Talán nem túlzás azt állítani, hogy David Lynch az amerikai filmkészítés legegyedibb alkotója. Miután elkészítette szerintem a legnehezebben emészthető filmjét, a Radírfejet, majd az azt követően szintén nem egyszerű Elefántembert, sokan megszólták a rendezőt, hogy nem képes egy kis örömöt, egy kis "halivúdot" a filmjébe tenni. No meg hol maradnak a nagy happy endek? Nem is Lynch lett volna, ha nem fordítja ki ezt az egészet a másik oldalára.
Adott egy nyugodt, már-már irreálisan idilli amerikai kisváros. Megismerjük a fiatal Jeffrey, aki apja betegsége miatt érkezett a városba. Egyik pillanatról a másikra forgatja fel az életét egy, az erdőben talált levágott fül. Jeffrey kalandkereső ember lévén elkezd nyomozni a fül gazdája után, bevonva a képbe a helyi sheriff lányát, Sandyt. Minél mélyebbre ásnak, annál biztosabb, hogy abba kellene hagyniuk. A szálak egy Frank nevű szociopatához vezetnek, aki egy nő (Dorothy) családját rabolta el és cserébe mindenféle perverzióra kényszeríti az asszonyt, a szerettei életéért cserébe. Az biztos, hogy Lynch ezzel a filmmel bőven megelőzte a korát és olyan fityiszt mutatott az őt kritizálóknak, hogy talán azóta is keresik a helyüket. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy ultra erőszakos és feszültséggel töltött a film. Végig van egy noir-os, posztmodern beütése, de az egészre a film eleje és vége teszi fel a koronát. Miután a két órában volt drog, nemi erőszak, drog hatása alatt elkövetett nemi erőszak, aggresszió, gyilkosság stb.. olyan bugyirózsaszín és irreális képet alkot, hogy egyszerűen nem lehet nem nevetni rajta. Mikor írta Lynch a forg.könyvet ezt gondolhatta "Öröm és happy end kell? Nesztek" igen ám, csak nekünk is a szánk nevet, a szemünk azért nem. Ez is legalább olyan erőltetett mosoly, mint a film vége.
Mostanában nagyon rákaptam a horrorra és a thrillerre. Sajnos folyamatosan csalódnom kell. Rosszabbnál rosszabb groteszk szörnyekkel szembesülök, még viccnek is gyenge paródiákkal és helyenként jó ötletekkel amit valahogy csak sikerül elkótyavetyélni. Az Álmok otthona ezek közül az utolsóba tartozik. Maga az ötlet nem volt egyedi, de gázos sem, csak ne hajazott volna egy másik filmre helyenként, mint annak silány árnyéka. Na de erről majd később...
Will Atenton (Daniel Craig) a hajdanán sikeres író feleségével Libby-vel (Rachel Weisz) és két gyönyörű kislányával új házba költözik. A hely mindegyikük, de főleg Will számára nyomasztó, idegei pedig pattanásig feszülnek, amikor egyik este zajokat hall a pincéből és ott egy kamaszokból álló csoportot talál akik szekta jelleggel holtakat próbálnak idézni. Hamar kiderül, hogy bizony a csinos kis vityillóban Willék előtt már lakott egy hasonló szerkezeti felépítésből álló família (apu, anyu, 2 pici lány), ahol a jó fater egy rózsás napon begajdult és szép sorjában kiírtott mindenkit. Willnek ekkor már végképp nincs ihlete és aludni sem tud ,úgyhogy furán viselkedő szomszédja (Naomi Watts) segítségét kéri a gyilkosság pontos felderítéséhez.
Az elmúlt években kétségtelenül sok hatásos film érkezett, nem Amerikából, elég ha csak a tavalyi év dán és iráni filmjeire gondolunk, de most egy picit visszább megyünk az időben és 2010 egyik legerősebb filmjével, a Felperzselt földdel fogunk foglalkozni, egyenesen Kanadából.
Nem egy pozitív történettel van dolgunk előre szólok. Nawal halála után megkéri két gyermekét, Jeannet és Simont, hogy tegyenek eleget végrendeletének, aminek értelmében keressék fel eddig nem ismert bátyjukat és halottnak vélt apjukat. Miután ezt megtették, érteni fogják a(z anya) cselekedeteit és hozzájuthatnak egy levélhez, amit külön nekik írt Nawal. Kénytelenek hát elutazni a Közel-Keletre, hogy neki kezdjenek a nyomozásnak. A történet két idősíkban játszódik: Az egyikben a gyerekek nyomozását, a másikban Nawal történetét mesélik. Fantasztikusan van felépítve és működőképes ez a dolog. Egy picit mindig többet tudunk meg előre, mint a két gyerek és ez egy nagyon profi dolog. A szemünk előtt bontakoznak ki a rejtélyek és előre érezzük és sejtjük a Simon-ék reakcióját.
A rendező – Denis Villeneuve – nagyon sok és mély mondanivalót pakolt a filmjébe, a muszlimok és keresztények vallási és erkölcsi kérdésein át, Libanon és a nacionalista front legsötétebb és legkegyetlenebb időszakát is beleértve. Ennek egyébként, az anya szempontjából fontos és komoly kivetülése van a rejtélyre is, amit természetesen most nem írnék le, de láthatóan nem rendelték alá a filmnek, igyekeztek kerülni a hatásvadász és modoros elemeket. Hihetetlenül emlékezetes módon mutatja be, hogy esik darabjaira egy élet, egy – egy döntés milyen jelentőséggel bír (amiről sokszor nem is magunk döntünk) és hogy mennyire megváltoztatja az embert a háború, a szeretet és a megbocsájtás. Azt hiszem nem kell túlmagyarázni, hogy ezek a kérdések mindig érdekesek, itt viszont olyan acél kemény módon van bemutatva és levezetve a dolog két órán át, hogy talán erre csak a legnagyobbak képesek. Nem várja el a rendező, hogy megértsünk mindent, nem is szeretne befolyásolni, csak elmesél egy történetet. A fényképezés egyébként elsőrangú, mind a statikusok, mind a mozgásos képek. Némelyik látvány akár örökre is a retinánkba éghet, sőt nekem bele is égett néhány. A zenék hiánya viszont kicsit fájó pont (kivéve az elején a Radiohead dala, amit azóta is minden nap meghallgatok, vagyis megnézek a filmmel együtt), de talán így még hidegebb lett az egész. A leírtak ellenére, azt gondolom, hogy nem ennyire tökéletes a film. Az eleje egy picit vontatott. Sajnálatos tény, hogy anya és a gyerekek valamint a fiú – lány testvér kapcsolatból vajmi keveset tudunk, holott ez az ő történetük is, mégis csak a film utolsó harmadába engedik össze őket. A rendező annyira nagyon megakarta mutatni, hogy ez egy végtelenül rejtélyes és szövevényes történet, hogy pont emiatt nem üt már akkorát a vége, mint kellene. Állandóan sulykolja, hogy „de majd lepődjetek meg lécci”! Kár volt. Mindenesetre egy figyelemreméltó alkotás, amit csak ajánlani tudok mindenkinek megnézésre. Azért a végén mindenkinek lesz pár gondolkodós perce.
Sokak szerint már Steven Spielberg sem a régi, de én nem osztom ezt a nézetet, mert a TinTin kalandja egy remekül sikerült látványos és izgalmas animációs produkció. Igaz meglehetősen gyermeteg stílus képvisel a film és talán a műfaj sokkal jobban áll TinTin-nek, mint egy élőszereplős verzió lehetet volna. A történet kicsit Indiana Jones szagú, de szerintem ezzel sincs probléma. Kronológiailag persze Hergé legendás riportere, jóval megelőzte a Harrison Ford által alakított figurát. Bizakodó voltam, amikor hallottam, hogy Steven Spielberg – a másik
nagyágyúval és TinTin rajongó Peter Jacksonnal a produceri székben –
vászonra viszi a történetet (pontosabban négyet: Az aranyollós rák, A
titokzatos csillag, Az Unikornis titka, A Vörös Rackham kincse).
