Vagy inkább Ferdinand? A francia újhullám egyik leggyakrabban emlegetett filmjének címszereplője identitás zavarban szenved, ezzel ellentmondva önmagának és alaposan megzavarva a befogadókat. Godard nagy durrantása, a Kifulladásig pimasz, szokatlan és elgondolkodtató film volt, de közben piszok élvezetes. 5 évvel később, a mester másik nagy klasszisáról már csak a szokatlan és az elgondolkodtató mondható el, mert élvezni már nem olyan könnyű, mivel annyira dúskál a kulturális utalásokban, hogy csakhamar unalomba fullad.

Godard 5 évvel korábbi filmjében Michael nem csak a társadalomra hányt fittyet, hanem úgy mindenre, mondhatni, hogy egy faragatlan tahó, egyénisége mégis izgalomba hozta az embert és szerethetővé tette Belmondo figuráját. Ő irodalmi idézetek nélkül is tudta ki, és mit akar. A Bolond Pierrotban Godard művészetfelfogása annyit változott, hogy a művészetet kiemeli és behatóan tanulmányozza Pierrot figuráján keresztül, aki még mindig az önmeghatározással van elfoglalva, pedig van legalább olyan gátlástalan, mint elődje. Szereti az irodalmat és a festészetet, és miközben hajszolja a kötetlenségeket, a természetben sem tud elszakadni mindezektől. Szerelme, Marianne viszont sosem próbálja megfogni a dolgokat, zenéből és énekekből táplálkozik, de ettől még nem lesz érzékenyebb figura, csak kegyetlen. Azt teszi, amihez kedve van, míg Pierrot megtört személyiségében ott van a racionálisan gondolkodó ember is. Talán túl sokat is agyal, mert amíg ő szemlél és sodródik, Marianne aktív és legalább ennyire irracionális. Másfelől mégis kötött, hisz sajnálja az elégett pénzt, amiből San Franciscoba mehettek volna. Pierrot ezzel szemben hosszas kultúr-történelemmel rendelkező városokat említ, mint Firenze. Amikor arról beszélnek, hogy mi fontos számukra, Pierrot ugyanígy a művészethez köthető dolgokat sorol fel (ambíció, remény a dolgok változása), míg Marianne a természethez köthetőeket (ég kékje, zene hangja). Pierrot és Marianne párosa viszont szabályosan kivégzi egymást, mert minden ellentétük ellenére egyformán gátlástalanok, ahogy a film elején Godart definiálja is a filmet (egy Hollywoodi filmrendezőn keresztül, aki a Romlás Virágait akarja megfilmesíteni, már ez is groteszk), csupa érzelem az ő létük: szerelem, gyűlölet, erőszak és halál, akár egy csatamező. A film pedig ehhez a kijelentéshez híven kaotikus. Marianne azt mondja, hogy jobb lenne, ha az élet egy regényhez hasonlítana. Ha az idézetek a szimbolistáktól és az izmusok korából bevillanó festményeket nézzük, ebben a töredezett, nehezen követhető történetvezetésben, a nagy zűrzavarban valahol tényleg ott lapul a tudatosság és a logika, a hasonlóságok végtelensége. Ez a széttöredezettség egyébként is jellemző a modern művészetre.

Pierrot azt mondja, hogy van szerkezete a látáshoz, halláshoz, beszédhez, de ezeket különálló szerkezeteknek érzi. És már megint a szimbolistáknál lyukadunk ki, szegény ördögöknek ugyanez volt a problémája. A Bolond Pierrotban tehát az a legszebb, hogy idézzen bárkit, történjen benne bármi, legvégül ugyanabba a tanácstalanságba fullad, amit az ember a paradoxonok sorával kezdeni szokott. A szereplők önhibáikkal együtt elbuknak, de Pierrot a fináléban azért még elejti hogy "de hülye vagyok", ezzel is alátámasztva, hogy fogalma sincs mire jó ez az egész, de azért mégis csak van.

