Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A filmparódiák igazi koronázatlan királya, biztos vagyok benne, hogy sokak számára -akárcsak nekem- Leslie Nielsen volt. Agyatlan, abszurd poénok, elképesztő szituációk, sajduló rekeszizmok: a lényeg, hogy mindenki -aki vevő az ilyenre- jól szórakozzon és a filmesek is megkapják a magukét, úgy keményen. Ebbe a kategóriába egyedül a Wayans testvérek Horrorra akadva sorozatát tenném be, amik az adott év horror filmjeit pofozták egy alkotáson belül, elég rendesen. A sorozat sikerét jelzi, hogy az egyikben még maga Leslie Nielsen is feltűnik, hogy megmutassa miként pisil a mutatóujjával. Azonban a Horrorra akadvák is szép lassan elfogytak és paródia nélkül maradtunk. Hollywood ontotta magából az ilyen-olyan filmeket, és bár voltak próbálkozások, maradandót nem sikerült alkotniuk (nem vígjátékokról beszélek, hanem paródiákról). Így jött el a 2008as év is, amikor hírt kaptunk arról, hogy valami nagy van készülőben, ami nagyot fog durranni. Én is kíváncsian vártam, hogy mi sül ki belőle. Amikor volt szerencsém első alkalommal moziban megnézni, bevallom őszintén, egyáltalán nem tetszett - lehet, hogy csak a mellettem ülő hölgy kiváló társasága miatt. 

Nem értettem, hogy mi ez, mit akarnak ezek itt, mi akar ez lenni. Úgy jöttem ki a moziból ahogy bementem, így kb egy évig teljesen mellőzve lett általam ez a film, kikerült látókörömből. Aztán hosszú idő elteltével, az élet a kezembe nyomta egy DVD korong formájában ezt a filmet, és én úgy döntöttem, csak megnézem még egyszer, kap egy esélyt. De jól tettem.

A klasszikus film a filmben felállás alapja a következő. Vietnamban háborús filmet forgatnak a nagy hazafi, Négylevelű Tayback (Nick Nolte) őrmester valós történet alapján íródott könyvéből. A karmesteri pálca az elsőfilmes rendező Damien Cockburn (Steve Coogan) kezében van, aki nem tud mit kezdeni a rábízott filmsztárokkal: az ausztrál zseni - aki a film kedvéért egy pigment átültetéssel fekete lett - Kirk Lazarus (Robert Downey Jr.), Tugg Speedman (Ben Stiller) aki a Rekkenő legutolsó részében hatodjára is megmenti a világot, illetve - a széllel bélelt komikus - Jeff Portnoy (Jack Black). Mellettük harcol még a Sunaszafttal seftelő Alpa Chino (Brandon T. Jackson) valamint a teljesen geek Kevin Sandusky (Jay Baruchel). A forgatás már-már a leállítás szélére kerül, amikor felső nyomásra - Les Grossman (Tom Cruise) - új ötlet születik: kivinni a szereplőket a dzsungelbe, bekamerázni és élesben leforgatni. Ez oly annyira sikerül, hogy a helyi drogkartell figyelmét is felkeltik, innen pedig már nincs megállás: elszabadul a káosz. Ennyit a történetről, nézzük, hogy miért érdemes rászánni 105 percet az életünkből. 

Az elképesztő szereposztás már önmagában nyálcsorgató, főleg ha összekapcsoljuk a témával, hisz nem kis színészekről van szó. Apropó téma. Aki eddigi életében látott, akár csak egy darab dzsungeles-háborús-túszos-drogos filmet, az kegyetlenül fog röhögni. Sokan vagyunk, akik Rambon, Chuck Norrison, Dolph Lundgrenen nőttünk fel, egyszerűen számunkra ez a film kihagyhatatlan. Tehát némi/több filmes intelligenciával/tudással ez a film extra adag poénokat tartalmaz. De akik csak simán szórakozni szeretnének, mindenféle túlzott agyalás nélkül, azok számára is bőséges poén-termést ad a film. Kis túlzással állíthatom, hogy minden mondata arany. Gondoljunk csak Kirk Lazarus filmes monológjára, hogy "sosem szabad fullba nyomni a kretént." Ott van még a hájas, kopasz, szőrős, nagypofájú médiamogul Les Grossman - alias Tom Cruise - aki olyan osztásokat ad, hogy elképesztő "vérfürdőt rendezek, és vér gőzfürdőt is! Kis fosköcsög!" Csak ahogy írom ezeket a sorokat, rám tör az irtózatos röhögés és mivel már legalább 1 hónapja nem láttam, ma este meg is nézem. Visszatérve a bevezetőmre: ez a film paródia a legjavából, amire Leslie mester is büszke lenne. Zárásként muszáj megemlítenem a magyar szinkront ami ebben a filmben frenetikusra sikeredett, egyszerűen hibátlan lett.