A belga képregényhős TinTin élete fenekestül felfordul, miután megvásárolja a híres hajó, az Unikornis modelljét. Egy rejtélyes idegen mindenáron megakarja szerezni a hajót és az azt körülvevő titkokat. Hősünk kalandjai során bele botlik a részeges Haddock kapitányba, aki földön, vízen, levegőben éppúgy segítségére van, mint amennyire hátráltatja. Sajnos azonban a történetre jellemző gyermeteg stílust áthatja az egész filmet. A stáb rendelkezésére olyan forgatókönyvíró zsenik álltak, mint Steven Moffat (Sherlock), Edgar Wright (Scott Pilgrim), vagy Joe Cornish (Idegen Arcok). A képregény iránti túlzott tisztelet, már a film elején a néző arcába zúdul. Aki nem ismeri a képregényt vagy a régi meséket, annak megemlíteném, hogy a film elején megjelenő rajzokat még Hergé készítette és Spielbergék digitalizálták. A kreátorok ugyanis nem tettek mást, mint csináltak egy 107 perces TinTin epizódot. A film egyik hibája, hogy nem érezzük a hajsza súlyát, és annak fontosságát, ami annak is köszönhető, hogy Rackhamont a fő gonoszt leszámítva senki sem elég fenyegető. A hajó titkának nyitja sem elég érdekfeszítő. A főhős személye sem elég érdekfeszítő. Nyilván nem eszközölhettek nagy változásokat egy ilyen jelentős múlttal rendelkező karakteren, de TinTin nem elég izgalmas karakter és így nehéz izguljunk érte. TinTin túlontúl becsületes, egyenes és kevésnek éreztem azt a magyarázatot, hogy azért ennyire kíváncsi, mert újságíró. A filmből abszolút megmarad bennünk (a főhős kutyáján, Milun kívül) az Haddock kapitány. Igaz hajós kicsit komolytalanul viselkedik, de a részeges kapitány abszolút szerethetővé válik. A látvány valami elképesztően gyönyörű, az eddigi legszebb a műfajban, és ez annak fényében nem kis szó, hogy Spielbergnek ez az első motion capture (tehát a jeleneteket eredetileg színészekkel rögzített) mozija, míg egykori tanítványa Robert Zemeckis már hármat (Polár Expressz, Beowulf, Karácsonyi Ének) is készített, felemás minőségi eredménnyel. A tájak csodálatosak, pedig csak egyesekből és nullákból állnak, a szereplők mimikája pedig döbbenetesen élethű, csak a kinézetük juttatja eszünkbe, hogy ez csupán „rajzfilm”. Persze akkor most mindenkiben felmerülhet a kérdés: miért nem rendes filmre rögzítették? A válasz pont abban keresendő, amit eddig kritizáltam: a gyermeteg stílusban. Ez a film ugyanis nem működött volna élőszereplős filmként (a szuper intelligens foxterriert és a fizikai irrealitást nehéz lett volna komolyan venni), és ez kedvezett az olyan kíváló jeleneteknek, mint például a vágás nélküli madaras üldözés, valamint a film végi darus összecsapás, de a képregény stílusa is csak így tudott igazán érvényesülni.
Összességében egy lélegzetelállítóan szép, élvezetes és bizonyos fokig izgalmas film született, néhány szórakoztató karakterrel, de a gyermeteg stílus és néhány apró hiba végett inkább a fiatalabb korosztálynak fog tetszeni. A film bája, a rutinos filmkészítők tehetsége megmenti a produkciót a középszerűségtől, így egy könnyed délutáni kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel, és reményre ad okot, hogy a várhatóan Jackson rendezte második rész jobban sikerül majd.
Tintin kalandjai előzetes:
Egy leheletnyi Doktor House (amolyan Jamie Oliveres kifejezéssel élve), egy csipetnyi Guy Ritchie-féle Sherlock hangulat egy kis angol humorral meghintve és kész is egy zseniális sorozat.
Kissé rezignáltan ültem le elé, mert bár tetszett a Guy Ritchie-s Sherlock, nem tudta visszaadni azt a brillírozást, amit Jeremy Brett tett még annak idején. Volt még jónéhány harmatos próbálkozás, amiről nem is tudnék írni, mert elkapcsoltam és/vagy elaludtam közben. Az imdb-s 9-es pontozás viszont meggyőzőnek tűnt, így leültem elé, és 20 perc után magába szippantott, mint Charlie Sheen a ko...molyzenét.
Hála a jó égnek, a rendezők nem nyúltak semmi olyanhoz, hogy a főhős megrögzött Sherlock Holmes rajongó és ő is elkezd nyomozni a rejtélyek után, vagy hogy reinkarnálódott és most itt jár köztünk. Egyszerűen, mintha a jó öreg Sir Arthur Conan Doyle "életre" sem keltette volna a
XIX. század derekán, átültették a XXI. századba, és bepillantást nyerhetünk miként is nyomozna hősünk a jelenkori Londonban. Aki eleve szereti Angliát, Londont, nem lesz nehéz megszoknia, hogy nem egy amerikai nagyvárosban játszódik a történet. Mivel brit sorozatról van szó, végre elfeledkezhetünk az Egyesült Államokból áradó klisékről is: szokatlan vágásokkal, gyönyörű fényképezéssel és igazi "british" hangulattal találkozhatunk.
A legendás dedukció (valamiből valamire való, pusztán logikai alapon működő következtetés) pedig - ami mindig is a nyomozó védjegye volt, csak sokan elfelejtkeznek róla vagy gyengén oldják meg - itt méltó helyére kerül és olyan eszmefuttatásokat hallhatunk, hogy leesik az állunk. (Néha olyan sebesen, hogy vissza is kell tekerni, főleg ha valaki feliratosan nézi.) Bevallom, hogy eleinte nem volt túl szimpatikus a főszerepre választott Benedict Cumberbatch, kissé irritáló fejszerkezete ellenére (amelytől én már el tudtam vonatkoztatni a sorozat egyharmadánál) jól játssza a hideg, mindig mindent tudó, cinikus, egoista nyomozót, a végére pedig igazán meg is kedveli az ember
minden bunkósága ellenére. A szereplő kicsit Dr. House-ra hajaz: csak az érdekes, megoldhatatlannak tűnő esetek foglalkoztatják, csak a rejtély érdekli őket, totálisan antiszociálisak és magasról tesznek az emberekre, a társadalmi szabályokra. Természetesen nem mindenki kedveli ezeket a karaktereket, egyéni ízlés kérdése. Azonban vitathatatlan, hogy a mai világban valamiért az antihősök kezdik átvenni a hatalmat a sorozatokban és a filmekben, ami véleményem szerint nagyon is helyénvaló. A mindenüket feláldozó önzetlen hősök, akik maguk a megtestesült jóság, bátorság és szerénység kicsit sem emberiek. A legtöbb ember nem hordja kint az alsónadrágját és repül oda két lányhoz szétválasztani ha civakodnak.
A Dr. Watson-t alakító Martin Freeman remekül alakítja hős ellenpólusát és egyetlen barátját: emberi érzésekre alkalmas, helyén van a szíve, kissé szerencsétlen ugyanakkor szerethető szereplő.
A zseniális főellenségre, Moriarty-ra nagyon vártam, lehet épp ezért is okozott csalódást, ugyanis sem kinézetre, sem viselkedésre nem így képzeltem magam elé. Minden bizonnyal találhattak
volna Andrew Scott-nál alkalmasabb színészt is.
Meglepő volt, hogy ekkora hangsúlyt fektettek Sherlock bátyjára is, Mycroftra, Mark Gatiss azonban remekül átadja a karót nyelt, öccsét csak titokban féltő karaktert.
