Megosztom

A Pénzcsináló (Moneyball) „személyében” újabb remek, lúdbőröztető sportfilmet köszönthetünk. Bár a baseball-ról szól, nem kell tőle megijedni, kevés labdadobálással és sok lélektani mozzanattal operálnak a készítők, így mindenki számára fogyasztható és szerethető a film.

Sportfilmekből viszonylag könnyű lehengerlő alkotást kihozni, ez nem véletlen, hiszen a lelátó népe, éljen a világ bármely pontján is, ugyan azokat az érzéseket éli át meccsnézés közben, legyen szó akár labdarúgásról, kosárlabdáról vagy éppen baseball-ról. A felemelő pillanatok, nagy győzelmek, súlyos vereségek akkor is fájnak, ütnek és örömkönnyeket hoznak, ha nem kedvenc csapatunk szerepel. Millió és millió film lovagolta már meg ezeket az érzéseket, a Moneyball is megtehette volna, de szerencsére nem tette; a készítők – köztük Aaron Sorkin és Bennett Miller- inkább a lélektan felé húzták a szekeret, így pedig egy igen hiteles filmet gyúrtak az egyébként igaz történetből. Néhány „együtt örömködik és tombol az egész stadion” jelenet természetesen befigyel, de magából a tényleges baseball meccsből csak pillanatokat mutatnak, az emberi történetek és sorsok dominálnak.
A sztori adott: 2002-ben az oaklandi baseball csapat vezetője (Billy Beane – Brad Pitt) a szezon előtti szokásos eszetlen pénzköltést és az azt megelőző játékos-megfigyelői tanácsokat bevágta a sarokba, inkább statisztikai adatok alapján válogatta ki az új játékosokat. Bár a jenkik nagy statisztika-fanatikusok, az évtized elején ez még nem volt elfogadott, így Billy-t is totálisan hülyének nézték, amiért felrúgta a tradíciókat és meg akarta változtatni a játékot egy frissen diplomázott, kissé szerencsétlen srác (Peter Brand – Jonah Hill) tanácsára. Motivációja egyébiránt teljesen érthetővé válik: elege lett belőle, hogy mindent a pénz mozgat.  Kis kitérőként jegyezzük meg, hogy a következő szezonokban már a leggazdagabb csapatok is az ő módszerét használták, és használják a mai napig az MLB-ben (az észak-amerikai profi baseball bajnokságban).

Ahogy az lenni szokott, az Oakland Athletics bukdácsolva kezdte a bajnokságot, az egész ország nevetett rajtuk, ám a számok nem hazudik! Ez a kritika most nem lenne olvasható a Hokumon, ha nem működött volna, amit Peter kitalált, a csapat soha nem látott szárnyalásba kezdett.
Gyaníthatóan akkor is nagy sikert aratnak a készítők, ha ezt a szálat ragadják meg, azonban a Moneyball ennél sokkal mélyebb. A fő szál a lecsúszott, lehetőséggel élni nem tudó, egykor szupertehetségnek kikiáltott Billy Beane személye. Folyamatosan küzd elszúrt karrierje emlékeivel, a bírálatokkal és a sportág több, mint száz éves hagyományait féltő közeggel. Nagyon nehezen birkózik meg mindezzel, de rendíthetetlenül küzd a világ ellen.
Brad Pitt kiválóan alakítja az összeomlás szélén tántorgó fickót, aki a külvilág felé végig teljes magabiztosságot sugall, kicsit sem érződik, hogy színészkedésről van a dologban. Szót érdemel Jonah Hill és Philip Seymour Hoffman is, bár szerepük hősünk szempontjából majdhogynem jelentéktelen, a hangulaton nagyot dobnak.
A film egyáltalán nem pörgős, mellé még hosszú is (133 perc), de így lehetett a legjobban ábrázolni a lelki vívódást és lefesteni a belső változást. Néhol mégis maradtak homályos foltok, a karakterek fejlődése túl gyorsan zajlik le, miután beválik a statisztikás módszer. Nehéz megérteni például, hogyan lesz Peterből egyik pillanatról a másikra egy megszeppent kiskamaszból profi tanácsadó, amikor másfél órán keresztül semmi jel nem utalt ekkora váltásra. Kissé nehezen indul működésbe a gépezet, de az első fél óra után már abbahagyhatatlan a mozi.
Összegzésképpen elmondható, hogy bár európai fejjel néha kicsit nehezen követhető a film (például a játékos cserék, a szakszavak és az egész kavarás a statisztikával), a mondanivaló és a történet ellensúlyozza a „szakmázást”. A Moneyball nem mese, nincs becsomagolva amerikai zászlóba, az igazságra fókuszál, és bár vannak hiányosságai, mindenki számára maximálisan élvezhető lehet.