One for the Money – A szingli fejvadász (2012)
...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>


Képregényhősök mindig is voltak és mindig is lesznek. Nézzük mi a receptje egy ilyen hős születésének: 1.Kell egy szituáció ami kirángatja a hétköznapokból (mindegy, hogy átlagember, átlagalatti vagy feletti). 2. Kell valami krízishelyzet amit meg kell előzni. 3. Kell egy nő/férfi mert anélkül nem teljes a világ körforgása. A Megtorló nem rúgja fel ennek a szabályosságát, csupán máshogy értelmezi.
A Trainspotting című film a '90-es évek drogos látomása. Pont olyan, mint a végbélbe felhelyezett ópiumos kúp: várni kell amíg felszívódik és bizony ez nem kis szenvedéssel jár, de ha hatott az anyag, akkor jöhet a szárnyalás. Renton (Ewan McGregor) – a főszereplő – átélte mindezt, és a belső monológjait talán csak mellékesen színező eseményeknek köszönhetően, a legjobban kanapéba süppedt, sokat látott filmes guruknak is mocorognia kell bizonyos jeleneteknél. Na nem a végbélkúp miatt.
Ez alatt a másfél óra alatt bizony mi, nézők is drogfüggőkké válunk, Rent Srác nézőpontján keresztül végigjárva az edinburgh-i késdobálóktól kezdve, a csecsemőholttesttől kővé dermedt, narkósoktól hemzsegő drogbarlangon át, a fantáziánk lápvidékéig minden lehetséges helyszínt, amit egy – a herointól már szinte impotens – szenvedélybeteg önmagától üldözötten végigmenekülhet. Meglepő fejlemény, hogy az Irvine Welsh által létrehozott minimalista, darabokra hullott, különböző narrátorok szemszögéből megírt montázs-remek esszenciáját és elvont víziószerűségét képes volt visszaadni a filmadaptáció. Ez tudatosult bennem a vécében úszkáló Rentont látva, és ettől a ponttól kezdve a szemeim maximálisan rácikkantak a Danny Boyle rendező által ráncba szedett skót-pörgésre.
Leszokás, visszaesés, újabb leszokás, közben agyban állandó rácsúszás a dílerrel (Tisztelendő Anya) való következő találkozásra. A megfelelő mértékben kidolgozott karakterek a film során végig a deviancia hegyekkel szabdalt skót tájain szaladgálnak, a legjobb orgazmust ezerrel megszorzó heroinos élményt, az alkoholizmust, az álbarátságot, a dühödt agressziót, a tomboló AIDS járványt és az állandó munkanélküliséget kézen fogva. A pedofíliába torkolló egyéjszakás kalandok, az újabb adagok főzésévé trükköződő leszokási kísérletek és a verekedésekbe fúló kocsmai tengés-lengések közben lényegében mindenki csak magával törődik, mindenki csak magára számíthat. Renton úgynevezett barátai csak díszletek az állandó hernyózás lépésről-lépésre mindent felzabáló színházában. Hősünk végtelenül egyedül van.

Groteszk helyzetek, a mozivásznon/monitoron/tévéképernyőn átcsorgó emberi szenvedés-adagok, az önzés, a hűség és az árulás árnyalatai mind-mind befolyásolják a történet alakulását. Egy film, ahol az alakok mérhetetlenül gyengék és mégis erősek, hogy ilyen intenzitással képesek az önpusztítás használt heroinos tűkkel telehányt ösvényén járni. Skócia gyermekei, akik még egy „rendes gyarmatosítót sem voltak képesek találni”, anatómiai alapossággal mutatják be önmagukon, hogy milyen az, hogyha nem az életet, nem a munkát, nem a karriert és nem a családot választod.
A főszereplő finomkodást nem ismerő belső monológjai, mindent felbontó rádium-humora, alapvető érzékenysége és pusztai farkas látásmódja kiváló képet adnak arról, hogy milyen a társadalom peremén élni és idegbeteg, görény-alkatú, vagy éppen szánalomra méltó barátokkal lógni, a társaság kényszerítő erejétől cselekedni. Az eleinte leejtett üvegpohár-szilánk rendetlenségben heverő történetmozaikok lassan-lassan összeállnak és tudatos formába rendeződnek, melynek középpontjában Mark Renton élete áll.
Ahogy a sztori fokozatosan kibomlik megérthetjük, hogy a Trainspotting minden falatja a realitás ízét hordozza magában. Hogy mi változott az anyagért remegő Rentonban, mire a stáblista megszakította narkó-fanyar töprengéseit? Véleményem szerint ez esetben inkább az a fontos, hogy mi változott bennünk, a másfél óra elteltével „kitisztult” nézőkben. Legalább ennek a kérdésnek a megválaszolása érdekében érdemes lenne vonatlesre indulnunk.



