Szavakba nem önthető, hogy milyen óriási várakozások előzték meg szerte a
világon a Baljós árnyak bemutatását, még 1999-ben. Egy legenda újbóli életre keltése, a
gyökerek feltárása, a mítosz megidézése, többmillió rajongó álmainak
megvalósítása lebeghetett George Lucas
szeme előtt: a '90-es évek végén arra készült, hogy hosszú idő után
újra mozitörténelmet írjon űroperájával. Eszméletlen reklámkampány előzte meg
a régóta áhított film bemutatását, a csapból is a Star Wars folyt. A reklámkampány hatása nem is maradt el, az első epizód eddig
924,317,558 $-t hozott a konyhára és ezzel a legnagyobb bevételt
produkáló Star Wars film lett illetve ennek köszönhetően minden idők 5. legsikeresebb filmjének számít. A rajongóknak van egy jó hírem a reklámcsaptelepet újra kinyitották, mert a Baljós árnyakat Február 9-től 3D-ben újra vetítik a mozik! Star Wars első epizódja sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a rajongók és a kritikusok körében, de a
mozipénztárak bevételén, ez egyáltalán nem mutatkozott meg.
A rajongók nagy része azonban nem volt lenyűgözve az eléjük tárt produkciótól és fájdalommal a szemükben konstatálták, hogy George Lucast elhagyta az erő.
A történet szerint harminc évvel járunk a klasszikus trilógia előtt. A
feje tetejére állt galaxisban a távoli kereskedelmi utakra kivetett adók
tervét viták övezik. A Kereskedelmi Szövetség ellenőrzése alá vonja az
apró, jelentéktelen Naboo bolygót, és annak fiatal királynőjét, Amidalát
(Natalie Portman). Az eseményeket aggódva figyelő főkancellár küldetést ad
két Jedi lovagnak. Qui-Gonn Jinn (Liam
Neeson) és tanítványa Obi-Wan Kenobi (Ewan McGregor) feladat, hogy bírják tárgyalásra a szövetségieket. A tárgyalások helyett droidokkal találják szemben magukat. Az űrhajóról való menekülésük után a Naboo bolygóról az ifjú
királynővel és annak közvetlen kíséretével lépnek olajra, hogy eljussanak a szenátushoz, azért, hogy megmentsék hűn szeretet bolygójukat a Kereskedelmi Szövetségtől. A Jedik és a királynő a Tatooine
peremvidékére vetődik a hajó műszaki problémája miatt, ahol Qui-Gonn Jinn felfedezi, hogy egy fiatal
rabszolgafiú, Anakin Skywalker (Jake Lloyd) különösen érzékenyen reagál
az Erőre. A Jedi mester gyanítja, hogy a kisfiú személyében
jött el az a kiválasztott, aki egy ködbe veszett jövendölés szerint
egyensúlyt teremt az Erőben, és elhatározza, hogy kitanítja a fiút. A
fiatal Anakinnek döntenie kell, kövesse-e dédelgetett álmait a
felbolydult galaxisban, eközben a Jedik évszázados ellenségei, a
Sith-lovagok új erőre kapnak, és a Köztársaság megdöntésére törekednek. A
vészterhes időkben legenda kovácsolódik... A teljes cselekményt nem írom le, mert lehet, hogy te még nem láttad, illetve sokan talán kívülről tudják az összes filmben elhangzó mondatot, ezért inkább a lényegre térek.
A Baljós Árnyak sok (főleg negatív) kritikát kapott annak idején világszerte, persze a
bevételei alapján mégis minden idők egyik legsikeresebb filmje. A Jedi
visszatér óta felnőtt egy újabb nemzedék, és úgy tűnik, a két trilógia
közötti időben egyáltalán nem csappant az érdeklődés az űropera iránt. Persze a
pénzügyi siker egy dolog, az meg egy másik, hogy vajon a gyanútlan és
jóhiszemű filmbarát, aki úgy gondolja, a pár ezer forintjáért ősrégi
Star Wars-feelinget kap, annak vegyes gondolatokkal kell elhagyja a nézőteret. A film legnagyobb hiányossága,
hogy a kultikus trilógia szellemiségének, hangulatának megidézésében
elégtelenre vizsgázik. Lucas az egész koncepciót a fejhajtásra késztető,
végletekig feltuningolt látványvilág, a minél több és gyönyörűbb
speciális effektus köré építette, ezzel gyakorlatilag elvágva ezt a
filmet az elődöktől, és felrúgva a hetvenes-nyolcvanas években
lefektetett Star Wars-konvenciókat. A Baljós Árnyak ugyanis egyáltalán
nem akar utalni a klasszikus fejezetekre, sem történetében, sem
képeiben, sem szereplőiben, sem hangulatában. Kapunk egy a korábbi, ám
időben később játszódó epizódoknál sokkal látványosabb igazi popcorn
mozit villogó fényszablyákkal, monumentális űrcsatákkal, letaglózó
helyszínekkel, bolygókkal, aminek semmi köze a régi részek szolidabb,
egyszerűbb világához. Lucast nem foglalkoztatta ez a logikai tévedés,
amit a klón háborúk hátrahagyott pusztításával akar magyarázni.
Egyszerűen demonstrálni kívánta a századforduló digitális technikáját,
mintha a klasszikus trilógiát ismerő rajongók megelégednének a
monumentális fogatverseny, a végső fénykardpárbaj, és az űrben zajló
csaták nyújtotta gyönyörrel. Így hát a film karakterei csupán
elnagyoltak, vázlatszerűek, nem bírnak annyi jelentőséggel, mint az
eredeti részekben, nincsenek igazán karizmatikus egyéniségek, így a néző
nem tud azonosulni senkivel. A szereplők közül talán Qui-Gonn Jinn az
egyetlen, aki valamiféle szimpátiát ébreszt bennünk, aki közelebb áll
hozzánk, mint a többi halovány, papírízű figura. Az eredeti sorozat
bölcs Jedi-lovagja, Obi-Wan Kenobi itt még elszánt, fiatal tanítvány,
akit csupán meg-megélénkülő humora és a szája szegletében bujkáló
kisfiús mosoly emlékeztet nyomokban az idősödő figurára, akit Sir Alec
Guinness játszott. Az ügyeletes gonosz, Darth Maul egy jellegtelen,
sablonos gonosz, aki egyszerűen semmiféle érzést nem kelt bennünk,
olyan, mintha egy videójátékból tévedt volna elénk. A korábbi, népszerű
droid-duó, R2-D2 és C-3PO itt méltánytalanul kis szereppel rendelkeznek,
jóformán csak statiszták. Az elsőszámú humorforrás egyértelműen az
idióta mozgáskultúrával megáldott, beszédhibás Jar-Jar Binks lett volna,
akit talán mindenki 5 perc után, már inkább száműzött volna a vászonról. Az itt felsorakoztatott karakterekben egyszerűen nincs egy
olyan megnyerő tulajdonság, ami egyedivé tehetné őket, mint például Han
Solót, a nagyszájú és öntörvényű csempészt annak idején 1977-ben. Oly
jellemző a film szellemiségére, gondolkodásmódjára, hogy tulajdonképpeni
főhősének egy gyereket tesz meg. Jake Lloydról aligha hisszük el, hogy
világmegváltó csodagyerek - még ha a film egy sor csodás esemény, többek
közt a megnyert fogatverseny révén görcsösen bizonygatja is. Fiatal
Anakinként inkább átlagos kisgyereknek látszik, gyakorlatilag a film nem
támasztja alá erősebb érvekkel a rátermettségét - azt, hogy valóban ő
lesz a kiválasztott. A történet legnagyobb hibája, hogy egyszerűen nem
emlékeztet az eredeti sorozatra, így válik hiteltelenné, így lesznek
sokan egy illúzióval szegényebbek.
