Ez az év is a szuperhősöké. De szerencsére nem csak a Marvel és a DC ontja magából a hősmozikat, mások is munkálkodnak, bár kevesebb költségvetéssel és még kevesebb húzónévvel. Néha, olykor Hollywood-nak sikerül kitermelnie egy olyan filmet, ami nem remake, nem folytatás, nem adaptáció, nem reboot, stb, még sorolhatnám ezeket a mostanában igencsak elterjedt szavakat. Akad mindig valaki, aki elég tökös ahhoz, hogy felálljon a pódiumra és megmutassa ki is ő valójában. Az pedig még tökösebb, aki egy szuperhősmozit készít minden direkt forrásanyag nélkül. Max Landis forgatókönyvíró (aki John Landis fia) történetéből az elsőfilmes Josh Trank készített filmet, aminek a végeredménye az idei év egyik legizgalmasabb dolgozata lett.

Három fiatalról szól a film, akik rejtélyes körülmények között természetfeletti képességek birtokába jutnak. Mindhármójuk telekinetikus erővel bír ezek után, amelyet eleinte csupán ártalmatlan csínytevésekre használnak fel, majd a helyzet - ahogyan az lenni szokott - elfajul nem is kicsit. Szinte törvényszerű, hogy egyikőjük átáll a rossz oldalra. Hiszen ahol szuper erő van, ott kettéoszlanak a csoportok, bizonyos fajta hierarchia, sőt fekete-fehér rendszer alakul ki. Ez így van rendjén, mert ugyan miről is beszélnénk, ha Magneto és Xavier professzor egyazon ideológiát képviselnének?

Anélkül, hogy a cselekményről részleteiben beszámolnék, elmondhatom azt, hogy a film lényegében egy klasszikusnak nevezhető, mégis kortárs szuperhős-eredettörténetet mesél el, amihez a pluszt maga a technika, a megvalósítás adja. Napjaink egyik legnépszerűbb (vagy inkább leginkább elkoptatott) módszere, az egyes szám első személyben lefilmezett, kvázi dokumentarista-hatást keltő kamerakezelés, aminek én magam egyáltalán nem vagyok híve. Úgy viszonyulok ehhez a vonalhoz, hogy mostanában inkább azok csinálnak így filmet, akik lusták a klasszikus eszköztárhoz folyamodni, és egy olyan téves tézis felé fordulnak, miszerint a dokumentarista, realista stílus minden esetben hozzáad valami pluszt. Na most, kérdezhetjük joggal, hogy egy hősfilm esetében miért jut eszükbe a rendezőknek, hogy ilyen stílusban készítsék el a művet? Első blikkre a válasz az volna hogy "pokolba ezzel, hagyjukmár", de igazából úgy gondolom hogy annyira össze nem illő a két ötlet szerintem, hogy így mindenképpen megér egy misét. Már csak azért is, mert a végeredmény egy egészen egyedi megközelítése ennek a témának, és a technikát amit választottak az elmesélésre, megfelelő módon kezelték és nem lett elbagatellizálva.

A film legjobb jelenetei természetesen azok a jelenetek, amelyekben hőseink az erejüket próbálják. Ezen szcénák gyönyörűen szemléltetik az ember szuperképességek iránti vágyakozását. Te mit tennél, ha mozgatni tudnál tárgyakat? Ugye, hogy nem rohannál azonnal az emberek segítségére? Kicsit szórakoznál, megviccelnél néhány gyanútlan járókelőt, és főszereplőink is ezt csinálják. Amikor pedig elérkezünk a repülésjelenethez, akkor fülünk-farkunk kettéáll és ott használták ki igazán a kézikamerát, fantasztikus és egészen szédítő képsorokat tettek le az asztalra az alkotók. Egyértelműen a film leghatásosabb szcénája.

Ami a finálét illeti, ott ugrik igazán a majom a vízbe és ott érződik hogy kevés pénzből is lehetséges látványmozit készíteni. Autók röpködnek, az érzelmi állapot a tetejére hág, kicsit akirás is lett (meg még egy kis Carrie is befigyelt), bár véleményem szerint így is érződött valamelyest a pénzszűke, rövidre is lett véve kissé. Az viszont örvendetes, hogy magát a filmet sokkal inkább a főszereplők viszonyrendszerére és ábrázolására hegyezték ki, semmint az üres látványra, és ennek fényében pedig simán nevezhető az Erő krónikája a Sebezhetetlen című Shyamalan-opusz testvérfilmjének. És ha már Sebezhetetlenről van szó, véleményem szerint minden idők egyik legnagyszerűbb szuperhősfilmje. A film befejezése itt is nyilván feldobja a labdát egy lehetséges folytatás számára, amely, reménykedek benne hogy el is fog készülni mihamarább és nem fog úgy eltűnni a fekete lyukban mint az imént említett film második része. Érdekes dolgokat lehetne még itt megmutatni, annyi biztos.