Kicsit tartottam tőle, hogy a második évad ellaposodik, netán nem lesznek olyan érdekesek a bűnesetek, azonban nem így történt. Az első évaddal magasra tették a lécet, a másodikkal talán még magasabbra... Igaz nagyon kevés részből áll egy évad (mindössze háromból), azonban ezek az epizódok másfél órásak, és bizony ez a négy és fél óra elég arra, hogy kellőképpen izgalmasak legyenek, ne (vagy csak pár percig) üljenek le, bizony többet ér, mint azok az amerikai sorozatok, ahol rétestésztaként nyújtják a cselekményt és szinte érezzük az izzadságszagot, annyira igyekeznek kitalálni valamit, hogy kihúzzák valahogy a huszonnegyedik részt is. Így a műsor hihetetlen potenciált kap, egyedi karakterekkel, zseniálisan megírt forgatókönyvvel. Üde színfolt a sok CSI, és egyéb nyomozós sorozatok világában, mindenképpen érdemes rááldozni azt a másfél órát... ( és úgyis jön a többi...)
Tegnap sikerült eljutnom A Suszter, Szabó, Baka, Kém sajtóvetítésére Ristretto Distribution Kft jóvoltából. A film alapjául John le Carré azonos című kémregénye szolgál, melyet újra kiadtak a folytatásokkal egyetemben. A könyv korábban Árulás néven jelent meg hazánkban, de a film miatt átnevezték, gondolom így jobban el tudják adni. 1979-ben készült a krimiből egy minisorozat Alec Guinness (Star Wars - Obi-van Kenobi) főszereplésével, amit Smiley Népe néven folytattak.
Az első jelenet Budapesten játszódik Jim Prideaux (Mark Strong - Robin Hood) utazik fővárosunkba, mert a "Körönd" (Secret Intelligence Service) a britt titkosszolgálat korábban arról értesül, hogy egy magyar tábornok át kíván állni a brittek oldalára. Az akció kudarcot vall, mert a KGB csapdája csupán az akció melyben egy pincér (Kálloy Molnár Péter) hátba lövi Prideauxot. Ennek következtében felmerül a gyanú, hogy az angol hírszerzés legfelsőbb vezetői között egy vakond rejtőzik, egy
beépített ügynök, aki magának Karlának, a szovjet kémfőnöknek jelent. Kontroll (John Hurt) a hálózat vezetője visszahívja a hírszerzéshez George Smiley-t, (Gary Oldman - Leon, a profi, HarryPotter, Éli Könyve, Batman: Kezdődik! ) hogy találja meg a téglát. El is kezdi a nyomozást, de hamar rádöbben, hogy a vakond jól beásta magát az ügynökséghez és, ezért nem bízhat senkiben. Eközben Karla az ügynökén keresztül gondosan kiválogatott, meg- vagy
átírt információkat juttat el az angoloknak, akik e
kémjelentésekkel próbálják megerősíteni a pozíciójukat az amerikaiaknál. Suszter kódnévvel Percy Alleline (Toby Jones),
Szabó álnéven Billy Haydon (Colin Firth), Baka kóddal a „kis
magyar”, Toby Esterhase (David Dencik) és a Szegény fedőnéven maga George
Smiley. A titkosszolgálat vezetői azt sem hajlandóak elismerni, hogy bármiféle kettős ügynök lenne a rendszerben. Szerintük és a miniszter szerint is minden a legnagyobb rendben
van. George Smiley a csendes, kövérkés és nyugdíjas egykori
hírszerző, azonban nem áll le, a múlt és jelen hihetetlenül kusza és rejtélyekkel teli eseményei
között kutatva próbál tényekre találni. Elrejtett dossziék, szétzúzott
életek szégyellt emlékei, halálosan veszélyes kémek alkotják munkája
gerincét.
Az ügyben komolyabb előrehaladást Ricki Tarr (Tom Hardy - Bronson, Eredet,Warrior) felbukkanása jelent. Smiley-nak lassan kezdi összerakni a kirakós elemeit, rátalál Jim Prideauxra, akiről kiderül, hogy életben van és a szovjetek jól megdolgozták és miután mindent kitálalt elengedték. Smiley szerencséjére, mert az ex-ügynök további információkkal tud szolgálni. Rájön, hogy már csak négy név jöhet szóba a Suszter, a Szabó, a Baka és a Kém. Állhatatos munkával, óriási kitartással és legendássá
vált kihallgatási technikájával és Ricki Tarr segítségével csapdát állít a soraikba férkőzött kommunista kémnek, és rajta keresztül Karlának a
titokzatos szovjet kémfőnöknek. Fülön csípi a vakondot. Az ügy megoldása után Smiley-t kinevezik a titkosszolgálat vezetőjévé.
Nekem elsőre is jó ötletnek tűnt
ismét adaptálni a könyvet, hiszen, ami egyszer már működött valószínűleg nem fog elbukni, ezt igazolják a film BAFTA jelölései is... A svéd rendező Tomas Alfredson (Engedj be!) remek munkát végzet. A film elejétől a végéig leköti az ember figyelmét. Az időbeli ugrások áttekinthetőek és a jelenetváltásokat is mesteriek. Bridget O'Connor és Peter Straughan forgatókönyvírók is jól végezték munkájukat, de sajnos a színészek játéka Gary Oldmant és Tom Hardy-t leszámítva meglehetősen visszafogott. A nyomozás egyáltalán nem úgy zajlik, mint a James Bond-filmekben, ezért, aki látványos akció jelenetekre szomjazik, az válasszon mást a filmet a moziban, mert Suszter, Szabó, Baka, Kém a story a lényeg. Igaz előkerül egy-egy fegyver, de a cselekmény nagyrészt a négy fal között zajlik. Az érzelmek sem kapnak központi szerepet a filmben, a romantikus szál említésre sem méltó. Az ügy felgöngyölítése, viszont jól felépített és logikus. A kosztümök és a díszlet teljes mértékig korhű. A ritkán felbukkanó zenék passzolnak a filmhez.
Profi kémtörténet a hidegháborúról, aki szereti az ügynöktörténeteket, az remekül
fogja magát érezni. A film feliratosan és szinkronosan is megtekinthető 2012. január 26-ától a mozikban.
2010 nyarán Christopher Nolan (Batman: Kezdődik, A sötét lovag) Hollywoodot és az egész világot felforgatta sci-fijével, melyben Leonardo DiCaprio és csapata az emberek tudatalattijából lopnak el értékes információkat – mindezt pedig teszik úgy, hogy az alany álomként fogja fel az egészet. A mai napig szeretem a filmet (kisebb-nagyobb hibái ellenére is), mégis, mintha az Eredetet végignézve az én tudatalattimba is elültettek volna DiCaprioék egy gondolatot: mutassam be az Eredet japán előfutárjának is nevezhető Paprika-t.
Nem véletlen írtam, hogy előfutárnak nevezhetjük ezt az animációs filmet, ugyanis a Paprika történetének alapja nagyon hasonlít az Eredetéhez (vagy inkább az Eredet hasonlít a Paprika-hoz). A pszichiátriai intézet tudósai feltaláltak egy készüléket, amellyel a betegek felvehetik és visszanézhetik álmaikat, ám a kütyüt ellopja valaki, és hatalmas káoszt taszít a világra. Ártatlan emberek elméjébe jut be, ott összekeveri az egyén és mások álmait, amivel az őrületbe kergeti az áldozatokat, és irányíthatja őket – akár egész a halál kapujáig. Ezt a problémát kell megoldania főhőseinknek, akik között megtalálható a készülék atyja, a gyermeklelkű zseni Tokita, a lelkiismeretétől szenvedő rendőr, Kogawa detektív, és a remek kezelőorvos, Chiba, aki Paprika nevű alteregójával kíséri el betegeit az álmokba.
A film fantasztikusan dolgozza össze a való- és az álomvilágot, mindezt teszi a remek animáció segítségével és a színek kavalkádjával – és emiatt is lesz egy parányival jobb a Paprika, mint az Eredet. Igaz ugyan, hogy utóbbi is nagyon jól ábrázolta az álmok adta képességeket – gravitáció megszűnése, fizika törvényének semmibevétele –, de nem tudta azt az igazi kiszámíthatatlanságot, azt a természetes bizarrságot bemutatni, mint például amikor egy kalózhajón ücsörgünk osztálytársainkkal a Szaharában, vagy talán amikor éppen kiugrunk a körhintából, és máris varjúként szeljük a levegőt, hogy aztán delfinként csobbanjunk meg az alattunk elterülő óceánban – és mindezt teljesen természetesnek vesszük.