Természetes a látvány sok mindenért kárpótol, és a Star Wars - Baljós Árnyak
rekordként is vonul be a történelembe több mint kétezer számítógépes
trükkjével, ami akkoriban, 1999-ben óriási szó volt. Lucas
maradéktalanul élt a kor nyújtotta technikai lehetőségekkel. Új
bolygókat mutat meg, civilizációkat, építészeti stílusok, viseletek,
nyelvezetek keverednek, de az egész valahogy sehol sincs a régi, puritán
Tatooine-i sivataghoz vagy a Hoth jégvilágához képest. Néhány jelenet
pedig -kiváltképp a Ben Hurból lopott verseny- egyszerűen nem éri el a
kívánt hatást. Az viszont tagadhatatlan, hogy ebben az epizódban a
legélvezetesebb és legizgalmasabb a végső, kötelező szokásos
fénykardpárbaj - Maul, ahogy a kétélű, vörös pengét tartva táncol a
körülötte zümmögő Jedik között, valóban emlékezetes filmtörténeti snitt.
Azért persze nem sikerült tökéletesen elrontani ezt az első részt.
Természetesen vannak halovány utalások, összekötő elemek az eredeti
részekkel kapcsolatosan, például viszontláthatunk olyan régi ismerőseket
is, mint Yoda mester, vagy Jabba, a hutt. Viszont a film alapjában véve
mind küllemében, mind felépítésében eltér a nagy elődöktől, így nagyon
nehezen illeszkedik az összképbe, nehéz ezt és a többit egy történetbe
képzelni, gondolatban összegyúrni, és azt mondani rá: No igen, ez
tényleg EGY film. Lucas láthatóan egy újabb generáció igényeit szerette
volna kielégíteni ezzel a darabbal. És persze azzal magyarázza a
történet gyerekes egyszerűségét, hogy ez még az ártatlanság kora, amikor
a Köztársaság épp csak rothadni kezd. És A klónok támadása már valóban
egy lépéssel közelebb áll a klasszikus alapanyaghoz. Csakhogy Lucas ezt a
közeledést túl messziről kezdte. Így sok száz rajongó szegényedett egy
nagy illúzióval. Ő pedig természetesen ebből is hasznot húzott. Minden negatívuma ellenére a Baljós árnyak valamennyire azért
szerethető, legalábbis egy elfogult rajongó számára mindenképpen:) A
csaták látványosak, a történet alapvetően jól működik, és abszolút
jóleső érzés viszontlátni régi ismerőseinket, Obi-Want, Yodát, R2D2-t,
C-3PO-t és érdekes látni mindennek a kezdetét, Darth Vader gyermekkorát
és Palpatine első lépéseit a korlátlan hatalom felé vezető
fondorlatokkal teli úton. Az egyik apró, és szép jelenetben pedig Lucas
már előrevetíti Amidala és Anakin szerelmét, mikoris a fiú minden
előzmény nélkül, a gyermekek hirtelenségével, ártatlanságával és
együgyűségével fordul a lányhoz: "Te angyal vagy?"
A Star Wars mind a hat részét minden valamirevaló filmrajongónak szerintem látnia kell.
"Mialatt osztályozni próbáltam a fajotokat, rájöttem, hogy ti nem is vagytok emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen egyensúlyra törekszik a környezetével, de ti, emberek, nem. Eljuttok egy területre, és elszaporodtok, egészen addig, amíg fel nem élitek az erőforrásokat. Csak úgy tudtok fennmaradni, ha új területre terjeszkedtek. Van egy másik organizmus is, amely ugyanezt a sémát követi: a vírusok. Az ember ragályos kór. A bolygó rákfenéje. Betegség."
Több mint egy évtizede hódította meg az emberek nagy többségét a Mátrix. A filmet még nem is láttam, zord és a sci-fi műfajhoz kétkedve álló szüleim letiltottak a műről, mondván biztos valami erőszakos gagyi már megint, de az utcát, a barátaimat már mind hatalmába kerítette a Mátrix. Heteken belül elszaporodtak a napszemüveges bőrjakós fiatalok, a főszereplők megjelentek uzsis dobozon, tolltartón, táskán, nyalókán és okkal vagy oknélkül faggatták egymást a mozibubusok, hogy "most a pirosat vagy a kéket"?
Én meg várhattam a DVD megjelenést, nem is hiába hiszen kiderült, hogy az annak idején a filmet ferde szemmel figyelgető família nemcsak, hogy titokban megnézte azt hanem első adandó alkalommal meg is vette. Így történt, hogy egy átlagos délutánon nekiültem megnézni egy korszakalkotó filmet.
A rendező testvérpáros Larry (azóta Lana néven nőként él) és Andy Wachowski ezzel a filmmel egyszerűen nem tudott mellényúlni. Az alapötlet kicsit az 1976-ban bemutatott Doctor Who című sci-fi sorozatra hajaz, de mindent összevetve ezt elnézhetjük neki.
A történet főhőse a világ egyik vezető szoftvercégnél dolgozó Thomas A. Anderson (Keanu Reeves). A srác nappal a jó Mr. Anderson aki remek pozíciót tölt be, kedves, udvarias és még a házinéninek is segít kivinni a szemetet. Éjszakáit viszont Neo nevű hackerként tölti és kimeríti a számítógépes bűnözés teljes fogalmát.
Neo nem érzi jól magát a bőrében, keres valamit, de még maga sem tudja mit. Hall a titokzatos Mátrixról, de nem tudja mi az. Egy napon a gépére üzenet érkezik, miszerint "kövesse a fehér nyulat". Neo nemcsak, hogy követi, hanem beleugrik a nyúl üregébe és megtapasztalja annak legmélyebb bugyrait.
Megismerkedik Morpheus-sal(Laurence Fishburne) ,akit a valaha élt legveszélyesebb bűnözőként tartanak számon. Morpheus egy hajón él kis csapatával és ellenállóként küzdenek a Mátrix hatalma ellen.
Hogy mi a Mátrix? Morpheus szerint elmondani nem, csak megmutatni lehet, ám én most mégis megpróbálkozom vele.