https://hookum.blogspot.com/2011/05/tropic-thunder-tropusi-vihar-2008.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Mostanában sem időm sem hangulatom nem volt filmekhez, valahogy kiszorultak az életemből. Munka, meg munka, meg család, meg munka...nincs helye filmnek. Ez valahonnan nagyon ismerős? Hm..már rémlik.  Néhány filmben már talán találkoztam hasonló esettel, amikor az élet rászakad a főhősre, egyik kihívás jön a másik után és élete gyökeresen megváltozik. Ilyenkor honnan kérhetünk segítséget? Ki az aki önzetlenül segít nekünk? Család, barátok, szerelmek, önsegítő könyvek, szeánszok és ... a filmek. Én nem szégyellem bevallani, hogy számomra a filmek (egy része) több, puszta szórakozásnál, vagy épp az adott történet/megvalósítás megvitatásánál. Alapvetően hiszek abban, hogy bizonyos filmeknek létjogosultsága van a szellem, az egyén fejlődésében; hogy egy adott helyzetben, szituációban egy filmből kaphatunk választ vagy épp segítséget. Épp emiatt tisztelem a filmeket és igyekszem megtalálni bennük elsősorban a tanító, segítő "szándékot". Egy örök példa erre Al Pacino mindent elsöprő beszéde a Minden héten háborúban - aki látta, tudja mire gondolok, aki nem az nézzen utána, érdemes.

Ennyi talán elég a túlzott szentimentalizmusból és ideje rátérni erre a filmre. Mindazonáltal nem véletlen választottam ezt bevezetőm témájának, ugyanis szorosan kapcsolódik az aktuális alkotáshoz. Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy filmeket tekintve mindenevő vagyok, ugyanakkor általában az Oscarra jelölt darabok nagy része számomra emészthetetlen; üdítő kivétel volt a Bombák földjén, ami kifejezetten tetszett. Így érthető, ha némi fenntartással ültem le Tom Hooper A király beszéde négyszeres Oscar-díjas filmje elé. Mit keres egymás mellett Mark Darcy és Barbossa kapitány? 

A film igaz történeten alapul. VI. György brit király (Colin Firth) - II. Erzsébet királynő apja - bátyja rövid uralkodását követően került a trónra, aligha mondhatni, hogy vidáman. Ugyanis a király gyermekkorától kezdve beszédhibában szenved - súlyosan dadog - ezért folyamatos megaláztatásokat kénytelen elszenvedni. Ám az élet úgy hozza, hogy szembe kell néznie ezen hibájával, fel kell vállalnia ezt is, akárcsak a felelősségteljes posztot. Természetesen mindent megtesz a csorba kiköszörülésére, logopédustól-logopédusig jár, akik a kor valamennyi vívmányát bevetik, azonban mind hasztalan. A teljes kilátástalanság közepette a király felesége (Helena Bonham Carter) - Elizabeth királynő - találkozik egy különc alakkal, aki talán megoldást adhat számukra, ám rögtön látszik, hogy ez nem lesz egyszerű: Lionel Logue (Geoffrey Rush) nem egy átlagos logopédus. Bertie - vagyis a király -, felesége pressziójára elmegy Logue-hoz és megismerkednek. A történet innen válik nagyon izgalmassá és lebilincselővé, egy teljesen más dimenzióba mennek át az események. Ezt leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy a "királyok csatája", vagy egy nagyon rossz szóviccel élve, a "Titánok harca". Két rettentően önérzetes, makacs ember csap össze - mentális síkon természetesen -, de szinte láthatóan izzik köztük a levegő. Szó szerint tátott szájjal bámultam azt a magabiztosságot és erőt, ahogy Logue beszélt Bertievel, ahogy irányította és utasította - egyszerre volt pimasz, merész és zseniális. Ne feledjük, egy ismeretlen, jelentéktelen logopédusról van szó, aki úgy parancsol a brit trón tulajdonosának, mintha ő lenne a király és a másik személy az alattvaló. Természetesen a királyt sem kell félteni, olyan mérhetetlen gőggel és uralkodói arroganciával kezeli a helyzetet, hogy néha már tényleg felszisszentem, hogy ez sok lesz. Egyikük sem adja fel, és bár megbántják egymást, mégis küzdenek egymásért és önmagukért: valamit be akarnak bizonyítani a másiknak...vagy inkább önmaguknak? A válasz valahol a kettő között lehet, és ha van valami ésszerű magyarázata annak, hogy ez a film miért ilyen magával ragadó és szinte kézzel fogható, akkor ez az indok valahol itt lapulhat. Úgy a képen, mint saját lelkükben, mert annyira életszerű és emberközeli a történet, hogy miközben nézzük akaratlanul is "magunkévá tesszük" a különböző szituációkat, a szereplőket és érezzük, hogy valahogy, valahonnan ismerős ez az egész és talán választ kaphatunk olyan kérdésekre, amikkel korábban nem tudtunk megbirkózni. Hisz a saját életünk uralkodói mi vagyunk.