A rendező, Satoshi Kon rengeteg tapasztalattal a háta mögött vállalta el a Paprika megfilmesítését. Neki köszönhetjük a Tókiói keresztapákat, vagy az 1997-es Perfect Blue-t. Mindegyik a maga nemében egy igazi klasszikus, így várható volt, hogy a Paprika is egy hasonlóan remek alkotás lesz, persze ehhez egy jó történet is kellett, amit nem más, mint Yasutaka Tsutsui szolgáltatott regénye formájában. Az animés tábor az ő nevét is ismerheti, hisz az ő könyve Az idő fölött járó lány is, ami szintén egy remek időutazós sztori.
A Paprika-t tehát már csak azért is érdemes végignézni, mert remek történettel rendelkezik: nem kevertek bele felesleges és erőltetett romantikus szálat – ami nélkül Hollywood már el sem tudja képzelni egyetlen filmjét sem –, másfél óráig végig fenn tudja tartani az izgalmat, a zene egyszerűen tökéletes, és persze a látvány is magával ragad. Elhagyatott cirkusztól kezdve a misztikus erdőn át szinte minden elénk tárul, egyedül talán az lehet zavaró, hogy egy-két esetben tényleg nem tudjuk, hogy a szereplők álmodnak-e, vagy ébren vannak.
Összességében a Paprika egy kellemes animációs film, hozza azokat az elvárásokat, amiket egy japán történettől várunk. Az animések valószínűleg ismerik ezt a filmet, így azoknak ajánlom, akiknek bejött az Eredet.
Ha nagyon röviden szeretném értékelni a filmet, csak annyit írnék, hogy végre láthatunk egy olyan eredeti alkotást, mely feléleszti a klasszikus értelembe vett thrillert. Az viszont számomra örökké homályba vész, hogy egy viszonylag frissen befutott író fejében hogyan születhet meg ilyen rövid idő alatt, két ennyire eltérő alkotás, mint a Megérzés, illetve a Bűbáj. Minden esetre le a kalappal Bill Kelly előtt, mert a történet egyszerűen nagyszerű. Komolyan abban a hitben ültem le a képernyő elé, hogy ismételten tanúja leszek egy hollywoodi tömegterméknek, melynek már minden lényegi elemét láttam a trailerben, ám szerencsére tévedtem. És ugyan nem olvastam a forgatókönyvet, mégis úgy vélem, hogy abból Mennan Yapo rendezése mindent kihozott, amit csak lehetett, természetesen jó értelembe véve. Habár az is megeshet, hogy csupán két kezdő szerencséjét láthattuk megtestesülni.
Az események központi karaktere Linda Hanson (Sandra Bullock: Ház a tónál) egy boldog középosztálybeli anyuka, akinek idilli élete milliméterre pontosan belepasszol a híres amerikai álomba. Van egy csodálatos férje, két meseszép kislánya, és egy nagy ház, melyben megvan mindenük. Meg sem fordul Linda fejében, hogy ez a mesebeli álom pillanatok leforgása alatt változhat rémálommá, amíg nem közlik vele, hogy férje életét vesztette egy súlyos autóbalesetben. A történet mindaddig sablonos, amíg a sok szenvedés és fájdalom ismét álomba nem ringatják az asszonyt, hogy aztán arra ébredjen, a férje nem csak hogy él, de makk egészséges is. Linda megkönnyebbül, hogy az egész csak egy rossz álom volt, és igyekszik mihamarabb megszabadulni az emlékétől is, ám másnap újra özvegyként ébred. Az idő teljesen megbolondul, Jim (Julian McMahon: Arcmás) egyik nap él, a másik nap halott, Linda pedig próbál rendet tenni ebben a káoszban, anélkül, hogy teljesen megbolondulna. Eszeveszett harcba kezd az idővel, és a sorssal, hogy megmentse férje életét, közben pedig szembesülnie kell azzal, hogy az élete mégsem olyan tökéletes, mint amilyennek hitte.
Két dolgot imádtam nagyon ebben a filmben, az egyik hogy megfordult velem a világ Sandra Bullockot illetően, végre nem valami agyament vígjátékban, vagy zavaros szerelmi történetben szerepelt, hanem egy ízig-vérig komoly filmben, ahol nem egyszerűen csak eljátszotta Linda Hansont, hanem ő maga volt Linda Hanson. A másik nagyszerű dolog ebben az alkotásban az időszálak zseniális egymáshoz illesztése. Nem egy egyszerű párhuzamos montázstechnikával van itt dolgunk, hiszen habár az események valamilyen módon párhuzamosan futnak, Linda állandósítja a két idősíkot, ő számunkra a jelen, aki egyesíti a filmben a múltat és jövőt egy fantasztikusan drámai és hatásos alkotásba ágyazva. Én személy szerint sajnálom, hogy a Megérzés semmilyen jelentősebb díjban nem részesült, holott megérdemelte volna. Ettől a ténytől eltekintve, mindenkinek csak ajánlani tudom, de előre jelzem, senki ne számítson a tipikus hollywoodi gyorsvágásos, eseményorgiás megoldásokra, hiszen ez a film is sokkal lassabb, minden elem kivárja a maga idejét, és még így sem olyan lassú, mint az Emberek és Istenek.
Ryan Murphy és Brad Falchuk neve ismerős lehet a fiatalabb korosztály körében, ugyanis kettejük közös alkotása a Glee – Sztárok leszünk. A páros azonban ahelyett, hogy egy hasonló alkotással bővítette volna repertoárját, nemcsak a korábbi rajongóit lepte meg a műfajváltással, hanem egész Amerikát.
A történet a Harmon családra fókuszál: Benre (Dylan McDermott), Vivienre (Connie Britton), és lányukra, Violetre (Taissa Farmiga), akik Bostonból költöznek Los Angelesbe, miután Vivien elvetélt, Ben pedig megcsalta feleségét egyik tanítványával. Egy felújított kúriát választanak, hogy ott kezdjenek új életet, ám hamar rádöbbennek, hogy új otthonuk nem egy szokványos ház. Nemcsak, hogy szellemek tucatjai mászkálnak körülöttük, még a kleptomániás szomszéddal, Constance-szal (Jessica Lange) is meg kell küzdeniük, annak értelmi fogyatékos lányával, Adelaide-del – aki valamilyen különös oknál fogva kényes kapcsolatot ápol a házzal, és annak sötét és misztikus erejével –, és a kétarcú, csábító külsejű házvezetőnővel, Moira-val (Frances Conroy, Alexandra Breckenridge). Ben rövidesen pácienseket is fogad otthonában, így megismerhetjük Tate-et (Evan Peters), a depresszív, fiatal srácot, aki szinte azonnal beleszeret Violetbe, és miközben kettejük kapcsolata egyre elmélyül, a Harmon család élete is megindul a pokol kapuja felé.
Az American Horror Story egy nagyon részletesen kidolgozott, vérbeli horrorsorozat. A műfaj kedvelői mindent megtalálnak itt, ami csak kell: csikorgó zene, amitől az ember háta is borsódzik; egyedi – nem egyszer kattos – karakterek (szellemek) saját, főleg vérben tocsogós múlttal; rengeteg sikoltozás, egy rejtélyes pince, ami szintén kísérteties múlttal rendelkezik; na és az a rengeteg gyilkosság, ami csak úgy ontja magából a kúria örök lényeit. A történet alakulását ezek után már el is hanyagolhatnánk, de szerencsére olyan klasszikusok ihlették, mint a Rosemary gyermeke, vagy a Ragyogás – ezek pedig rengeteg alapot adtak ahhoz, hogy végül egy igazán ütős sztorit kreáljanak belőlük.
Profi munkáról van hát szó, ezt tükrözi az is, hogy a kiváló színészgárda mellett olyan nevek is vendégszerepelnek, mint Zachary Quinto (Star Trek, Hősök) vagy Eric Stonestreet (Modern család). Az állandó színészek közül az Oscar-díjas Jessica Lange-t érdemes kiemelnünk, aki a háttérben terveket szövögető szomszédot alakítja, és ezért a munkájáért máris Golden Globe-díjra jelölték.