Valamikor az ezredforduló tájékán az emberiségnek sikerült kifejlesztenie a Mesterséges Intelligenciát és mint ahogy ez ilyen filmek esetében történni szokott, a gépek szépen lassan átvették a hatalmat. Mára a világ egy neuro-interaktív szimuláció, melyet a lázadók Mátrixnak neveznek. Az a világ, melyben az emberek élnek, nem valóság. Minden amit eszünk, iszunk, érzünk gépek által generált program, bármily csodás is. Csak kevesen tudják az igazat."Emberek milliárdjai élik le az életük öntudatlan". Már csak egyetlen valódi ember által lakott város létezik, Zion. Ha ez elveszik, elveszik a valóság.
Morpheus és csapata szentül hiszik, hogy Neo lehet a kiválasztott, aki tudatra ébreszti az emberiséget és felszabadítja őket a gépek által rájuk kényszerített örök álom alól.
A cselekményről való mesélést itt abba is hagynám. Aki nem látta annak javaslott minnél hamarabb beszerezni és nem hagyni, hogy valaki lelője a poént. Akinek pedig volt szerencséje hozzá, az tudja miért. A film sikeréhez, több egyéb dolog mellett az is hozzájárult, hogy valahol mindenki azt lát bele amit akar. Felvonultat több vallási és filozófiai elméletet, merít a kereszténységből, idéz Orwelltől, alapjaiban renget meg, sokkol és elgondolkoztat. Újra teremt és feleleveníti a régit. Komoly, ugyanakkor általános kérdéseket boncolgat. Jobb egy tökéletes, ám álomvilágban élni vagy inkább szembe néznénk a rideg valósággal?
A színészekre semmi panaszunk nem lehet. Keanu Reeves (A leskelődő, Édes November) számomra mindig olyan "se hús, se hal" srác volt, de ezt a szerepet mintha neki írták volna. Laurence Fishburne (Apokalipszis most) egyszerűen tökéletes választás volt Morpheus szerepére. A karakter mosolya ugyan bárgyú, de vigyázat "többet tud, mint amit mutat". A női főhős szerepében Carrie-Anne Moss-t (Memento,Csokoládé) láthatjuk. Külön piros pont azért, hogy a készítők nem akartak valami szőke Barbie babát betenni, ami abszolút nem illett volna ide, hanem egy valódi nőre Carrie-re esett a választás, aki tehetségét már több drámában megmutatta. Mindenképp ki kell emelni a főgonosz Smith ügynököt játszó ausztrál színészt Hugo Weaving-ot (Gyűrűk ura Trilógia) aki zseniális megtestesítője egy érzelmek nélküli védelmi rendszernek.
Nagyon eltalált a zeneválasztás, a cyberpunk környezet remek kiegészítő eleme a Prodigy,a Rammstein, Marilyn Manson és még számos más előadó.
A látvány, közhelyes szóval élve, fantasztikus. Megjelenésének idején mindenki az állát pakolgatta sebtében vissza az arcára, hogy mennyire jó is ez. Persze még azóta is nézhető, nem is kicsit. A film akkoriban új kapukat nyitott a számítógép generálta animációnak. Rengeteg utánzója és követője akadt. Az egyszerű,laikus halandó innen jegyezte meg a bullet time féle lassítási technikát. A képi hatásokat, vizuális effekteket 2000-ben Oscar díjjal jutalmazták, de szobrot kapott még a legjobb vágásért, a legjobb hangért és a legjobb hangvágásért is. Több kategóriában jelölték BAFTA és Grammy díjra is, melyből párat be is váltott. Az alkotásnak természetesen több hibája is akad, de minek ezeket feszegetni, ha nagyon akarunk bárhol találhatunk, de ennél a mozinál inkább az élvezeteket részesítsük előnyben.2003-ban megjelent a trilógia második, majd nemsokkal ezután a harmadik része is.
A film mára legendává vált, ajánlom mindenkinek (nem csak kockáknak :D).
Két
film, egyetlen történet. Egy európai és egy amerikai szemlélet.
Azonban a rendezés mintha percről percre megegyezne. De nem csak
ez, hanem a karakterek is roppant mód hasonlítanak az eredeti
vászonra vitel szereplőire. David Fincher rendezésében mégis van
valami új, amit nevezhetnénk az amerikai művek sajátjának is.
Mégpedig a fényképezés és a vágás gyors és pörgős
szimbiózisa.
Stieg Larsson könyvének, A tetovált lány 2005-ös
bemutatója óta számos nyelvre lefordították már a bestseller
alkotást. Az adaptáció alapjául szolgáló könyv elektronikus
változata elérte az egy milliós eladott példányszámot, mindezt
elsőként. Ezek tükrében nem meglepő, hogy Niels Arden Oplev
2009-ben svéd-dán-német koprodukcióban leforgatta a történetet.
Ennek sikerén felbuzdulva az amerikaiak is megrendezték a saját
„tetovált lányukat”. Amerikai szereplőkkel, alkotókkal és
szemléletmóddal. Ugyanazon történettel és fordulatokkal. Kérdés,
tényleg szükség volt erre? Gazdagította David Fincher a
filmtörténelmet?
Az alapsztori egy olyan karakterre építkezik, amit mostanság talán
már többször vettek elő a filmesek, és regényírók, mint
kellett volna. A sikeres újságíró. Csakhogy most más ez a
szerep. Ugyanis nem „csak” egyszerű médiamunkásról van szó.
Mikael Blomkvist (Daniel
Craig) oknyomozó
újságíró, amolyan detektív, aki mindent felkutat, kiderít, és
lassan-lassan összerakja a részleteket. A tulajdonság, amely
szakmai karrierjének törésekor újabb munkához segíti.
Felfogadja egy idős milliárdos, Henrik Vanger (Christopher
Plummer), hogy Mikael derítse ki a negyven éves családi
titkot. Találja meg szeretett unokahúgának, Harrietnek (Moa
Garpendal) gyilkosát, aki feltételezése szerint csakis a
családból kerülhetett ki.
A negyven évvel ezelőtt történtek apró mozaikjait lassan kezdi
összerakni Mikael, de az ügy felgöngyölítéséhez
segítségre van szüksége. Ekkor kerül képbe nála Lisbeth
Salander (Rooney Mara), és ezzel kapcsolódik össze a
kezdetektől két szálon futó cselekmény. Együtt már pontot
tehetnek a történet végére, feltéve, ha eljutnak odáig a
göröngyös úton, mely végig álszentséggel, félrevezetéssel,
és titkok hadával van kikövezve.
Az
amerikai-svéd-angol-német thriller gyors vágásaival, felemelő
tájaival és tipikus amerikai stílusával az első perctől az
utolsóig fenntartja a figyelmet, az izgalmat, a kétségeket,
valamint a feszültséget. A színészi játék hiteles hatást kelt.