https://hookum.blogspot.com/2011/05/kings-speech-kiraly-beszede-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Nézzük a történetet. Aaron Green (Jonah Hill) zenei menedzser élete nem mondható túlzottan fényesnek: barátnője átnéz rajta, nincs idejük még sexre sem, ráadásul karrierje sem úgy alakul, ahogy szeretné, ugyanis pang. Ám egy nap, a szerencse csillaga ráragyog, eljött a kiugrás, a felemelkedés egyetlen, soha vissza nem térő lehetősége: 3 napja van rá, hogy kedvenc énekesét, Aldous Snow-t Londonból Los Angelesbe szállítsa egy hiper giga mega nagy jubiláló koncertre. A feladat látszólag egyszerű, gyakorlatilag lehetetlen. Aldous felváltva tobzódik a drog,az alkohol és a női mellek, illetve egyéb testrészek kavalkádjában; az erkölcs, a felelősség, valamint a józanság fogalmának teljes hiányában. Aaron-t pedig nem olyan fából faragták, akit ilyen apróságok megzavarnának: nem adja fel, mindent belead, akár az élete árán is - ez néha szó szerint is manifesztálódik a filmben. Természetesen ezek hatalmas poénok, őrült szituációk és nyerítve röhögős helyzetek közepette jelennek meg, minden igényt kielégítve. Nem cifrázom túl, nézzétek meg.

https://hookum.blogspot.com/2011/04/get-him-to-greek-felhangolva-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Bobby és Peter Farrelly rendező, illetve forgatókönyvíró testvérpártól láttunk már néhány nagy durranást: Dumb és Dumber, Keresd a nőt!, Agyő nagy Ő!, csak hogy a legjobbakat említsem. Nekem kifejezetten azért tetszenek ezek a filmek, mert bevállalósak. Olyan poénokat és szituációkat mernek bemutatni, amit csak kevesen, és számomra épp ezért ütnek: egyszerű, de mégis hatalmas poénok, néha (kicsit) a kreténebb fajtából, de ettől jók. Az Elhajlási engedély is ízig-vérig Farrelly mű lett. Hogy úgy mondjam, "kretén jó".

A történet nincs túlbonyolítva. Rick (Owen Wilson) és Fred (Jason Sudeikis) - a két 30-as fölötti jó barát - szeretik a jó nőket. És ezt biza, nem rejtik véka alá: minden formás idomot megnéznek az utcán. Az egyetlen bökkenő csupán az, hogy mindketten nősek, így különféle taktikákat kell bevetniük, hogy a másik nem elragadó példányait szemügyre vehessék, mindenféle szankció nélkül. Ám a két feleség előtt semmi sem maradhat titokban és már igazán elegük van abból, hogy a férjeik más nőket bámulnak az utcán, azokról beszélnek és fantáziálnak. Kitalálnak egy ravasz megoldást: adnak 1 hét kimenőt a hímeknek, egy hét elhajlási engedélyt, amikor azt csinálnak amit akarnak, azt szednek fel, akit csak akarnak, negatív következmények nélkül, és az egy hét elteltével vissza kell térniük kedves és hűséges párjaikhoz.

Valószínűleg sok férfi álma válna ezzel valóra: 1 hét feleség nélkül, amikor minden muff csak az övé! Két hősünk is így gondolja és beleveti magát a dolgok sűrűjébe. Még segítőik is akadnak: a kicsit félnótás barátaik. Természetesen mondanom sem kell, hogy a srácok kezdeti lelkesedése nem tart túl sokáig, ám nem adják fel és szinte mindent bevetnek, csak hogy bebizonyítsák: még mindig ugyanazok a szívdöglesztő csajozógépek, akik fiatalkorukban voltak. Hogy mi lesz a történet vége? Azt nem mondom el. Azt viszont igen, hogy ilyen poénáradatot legutóbb a Másnaposokban láttam, és talán a Felhangolvában. Hatalmas, kretén, néhol már-már abszurd poénok, olyanok, amilyeneket például a Terhes Társaságban vártam volna. A karakterek szerethetők, és bár a történet tényleg egyszerű, mint a faék, mégis közel érezzük magunkhoz, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon sokunk fejében megfordult már valami hasonló: egy hét szabadság a másik nélkül. Hogy működik -e? Nézzétek meg a filmet, de úgysem kaptok rá választ, viszont biztos vagyok benne, hogy jól fogtok szórakozni.