Az egyetlen negatívum, ami érheti a sorozatot, a Murphy-Falchuk párosra jellemző túlzások használata. Már a Glee-ben is észrevehettük, hogy néha nehezen hihető szituációba keveredtek a karakterek (pl. amikor a második évadban Puck belezúgott a suli legkövérebb csajába, vagy gondoljunk csak Sue sajátos humorára), és ez sajnos most is elrettentheti a nézőt, ugyanis itt is elég érdekes események zajlanak le a házban.
Ennek ellenére mégis egy remek sorozat, minden egyes rész növeli a feszültséget, a rejtélyek számát, a meglepetéseket, és a kérdéseket, de ez utóbbiakra aztán szép lassacskán választ is kapunk – bár a legnagyobb kérdésre egy elég elcsépelt klisével rukkolnak elő –, csak türelmesnek kell lennünk. Annyi bizonyos, hogy ha valamire megtaníthat ez a sorozat – azon kívül, hogy hogyan rendezzünk egy tökéletesen hátborzongató horrorszériát –, az nem más, mint hogy ne bízzunk se az élőkben, se a holtakban. Pláne ne a holtakban… Elfojtott perverzitással küszködőknek, és a műfaj kedvelőinek kötelező.
A thai filmgyártás eddigi legnagyobb sikere 2010-ben Arany Pálma díjat nyert a Cannes filmfesztiválon. Ez a tény volt az ami a film megtekintése iránti vágyam alapja volt. Nehéz olyan filmről bármit is írni, mely egy magyar ember számára teljesen ismeretlen világot ábrázol. A tavalyi Arany Pálmát elnyert alkotás olyan természetességgel mesél a halálról és a reinkarnációról, hogy az már egy kicsit zavarba ejtő. Szegény Boonmee (Thanapat Saisaymar) bácsi a film alatt végig haldoklik, de valahogy mégsem ez a film központi témája, hanem a buddhista hitvilág.
A kimondhatatlan nevű Apichatpong Weerasethakul filmje furcsa fantasy, melyet sokaknak nehéz lesz befogadni, de akik szeretik a teljesen elvont szürreális témájú művészfilmeket azoknak igazi csemege. Történetek epizódok halmaza, de direkt utalások nékül csak sejthető, hogy mindegyik Boonmee bácsi korábbi életeiről szól. Szerintem ezt a filmet elsősorban spirituális képességeinkkel kell értelmezni.
Boonmee halálos vesebetegségben szenved, és vidékre utazik, ahol egyik este megjelenik neki volt felesége szelleme, majd vörösen világító szemű fia Boonsong, aki majomlénnyé változott. Elmeséli történetét, miszerint egy napon felmegy a hegyekbe(akkor még egészséges), hogy megtaláljon a fényképen látott majomszellemet. Megtalálja, majd párosodásuk után alakul át ő is. Boonmee-nek gyermeke elmondja, hogy a szellemek az ő betegségének szagára gyűltek köré.
Másnap együtt kerekednek fel egy erdei barlang felé, ami a bácsi születésének helyszíne és végső búcsút is itt vesz ettől a világtól. A filmben megelevenedik még egy hercegnő története, akit egy beszélő hal tesz magáévá a tóban, aztán a majomlényeket terrorizáló katonákról láthatunk a filmbeli televízióban képeket.
Sokszor tapogatózunk sötétben, sem a szerkesztés, sem a párbeszédek nem adnak túl sok fogódzót ahhoz, hogy melyik epizód miért követi a másikat, ezért nem is érdemes erőlködni. Különben is, a thai kultúra egészen más alapokon nyugszik, kapcsolatuk a szellemvilággal sokkal mélyebb, mint a mi európai kultúránkban. Gyönyörű tájak jelennek meg a filmben, ez talán kárpótol minket azért, hogy a film közel 2 órája meglehetősen lassan telik el.
A thai filmipar túlnyomó részt a sablonos, émelyítően édeskés melodrámák tömkelegéből áll, melyeket a nép óriási tömegben fogyaszt. Van azonban egy másik fő irány is: a nemzeti sportjukon, a thai boxon alapuló ultraerőszakos akciófilmek. Illetve vannak e két filmtípus különböző arányú elegyei. Egy-két tényleg nagyszabású, ám rettenetesen naiv történelmi film, szigorúan a királyi család megbízásából. A mi fogalmaink szerinti krimi, thriller, filmvígjáték kategoriák szinte ismeretlenek, a fekete dvd kereskedelmet leszámítva. Apichatpong Weerasethakul (rendező) inkább valamiféle filmes szerzetesként alkotja filmjeit, ezek azonban nem művészfilmek, legalábbis nem a mi megszokott fogalmaink szerint. Nehezen is tudunk mit kezdeni velük. A legközelebb akkor járunk, ha valamiféle filmes meditációként fogjuk fel a rendező meglehetősen statikus mozgókép-folyamait, melyek szabad, szinte szürreális látomásaival és mély, buddhista alapú spiritualizmusával mégis valahol igen közel járnak a thai nép valódi kollektív tudattalanjához.
Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire trailer:
Senkit se tévesszen meg a sorozat címe, ugyanis annak semmiféle köze nincs a 2008-as, magyarul azonos című (angolul The Happening) sci-fi thrillerhez. A téma nem mondhatni teljesen új próbálkozásnak, hiszen megtalálni benne néhány nem is olyan régi sorozat kulcsfontosságú elemeit. Akik végignézték a Lostot, vagy megpróbálkoztak az azóta megbukott Flashforward-del, azoknak garantáltan el fogja nyerni a tetszését. Az egyetlen probléma ott van, hogy Amerikában jelenleg a bukáshoz nagyon közel állnak a készítők, amit egyfelől az értetlen nézők (akik felől a Lost is elvérezhetett volna), másfelől a stáb szedett-vedettségének számlájára írok. A 22 epizódból álló első szériában minimum öt rendező működött már közre, ráadásul egyikük sem valami ismert, ugyanis még nem sikerült egyetlen sorozatot sem végigvinniük, ugyanakkor közreműködtek olyan sorozatokban, mint a Mélység fantomja (Jonas Pate, Jeffrey Reiner), a 24 (Milan Cheylov), vagy a New York-i helyszínelők (Norberto Barba). Nagyjából ez a helyzet az írók táborával is, hiszen az egyetlen állandó forgatókönyvíró mellett (Nick Wauters) ki tudja hány másik segédkezett már, ráadásul ő is csak epizód-író volt mindeddig.
A történet egy az 1940-es évek elején lezuhanó gép túlélői köré épül, akiket azóta az amerikai kormány mindenféle társadalomtól elkülönítve fogva tart egy erre kialakított speciális létesítményben. Ennek egyetlen oka a tőlük való félelem, amelyre egyetlen százalék DNS-beli eltérés szolgáltat okot. Azonban az egyetlen fizikai megnyilvánulása ennek az eltérésnek, hogy a fogvatartottak jóval lassabban öregszenek a megszokottnál. 66 év után azonban egy újító szellemű elnök (Blair Underwood: A nagy dobás, Christine kalandjai) tudomást szerez a túlélők létezéséről és tárgyalni kezd a vezetőjükkel, Sophia-val (Laura Innes: Vészhelyzet). Mikor azonban úgy dönt, hogy Sophiaval az oldalán bejelentést tesz a sajtó előtt a csoport létezéséről, egy szélsőséges csoport eltérít egy repülőgépet, azzal a szándékkal, hogy a floridai elnöki rezidenciába való becsapódáskor megölje az elnököt. A becsapódás előtt néhány pillanattal azonban a gép köddé válik, s nem sokkal később Arizonában ér földet a sivatagban.
A történet egy másik szálán megismerhetjük Sean-t (Jason Ritter: A trükk), aki barátnőjével, Leilával (Sarah Roemer: Disturbia) elindul egy romantikus hajóútra, azonban a lánynak a negyedik napon nyoma vész, akár csak minden jelnek, hogy ők ketten valaha is a fedélzetre léptek volna. Sean hajthatatlanul kutatja a lányt, habár eközben lezuhan azzal a bizonyos repülővel és túlél még egy tucatnyi helyzetet, amibe az elnök elleni összeesküvés miatt cseppen. Az egyetlen dolog pedig ami az összes szálat összeköti, a rejtélyes túlélők azon csoportja, akik 1944-ben elég egészségesek voltak ahhoz, hogy elmeneküljenek és elrejtőzzenek.