Daniel Craig a München, és a Casino Royal után ismét
letette a névjegyét. Karakterének van jellemfejlődése, ahogy
Rooney MaraLisbethjének
is. Noha
a mozi világában
még nem sokat kalandozott. Bár David Fincher
előző rendezésében,
a Social Network – A szociális hálóban már epizódszerepet
játszott, mégis A tetovált lány hozhatja meg számára
az áttörést. Mi is lehetne erre ígéretesebb példa, mint a
2012-es Golden Globe jelölés a Legjobb
színésznő - drámai kategóriában.
Christopher
Plummer (Ház
a tónál, Kezdők, Aztán mindennek vége) erős szerepformálással
vezeti végig Henrik
Vangert
az elvesztett unokahúga utáni kutatáson.
A
tetovált lányt a hazai mozik szinkronos változatban vetítik, ami
nem tesz rosszat a produkciónak. Sikerült olyan színművészeket
szerződtetni, akik a hangjukkal hozzátesznek az alapvetően hatásos
alkotáshoz. Tehát Bánfalvi
Eszter
és Epres
Attila
jó választásnak bizonyulnak Lisbeth
és Mikael
szinkronhangjának.
Ajánlom
mindazoknak, akik kedvelik a thrillereket, és olyan filmet
szeretnének látni, amit az utolsó percig feszült figyelemmel
követhetnek. Fontos megjegyeznem, néhol embert próbáló, sokkoló
brutalitással fűszerezett jeleneteket láthatnak az érdeklődők.
Tehát szigorúan csak 18 éven felülieknek ajánlott.
Nyilván
előnyt jelenthet a választásnál, ha még nem fedezték fel
maguknak a 2009-es európai változatot. Pedig ezt még annak is
megéri, aki azt már látta, mert Fincher
rendezése fiatalosan
lendületes,
és
nem csak a zene miatt!
,,Mindig húzok egy határvonalat, de aztán áthelyezem máshová.” Ezt mondta Mike Morris, az Amerikai Egyesült Államok újjászületésének leendő katalizátora. Haladás, előrelépés, gazdasági megújulás és felemelkedés, vagy elavult, militarista külpolitika, stagnálás és végül lassú elsorvadás. ,,Az USA nem éri be a második, vagy a harmadik hellyel.” Mozgósító jelszavak, összefogás, lelkesedés: ez a felszín, azonban a cukormáz alatt ott van a valóság keresztmetszete, az Egyesült Államok alkotmányának árnyékában.
Beau Willimon Farragut North című színdarabja alapján George Cloony, Grant Heslov és Beau Willimon írt egy forgatókönyvet, amit a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia Oscar-díjra jelölt. Cloony osztott magának egy rendkívül testhezálló mellékszerepet, Ryan Gosling pedig megkapta főhős alakításának lehetőségét. Na és mi történt? Gosling színészi játékát Golden Globe-díjjal jutalmazta a „Vének Tanácsa”. Úgy érzem, hogy a rangos szakmai körök mindebből kikörvonalazódó pozitív kritikájának jó oka volt, hiszen a film az irrealitás egy dekagramm „súlyfeleslegét” sem tartalmazza. Megtörtént az, amitől mindig is féltünk: a hollywoodi álomgyár egy valóságtól „bűzlő” alkotást dobott a piacra, hiszen a filmben minden maximálisan reális volt.
A történet a Ryan Gosling által alakított tehetséges, ambiciózus, éles eszű manipulátor (Stephen Meyers) szakmai tevékenységét veszi górcső alá. A feladat: a Fehér Házba juttatni a demokratikus színekben induló, új irányvonalat képviselő Mike Morris kormányzót, bármilyen eszközzel. Hamar kiderül, hogy az árnyékban tevékenykedő tanácsadók gyakran nagyobb szeletet birtokolnak a hatalom tortájából, mint a tűzvonalban játszó kampányarc-kancellár (Morris bármennyire is szeretné az ellenkezőjét elhitetni magával).
Aztán ott van a kisebb-nagyobb szeleteket megkaparintó többi szereplő is. Nagyon fontos őket megemlíteni, hiszen A hatalom árnyékában egy rendkívül jól kidolgozott cselekmény-háló, amelynek minden rezdülését más alak indítja el, mindezt elegáns színészi játékkal téve még életszerűbbé. Feltehetően a múzsa, az alkotás szinte minden pillanatában kidomboruló realitás adta a mű átütő erejét. Szó sincs tehát a filmvilág új üdvöskéjének (Ryan Gosling) egyedüli csillogásáról, aminek a többi színész „bedolgozása” adta a „felhőtlen ég-hátteret”. El kell ismerni, hogy a női szíveknek kedves fiatal művész a Drive után most is bizonyított, hiszen egy teljesen új karaktert hozott nagyrészt hibátlanul, egy teljesen új követelményrendszernek megfelelve. Pontosan annyira „szólózott”, és annyira volt mértéktartó, amennyire a szerep megkívánta.
Felvonult a filmvásznon tehát mindenki, aki számít, minden sakkmester (a két tapasztalt médiaguru - Paul Zara: Philip Seymour Hoffman, Tom Duffy: Paul Giamatti -, és a baktérium szívósságú újságíró - Ida Horowicz: Marisa Tomei) és a hatalom igazi árnyékai (a türelmes feleség - Cindy Morris: Jennifer Ehle -, és a naiv gyakornok - Molly Stearns: Evan Rachel Wood). Ők együtt alkottak valami igazán emberit, jól reprezentálva a hatalom természetét, és az idealista individuum beintegrálódását a „Nagy Játékba”. A sztori remekül képviseli „a kevesebb néha több” elvét, hiszen a moziműben minden csak díszlet az ember kontra hatalom nagy alkímiai operációjában.
Kifelé jövet a kis számban összegyűlt „nézősereg” egyik tagja fintorogva megszólalt: „Hollywood haldoklik.” Aki tehát pörgős akció- és pikáns szexjelenetekkel teletűzdelt, agyat kikapcsoló popcorn mozira vágyik, az ne nézze meg A hatalom árnyékában című filmet. S, hogy mi a véleményem? Az, hogy Hollywood épp az ilyen produkciók miatt van még mindig életben.
„… aki először töri át a falat, az mindig megsérül.”
A Pénzcsináló (Moneyball) „személyében” újabb remek, lúdbőröztető sportfilmet köszönthetünk. Bár a baseball-ról szól, nem kell tőle megijedni, kevés labdadobálással és sok lélektani mozzanattal operálnak a készítők, így mindenki számára fogyasztható és szerethető a film.