https://hookum.blogspot.com/2011/03/hall-pass-elhajlasi-engedely-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Ez pedig nem más, mint a magyar cím. Nem tartozom azok közé, akiknél divat lett a magyar filmcímek erőteljes kritizálása, mert biztos vagyok benne, hogy bármennyire is egyszerűnek látszik, ez akkor is egy nehéz dolog: egy idegennyelvű filmcímet átteni magyarba úgy, hogy az nagyon sokszor az adott nyelv sajátosságaira épül, tehát a szó szerinti fordítás sok esetben vicces címeket eredményezne. Ugyanakkor mégis kapcsolódnia kell a filmhez, lehetőleg legyen frappáns, rövid és lényegretörő. Nos, mindezek figyelembevételével sem tudok mit kezdeni "A Sólyom végveszélyben" címmel. Értem én, hogy mire gondoltak, meg jól is hangzik, de nekem leginkább egy Nat Geo-s dokumentumfilm jutna róla az eszembe, ha nem tudnám, hogy miről van szó. Nos, ennyit erről, elég a szőrszálhasogatásból, és nézzük a csodát.

Térjünk át magára a cselekményre, amely teljes mértékben valós eseményekre épül, egy megtörtént katonai akciót dolgoz fel.

"Leave no man behind" A jelmondat, amit minden amerikai katonának a szívébe véstek. Senkit nem hagyunk hátra. Sem élőt, sem holtat. A film tulajdonképpen erről szól. Arról az emberről, aki melletted harcol, akire tudod, hogy bármikor számíthatsz a csatatéren. Aki az életét áldozza érted, kérdés nélkül. Az a fajta bajtársiasság, ami csak katonák között alakulhat ki a harcmezőn. Hétköznapi ésszel és értelemmel, ezt nem tudjuk felfogni. Nem tudjuk elképzelni, hogy miként működhet az, hogy az életünket áldozzuk a másikért, és ezt gondolkodás nélkül, egy szemvillanás alatt megtesszük. Ez a film ezt az érzést oly annyira visszaadja, hogy engem folyamatosan a hideg rázott ki, akárhányszor megnéztem. Lenyűgöző, katartikus, megindító. 


És igen, ez a film vállalja, hogy hibáztak, hogy hibázott a parancsnokság, hogy rosszul mérték fel a helyzetet. 

https://hookum.blogspot.com/2011/02/black-hawk-down-solyom-vegveszelyben.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Hosszas kihagyás után végre újra itt lehetek és írhatok nektek. Épp ezért egy remek filmet hoztam ma estére, hogy kárpótoljalak titeket a kimaradásért. Nem is húzom tovább az időt, inkább belekezdek.

Vegyes érzelmekkel ültem neki a filmnek. A cím, a szereplők és a történet alapján némi gyanakvás élt bennem, hogy jó lenne, ha jó lenne, de mégis csak egy átlag film lesz belőle. A másik oldalról viszont ott voltak ismerőseim véleményei, akiket teljesen lenyűgözött a film és annyira dicsérték, hogy nem tudtam hova tenni. Így utána jártam :) 

És teljesen meglepődtem. A film percről percre, egyik cselekményszálról a másikra bontotta le előítéleteim falait. Egész addig, míg már nem maradt semmi akadály előtte és olyan mélységekig jutott el a lelkemben, amit nem gondoltam volna és alig akartam elhinni.

A Ryan Murphy rendezte - 140 perces - film konkrét cselekményéről nem érdemes hosszan írni. No nem azért, mert nem történik benne semmi. Épp ellenkezőleg, a történet rendíthetetlenül halad előre, céltudatosan és megállíthatatlanul. Főhősünk Liz Gilbert (Julia Roberts), akinek mindene meg van, amire egy nő vágyhat: karrier, pénz, siker, férj, csak egy valami hiányzik: az igazi boldogság, amit egyik sem ad meg neki. Maga sem tudja, hogy pontosan mire vágyik, de azzal tisztában van, hogy gyökeres változásra van szüksége. Így elválik férjétől és összepakolja a bőröndjét, hogy nekivágjon élete leghosszabb és legérdekesebb utazásának. Első állomása Olaszország, ahol megismerkedik az Európai kultúrával, az olasz nyelvvel és az evés valódi élvezetével. Ezt követően Indiába megy, ahol egy imaházban megtapasztalja és elsajátítja az ima erejét, és megismerkedik Richarddal (Richard Jenkins), akitől megtanulja ledobni a múlt terhét a válláról. Utazásának harmadik és egyben utolsó állomása Bali, ahol rátalál lelki vezetőjére, a belső békére és az igaz szerelemre.

Hol is tartottam korábban? Ott, hogy fölösleges ezt részletesebben leírnom nektek, mert sem így sem úgy nem adja vissza a leírt szó azt az  érzést, amit maga a film vált ki a nézőből. Végig egy kettős utazásban van részünk: egyik oldalon utazunk egyik földrészről a másik, megismerkedünk a különböző országok más és más kultúrájával, népeivel, gasztronómiájával, úgy is mondhatnám ez a földi sík. Ezzel szemben a másikat nyugodtan nevezhetjük egy belső, lelki utazásnak, amit - az előzővel - ellentétben, mindenki másképp fog megélni, és megfoghatatlansága ellenére, igencsak valósnak érezhetjük.