Hogy hőseink nem találják helyüket a civilizációban, az már az elején világos, Belmondo szomorkásan elmélkedik, amikor az egyik üresfejű, jól láthatóan a burzsoát képviselő hölgy leinti, hogy hallgasson, mert fárasztó. Belmondo erre lezserül csak annyit mond, hogy a magányos emberek sokat beszélnek. Így hát világgá megy, elhagyja családját, nevet változtat, de az áhított harmóniát nem találja meg Marianneval sem, mert a nő szeszélyes és veszélyes, a szerelem meg nem a nyugalomról szól.

A beékelt festmények is mintha egyszerre több funkciót látnának el, néhol csak hangulatfestő erővel bírnak (Van Gogh=zaklatottság), míg másutt a film lemásolja ugyanazokat a pózokat, beállításokat, vagy helyettesíti azokat (Anna Karina ollóval belevág egy Picasso képbe, s legközelebb a törpe nyakában látjuk viszont az ollót. A festmény alakjába is pont ott vágott bele. A festmény később is visszatér, Pierrot kékre festi az arcát, amit a végén kubista módra darabokra is robbant. Vagy amikor Marianne azt mondja Pierrotnak, hogy szereti, Godard a mozgolódó, nyugtalan rókát filmezi, ezzel is megkérdőjelezve a lány őszinteségét) de az is megesik, hogy inkább a narrációval köti össze a képeket. Ha már képzőművészet, akkor hogy témánál maradjunk, a tömegkultúra egyik legkedveltebb formája, a képregény is visszatérő szereplő, ezzel kifejezve a művészet végleteit, Pierrot mindvégig magával visz egy színes albumot is.

Az igazság az, hogy minél többször nézzük meg a filmet, annál izgalmasabb lesz. A legelején még azt írtam, hogy néha unalmas. Többszöri újranézés után már csak az izgalom lesz egyre és egyre nagyobb, hogy vajon mi újat találunk benne?

A Before Sunrise egyszerű és nagyszerű. Nem markol nagyot, nem akar mély értelmű szerelmes filmnek tűnni, nem művészkedik, csak éppen teljes hitelességgel mutatja be két ember egymásra találását, olyannyira, hogy akár el is hisszük hogy ez megtörténhet. Mert lássuk be: egy átlagos romantikus mozin leginkább csak nevetgélünk, hogy igen, persze, de jó lenne, ha ez így menne. Filmünk esetében azonban nem igazán rugaszkodunk el a földtől, két egyszerű fiatal megismerkedik egy közös vonatúton, majd együtt tölthetnek mindösszesen egyetlen éjszakát, mivel másfelé tartanak, de Jesse (Ethan Hawke) sikeresen meggyőzi Celine-t (Julie Delpy), hogy szálljon le vele Bécsben. Ez jó ötlet, és nagyszerűen is van kivitelezve. A két főhőssel semmi gond, mindketten kiválóan játszanak, mondjuk egy fokkal jobban élveztem volna, ha nem kötelezően jól néz ki mindkét szereplő, de tudom hogy ez irreális elvárás ebben a kategóriában.

A lényeg: nagyon őszinte film, és lehetne sorolni, hogy miért nem egy átlagos limonádé, már a kezdésnél érezzük hogy ez másabb, érdekesebb, mint egy tipikus romantikus lötty. Az azt követő jó néhány jelenetről nem is beszélve. Beleszalad ugyan ez a film is egy-két apróbb klisébe, de bőven szemet tudunk felettük hunyni, mert nullára redukálni a számukat ebben a műfajban szerintem lehetetlen. Arról nem is beszélve, hogy szinte csak a két főszereplőt láthatjuk, semmi zavaró egyéb tényező, semmi tipikus mellékkarakter, semmi olyan, ami mocskolná és rombolná ezt a filmet. Az a kevés egyéb meg ötletes. Maximális fókuszban tehát a viszonylag gyorsan kibontakozó viszonyuk. Nekiesnek a városnak, jók a helyszínek, a koszos kocsma különösen tetszett, nyomorult tipikus szerelmes helyszíneknek nyoma sincsen. A párbeszédek nem érdektelenek, nem erőltetettek, és nincs semmi túlmisztifikálva. Nem szeretnék többet puncsolni, érzelmekről írni meg pláne nem, e remek alkotásnak a természetesség a hatalmas erőssége, ez emeli ki a középszerűből jóvá, az utolsó pár perc pedig kiváló szintre repíti. Letisztult, érzelmes, király.