Sportfilmekből viszonylag könnyű lehengerlő alkotást kihozni, ez nem véletlen, hiszen a lelátó népe, éljen a világ bármely pontján is, ugyan azokat az érzéseket éli át meccsnézés közben, legyen szó akár labdarúgásról, kosárlabdáról vagy éppen baseball-ról. A felemelő pillanatok, nagy győzelmek, súlyos vereségek akkor is fájnak, ütnek és örömkönnyeket hoznak, ha nem kedvenc csapatunk szerepel. Millió és millió film lovagolta már meg ezeket az érzéseket, a Moneyball is megtehette volna, de szerencsére nem tette; a készítők – köztük Aaron Sorkin és Bennett Miller- inkább a lélektan felé húzták a szekeret, így pedig egy igen hiteles filmet gyúrtak az egyébként igaz történetből. Néhány „együtt örömködik és tombol az egész stadion” jelenet természetesen befigyel, de magából a tényleges baseball meccsből csak pillanatokat mutatnak, az emberi történetek és sorsok dominálnak.
A sztori adott: 2002-ben az oaklandi baseball csapat vezetője (Billy Beane – Brad Pitt) a szezon előtti szokásos eszetlen pénzköltést és az azt megelőző játékos-megfigyelői tanácsokat bevágta a sarokba, inkább statisztikai adatok alapján válogatta ki az új játékosokat. Bár a jenkik nagy statisztika-fanatikusok, az évtized elején ez még nem volt elfogadott, így Billy-t is totálisan hülyének nézték, amiért felrúgta a tradíciókat és meg akarta változtatni a játékot egy frissen diplomázott, kissé szerencsétlen srác (Peter Brand – Jonah Hill) tanácsára. Motivációja egyébiránt teljesen érthetővé válik: elege lett belőle, hogy mindent a pénz mozgat. Kis kitérőként jegyezzük meg, hogy a következő szezonokban már a leggazdagabb csapatok is az ő módszerét használták, és használják a mai napig az MLB-ben (az észak-amerikai profi baseball bajnokságban).
Ahogy az lenni szokott, az Oakland Athletics bukdácsolva kezdte a bajnokságot, az egész ország nevetett rajtuk, ám a számok nem hazudik! Ez a kritika most nem lenne olvasható a Hokumon, ha nem működött volna, amit Peter kitalált, a csapat soha nem látott szárnyalásba kezdett.
Gyaníthatóan akkor is nagy sikert aratnak a készítők, ha ezt a szálat ragadják meg, azonban a Moneyball ennél sokkal mélyebb. A fő szál a lecsúszott, lehetőséggel élni nem tudó, egykor szupertehetségnek kikiáltott Billy Beane személye. Folyamatosan küzd elszúrt karrierje emlékeivel, a bírálatokkal és a sportág több, mint száz éves hagyományait féltő közeggel. Nagyon nehezen birkózik meg mindezzel, de rendíthetetlenül küzd a világ ellen. Brad Pitt kiválóan alakítja az összeomlás
szélén tántorgó fickót, aki a külvilág felé végig teljes magabiztosságot sugall,
kicsit sem érződik, hogy színészkedésről van a dologban. Szót érdemel Jonah Hill és Philip Seymour Hoffman is, bár szerepük hősünk szempontjából majdhogynem jelentéktelen, a hangulaton nagyot dobnak.
A film egyáltalán nem pörgős, mellé még hosszú is (133 perc), de így lehetett a legjobban ábrázolni a lelki vívódást és lefesteni a belső változást. Néhol mégis maradtak homályos foltok, a karakterek fejlődése túl gyorsan zajlik le, miután beválik a statisztikás módszer. Nehéz megérteni például, hogyan lesz Peterből egyik pillanatról a másikra egy megszeppent kiskamaszból profi tanácsadó, amikor másfél órán keresztül semmi jel nem utalt ekkora váltásra. Kissé nehezen indul működésbe a gépezet, de az első fél óra után már abbahagyhatatlan a mozi.
Összegzésképpen elmondható, hogy bár európai fejjel néha kicsit nehezen követhető a film (például a játékos cserék, a szakszavak és az egész kavarás a statisztikával), a mondanivaló és a történet ellensúlyozza a „szakmázást”. A Moneyball nem mese, nincs becsomagolva amerikai zászlóba, az igazságra fókuszál, és bár vannak hiányosságai, mindenki számára maximálisan élvezhető lehet.
Minden egy éjszakai telefonhívással kezdődött, a sosem alvó, fényszennyezéssel terhelt Los Angelesben. A Drive során ez volt az egyik leghosszabb összefüggő szöveg, ami elhagyta a Ryan Gosling által alakított sofőr mosolytalan ajkait. Ekkor még minden olyannak tűnt, amilyen mindig is volt, azonban ez a hívás váratlan események láncreakcióját indította el.
Mindenki ismeri a pillangóhatás-elméletet, mely szerint „egy pillangó szárnycsapása a Föld egyik oldalán, tornádót idézhet elő a túloldalon”. Pontosan egy ilyen nagyszabású változáshoz lehetne hasonlítani a „skorpiókabátos” életében bekövetkező eseményeket, hiszen ki gondolta volna, hogy egy rutin-mobiltelefonálás után így kicsavarodik minden, ami eddig elválasztotta őt az emberek világától. Hát senki. Egyetlen szimpla döntés azonban elindította a visszaszámlálást.
A Driveban nincsenek mesterségesen lelassított, illetve felgyorsított akciójelenetek, minden éppen olyan sebességű és súlyú, mint a valóságban. Fényképszerű aprólékossággal kidolgozott jelenet-kompozíciók váltják egymást, tudatosan adagolva, sebészi alapossággal elhelyezve, szimbólumok sokaságával árnyalva. Ezek a szimbólumok tökéletesen igazodnak a Drive tempójához, a zenei betétekkel (College, Desire, Riz Ortolani, Kavinsky & Lovefoxxx) és az „ízletes” látványelemekkel visszarepítve a nézőket a múlt rózsaszín neonos, flamingós, diszkógömbös elektro-pop világába. Ebbe a szövetbe ágyazódva indul be a „kölyök” életét gyökeresen felforgató események sorozata. Ez nem lehet véletlen ugye? Hát persze, hogy nem. Nicolas Winding Refn világában nincsenek véletlenek.
Ahogy lassanként betekintést nyerünk a sofőr univerzumába és megismerjük a külvilág számára megismerhetetlen személyiségét, sziklaszilárd kimozdíthatatlanságot látunk. A rendező tökéletesen beilleszt minket a Drive univerzumába - mindig sejtjük, hogy mi lesz a következő lépés -, azonban mégsem ad teljes bizonyosságot. Az alkotás lassú hömpölygése nem kegyelmez nekünk, és mintha perverz élvezetet lelne abban, hogy szokatlanul megvárakoztatja és csak azután tapossa földbe a nézőket. Közben megszólal a College Real Hero című dala - „És bebizonyítottad, hogy egy igazi emberi lény vagy.” - és hősünk valóban bebizonyítja emberségét és megvillantja empátiája rejtett tartalékait. Ryan Gosling remekül alakítja a karaktert, hiszen a Drive során végig kettős játékot kell prezentálnia: a megrendíthetetlen, rezignált, érzelmileg bebetonozott kívülálló szerepét - akinek arca még a legelemibb erejű érzelmi érintettség során is rezdületlen marad -, és a bizonytalan, változásra hajló, fokozatosan felengedő, önzetlen típust.