Az első epizód elég ütősre sikerült, az sem zavart, hogy az esemény ugrál mind időben, mind a szereplők között, hiszen a honnan-hova váltást teljesen egyértelművé tették feliratokkal. A cselekmény eközben nem lanyhul, teljesen leköti az ember figyelmét, s habár sok fontos dolgot megtudhatunk már az első két epizódból, elég megválaszolatlan kérdés marad ahhoz, hogy az ember meg akarja nézni a következő részt is.
Mivel itthon még csak a negyedik rész van műsoron a TV6-on, mindenkit arra buzdítok, hogy hozza be a lemaradását és lásson neki ennek a sorozatnak, és én megígérem, hogy nem fogjátok megbánni. Mi is adna erre okot, mikor a történet nagyszerű, a szereplők jók, az írók és rendezők sokasága pedig nem látszik meg a kész munkán, egy kerek egészet kapunk, amit érdemes is elfogyasztani. Viszont mint mondtam, a folytatás rajtunk is múlik, hiszen az amerikai nézőknek ez a sorozat is túl magasröptűre sikeredett, ugyanakkor az NBC nem hagyja magát, hiszen közösségi portálokon a nézők csatlakozásával és közreműködésével próbálják képernyőn tartani a történetet.
Biztos vannak páran, akik nem ismerik Roanoke szigetének legendás rejtélyét. Amikor Sir Walter Raleigh, I. Erzsébet angol királynő utasítására 1584-ben meghódította a ma Észak-Karolina állam területén fekvő szigetet, majd később visszatért oda, hogy élelmet vigyen az ott lakó törzseknek, csak a kihalt tábort találta, meg egy furcsa feliratot: Croatoan. A mai napig nem tudni, hogy ez mit jelent, és hogy mi történt az ott élő indiánokkal (ugyanis tetemeket sem találtak), az ilyen rejtélyek pedig persze, hogy megmozgatják a filmrendezők gondolatait is.
A Vanishing on 7th Street erre a legendára épít (itt is feltűnik a Croatoan szócska), és alapvetően egy kellemesen borzongós kis filmet adaptált belőle. Egyik éjjel Detroitot (meg valószínűsíthetően az egész világot) áramkimaradás borítja teljes feketeségbe, és abban a pillanatban a Sötétség mindenkit magával ragad. Csak azok maradnak életben, akiket valamilyen – nem elektromos – fény megvilágított. Így Paul (John Leguizamo), a mozi technikusa, akinek fején egy felcsatolható lámpa fénylett, Rosemary (Thandie Newton), a fizikoterapista, aki épp akkor gyújtott rá a cigijére, James (Jacob Latimore), a néger kisfiú, aki egy világítós autót babrált, vagy Luke (Hayden Christensen), a TV-s riporter, aki gyertyákkal megvilágított ágyban aludt, élték túl a „világ végét”. Ettől kezdve pedig minden egyes percért meg kell küzdeniük.
A rendező, Brad Anderson nem ismeretlen a misztikus horrorok világában. Már 2001-ben bizonyított a Session 9-nal, 2008-ban pedig a Transz-Szibériával, a Vanishing on 7th Street beillik hát a sorba. Igaz, hogy a cselekmény ugyanúgy építkezik, mint ezernyi másik ilyen filmben – vagyis először összejönnek a karakterek, hogy megdumálják, mi is történt, aztán elindulnak, hogy menedéket leljenek valahol, miközben szép sorjában elhullik a főszereplő körül mindenki –, szerencsére azonban a befejezés és a hátborzongató zene dob egy nagyot az alkotáson.
A színészekre sem lehet panaszunk, mindegyikük jól teljesít, de el is várjuk ezt a minőséget, ha ilyen nevek szerepelnek a stáblistán, mint Hayden Christensen. Csak a karakterek azok, amik kissé hiányosak, és néhol ellentmondásosak. Luke például egyik pillanatban még a saját bőrét menti, és önzőségéről tesz tanúvallomást, a másik percben viszont már rohan vissza James-hez, hogy megmentse őt. Vagy Rosalie, aki a film elején még őrült módjára ránt pisztolyt mindenkire, hogy előkerítse a kisbabáját, aztán alig fél perc alatt lehiggad…
Ennek ellenére a Vanishing on 7th Street egy jó film. Ha nappal nem is okoz akkora nagy ijedelmet, éjjel biztosan kiráz minket a hideg. Pláne, ha tök egyedül nézzük meg.
1974-ben nem maradtak talányos krimik híján az amerikai mozilátogatók, az Orient Expressz mellett Roman Polanski Kínai negyede is ekkor érkezett a filmvásznakra. Polanskit viszont szex botránya után kitiltották Amerikából, így nem rendezhetett folytatást, amit, bár kevesen tudják, jó 26 évvel később Jack Nicholson vállalt magára. A színész elkötelezettségét továbbá az is bizonyítja, hogy Gittes figuráján kívül sohasem vállalt el több nyomozószerepet. Harmatos rendezése azonban akkora érdektelenségbe ütközött, hogy Robert Towne sem tudta trilógiává dagasztani kedvenc magánnyomozója történetét, holott, a Kínai negyed hallatlan sikere okán, minden rációja megvolt rá.
Polanski a családját ért mészárlás után egyre sötétebb filmeket kezdett el rendezni, így adta magát, hogy elvállalja - második, s egyben utolsó Amerikában forgó filmje -, a 30-as, 40-es évek filmnoirjait megidéző, fekete kalapokkal, és Pickard típusú autócsodákkal teletűzdelt Kínai negyedet. A szerepekre Jack Nicholson és Faye Dunaway mellett egy olyan színész-rendező legendát is sikerült megnyernie, mint John Huston, aki Henry Bogard noirjaival (A máltai sólyom, A Sierra-madre kincse) írta be nevét az amerikai filmtörténelembe.
A címet adó Kínai negyed misztikus módon mindvégig háttérben marad, pusztán rövid említések révén kerül elő, s csak a finálé alkalmával tévedünk oda, ezzel tökéletes allegóriával szolgálva a noirt jellemző borúlátásra, negatív végkicsengésre, és a megváltás elmaradására. Polanski rendezése rengeteg szimbolikával rendelkezik, ilyen továbbá a központi szerepet elfoglaló víz, az élet alapja. A víz értéke egyre inkább teret nyer, de csupán stratégiai erőforrásként, s így lesz sorsfordító motívummá. Jack Nicholson orra sem csupán azért sebesül meg, hogy ezáltal váljon még karakteresebb figurává, nyomozónk ezzel együtt veszti el megtéveszthetetlen szimatát is. Miközben belehabarodik a gyilkosság egyik érintettjébe, lassacskán visszanyeri oknyomozó képességét, de teljes éleslátását csak akkor nyeri el, amikor a vízből ki halász egy szemüveget…
Gittes a sajátos orr-szimbolikán túl is meglehetősen egyedi figura. Csípős beszólásai, a cigarettacsikkek nemtörődöm-stílusban való elhajigálása, a bíróságon látványos unatkozása, vagy a borbélynál dühödt kifakadása ellenére helyén van a morális érzéke. Akkor is nyomozásba kezd, ha abból tulajdonképpen semmi haszna, mert érzi, hogy valami nincs rendben az üggyel, a gyilkosnak hitt nőt pedig akkor is feladná a rendőrségnek, ha valójában szereti.
A finálé annak ellenére torkollik tragédiába, hogy minden adott lehetett volna egy boldog lezárásra, hisz Gittes mindenre fényt derít. De a cinikus főhősnek még saját társaiban is csalódnia kell, az ártatlan nő nem nyer szabadságot, a bűnös nem bűnhődik, s Nicholson dermesztő tekintete örökké beleég a néző emlékezetébe.