Eközben Karla az ügynökén keresztül gondosan kiválogatott, meg- vagy
átírt információkat juttat el az angoloknak, akik e
kémjelentésekkel próbálják megerősíteni a pozíciójukat az amerikaiaknál. Suszter kódnévvel Percy Alleline (Toby Jones),
Szabó álnéven Billy Haydon (Colin Firth), Baka kóddal a „kis
magyar”, Toby Esterhase (David Dencik) és a Szegény fedőnéven maga George
Smiley. A titkosszolgálat vezetői azt sem hajlandóak elismerni, hogy bármiféle kettős ügynök lenne a rendszerben. Szerintük és a miniszter szerint is minden a legnagyobb rendben
van. George Smiley a csendes, kövérkés és nyugdíjas egykori
hírszerző, azonban nem áll le, a múlt és jelen hihetetlenül kusza és rejtélyekkel teli eseményei
között kutatva próbál tényekre találni. Elrejtett dossziék, szétzúzott
életek szégyellt emlékei, halálosan veszélyes kémek alkotják munkája
gerincét.
Az ügyben komolyabb előrehaladást Ricki Tarr (Tom Hardy - Bronson, Eredet, Warrior) felbukkanása jelent. Smiley-nak lassan kezdi összerakni a kirakós elemeit, rátalál Jim Prideauxra, akiről kiderül, hogy életben van és a szovjetek jól megdolgozták és miután mindent kitálalt elengedték. Smiley szerencséjére, mert az ex-ügynök további információkkal tud szolgálni. Rájön, hogy már csak négy név jöhet szóba a Suszter, a Szabó, a Baka és a Kém. Állhatatos munkával, óriási kitartással és legendássá
vált kihallgatási technikájával és Ricki Tarr segítségével csapdát állít a soraikba férkőzött kommunista kémnek, és rajta keresztül Karlának a
titokzatos szovjet kémfőnöknek. Fülön csípi a vakondot. Az ügy megoldása után Smiley-t kinevezik a titkosszolgálat vezetőjévé.
Egy nagyon hosszú utazás végére értünk, már nagyon vártuk, ugyanakkor nagyon féltünk tőle, mert tudtuk, hogy ez most már tényleg egy korszak vége. Ez nem az az alkotás, ahol a szeretett főhős majd még visszatér. 14 évvel ezelőtt útnak indult egy kisfiú, aki mára felnőtt, akit mind láthattunk felnőni. Harry Potter alakja meghódította az egész világot, szerény és őrült rajongókat gyűjtve maga köré, de bármilyenek is, most mind ugyanazt érzik, valamiféle ürességet, amit nagyon sokáig nem fog tudni betölteni sem egy másik könyvsorozat, sem egy újabb film tele varázslényekkel. Azok, akik azt vallják, hogy az Alkonyat quadralógia élet a Harry Potter után, tévednek. A könyvek, a történetek, a filmek összehasonlíthatatlanok, mindkettő remek írott alkotás, de J.K. Rowling olyat adott a világnak, amire más még sokáig nem lesz képes. A legnagyszerűbb ennek az árva kisfiúnak a történetében, hogy újra olvasóvá tette az embereket, a kezdetben családi mozik, pedig újra összehozták a családokat - és ez nem csak szöveg, empirikus kutatások támasztják alá. A még éppen csak a nagykorúság innenső, vagy túlsó szélén álló fiatalok nagy része ezeken a filmeken nőtt fel, és mind olvasták a hozzájuk tartozó könyveket, akár többször is. És most amilyen nehéz szívvel búcsúztatják ezt a fantasztikus alkotást, én olyan nehezen foglalok állást. A kritikus dolga sosem egyszerű, főleg ha az illető már híres, így nekem valamivel talán kevesebb teher nyugszik most a vállamon, de amit ezután leírok, azt bátran fogom vállalni.
kedvenc része, a minisztériumba való behatolás igencsak meg lett kurtítva. A következő két rész sem győzött meg arról, hogy ez a munka Yates kezébe való volna. Habár a kezdetektől fogva megkurtított történetért ő legalább bőséges látványvilággal kárpótolta a nézőket, és ez a mostani részre is igaz. Ezúttal is sokminden kimaradt, de ez nem vált az amúgy is két órán túlmutató történet kárára.
mást, mit azt, hogy akik buknak a látványra, megkapják, amit elvárnak, viszont akik a könyvhöz minél több hű jelenetet várnak, biztosan fognak csalódni is. A hanghatások is megérdemelnek egy mondatot: elővettek sok régi filmbetétet, és csak kevés újat használtak, ami nálam telitalálat volt. Mindenhol passzolt a zene, ahol pedig kellett, alkalmazták a hang legnagyobb hatású variációját, a csendet. Ennél drámaibb megoldást aligha találhattak volna ki.
mindig nem tudom megemészteni, hogy még egyszer sem tisztelték meg az arany szobrocskával. Lássuk be, sem a Schindler listája (1993), sem Az angol beteg (1996) nem mondható egyszerűnek, mindkettőben csak hozzáadott a filmhez, szinte belenőtte magát a karaktereibe. És az Álmomban már láttalak-ról még nem is beszéltem. Helena Bonham Carter pedig szokás szerint hozta Tim Burtonös, ijesztő és nagyszerű formáját, ahogyan azt elvárhattuk tőle.