Aztán az események – Standard (Oscar Isaac) szabadulásával és azokkal a következményekkel, amiket a múltjából magával hoz – átlendülnek azon a bizonyos ponton, amikor még minden visszafordítható lett volna. A sofőr innentől kezdve már nem költözhet vissza az emberektől lakatlan-sziget léte biztonságot nyújtó keretei közé. Egyetlen érzés okozta mindezt (DesireUnder your spell című dalbetéte: „Nem eszem, nem alszom, mást sem teszek csak rád gondolok. A bűbájod alá vontál.”), az érinthetetlen kívülállóság kereteit szétszórva Los Angeles utcáin. Elszabadul hát a pillangó egyetlen szárnycsapása által keltett tornádó. Na persze nem gyorsan, hanem éppen úgy, ahogy a Drive során már megszokhattunk. Fokozatosan minden a helyére kerül, mintha az egész mű egy lineáris, lépésről lépésre felépített eseménysorozat lenne, aminek a végeredménye már az első telefonhívástól kezdve a film részeként létező, mindentudó elbeszélő állapotába helyezett néző tudatában lappangna, mint egy figyelmen kívül hagyott sejtés. Talán ez lehet a magyarázat a hollywoodi sztenderdtől eltérő sebesség mellett is létrejövő feszültségre, mert valljuk be, azért a mai „film-ínyenc” generáció nem az ilyen tempójú alkotásokon szocializálódott. Ez vezet minek oda, ahova vezetnie kell.
Végül újra megszólal a CollegeReal Hero című szerzeménye: „És bebizonyítottad, hogy egy igazi hős vagy...”
"A Francia kapcsolat rendezőjének groteszk háborús filmvígjátéka Nyugat-Németországban játszódik, 1988 Novemberében. Egy kilométerre a csehszlovák határtól az amerikai határőrtiszt, Knowles ezredes kollégáival szemtanúja lesz, amint orosz katonák agyonlőnek egy fegyvertelen civilt, aki át akart szökni az amerikai övezetbe. A Távol-Keleten kiképzett amerikai tiszt első felháborodásában le akarja lőni Valacsev ezredest. S bár felettesei keményen megdorgálják "nem diplomatikus" magatartása miatt, katonai becsülete nem hagyja nyugodni. Átszökik a keleti zónába, hogy személyes elégtételt vegyen. Így kezdődik az orosz és az amerikai tiszt különös párharca, "a negyedik világháború".--(Forrás port.hu)
Ennyi bevezető után az ember úgy gondolná, hogy egy jó kis filmet kap tele akciódús jelenetekkel és jópofa figurákkal. Nos a valóság kissé máshogy mutat. Habár a film eleje jól indul mégis a "hógolyós incidenst" követően ellaposodik valahogy az egész és bár a végére azért visszahozza a színvonalat a köztes részt bizony embert próbáló feladat végignézni.
De hol is lehet a probléma ami miatt nem sikerült ez a film?
Kezdjük a kategóriába sorolásával. Mint az fentebb olvasható a port "groteszk háborús filmvígjáték"-nak titulálj amíg az IMDB inkább a Drama/Thriller kategóriába sorolja. Hát igen, ez egy alapvető probléma amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. A film maga nem igazán tudja, hogy mit is akar ő igazából. Próbálkozik poénok elhintésével, de mindemellett mégis nagyon komoly akar maradni ami ezek kárára vész. Aztán próbálkozik belevenni fordulatokat, de azok meg annyira kiszámíthatóak hogy már-már untatóvá teszik a néző számára. Én személy szerint inkább filmszatíra kategóriába sorolnám mintsem alábbi kettőbe. (Példaképp az egyik legismertebb filmszatíra (film IMDB őt is dráma kategóriába sorolja amit inkább én egyfajta "konténer" rangsorolásnak neveznék,hogy nehogy belekössenek a túlzott konkretizálásba.)
Másik egetverő gond szerintem a főszereplő:
Tudom én, hogy halottról jót vagy semmit sem, és ebben az esetben inkább a semmit semet kell választanom. Roy Scheider "alakítása" hát koránt sem mondható tökéletesnek.(Nem mintha ez valaha is igaz lett volna rá.)
Voltak szerepek amik eltalálták lásd Mindhalálig zene vagy Az óriás hal támadása, de itt inkább magának a filmnek köszönhette sikerét mintsem önnön tündöklésének a filmvásznon. Problémája ott adódik ennél a szerepénél, hogy egyszerűen nem vicces. Próbálkozik szegény a nézésével, de másra sajnos nem futja neki. (Természetesen ebben nagy hibája van magának a rendező "úrnak" is, hogy ennyire ráhagyta a figurát). Aztán vegyük azt a tényt, hogy elvileg ő egy háborús veterán aki számtalan komoly bevetésen vett részt, megjárta Vietnámot és még mindig gyűlik benne a harci kedv. Ezzel így alapjaiban semmi kivetni valóm sincs, de az ember túl öreg a szerepéhez! Nagyon kitűnik, hogy alig bír lépni az 50 centis hóban is nem, hogy tüzérségi támadás ellen futni az erdőben.
Mindezek ellenére én hiszek abban, hogy kilehetett volna alakítani úgy a szerepét neki, hogy ne tűnjön ennyire ripacsnak miatta.
Az ellenfél szerepében Jürgen Prochnow.:
Ő bizonyította rátermettségét a szerepre (pl.:Das Boot). De valahogy az ő karakterét is sikerült elszúrniuk a készítőknek. Alapjaiban véve próbálták megalkotni Jack Knowles tökéletes vetélytársát aki mindenben hasonló érdemeket tudhat magáénak mint amerikai "bajtársa". Habár ezt Valachev ezredes személyében megtették mégsem érzi az ember a két fél közötti ellentétet.
Addig rendben van, hogy csúnya szovjet és hősies amerikai katona harcol egymással, de ez valahogy nem jön át. Attól még, hogy határőrök nem kell törvényszerűen utálniuk a szomszédos felet, ráadásul még pont, hogy az amerikai fél kezdi a civakodást.
A film technikai hiányosságai:
A történet ugyebár 1988-ban játszódik amikor még ugyan volt Szovjetunió de eléggé romokban már. Maga a környezet, a technikai hatások, a speciális effektek (igen azok is vannak) inkább érzékeltetnek egy 1970-ben készült filmet mint egy 1990-est. Az összes akciójelenetet átövez egyfajta mono hangulat. (mint A híd túl messze van -ban).
Nem bírom szó nélkül hagyni a helikopteres jelenetet, ami egyenesen szégyen egy 1990-es filmhez, ugyanis nem voltak képesek szerezni egy orosz helikoptert. Inkább a jól bevált már Vietnamban is működő amcsi S-58-ast tették be. Értem én, hogy nem tudtak szerezni orosz helikoptert, de 1990-ben már egy Mi-24 makettot is tudtak volna úgy beletenni a filmbe,hogy az igazinak hasson. Ezt én igénytelenségnek veszem és nagyon súlyos hibának tartom.