Roman Polanski ún. lakás-trilógiájának (Iszonyat 65’, Rosemary gyermeke 68’, A bérlő 76’) középső darabjában a fiatal Rosemaryt gyötrik baljós kételyek épelméjűségét illetően. Férjével (John Cassavetes) új lakásba költöznek, amit rögtön egy titokzatos haláleset árnyékol be: a gyanúsan jókedvű szomszédlány öngyilkosságot követ el. A továbbiakban egyre furcsább dolgok történnek, közeli ismerősökkel történnek szörnyű dolgok, a nyárspolgár szomszédok ijesztően barátságosak és a képek is hiányoznak a falaikról, az általuk tanácsolt szülőorvos pedig szokatlan tanácsokat ad az időközben várandós kismamává érett Rosemarynek, hogy perverz és pizsamában alvó férjről már ne is beszéljünk. Rosemary világa összedőlni látszik, arca egyre fakóbb, s vele együtt mi nézők is kétkedni kezdünk magunkban: Rosemary valóban egy okkult boszi banda karmai közé került-e, vagy csak a paranoiáink törnek felszínre?
Ezt a bizonytalanságot Polanski végig vezeti a filmjén, ezzel nem csak feszült hangulatot, hanem valódi izgalmat adva nézőinek. Könnyed borzongásunkat még a kiszámítható részletek sem képesek gátat szabni (Dr. Hill pálfordulása, Hutch kómája), egészen az utolsó negyed óráig, ami szájba rág egy olyan magyarázatot, ami az előzőek tükrében egyszerre gyenge és hiteltelen. A gyanakvó Rosemary egy Psychót időző késsel a kezében átugrik a szomszédos teadélutánra, majd miután szörnyű félelmei - s vele együtt a miénk is - igazolásra találnak, csendes belenyugvással vesz tudomást a dologról. Ha eltekintünk a misztikus témától, ez a finálé akkor is teljesen irracionális és röhejes, ha minden jel erre mutatott. Sokkal jobban jártunk volna, ha a kérdés nyitva marad, s akkor valóban lett volna valami misztika a filmben, így viszont csak még több megválaszolatlan kérdést vet fel.
A legszembetűnőbb talán a férj jellemtelen, és magyarázatra szoruló viselkedése. Egy olyan embert, aki semmi kifogást nem lát egy légyottban a felesége és a sátán között, nem lehet komolyan venni. Az, hogy felesége fejében próbál karriert csinálni, szörnyű gyenge indoknak tűnik, ilyen emberek egyszerűen nem költöznének össze. Rosmery is illeszkedik azon Polanski-nők sorába, akik ártatlan áldozatok, s ugyanakkor a bűn elkövetői is de míg az Iszonyatban (feltehetően gyermekkori bántalmazás következtében kialakult paranoia, majd gyilkosság) vagy a Kínai negyedben (megerőszakolás, s ezáltal vérfertőzés) helytálló volt a hősnők reakciója, itt teljesen irreleváns. A szelíd katolikus lány ringatni kezdi az újszülött Antikrisztust, ahelyett, hogy őrületében véres mészárlásba kezdene hosszú pengéjű késével. A lezárás leginkább egy blőd ponyvához hasonlítható, hisz a pszicho-analízis kikerül a képből.
Mindezek ellenére a film műfajtörténeti jelentősége és számos horrora gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen, kultusza máig töretlen. Mia Farrow remekül játszik, és ha a finálétól képesek vagyunk eltekinteni, az előtte levő bő két óra mesterien kísérteties. Csak az a negyed óra lett fájóan fantáziátlan.
Sidney Lumet ezúttal egy Agatha Christie adaptációhoz adta a nevét, s a népszerű Poirot alakjának talán legolvasottabb bűnügyét vitte vászonra. Az Orient Expressz Agatha Christien túl talán azért is vált a rendező egyik legismertebb filmjévé, mert olyan sztárok vállaltak benne szerepet – még ha csak mellékszereplőként is-, mint Ingrid Bergman, Lauren Bacall, Anthony Perink, vagy Sean Connery – akivel ezen kívül a rendező még 4 közös filmet is jegyez. A közönségsiker azonban nem minden, Lumet filmje a kritikusok szívét is meglágyította, s 40 év távlatából is nagy élvezettel törjük fejünket a gyilkos kilétén.
Mivel sosem voltam nagy Poirot rajongó, nem sok Poirot-ábrázolással találkoztam korábban, de Albert Finney alakítása elsőre megdöbbentett. Detektívünk egy kissé ellenszenves, bogaras járású, fennhéjázó intellektuel, bajszos öregúr, aki kapcsolatait kihasználva, a tulajdonos kiemelt vendég látását élvezve jut az Orient Expressz luxusosztályára. Finney főleg a testbeszédével kelti bennünk a paródia érzetét, ám később egyre világosabbá válik, hogy ez nagyon is hozzátartozik a könyv hű karakterábrázoláshoz, s nem véletlenül nyerte el az írónő tetszését is. Mert Poirot nem ebben a világban mozog, nem úgy beszél, nem úgy gondolkodik, mint mi, egyre elszaporodó irodalmi idézetei is csupán saját szórakoztatására szolgálnak.
Az Amerika-korrajz ezúttal csak nagyon burkolt formában jelenik meg, egyrészt a 30-as években játszódó, másrészt a felsőosztálybeli közeg miatt. Agatha egy arisztokrata család családfáját és ismeretségi körét vázolja fel előttünk, akikben társadalmi hovatartozásuktól függetlenül talál közös pontot, s hozza össze őket Bianchi igazgató vonatján.
Egy krimihez mérten a megoldásig minden a szokott mederben halad, Poirot kihallgatja az utasokat és keresztkérdések révén próbál közelebb jutni a rejtély megoldásához, agyafúrt módon olyan módszerekkel húz ki hasznos információkat, mint a szolgálólány főztjének megdicsérése, vagy az angol gentleman barátnőjével való hangos ordibálás.
Lumet nagy mestere az elsősorban verbális cselekmény vászonra vitelében, ennek ékes bizonyítéka, hogy Poirot mindenre fényt derítő nagymonológja annak ellenére sem tűnik hosszúnak, hogy csaknem fél órát vesz igénybe, de a korábbiakban sem látunk több akciót. Hogy Lumetnek a vizuális ötletekért sem kellett a szomszédba mennie, azt bizonyítandó, amikor film eleji újságkivágásokból montázsolt jelenetben megismerjük a gyermek-gyilkosság körülményeit, vagy amikor kabinok nyugalmát kontrasztba állítja a dübörgő, egyenesen megállíthatatlannak tűnő monstrum, a zakatoló, süvítő, sikoltozó vonat képeivel.
A vonat egyébként is ismert toposz, az idő és tér megszűnése, a modernkor szimbóluma, az elidegenedés félelme, ami most egybecseng a feloldozó megoldással. Poirot az utazás – újabb irodalmi toposz – végére érve nem csak az utasoknak, hanem a nézőknek is választási lehetőségeket kínál a megoldást illetően. A 12 dühös ember után ismét az igazság relativitását és megfoghatatlanságát, az igazságszolgáltatás tűzi céltáblájára, ezzel indirekt módon önmagára reflektálva. Mint ahogy a 12 dühös ember is csupán sugallja a vádlott ártatlanságát, úgy az Orient Expressz is csak sugallja a vádlottak bűnösségét. A film mindezt megfejeli egy hagyományosnak ható filmzenével, ami az eseményeket tekintve mégis groteszknek hat. Richard Rodney Benett dallamai ráerősítenek a boldog végkicsengésre, holott tévedhetetlen detektívünk mégis, mintha vesztett volna…
Christopher Nolan még nem nagyon rendezett jónál rosszabb filmet. Már első nagyjátékfilmje, a Követés is maradandó élményt nyújtott, az azt követő Memento pedig mondhatni tökéletes volt, bár semmiképp sem lehetett moziban nézős, mert rendesen igénybe veszi az ember memóriáját, ezáltal ironikus önreflektálásba kezd. Harmadik rendezésével, az Álmatlansággal Nolan hasonló precizitásról tett tanúbizonyságot, Robin Williams olyan jól hozta benne a pszichopatát, hogy azóta is megijedek, ha az egyik komédiájában mosolyra húzza a száját. Negyedik nekifutásra megkapta és felélesztette a Batman franchiset, a folytatásban pedig tovább lépett a denevéren és megint egy pszichopatát tett meg főszereplőnek. A két film közötti teaszünetben meg összerittyentette a Tökéletes Trükköt, ami hű marad a címéhez.
