Minden egy éjszakai telefonhívással kezdődött, a sosem alvó, fényszennyezéssel terhelt Los Angelesben. A Drive során ez volt az egyik leghosszabb összefüggő szöveg, ami elhagyta a Ryan Gosling által alakított sofőr mosolytalan ajkait. Ekkor még minden olyannak tűnt, amilyen mindig is volt, azonban ez a hívás váratlan események láncreakcióját indította el.
Mindenki ismeri a pillangóhatás-elméletet, mely szerint „egy pillangó szárnycsapása a Föld egyik oldalán, tornádót idézhet elő a túloldalon”. Pontosan egy ilyen nagyszabású változáshoz lehetne hasonlítani a „skorpiókabátos” életében bekövetkező eseményeket, hiszen ki gondolta volna, hogy egy rutin-mobiltelefonálás után így kicsavarodik minden, ami eddig elválasztotta őt az emberek világától. Hát senki. Egyetlen szimpla döntés azonban elindította a visszaszámlálást.
A Driveban nincsenek mesterségesen lelassított, illetve felgyorsított akciójelenetek, minden éppen olyan sebességű és súlyú, mint a valóságban. Fényképszerű aprólékossággal kidolgozott jelenet-kompozíciók váltják egymást, tudatosan adagolva, sebészi alapossággal elhelyezve, szimbólumok sokaságával árnyalva. Ezek a szimbólumok tökéletesen igazodnak a Drive tempójához, a zenei betétekkel (College, Desire, Riz Ortolani, Kavinsky & Lovefoxxx) és az „ízletes” látványelemekkel visszarepítve a nézőket a múlt rózsaszín neonos, flamingós, diszkógömbös elektro-pop világába. Ebbe a szövetbe ágyazódva indul be a „kölyök” életét gyökeresen felforgató események sorozata. Ez nem lehet véletlen ugye? Hát persze, hogy nem. Nicolas Winding Refn világában nincsenek véletlenek.
Ahogy lassanként betekintést nyerünk a sofőr univerzumába és megismerjük a külvilág számára megismerhetetlen személyiségét, sziklaszilárd kimozdíthatatlanságot látunk. A rendező tökéletesen beilleszt minket a Drive univerzumába - mindig sejtjük, hogy mi lesz a következő lépés -, azonban mégsem ad teljes bizonyosságot. Az alkotás lassú hömpölygése nem kegyelmez nekünk, és mintha perverz élvezetet lelne abban, hogy szokatlanul megvárakoztatja és csak azután tapossa földbe a nézőket. Közben megszólal a College Real Hero című dala - „És bebizonyítottad, hogy egy igazi emberi lény vagy.” - és hősünk valóban bebizonyítja emberségét és megvillantja empátiája rejtett tartalékait. Ryan Gosling remekül alakítja a karaktert, hiszen a Drive során végig kettős játékot kell prezentálnia: a megrendíthetetlen, rezignált, érzelmileg bebetonozott kívülálló szerepét - akinek arca még a legelemibb erejű érzelmi érintettség során is rezdületlen marad -, és a bizonytalan, változásra hajló, fokozatosan felengedő, önzetlen típust.
Aztán az események – Standard (Oscar Isaac) szabadulásával és azokkal a következményekkel, amiket a múltjából magával hoz – átlendülnek azon a bizonyos ponton, amikor még minden visszafordítható lett volna. A sofőr innentől kezdve már nem költözhet vissza az emberektől lakatlan-sziget léte biztonságot nyújtó keretei közé. Egyetlen érzés okozta mindezt (Desire Under your spell című dalbetéte: „Nem eszem, nem alszom, mást sem teszek csak rád gondolok. A bűbájod alá vontál.”), az érinthetetlen kívülállóság kereteit szétszórva Los Angeles utcáin. Elszabadul hát a pillangó egyetlen szárnycsapása által keltett tornádó. Na persze nem gyorsan, hanem éppen úgy, ahogy a Drive során már megszokhattunk. Fokozatosan minden a helyére kerül, mintha az egész mű egy lineáris, lépésről lépésre felépített eseménysorozat lenne, aminek a végeredménye már az első telefonhívástól kezdve a film részeként létező, mindentudó elbeszélő állapotába helyezett néző tudatában lappangna, mint egy figyelmen kívül hagyott sejtés. Talán ez lehet a magyarázat a hollywoodi sztenderdtől eltérő sebesség mellett is létrejövő feszültségre, mert valljuk be, azért a mai „film-ínyenc” generáció nem az ilyen tempójú alkotásokon szocializálódott. Ez vezet minek oda, ahova vezetnie kell.
Végül újra megszólal a College Real Hero című szerzeménye: „És bebizonyítottad, hogy egy igazi hős vagy...”
Végül újra megszólal a College Real Hero című szerzeménye: „És bebizonyítottad, hogy egy igazi hős vagy...”