A cikk végére érve jön a szokásos rész, hogy kinek ajánlom. Válaszom egyszerű: mindenkinek. Mindenkinek, aki hajlandó elfogadni azt, hogy az emberek lélekkel működnek. Azoknak, akik elégedettek az életükkel, és azoknak is, akik nem. Azoknak, akik hibákat követtek el, és jóvá akarják tenni, de nem tudják, hogy kezdjék el, és azoknak is, akik másoknak szeretnének megbocsátani, de képtelenek rá. Azoknak, akik keresik a szerelmet, és azoknak, akik a szerelem értelmét keresik. És ajánlom azoknak a keresőknek, akik mindenhol és mindenkiben keresik a boldogságot, kivéve egy helyet, egy személyt, ami a legfontosabb: önmagukban.


 

https://hookum.blogspot.com/2011/02/eat-pray-love-izek-imak-szerelmek-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Mostanság elég kevés időm jut a cikkírásra, sajnos. Így kárpótlásként egy kiváló alkotást hoztam Nektek ma estére. Egy olyan filmet, amire szemrebbenés nélkül azt mondom, hogy kötelező darab. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek tetszeni fog, de ennek ellenére is ajánlom, hogy nézzétek meg. 

Rendező + forgatókönyvíró: Guy Ritchie. Az illető úr neve gondolom sokaknak ismerős, vagy innen vagy onnan. Legutóbbi alkotása, a Sherlock Holmes hatalmas siker lett, méltán. Nem úgy, mint a  korábbi Spíler, ami rossznak nem nevezhető, de nem hozta az elvárt színvonalat. Azonban ne rohanjunk ennyire előre, térjünk vissza a rendező 10 évvel ezelőtti munkájára, amely hatalmasat durrant és sok ember szívébe örökre bevéste ezt a filmet, és vele együtt az egész műfajt.

Tudniillik, Guy Ritchie egy külön műfajt hozott létre, amire a filmjei épülnek, nem kevés sikerrel. A kellékek: tipikus angol környezet, angol időjárás, angol sör, angol pénz (=font), angol főváros (=London), hatalom,  szerencsejáték, különböző formájú és méretű fegyverek, illetve ezek használatára kisebb-nagyobb mértékben szakosodott bűnözők. Vagyis 100% angol gengszterfilmek (ez a Sherlock Holmes esetében némileg módosul, de nem jelentős mértékben). És hogy ezek az elemek miként jelennek meg a vásznon, milyen a filmek hangulata, hogyan jön át a nézőnek? Itt jön be a képbe a rendező zsenialitása, a különböző, de párhuzamosan zajló cselekményszálak találkozása, a tökéletesen kiválasztott színészek lenyűgöző játéka, ami teljesen egyedi hangulatot eredményez: a viszonylag komoly témák ellenére a néző könnyesre röhögi magát, és teljesen elfeledkezik a külvilágról. Ehhez nagyon nagy mértékben hozzájárul a szövegkönyv, ami hab a tortán: olyan párbeszédek, amit nehéz elfelejteni.

Nézzük hát, hogy miről szól a Blöff. Szokás szerint a történet több szálon indul el. Adott Franky Four Fingers (Benicio Del Toro), avagy Négyujjú Franky, a nagystílű gyémánttolvaj, aki épp túl van egy sikeres "küldetésen", és New Yorkba indul, hogy leszállítsa az árut főnökének, Avinak (Dennis Farina). Útja azonban Londonon át viszi, ahol bizonyos értékesítési manőverek miatt meg kell állnia, és kapcsolatba kerül Borisszal, (Rade Šerbedžija) a londoni alvilág orosz fegyverkereskedőjével, kinek önzetlen segítő szándéka, legalábbis gyanús. Egy másik szálon megismerjük a Törököt (Jason Statham) és gyépés üzlettársát, Tommyt(Stephen Graham), akik nyerőgépek üzemeltetéséből, és bokszolók menedzseléséből egyengetik útjaikat. Teszik mindezt békésen addig, amíg a helyi alvilág ura, Bunkó (Alan Ford) és csatlósai meg nem jelennek a képben. Az események sodrába kerül még Doug "a fej" (Mike Reid) - aki csak szeretné, hogy zsidó legyen -, Golyófogú Tony (Vinnie Jones) - akit tényleg nem fog a golyó -, egy egész gypsy tábor és a vezetőjük, a géppuskaöklű Mickey O'Neil (Brad Pitt), valamint néhány piti ékszertolvaj, egy gumimalac, Boglárka a szabadságmániás kutya, a nyúl aki "b*szhatja", egy éhes disznócsorda, a fritzek és még sokan mások...