A filmre azóta is csak úgy hivatkozunk, hogy a mozi, ahol Batman és Rozsomák összecsapnak, pedig azért jóval többről van itt szó. Nolan ezúttal két bűvész vetélkedéséről mesél nekünk, ahol alapos vizsgálat alá veti a bűvészet és a varázslat természetét. Nolan sose nézi hülyének a nézőit, mindig éber gondolkozásra ösztönözi őket, még ha a kulcsmondatokat a szereplők szájába is adja. Olyan ez az egész, mint egy film kritikája. Senkit nem érdekel a lényeg, a titok, a rejtély, mert ami igazán fontos, az valahol a felszínen van, a illúzióban. Emberi szemmel az élet sivárnak tűnik, hisz alapvetően csak a faj és létfenntartásról szól, ezt pedig hőseink is jól tudják, így óriási túlzásba esve, de lazán beáldozzák saját életüket a Tökéletes Trükk érdekében, aminek sajnos közeli hozzátartozóik látják kárát. A csoda egyszer csak megtörténik, az pedig, hogy az emberi leleményesség, vagy a tudomány révén, szinte már totál mellékes, mi csak hátradőlve élvezzük a felfoghatatlan megfejthetetlent.
Nolan nagy mestere az idősíkok kevergetésének, ezt ezúttal is kamatoztatja, úgy vázolja fel előttünk a cselekményt, hogy a két bűvész egymás naplóját olvasgatva követi a másik életét, mígnem a végére kitisztul a kép. Cselekményszövéséhez nagy kedvvel asszisztálnak a sztárok, Michael Caine pedig már-már kihagyhatatlan egy-egy Chritopher filmből. A Sötét Lovag után rendezőnk az Eredet rendezésével volt elfoglalva, ami korrekt, élvezhető film lett, de kicsit üres, így amíg a Batman harmadik részére, érdemesebb bármelyik korábbi Nolan filmet elővenni. Ami engem illet, és a bűvészek vetélkedésére szavazok.
Ha jó horrorfilmekről beszélünk, az európai felhozatal lassan előkelőbb helyen áll, mint az amerikai. Míg a tengerentúlon egyre inkább hódít a kommerszebb irány, a hazai vonal képes megmaradni egy valamivel hitelesebb szinten. Elég csak az elmúlt évekből csemegéznünk, és máris összefuthatunk az angol Gyilkos Kilátásokkal, a francia Mártírokkal, vagy a spanyol Árvaházzal. A sort persze lehetne még folytatni, de térjünk rá, a nemsokára nálunk is napvilágot látó, legújabb európai DVD-s trancsírra, a Véres Karácsonyra.
Az angol mű, mely sajnos nem éri el a fent említett produkciók színvonalát, az Árvához és az Omen-filmekhez hasonlóan, a gyerekekkel riogat; A két jó barátságban lévő család együtt próbálja kipihenni az egész évben felgyülemlett stresszt és fáradalmakat karácsonykor. Ám a meghittnek ígérkező pihenést a család(ok) gyermekei hamar rémálommá változtatják, miután a lurkók megbetegszenek és a szülők ellen fordulnak.
A film csak úgy duzzad a kliséhegyektől. Már rögtön a helyszín (főúttól messze eső ház) ismerős lehet más filmekből, de ez csak egy dolog. Ezekbe nem nagyon szeretnék belemenni, mert találunk belőlük eleget. Meg aztán ki vagyok én, hogy csak úgy elvegyem azt az örömöt a nézőtől, hogy ő maga fedezze fel, más filmek bizonyos jeleneteit?
A színészek tűrhetőek, bár egy ilyen kaliberű mű esetében szerintem ez annyira nem számottevő dolog. Viszont kiemelném a kölyköket, akik nagyon hitelesen hozzák, amit kell. Ők, a film egyik nagy erőssége. A másik a vágás. Ez szerintem nagyon fontos egy horrorfilmnél, és itt nem igazán lehet rá panaszunk. A képi világ is kimondottan tetszett, ahogy a sötét és világos színek (hó vs. vér) kontrasztban álltak egymással.
Viszont nagyon lehúzza az egészet a film első fele, amit én nagyon elnyújtottnak találtam. Nyilván ezzel is célja volt a rendezőnek (megismerni a szereplőket, azonosulni a karakterekkel, stb.), de szerintem meg lehetett volna ezt oldani tömörebben is. A logikai bukfencek (törött lábbal autót vezetni, stb.) megint csak gyengítik az amúgy sem túl erős képet.
Amúgy nem lenne a Véres Karácsony egy rossz film, csak a sok, bosszantó apróság lehúzza. Az Árvánál kicsit gyengébb, az Omennél viszont kicsit jobb. Ezért is nehéz szívvel, de megadom neki a 6-ost… a nagyon gyenge 6-ost.
Duncan Jones megint belenyúlt a jóba. Persze ettől még messzemenő következtetéseket nem vonunk le, de a Moon után megint megcsinálta, így ez eddig kettőből kettő, ami valljuk be, szép teljesítmény. Ez azért is dicséretes, mert olyanhoz nyúltak, ami érzékeny terület és nehéz jól megcsinálni; utoljára ha jól emlékszem talán egy Supernatural epizód volt hasonló, de ott alig harminc percen keresztül kellett fenntartani a feszültséget, itt pedig ugye mozifilmről van szó, ami testvérek között is jó másfél óra. A Forráskód ugyanis -nagy részében legalábbis- mindössze 8 perc történéseit mutatja nekünk, igaz meglehetősen változatos 8 percről van szó. Colter Stevens (Jake Gyllenhaal) afgán kiküldetésen dolgozó százados egy vonaton ébred, vele szemben egy gyönyörű nő Christina (Michelle Monaghan), aki látszólag bensőséges viszonyban van főszereplőnkkel. A probléma azonban az, hogy Colter soha életében nem látta a nőt, s rövidesen ráébred, hogy valaki más bőrébe bújva tért magához a szerelvényen: a tükörbe tekintve ugyanis egy ismeretlen férfi néz vele farkasszemet. Nyolc perc múlva aztán a szerelvényen bomba robban és mindenki -beleértve őt is- szörnyethal. Az áldott sötét örökkévalóság helyett azonban Colter egy burokban tér magához, ahol felvilágosítják: egy kísérletben vesz részt, aminek egyetlen célja van: találja meg a bombát és a merénylőt, különben még nagyobb katasztrófa történik. A százados jó katona módjára természetesen vállalja a küldetést, titokzatos főnökei pedig visszaküldik: a nyolc perc újraindul és ő újra a vonaton ébred, Colter pedig nekilát a szinte lehetetlen feladatnak.
(spoileren aggódóknak: nyugi, ez csak a film első pár perce volt...).
Mit is mondhatnék összegzésképp? Többet a filmből nem árulnék el, mert az már erősen rontaná az élvezeti értékét: legyen elég annyi, hogy ezt most megcsinálták, a Forráskód nagyon jó lett. Végig fenntartották a feszültséget, nincs túlhúzva a történet, kellő helyen kellő erősségű csavarokkal, jó színészi játékkal végig. Jake pedig egyre inkább az egyik kedvencemmé lép elő, ami azért is nagy szó, mert régebben nagyon nem kedveltem, de az utóbbi években nem keveset tett azért, hogy felkapjam a fejem egy-egy új filmje hallatán. Magyarországon majd április 21.-től játsszák a mozik, mindenképpen ajánlom megtekintésre. Ha azt mondtam, hogy a Limitless eddig idén a csúcs, akkor az eddig a pillanatig volt igaz: a Forráskód letaszítja a képzeletbeli trónról.
