusban készítsék el a művet? Első blikkre a válasz az volna hogy "pokolba ezzel, hagyjukmár", de igazából úgy gondolom hogy annyira össze nem illő a két ötlet szerintem, hogy így mindenképpen megér egy misét. Már csak azért is, mert a végeredmény egy egészen egyedi megközelítése ennek a témának, és a technikát amit választottak az elmesélésre, megfelelő módon kezelték és nem lett elbagatellizálva.

A film legjobb jelenetei természetesen azok a jelenetek, amelyekben hőseink az erejüket próbálják. Ezen szcénák gyönyörűen szemléltetik az ember szuperképességek iránti vágyakozását. Te mit tennél, ha mozgatni tudnál tárgyakat? Ugye, hogy nem rohannál azonnal az emberek segítségére? Kicsit szórakoznál, megviccelnél néhány gyanútlan járókelőt, és főszereplőink is ezt csinálják. Amikor pedig elérkezünk a repülésjelenethez, akkor fülünk-farkunk kettéáll és ott használták ki igazán a kézikamerát, fantasztikus és egészen szédítő képsorokat tettek le az asztalra az alkotók. Egyértelműen a film leghatásosabb szcénája.

Ami a finálét illeti, ott ugrik igazán a majom a vízbe és ott érződik hogy kevés pénzből is lehetséges látványmozit készíteni. Autók röpködnek, az érzelmi állapot a tetejére hág, kicsit akirás is lett (meg még egy kis Carrie is befigyelt), bár véleményem szerint így is érződött valamelyest a pénzszűke, rövidre is lett véve kissé. Az viszont örvendetes, hogy magát a filmet sokkal inkább a főszereplők viszonyrendszerére és ábrázolására hegyezték ki, semmint az üres látványra, és ennek fényében pedig simán nevezhető az Erő krónikája a Sebezhetetlen című Shyamalan-opusz testvérfilmjének. És ha már Sebezhetetlenről van szó, véleményem szerint minden idők egyik legnagyszerűbb szuperhősfilmje. A film befejezése itt is nyilván feldobja a labdát egy lehetséges folytatás számára, amely, reménykedek benne hogy el is fog készülni mihamarább és nem fog úgy eltűnni a fekete lyukban mint az imént említett film második része. Érdekes dolgokat lehetne még itt megmutatni, annyi biztos.

Összességében tehát egy nagyon is figyelemre méltó debütálással van dolgunk, amellett pedig egy értékes adalék a superheromovie-k társaságába.

Clint Eastwood számomra az egyetlen olyan színész, aki rendezőként legalább ugyanannyit tett le az asztalra, mint színészként. Mindkét szereposztásban megvan a saját, jól felismerhető stílusa. Míg aktorként leginkább az alfahím, velejéig badass figurák panteonját bővíti és népszerűsíti, addig direktorként már teljesen más feladatot adott magának. Művei rendszerint olyan filmek, amelyeknek stílusa, elbeszélési technikája a klasszikus hollywood-i mozikéra emlékeztet az úgynevezett aranykorszakból. Eastwood történetmesélő. Történeteket mesél úgy, ahogyan rajta kívül nem sokan teszik. Történetei mindig - vagy legalábbis legtöbbször - egy-egy mitológiát rombolnak le, mindig valami mítosszal számolnak le. Ebben rejlik Eastwood legnagyobb képessége és tehetsége, és ezt fejlesztette tökélyre az elmúlt mondjuk tíz évben.

Ezt figyelembe véve korábbi filmjeiben is felsejlett már ez a hozzáértés és professzionalizmus, de ezen dolgozatai inkább felemás, hol jobb, hol kevésbé jobb teljesítmények amelyek ugyan mindenképpen megérnek egy misét, de nem mindegyik nevezhető olyan kiforrott, betonkemény mesterműnek mint például amilyen a Nincs bocsánat vagy éppen a szívfacsaró Szív hídjai. Ezekhez képes mondom tehát hogy egyik-másik műve nem olyan ütős, ez pedig ennek a fényében nem jelenti azt, hogy rossz filmek lennének. Egyáltalán nem. De mint minden rendezőnek, Clintnek is kellett egy kis idő, amíg kifejlesztette saját magát és eldöntötte, miféle filmek, milyen témák érdeklik leginkább és azokat milyen stílusban tudja legjobban elmesélni.

Az, hogy a Halálhágó melyik csoportba sorolandó, nos azt kell mondjam, hogy a kevésbé ütős kategóriába esik bele. De emlékeztetem a kedves olvasót arra, hogy mit mondtam az imént ezekről a filmekről. Egy kevésbé jó Eastwood-film is abszolút nézhető, sőt rendelkezik megannyi emlékezetes momentummal. Jelen tárgyalt filmünk egy háborús-kiképzős mozi, amely néhol propagandisztikus jelleget ölt, de szerencséjére legyen mondva hogy sose veszi magát annyira komolyan, mindig oldja kicsit a helyzetet egy kis humorral. Ez a film második legnagyobb sármja, a humor, az első pedig maga Clint bácsi, aki érezhetően kész örömmel játssza a szőrös tökű badass-t, mintha csak erre a szerepre született volna (és talán így is van). Félig morogva osztja a viccesebbnél viccesebb, emlékezetes és bármikor, bármilyen helyzetben idézhető dumákat és oltásokat, ezzel átlagon felülivé cipelve a filmet. Ami ezen kívül van, az inkább jó mint nagyszerű, Eastwood-ot leszámítva a dolgozat nem átall mesterműnek mutatkozni, inkább megmarad a "tisztességes"-szinten. A humort tekintve ugyan tényleg kiválónak mondható, de történetet illetően nem nagy eresztés.

A karakterek korrektül vannak kidolgozva ugyan, de a sztori erősen Piszkos tizenkettő-utánérzés. Az akciók jók, de valahogy nincs elég súlyuk, nem érzed a veszélyt, szóval tényleg jobb, ha egy sima kis háborús vígjátékként tekint rá az ember. Valaki azt írta, olyan ez a film, mint amilyet John Wayne csinált annak idején, azok a filmek amikben a háborút méltatták. Talán van benne valami, de mint mondtam ez sokkal humorosabb és nem hinném hogy Clint ennyire propagálni akart volna. Mindenesetre badass-attitűdből jelesre vizsgázott, és már csak ezért is érdemes megtekinteni akár többször is a Halálhágót.