Nem is folytatom tovább, mert oldalakat lehetne írni a film zsenialitásáról és egyediségéről. Fontos, hogy mind angol, mind pedig magyar nyelven fantasztikus élményt nyújtanak az utánozhatatlan párbeszédek. Tessék megnézni!

 

PS. Vannak "alap" filmek. Ez az.

https://hookum.blogspot.com/2011/01/snatch-bloff-2000.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Más filmről szerettem volna írni ma este, de a minap volt szerencsém megnézni ezt az alkotást, így a viszonylag friss emlékek hatása alatt szeretném bemutatni nektek. Talán ez a harmadik Denzel Washington filmem az oldalon, és biztos nem az utolsó. Korunk egyik legnagyobb színészéről van szó, ezt mind szubjektív, mind pedig objektív szemszögből tekintve bátran kijelentem. Ráadásul a New York-i Broadwayen is felléphetett, és hatalmas sikert ért el. Aki  egy kicsit is figyelemmel követi az amerikai filmtörténelmet, az biztosan tudja, hogy ez mekkora megtiszteltetés és elismerés. Nézzük a filmet.

Jake (Ethan Hawke) kezdő rendőrtiszt, feleséggel az oldalán, kisgyerekkel az otthonában, karrierje elején. Alonzo Harris (Denzel Washington) nyomozó a kábítószer-osztályon, igazi veterán, a területet és a környéket úgy ismeri, mint a tenyerét.  Munkáját jobban jellemzi az igazságtalanság, mintsem annak pozitív testvére. A törvényeket saját szájíze szerint értelmezi, kegyetlen és önző.A helyi klánok főnökeivel , drogbárókkal  kölcsönösen jó megállapodást kötött,  virágzik a korrupció. Mindenki jól jár, látszólag. 

https://hookum.blogspot.com/2011/01/training-day-kikepzes-2001.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Ezen cikkem és a bemutatandó filmem - akárcsak az előzőek - mindenkinek szól, de biztos vagyok benne, hogy csak egy kicsiny százaléknak lesz igazán érdekes. 

A Warhammer 40000 egy gótikus science fiction univerzum. Páratlan, egyedi, utánozhatatlan. 40 ezer évvel később játszódik, amikor az emberiség már eljutott a világegyetem valamennyi zugába, és roppant méretéből adódóan alig bírja fenntartani önmagát. Az uralkodó, a több ezer éve arany trónprotézisbe kényszerült Istencsászár (The Emperor), próbál úrrá lenni a káoszon mérhetetlen mentális erejével. A birodalmat külső és belső háborúk egyaránt tépik. A Császár ütőképes, de kis létszámú hadserege, a WH 40K legkedveltebb eleme: az Űrgárdisták (Spacemarines). A technikai fejlődésnek , a mesterséges kibernetikus organizmusoknak (sarj mirigy) hála, az Űrgárdisták emberfeletti erővel és harcképesítéssel rendelkeznek. Amire szükségük is van, hisz a legkülönbözőbb démonokkal, a hiperűr elkorcsosult lényeivel kell felvegyék a harcot. A gárdisták egyben keresztes lovagok is, hisz az Istencsászár iránti fanatikus hitük űzi őket a háborúba.

A WH40K univerzuma nagyon beteg. Erre nem tudok szebb szót mondani, rendkívül beteg. Torz, idomtalan, igazságtalan, a mai szemmel nézett emberi normáktól teljes mértékben mentes. Végletekig bizarr és taszító,a szó szoros értelmében perverz. De oly mértékben kidolgozott és részletes, hogy akárcsak a világűr sötétje, úgy ez is magába szippant. Tudom, hogy most elsősorban a filmről kell írnom, de mindenkinek ajánlom Ian Watson - Teljes Warhammer 40.000 Univerzumát. Nem kis könyv, és nem  könnyű olvasmány, legalábbis az elején, amíg meg nem szokjuk. De utána....

Igazából azért írtam le mindezt, mert legalább ennyi szükséges ahhoz, hogy megértsük ezt a filmet. Azért, hogy ne csak egy animációs alkotásnak lássuk, bár abban is megállja a helyét, főleg, hogy a költségvetése is elég kurta volt. Aki csak egy picit is Warhammeres szemmel nézi, vagy menet közben rákap az ízére, az valószínűleg úgy fog járni, mint én: a képernyő előtt ugrál és őrjöngve üvölti, hogy "BURN THE HERETIC"!