Másik, hogy a hangokra se figyeltek. Divatjamúlt fegyverhang effekteket használtak persze lehet,hogy én veszem túl komolyan a dolgot.
Konklúzió:
Összességében nem kaptunk egy rossz filmet. A maga hiányosságaival együtt is szerethető,de inkább az erősen egyszer nézhető kategóriába tartozik. (Azt azért furcsállom, hogy nem dolgozták még fel 100 fajta módon ahogy azt Hollywoodban szokás, mert még egy kiemelkedő darab is kijöhetett volna belőle.)
Ültetek már otthon zokogva egy nagy szakítás után? Töröltétek már ki félig üvöltve a közös képeket ( persze úgy, hogy ne legyen végleges)? Bepróbálkoztatok már a vigasztaló egyéjszakás levezető kalanddal? Esetleg buliról bulira jártatok felejtés gyanánt? Utaztatok már a világ végére, vagy csak egy másik városba, az érzéseitek elől? Ha igen, ajánlom ezt a filmet, ha nem, akkor is.
Peter-t (Jason Segel) egy napon váratlanul kidobja barátnője a gyönyörű tévésztár Sarah Marshall. A srác teljesen kiakad, ugyanis az egyoldalú kapcsolatban szinte minden, Peter élete is, Sarah körül forgott. A kezdeti kiborulós, sírós, hisztérikus nagyjelenetek után Peter úgy dönt, hogy Hawaii-ra utazik felejteni. Balszerencséjére a helyszínen kiderül, hogy Sarah és legújabb pasija a híres énekes Aldous Snow (Russel Brand) is ott üdül. Peter bármerre jár valahogyan mindig a turbékoló párocskába ütközik, ha bekapcsolja a tévét állandóan csak Sarah műsora megy, mindenről a lány jut eszébe és már a szálloda egész vendég sereglete tudja, hogy ő Sarah Marshall csúful elhagyott exe.
Miközben Peter láthatóan szenved és folyamatosan Hawaii életbölcsességekkel lesz gazdagabb (sőt még Hawaii nevet is kap a jóindulatú drogfogyasztó Chuck-tól), Sarah Marshall fürdőzik a rivaldafényben és Peter szobájába is áthallatszó szexuális életet folytat Aldous-sal.
Ahogy a tengerparti üdülő övezetben telnek a napok, lassacskán valami megváltozik. A csodás környezetnek, a jó néhány elfogyasztott gyümölcskoktélnak és egy csinos recepciós lánynak (Mila Kunis) köszönhetően Peter feledni kezdi régi kapcsolatát.
Az elhagyott Peter Bretter-t Jason Segel ( Felkoppintva, Így jártam anyátokkal) alakítja zseniális humorral és átéléssel. Nem is csoda, hiszen amellett, hogy ő a főszereplő, a forgatókönyv is Jason érdeme. Külön érdekesség, hogy a színész a szerep kedvéért szörfözni is megtanult. A néha ellenszenves, néha bűbájos Sarah figuráját elég rendesen hozza Kristen Bell (Hősök), ám akin fogcsikorgatva röhögünk az nem más, mint az angol komikus Russel Brand, akit Jason Segel később az évszázad felfedezettjének nevezett. A parádés szereplőgárdát a bámulatosan szép Mila Kunis (Fekete Hattyú, Éli könyve, Barátság extrákkal) és az azóta látványos fogyást maga mögött tudó Jonah Hill (Felkoppintva, Moneyball) gazdagítja, de feltűnik még Bill Hader (Superbad) és Paul Rudd (Spancserek, Felkoppintva) is. A filmcím nagyon találó és bár a magyar nyelvűvel sincs különösebb probléma, aki teheti inkább eredeti nyelven nézze, ne hazai szinkronnal.
Hawaii természetesen lélegzetelállító. Kapunk néhány fűszoknyában hula táncot járó lányt, kéken csillámló tengerpartot, fiatalokat a strandon, de azért úgy érzem a helyszínt jobban ki lehetett volna használni.
Nicholas Stoller eddig forgatókönyvíróként volt ismert, ám első rendezése nem okoz csalódást. A történet röviden elmondva romantikusnak hangzik, ám ez senkit ne tévesszen meg. Vérbeli vígjátékról beszélünk, nem a bugyutább, összecsapott fajtából. Szerencsére megkímél az ízléstelen altesti poénoktól, mai problémákat boncolgat és még némi tanulság is leszűrhető belőle. Nem hagyja ki a legtöbb vígjátékkal karöltve járó szerelmi szálat, de nem válik csöpögőssé, sőt helyenként megdöbbentően életszagú. Az összes JuddApatow nevével fémjelzett produkcióhoz (Pineapple Express, Felhangolva) hasonlatosan tele van „füves” humorral, ez sajnos olyan, hogy van aki szereti, van aki pedig falra mászik tőle, de maximum ezt lehet a film rovására írni. Közel két órányi rekeszizom edzésre ítél méghozzá úgy, hogy valahol azért megcsillan a dráma is ; igen, fáj valakit elveszíteni, de mindig van tovább.
Bevallom engem elbűvölt ez a jó kis romcom, ajánlom barátokkal esti lazuláshoz, pároknak kakaós összebújáshoz, anyunak és apunak, jókedélyű szomszéd néninek és mindenkinek aki szeretne kicsit kikapcsolódni.
Oliver Hirschbiegel rendezővel jó pár évvel ezelőtt találkoztam, amikor nővéremnek, pszichológiai tanulmányai miatt kötelezően megkellet néznie A Kísérlet c. filmjét. A film tökéletes lenyomatott mutatott az emberi elme legsötétebb bugyrairól, és a mindenkiben ott szunnyadó uralkodási és irányítási vágyról. A film nagyobb ugródeszkát jelentett a német direktornak, ugyanis A Kísérlet előtt inkább Rex felügyelő korántsem mélyszántású kalandjait rendezhette meg. Ezek után egy olyan történelmi személyiség és korszak utolsó napjait álmodta vászonra, amelyet a német nép a mai napig mélyen és lesütött szemekkel szégyell. Ki kell itt emelnem, hogy A Bukás (a hatásvadász Magyar alcímet figyelmen kívül hagyva) nem egy személy, hanem egy egész korszak, egy egész, korábban halhatatlannak hitt eszme totális bukásáról
és pusztulásáról szól.
