A Trainspotting című film a '90-es évek drogos látomása. Pont olyan, mint a végbélbe felhelyezett ópiumos kúp: várni kell amíg felszívódik és bizony ez nem kis szenvedéssel jár, de ha hatott az anyag, akkor jöhet a szárnyalás. Renton (Ewan McGregor) – a főszereplő – átélte mindezt, és a belső monológjait talán csak mellékesen színező eseményeknek köszönhetően, a legjobban kanapéba süppedt, sokat látott filmes guruknak is mocorognia kell bizonyos jeleneteknél. Na nem a végbélkúp miatt.
Ez alatt a másfél óra alatt bizony mi, nézők is drogfüggőkké válunk, Rent Srác nézőpontján keresztül végigjárva az edinburgh-i késdobálóktól kezdve, a csecsemőholttesttől kővé dermedt, narkósoktól hemzsegő drogbarlangon át, a fantáziánk lápvidékéig minden lehetséges helyszínt, amit egy – a herointól már szinte impotens – szenvedélybeteg önmagától üldözötten végigmenekülhet. Meglepő fejlemény, hogy az Irvine Welsh által létrehozott minimalista, darabokra hullott, különböző narrátorok szemszögéből megírt montázs-remek esszenciáját és elvont víziószerűségét képes volt visszaadni a filmadaptáció. Ez tudatosult bennem a vécében úszkáló Rentont látva, és ettől a ponttól kezdve a szemeim maximálisan rácikkantak a Danny Boyle rendező által ráncba szedett skót-pörgésre.
Leszokás, visszaesés, újabb leszokás, közben agyban állandó rácsúszás a dílerrel (Tisztelendő Anya) való következő találkozásra. A megfelelő mértékben kidolgozott karakterek a film során végig a deviancia hegyekkel szabdalt skót tájain szaladgálnak, a legjobb orgazmust ezerrel megszorzó heroinos élményt, az alkoholizmust, az álbarátságot, a dühödt agressziót, a tomboló AIDS járványt és az állandó munkanélküliséget kézen fogva. A pedofíliába torkolló egyéjszakás kalandok, az újabb adagok főzésévé trükköződő leszokási kísérletek és a verekedésekbe fúló kocsmai tengés-lengések közben lényegében mindenki csak magával törődik, mindenki csak magára számíthat. Renton úgynevezett barátai csak díszletek az állandó hernyózás lépésről-lépésre mindent felzabáló színházában. Hősünk végtelenül egyedül van.
Groteszk helyzetek, a mozivásznon/monitoron/tévéképernyőn átcsorgó emberi szenvedés-adagok, az önzés, a hűség és az árulás árnyalatai mind-mind befolyásolják a történet alakulását. Egy film, ahol az alakok mérhetetlenül gyengék és mégis erősek, hogy ilyen intenzitással képesek az önpusztítás használt heroinos tűkkel telehányt ösvényén járni. Skócia gyermekei, akik még egy „rendes gyarmatosítót sem voltak képesek találni”, anatómiai alapossággal mutatják be önmagukon, hogy milyen az, hogyha nem az életet, nem a munkát, nem a karriert és nem a családot választod.
A főszereplő finomkodást nem ismerő belső monológjai, mindent felbontó rádium-humora, alapvető érzékenysége és pusztai farkas látásmódja kiváló képet adnak arról, hogy milyen a társadalom peremén élni és idegbeteg, görény-alkatú, vagy éppen szánalomra méltó barátokkal lógni, a társaság kényszerítő erejétől cselekedni. Az eleinte leejtett üvegpohár-szilánk rendetlenségben heverő történetmozaikok lassan-lassan összeállnak és tudatos formába rendeződnek, melynek középpontjában Mark Renton élete áll.
Ahogy a sztori fokozatosan kibomlik megérthetjük, hogy a Trainspotting minden falatja a realitás ízét hordozza magában. Hogy mi változott az anyagért remegő Rentonban, mire a stáblista megszakította narkó-fanyar töprengéseit? Véleményem szerint ez esetben inkább az a fontos, hogy mi változott bennünk, a másfél óra elteltével „kitisztult” nézőkben. Legalább ennek a kérdésnek a megválaszolása érdekében érdemes lenne vonatlesre indulnunk.