Nem is írok többet, inkább nézzétek meg a trailert

https://hookum.blogspot.com/2011/01/warhammer-40000-ultramarines-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Az Ünnepek alatt, bár nem vagyunk egyformák, de biztos nagyon sokan megnéztünk legalább egy filmet. A TV csatornák szokás szerint változatos, színvonalas és lenyűgöző filmválasztékkal készültek e nemes időszakra, és mindent bevetettek, hogy a különböző fajtájú és nagyságú képernyők elé szegezzenek minket. Sőt! Egyikük úgy vélte, valószínűleg hosszas marketing, költségvetési és nézettségi adatok számolgatását követően, hogy a szeretet ünnepe alatt, mindenképp le kell adnia a Beethoven mind a hat részét. Három nap alatt! Hisz ki tudna erre nemet mondani? 

Az iróniát félretéve, elnézést ha ezzel valakit megbántottam, de az én személyes véleményem az, hogy szégyen, amit ilyenkor a csatornák a nézőkkel művelnek: hülyének nézik őket. Leginkább ezerszer leadott, unalmas,  régi filmeket sugároznak. Bagatell szóviccel mondva, vetítenek nekünk.  Épp ezért döntöttem úgy, hogy majd csinálok én magamnak olyan moziverzumot, hogy csuhajj. Így jutottam el ehhez a filmhez.

A "Keresd a nőt (There's something about Mary)" alkotói ismét összeálltak Ben Stillerrel, és alkottak egy hatalmasat. Eddie Cantrow (Ben Stiller), egy sportbolt tulajdonosa, magányos agglegény. Apja és legjobb barátja folyamatos piszkálódása ellenére sem képes egy megfelelő párt találnia magának. Fortuna azonban egy nap rámosolyog. Egy szerencsés véletlen folytán megismerkedik a gyönyörű és kedves Lila-val, akinek csakhamar örök hűséget esküszik, és elindulnak a nászútjukra, egy csodálatos mexikói üdülőbe.  Eddie úgy véli,minden tökéletes, megtalálta élete párját. A kezdeti idill és varázslat azonban rövid időn belül halványodni látszik, amint Eddie megismeri Lila valódi énjét, egy igazi házisárkányt. Az üdülőbe érve a helyzet drasztikus mértékben romlani kezd, ráadásul Eddie találkozik a talpraesett Mirandával, akibe egyből belehabarodik, és akinek fogalma sincs arról, hogy Eddie a nászútján van. Hősünk rájön arra, hogy elhamarkodta a házasságát, és az is világos számára, hogy Mirandát szereti. De hogyan tovább?

A film tipikus Ben Stiller vígjáték. Épp ezért, egyetlen poént sem akarok lelőni. Akinek tetszett az Apádra ütök vagy mondjuk a Keresd a nőt, annak biztosan ez is fog. Aki egyiket sem láttam, ezt mindenképp nézze meg. Én semmit nem tudtam erről a filmről, mit sem sejtve, gyanútlanul leültem megnézni. Visítva, könnyesre röhögtem magam a végére. Mert akárcsak a többi Ben Stiller komédia, úgy ez is, már-már annyira abszurd, hogy teljesen valóságszagú.

Még valami. Szerintem a film kitűnően mutatja be, természetesen némileg eltúlozva, hogy milyen veszélyekkel járhat egy elsietett házasság. Hölgyem és uraim, tessék figyelni és okulni.

És íme egy kis ízelítő

https://hookum.blogspot.com/2011/01/heartbreak-kid-agyo-nagy-o-2007.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

https://hookum.blogspot.com/2010/12/pirates-of-caribbean-on-stranger-tides.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Legutóbbi írásom után megfogadtam, hogy a következő cikkemben sokkal kritikusabb és kötekedőbb leszek az adott alkotással szemben, elsősorban azért, mert az olvasói visszajelzések alapján kiderült, hogy túlságosan dicsérem a filmeket. Mivel az olvasónak mindig igaza van, én ezzel nem szállok vitába és elfogadom, viszont sajnos ismét olyan film került elém, aminél nem tudok ennek eleget tenni. Az Egek Ura engem megvett, az utolsó porcikámig.

Nem vagyok az a típus, aki a díjak alapján ítéli meg a filmeket. Számomra a Bombák földjén vagy épp az Avatar is szimpatikus volt, de egyiktől se voltam elájulva. Az elsőből hiányzott egy picit több akció, egy picit több 'film', míg az utóbbi a látványon és a számítógépes munkán kívül (ami viszont fantasztikus volt) semmi mást nem nyújtott számomra; talán nem is volt más dolga. Mindezt csupán azért bocsátom előre, mert az Up In The Air is rengeteg rangos, nemzetközi jelölést és díjat kapott, és talán épp ezért előre féltem, hogy nem fog tetszeni. Töredelmesen bevallom, hogy tévedtem, előítéleteim korlátait teljes mértékben lebontották.

