A legtöbb sportfilm azt a sémát követi, ahogy xy a csúcsra tör és mindenkit lezúz a finishben, legyen az bokszoló, autóversenyző vagy focista, és az izgalmak akkor is a tetőfokukra hágnak, ha sejteni lehet a küzdelmek végkimenetelét. És ezzel nincs is semmi baj. Oliver Stone sztárokkal teletűzdelt sportfilmjének is a legjobbak között van a helye, az olyanok társaságában, mint a Jerry Maguire vagy az Emlékezz a Titánokra. Így az idei Super Bowlhoz közeledve (február 6.) nyugodtan elővehetjük ezeket a filmeket, ha még egy kis izgalomra vágyunk.

Stone filmje annyiban tér csak el a megszokott recepttől, hogy nem a csapat egyik feltörekvő játékosa köré építi a cselekményt, hanem próbál egy kis betekintést nyújtani az öltözőkbe, ami a játékosok civakodásától és az edzők lélekemelő nagymonológjaitól, vagy az orvosok dilemmáitól, esetleg a tulajdonos szidalmazásaitól hangos. Az „edző a csapat lelke” sztereotípiát a fölbe döngöli, Al Pacino is csak egy kis porszem a tömegszórakoztatás kegyetlen gépezetében. Egy egész tablót kapunk az amerikai foci működéséről, aminek mozgatórugója mégiscsak a pénz, Stone pedig mindig él a lehetőséggel, ha alkalma nyílik mesélni a tőke megrontó erejéről és szembeállíthatja vele a családi értékek fontosságát, amit itt most egy csapat képvisel. Igazából ez volt Stone utolsó igazán ütős filmje.

Ütősnek viszont nagyon ütős, a nyitójelenet képsorai úgy sokkolják az embert, mint egy izgalmasabb akciófilm látványos expozíciója. Stone rettentően mozgalmassá teszi a meccseket, rendszerint a játékosok között mozog, mi is a pálya közepén érezzük magunkat, de a mai próbálkozásokkal ellentétben sosem válik zűrössé. Egyrészt egy egyszerű futás nincs 10-szer megvágva 1 másodperc alatt, és sorsdöntő pillanatoknál mindig minden belassul, hogy hagyj izguljon már az ember, meg egyébként is, őrülten jól néz ki. Mindezek mellé nemcsak pazarul összeválogatott és megvágott soundtrack dukál (Fat Boy Slim, Black Sabbath, Garry Glitter), hanem a hangeffektekkel is bevágtak néhány emlékezetes ziccert. Jammie Fox fékcsikorgást hallat, amikor nem tud megállni és belefut a cserejátékosokba, Al Pacino pedig lassított felvételeken keresztül oroszlánüvöltéssel fejezi ki nemtetszését a látottak irányába, de ezek sosem tűnnek idegennek, nagyon is passzolnak az adott helyzetekre.

A látványos keresztpasszok és csonttörő ütközések mellett a pályán kívül is mozgalmas az élet. A felvevőgéppel itt is kreatívan eljátszanak, ennek legékesebb példája, amikor Cameron Diaz arcát követi a kamera, és csak a háttér mozog, közben pedig bejár egy fél felhőkarcolót, továbbá olyan apróságokkal tarkítják még a filmet, mint Oliver Stone feltűnései. Stone nagy érdeme, hogy nem bagatellizálta el a pénzügyi érdekeket szem előtt tartók és az élek-halok a sportért figurák ábrázolását se, minden szálat magabiztosan tart, mindenről mindig pont annyi szó esik, amennyit a film még elbír, és sosem válik sekélyessé. A Ben Hur kocsiversenyes jelenetének beszúrása sem véletlen, Stone nagyon finom analízist von a modern tömegszórakoztatás és az ókori Róma között, mindezek fejébe pedig még Charlon Heston is tiszteletét teszi egy cameo elejére.

Persze láttunk már szépen megkoreografált, de érdektelen filmet. Stone remekének ezen a fronton sem szabad szégyenkeznie, felvonultat majd minden létező aspektust, ami felől a sportot nézni lehet. Kiégett nagyágyú, az élete árán is játszani akaró öregharcos, tehetséges, de forrófejű újonc, és a tapasztalt edző. A leghangsúlyosabb persze a sztárság buktatóit sikeresen átvészelő, nagy jellemfejlődésen átmenő Jamie Fox siker-sztorija, de mellette nem fásulnak el a többiek sem. Aztán Fox gyakran eltűnik a képből, és sokkal inkább Al Pacinora és Cameron Diazra koncentrálunk, akik igazán elemükben vannak (mindig elcsodálkozom, hogy Diaz milyen jó is tud lenni, ha megkívánják tőle). A kisebb mellékszereplők sem fulladnak érdektelenségbe, mindegyikük jelöl egy-egy mozzanatot, amiben a főszereplők kiteljesülhetnek. A sport meg, hát az sport marad. Lehet, hogy a pénz ott ólálkodik mögötte, de itt elhivatottságra és lélekre van szükség, nem lehet másokra mutogatni. Al Pacino kult mondatai és filmvégi nagyjelenete mindent elmond, nem sütném rá, hogy illúziókat kerget, Oliver Stone lényegében rendezett még egy háborús filmet, csak itt már van miért harcolni.