Összességében tehát egy nagyon is figyelemre méltó debütálással van dolgunk, amellett pedig egy értékes adalék a superheromovie-k társaságába.

   A film alapötlete, a Hasbro játékgyártó, Battleship nevű termékétől származik. Igen ez a sokak által ismert és kedvelt torpedójáték felturbózott változata, amelyet minimális történeti megkötésekkel Peter Berg rendező (Collateral -2004, A királyság -2007) és a forgatókönyvíró Hoeber testvérek vittek vászonra. A két órát is meghaladó vetítési idő első fél órája lehetőséget ad az alapkarakterek bemutatására.  Alex Hopper (Taylor Kitsch) életvitelét bármelyik hippi megirigyelhetné; munkanélküli, renitens, a teljes elzüllés határán egyensúlyoz és tengerész bátyja kéglijében táborozik. Születésnapi muffin tortája mellé ajándékként Brook Decker (jelenleg Andy Roddick feleségeként funkcionáló, egykori modell) által megformázott bombázó Samantha is kellene neki, aki véletlenül egyben Shane admirális (Liam Neeson) lánya is. Ha pedig ott a lehetőség, meg kell ragadni! Igen ez Amerika! Ekkor jön a film első és talán egyetlen igazán vicces jelenetsora, melynek végén bizony sokkoló élményben lesz része életművészünknek. Egy testvéri lelki fröccs - jeges fürdő kombó után mi más is következne, irány a sereg, ill. a haditengerészet. Mondtam már, hogy ez Amerika? Az idő telik, Alex és Samantha már egy pár. Az ifjú léhűtő, bátyja Stone Hopper (Alexander Skarsgård) farvizén elevickélve megragad a flottánál és az Arleigh Burke-osztályú USS Sampson rakétás romboló fedélzetén kap állást. A film első felében még szemtanúi lehetünk elképesztő bénázások sorozatának, a RIMPAC hadgyakorlat nyitó eseményeinek és egy kis egészséges japán-amerikai kakaskodásnak, ha már a Csendes-óceánon járunk és haditengerészekről van szó.  Mert Pearl Harbor azért mégiscsak Pearl Harbor, 70 év ide vagy oda!

   Filmünk igen változatos szereplőgárdájában feltűnik a már említett Nagata (Tadanobu Asano) japán kapitányon kívül, a rokkant és ebből fakadóan morcos veterán Canales alezredes (Gregory D. Gadson), a kissé habókos Moore (Josh Pence), a dögös Raikes (Rihanna) és pár idegesítő tudós is, plusz a kötelező NASA/Pentagon alkalmazottak garmadája.   Na de többet kár is vesztegetni ezen etapra, kellett, megcsinálták, élvezeti értéke minimális. Várva várt idegenjeink megérkezéséhez szórakozott tudósaink megfeszített munkája és az űrbe küldött szignál-sorozat szükségeltetik.  Menetrendszerűen közeledő csipet-csapatuk megfogyva bár és törve is földet vagy tengert ér. Lássunk csodát, pont a hadgyakorlat kellős közepébe. Idáig tart a film unalmas és érdektelen része, ekkortól azonban megkezdődik a nettó másfél órás csihi-puhi. Ennek keretén belül a hi-tech vízibolhákkal harcoló földönkívüliek látják el a jobb sorsra érdemes tengerészeink baját, akik nehezítésképpen csupán három rombolóval kénytelenek felvenni a küzdelmet.
   A hajóhad többi része ugyanis kívül reked az idegenek által generált erőtéren. Ez bizony legalább akkora kimaradt ziccer, mint az a bizonyos tizenegyes. Ott az a rengeteg hajó, csordultig megrakva fegyverekkel és a rendező nem használja fel őket. Igazán nagy kár!     Kit érdekelnének az elcsépelt dialógusok és a kötelező szerelmi szál, ha az F-18-as repülőgépeknek otthont adó, Shane admirális parancsnokolta anyahajó, a kísérő rombolók, fregattok, tengeralattjárók is részt vehetnének egy grandiózus ütközetben.  Hiányérzetünket a USS Missouri csatahajó – nem éppen hétköznapi módon történő– ismételt hadrendbe állításával kompenzálják a filmesek, kellő zenei aláfestés (AC/DC) kíséretében.  Az, hogy a végén ki nyer, talán nem lehet kérdés, az viszont, hogy hogyan talán majd a moziteremben ülve derüljön ki, ne e sorok olvasása közben.