A film eredeti és magyar címe is teljesen helytálló. Ryan Bingham (George Clooney) valóban az egek ura. Élete két dologról szól: a repülésről (célja a 10 millió megtett mérföld) és emberek kirúgásáról. Ez a munkája, bármennyire is furcsa. Megteszi azt, amit a különböző vállalatok főnökei képtelenek: felmond az alkalmazottaknak. Teszi mindezt úgy, hogy se előtte, se utána nem fogja látni az illetőket, de még a céget sem, ahol 'tisztogat'. Dolga végeztével visszamegy a szállodai szobájába, a bárpultnál elkortyolgat egy pohár italt és esti társaságot keres magának. Csak azért, hogy másnap repülőre szállva ugyanezt egy másik állam, másik városában megtegye. Már maga ez a szituáció is elég bizarr, valljuk be magunknak. Milyen élet ez? Ki akar ilyet? Senki? De nézzük meg a másik oldalát a dolgoknak. Jól keres, független, azzal bújik ágyba akivel akar, szabad életet él, VIP hűségkártyája van szinte mindenhová és folyamatosan utazhat. Milyen élet ez? Ki akar ilyet? Mindenki? Költői kérdések.

Kiszámíthatóan kiszámíthatatlan élete azonban megváltozik, amikor a munkahelyén egy fiatal alkalmazott, Natalie (Anna Kendrick), új módszert talál ki az elbocsátási procedúra korszerűsítésére, a költségek lefaragása végett. Ennek egyenes következménye lenne, hogy Ryan folyamatosan mozgó élete egy szempillantás alatt megszűnne, és irodába kerülne. Ő azonban képtelen feladni életstílusát és függetlenségébe vetett hitét, kétségbeesetten próbál kiutat találni. Eközben megismerkedik a gyönyörű, vonzó és hasonló életstílust folytató Alexszel (Vera Farmiga), és élete lassan, de visszafordíthatatlanul új irányba indul.

A filmben folyamatosan jelenlévő kérdés egyszerű, de nagyon nehéz: feladjuk a függetlenségünket, önmagunkat, eddig meggyőződésünket és kipróbálunk valami újat, ami rengeteg lehetőséget, de ugyanakkor veszélyt is rejt. Vagy hűek maradunk önmagunkhoz, és elfogadjuk a saját jellemünket, még ha ez mások - a többség - számára elfogadhatatlan is. Melyiket választjuk? Többet nem akarok elárulni a film cselekményéből, mert talán már így is súroltam a spoiler határait. Férfi létemre George Clooney minden filmjében levesz a lábamról, ez most se történt másképp. Ez a szerep talán még jobban áll neki, mint az Ocean's féle szépfiú-karakter. A filmben végig jelenlévő bájos, de szomorkás mosolya leginkább a Michael Claytonra emlékeztetett. Természetesen a többi szereplő is nagyon a helyén van, kitűnően alakítanak, ígéretes tehetségek. Remélem még sok filmben láthatjuk őket, főleg a két vonzó hölgyeményt. 

Zárásként néhány szó a hangulatról. Nem engedi a film, hogy teljes mértékben kiteljesedjen a dráma, folyamatosan próbálja ellensúlyozni, apró humorral, szösszenetekkel. Talán ez az, amit hibaként fel tudok róni. Nem vállalták be, hogy még komolyabb legyen. Bár történetében, hangulatában más, de alapjában mégis nagyon hasonlít Az Időjóshoz. Mindkét film az útkeresésről, önmagunk kereséséről és megtalálásáról szól. Épp ezért, nagyon sokszor megnézhető, mert mindig valami újat tud mutatni. Hisz Rólad szól.

https://hookum.blogspot.com/2010/12/up-in-air-egek-ura-2009.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Retired Extremely Dangerous, vagyis RED. Ami magyarul valahogy így hangzik: "rendkívül veszélyes nyugdíjas". Nem vicc, tényleg innen jött a film címe, ráadásul egy mini-szériás képregény adaptációja. Azt nem tudom, hogy milyen a képregény, de azt már igen, hogy milyen lett a film.

A történet nem túl bonyolult. Frank (Bruce Willis), Joe (Morgan Freeman), Marvin (John Malkovich) és Victoria (Helen Mirren) volt CIA ügynökök. Két közös tulajdonságuk van: mindannyian a legjobbak voltak, és mára már mindannyian nyugdíjasok lettek. Békésen és unalmasan élik mindennapjukat, beletörődve az elkerülhetetlenbe: megöregedtek. Ám ekkor váratlan fordulat történik: a CIA úgy dönt, hogy kiiktatja őket, mert olyasmit tudnak, amit nem kéne, és veszélyt jelentenek a szervezetre és bizonyos érdekekre.A négy kisnyugdíjas nyomába ered William Cooper (Karl Urban), akinek likvidálnia kell őket. És innentől kezdve nincs megállás.

https://hookum.blogspot.com/2010/12/red-red-2010.html