Ezt figyelembe véve korábbi filmjeiben is felsejlett már ez a hozzáértés és professzionalizmus, de ezen dolgozatai inkább felemás, hol jobb, hol kevésbé jobb teljesítmények amelyek ugyan mindenképpen megérnek egy misét, de nem mindegyik nevezhető olyan kiforrott, betonkemény mesterműnek mint például amilyen a Nincs bocsánat vagy éppen a szívfacsaró Szív hídjai. Ezekhez képes mondom tehát hogy egyik-másik műve nem olyan ütős, ez pedig ennek a fényében nem jelenti azt, hogy rossz filmek lennének. Egyáltalán nem. De mint minden rendezőnek, Clintnek is kellett egy kis idő, amíg kifejlesztette saját magát és eldöntötte, miféle filmek, milyen témák érdeklik leginkább és azokat milyen stílusban tudja legjobban elmesélni.
Az, hogy a Halálhágó melyik csoportba sorolandó, nos azt kell mondjam, hogy a kevésbé ütős kategóriába esik bele. De emlékeztetem a kedves olvasót arra, hogy mit mondtam az imént ezekről a filmekről. Egy kevésbé jó Eastwood-film is abszolút nézhető, sőt rendelkezik megannyi emlékezetes momentummal. Jelen tárgyalt filmünk egy háborús-kiképzős mozi, amely néhol propagandisztikus jelleget ölt, de szerencséjére legyen mondva hogy sose veszi magát annyira komolyan, mindig oldja kicsit a helyzetet egy kis humorral. Ez a film második legnagyobb sármja, a humor, az első pedig maga Clint bácsi, aki érezhetően kész örömmel játssza a szőrös tökű badass-t, mintha csak erre a szerepre született volna (és talán így is van). Félig morogva osztja a viccesebbnél viccesebb, emlékezetes és bármikor, bármilyen helyzetben idézhető dumákat és oltásokat, ezzel átlagon felülivé cipelve a filmet. Ami ezen kívül van, az inkább jó mint nagyszerű, Eastwood-ot leszámítva a dolgozat nem átall mesterműnek mutatkozni, inkább megmarad a "tisztességes"-szinten. A humort tekintve ugyan tényleg kiválónak mondható, de történetet illetően nem nagy eresztés.