Hirschbiegel fantasztikusan mozog ebben a korszakban és nem esik át a ló másik oldalára. Nem próbálja a Führer-t az arcukba nyomni és nem is nyúl olyan propaganda eszközökhöz, amikhez a nyugati filmipar pár jelesebb képviselői a múltban jó párszor nyúltak (gondolok itt Spielberg Schindler Listájára). A filmbeli Hitlert hatalmas kontrasztba helyezik, és a rendező képes volt ezt a kontrasztot egyetlen egy jelenetegyüttesbe sűríteni. 1942-őt írunk, a német III. birodalom fénykora. Övék fél Európa, a német hadsereg ahol tud sikereket halmoz, és még messze van a fordulópontot okozó keleti fronti kudarcsorozat. A nyitójelenetben felbukkanó Hitler egy ereje teljében lévő férfit mutat, akinek jelenleg legnagyobb gondja, hogy új titkárnőt válasszon magának (részben az új alkalmazott szemszögéből követjük az eseményeket). Majd éles váltás következik. 1945: A főváros romokban, a Szovjet haderő napról napra beljebb hatol a háborútól sújtott városban, és szorul a hurok a Führer nyakán, aki eddigre egy megcsömörlött több idegi és más testi betegségtől sújtott koravén vezető, aki képtelen mit kezdeni a közelgő bukás szellemével és részben az idegrohamokba, részben pedig a rég elvesztett és porrá lett illúziókba menekül.
Az ostromolt város egyik bunkerében helyezkedik el a III. Birodalom krémje, ám az egyre közelgő szovjetek hatására megkezdődik a belső pusztulás, és itt mutatkozik meg A Bukás legnagyobb erénye: a realitás. Nem próbál meg semmit se lenyomni a néző torkán. A filmben ugyanúgy megjelennek jó és egyben gonosz náci vezetők, ahogy még a Führert is képes árnyalt karakternek bemutatni és megpróbálja a reális oldalát ábrázolni egy olyan történelmi személyiségnek, akit gyakran a földi gonosszal egyenértékűnek mutatnak szinte minden helyen. Azonban ahogy már említettem a film nem egy személy, de még csak nem is egy párt bukását viszi vászonra, hanem egy olyan eszmének az utolsó fojtott rúgkapálásait mutatja meg nekünk, amely korábban mindenek felettinek és elpusztíthatatlannak mutatta magát. Ahogy szűkül a németek élettere, úgy fogynak az esélyek, míg végül teljesen szertefoszlik a remény és egy, a világot gyökeresen megváltoztató és alapjaiban megrengető és nagyban bemocskoló eszme és birodalom bukik el a sötétségben, élén egy olyan vezetővel aki az utolsó pillanatig a színpadon maradt. Az üresjárataitól eltekintve hihetetlenül reális, és összerakott mű A Bukás. Bruno Ganz személyében pedig megtaláltuk a filmtörténelem legtökéletesebb Hitlerét.
ATrainspottingcíműfilma'90-esévekdrogoslátomása.Pontolyan,mintavégbélbefelhelyezettópiumoskúp:várnikellamígfelszívódikésbizonyeznemkisszenvedésseljár,dehahatottazanyag,akkorjöhetaszárnyalás.Renton(Ewan McGregor) – afőszereplő – átéltemindezt,ésa belső monológjait talán csak mellékesen színező eseményeknek köszönhetően, alegjobbankanapébasüppedt,sokatlátottfilmesguruknakismocorogniakellbizonyosjeleneteknél.Nanemavégbélkúpmiatt.
Ezalatta másfél óraalattbizonymi,nézőkisdrogfüggőkké válunk,Rent Srácnézőpontjánkeresztülvégigjárvaazedinburgh-ikésdobálóktólkezdve,acsecsemőholttesttőlkővédermedt,narkósoktólhemzsegődrogbarlangonát,afantáziánklápvidékéigmindenlehetségeshelyszínt,amitegy – aherointólmárszinteimpotens – szenvedélybetegönmagátólüldözöttenvégigmenekülhet. Meglepő fejlemény,hogyazIrvineWelsháltallétrehozottminimalista,darabokrahullott,különbözőnarrátorokszemszögébőlmegírtmontázs-remekesszenciájátéselvontvíziószerűségétképesvoltvisszaadniafilmadaptáció.EztudatosultbennemavécébenúszkálóRentontlátva, és ettől a ponttól kezdve a szemeimmaximálisanrácikkantakaDannyBoylerendezőáltalráncbaszedettskót-pörgésre.
Leszokás,visszaesés,újabbleszokás,közbenagybanállandórácsúszásadílerrel(TisztelendőAnya)valókövetkezőtalálkozásra.Amegfelelőmértékbenkidolgozottkarakterekafilmsoránvégigadeviancia hegyekkel szabdalt skót tájain szaladgálnak,alegjobborgazmust ezerrelmegszorzóheroinosélményt,azalkoholizmust,azálbarátságot,a dühödt agressziót, a tomboló AIDS járványt és azállandómunkanélküliségetkézenfogva.Apedofíliábatorkollóegyéjszakáskalandok,azújabbadagokfőzésévétrükköződőleszokásikísérletekésaverekedésekbefúlókocsmaitengés-lengésekközbenlényegébenmindenkicsakmagávaltörődik,mindenkicsakmagáraszámíthat.Renton úgynevezett barátai csak díszletek az állandó hernyózás lépésről-lépésre mindent felzabáló színházában. Hősünk végtelenülegyedülvan.
Groteszkhelyzetek,amozivásznon/monitoron/tévéképernyőnátcsorgóemberiszenvedés-adagok,azönzés,ahűségésazárulásárnyalataimind-mindbefolyásoljákatörténetalakulását.Egyfilm,aholazalakokmérhetetlenülgyengékésmégiserősek,hogyilyenintenzitássalképesekazönpusztítás használt heroinos tűkkel telehánytösvényénjárni.Skóciagyermekei,akikmégegy„rendesgyarmatosítótsemvoltakképesektalálni”,anatómiaialapossággalmutatjákbeönmagukon,hogymilyenaz,hogyhanemazéletet,nemamunkát,nemakarriertésnemacsaládotválasztod.
A főszereplő finomkodástnemismerőbelsőmonológjai, mindent felbontó rádium-humora,alapvetőérzékenységeéspusztaifarkaslátásmódjakiválóképetadnakarról,hogymilyenatársadalompereménélniésidegbeteg,görény-alkatú,vagyéppen szánalomra méltó barátokkallógni,atársaságkényszerítőerejétőlcselekedni.Azeleinteleejtettüvegpohár-szilánkrendetlenségbenheverőtörténetmozaikoklassan-lassanösszeállnak és tudatosformábarendeződnek,melynekközéppontjábanMarkRentonéleteáll.
Ahogyasztorifokozatosankibomlikmegérthetjük,hogyaTrainspottingmindenfalatjaarealitásízéthordozzamagában.HogymiváltozottazanyagértremegőRentonban,mireastáblistamegszakítottanarkó-fanyartöprengéseit? Véleményem szerint ez esetben inkábbazafontos,hogymiváltozottbennünk,amásfélóraelteltével „kitisztult” nézőkben.Legalábbennekakérdésnekamegválaszolásaérdekébenérdemeslennevonatlesreindulnunk.