   Összegzésként pedig sok pro és pár kontra. A látványvilág, hanghatások maximális pontszámot érdemelnek, első osztályú munka. Fanyaloghatunk akármennyit a már fentebb említett dolgok bármelyikén, a vizuális hatás elvinne ennél sokkal, de sokkal gyengébb filmet is. Kissé kiszámítható történetvezetés ellenére van pár jó ötlet is. Aki pedig az idegenek tétovaságán csodálkozik, annak üzenném: bármilyen fejlett is egy civilizáció, nem öt hajót fog küldeni egy egész bolygó ellen. Itt inkább kicsit gondolkodni kell, ha már Kolumbusz hasonlat előkerül a filmben. Kik is voltak ők? Bizony, bizony, se nem Pizarro, se nem Cortez. Aki kukacoskodni akar, találhat bőven kivetnivalót a filmben. Na de kit érdekel? Annyira jól néz ki minden!  Jegyezzük még meg, hogy bizonyos értelemben az elmúlt évek leginkább valósághű sci-fi alkotásával van dolgunk, ha lehet ilyen képzavarral előállnom. Mire is gondolok?  A hadihajók nem különböznek valódi társaiktól, a filmes stáb haditechnikai felkészültsége 5-öst érdemel, nincsenek kamu fegyverek és végtelenített lőszer készletek. Talán nem volt véletlen az a kis kirándulás ezekkel a rombolókkal.

   Jöjjön, aminek jönnie kell, ítélet! Ne riasszon el tehát senkit a sok lehúzás és negatív kritika, nézze meg bátran mindenki, aki szereti a látványos filmeket, aki gyermekkorában sokat játszott kishajókkal a kádban, vagy csak szimplán odavan a méretes ágyúkért. Ismerje be magának a film végén, hogy ha nem is kapta meg a földi lét értelmére a választ, azért egy jót szórakozott! Kóla, puska és kukorica, irány a mozi!

A Megtorló figurája valahogyan olyan képregénykarakter, akivel igencsak mostohán bánt a filmtörténet. 1989 óta próbálják hűségesen vászonra adaptálni a történetét, de eddig nemigen arattak vele sikert. Három filmet élt meg eddig, de egyik se folytatása a másiknak, ahogyan Hulkot is, őt is folyton rebootolják, fogadni mernék hogy három éven belül jön egy következő újragondolása a sztorinak.

A legutóbbi próbálkozás sajnos hozzánk is már csak DVD-n került piacra 2009-ban, a 2004-es Thomas Jane-féle verzió azonban már nagyobb nézőszámra tett szert, és sokan szeretik, van egy-két rajongója, még akkor is, ha a kritikusok nem éltették úgy igazán. Én, személy szerint Jonathan Hensleigh változatát nagyon akartam szeretni, háromszor is próbálkoztam, de mind a három alkalommal csalódottan és dühösen keltem föl a fotelből. Jane az én szememben egy nyápic, anyámasszonykatonája Megtorló volt, akinek az volt a legdurvább húzása, hogy ide-oda rakosgatta a tűzcsapokat, mert olyan fondorlatosan egymásnak ugrasztotta az asszonyt és urát. Tényleg, utáltam azt a filmet, pedig potenciálisan remek, kézműves revansfilm, minden CGI-marhulás nélkül. De nem jött össze...

Ellenben!

 Te képes lennél mindent eldobni egyetlen buliért? Leamortizálnád teljesen a házat, az életedet, kockáztatnád az életfogytig tartó szobafogságot? Nos, ha a válasz nemleges is, a főszereplő srác Thomas (Thomas Mann) megtette.
 A történet nem súrol Freudi mélységeket: adott három, az iskolában nem túl sikeres kamasz legény: Thomas, J.B. (Jonathan Daniel Brown), és Costa (Oliver Cooper), akik valahogy nyomot szeretnének hagyni az iskola történetében, így egy nagyobb szabású szülinapi "pizsama partit" rendeznek. Meghívnak pár embert, de amint látják, hogy nem túl sikeres a project, Costa titokban meghirdeti a bulit az interneten is, és itt kezdődnek a bonyodalmak... sőt valósággal elszabadul a pokol.
 Hogy mégis miben más ez a film, mint a többi hasonló?

Alteregó. Egyetlen szó, mégis kérdések, asszociációk sorozatát indíthatja el az emberben, ha kellőképpen koncentrál. Hogyan reagálnál, ha találkoznál önmagaddal? Kérdésekkel bombáznád, meg sem tudnál szólalni, vagy kipróbálnád milyen koccintani magaddal? Ezt valószínűleg senki sem tudja megválaszolni, csak ha ott találná magát a helyzet kellős közepén...

Vannak filmcímek, amelyek valamiért nem hozzák lázba a nézőt. Első ránézésre a "Sulihuligánok"-on is átsiklik a néző szeme, ha azonban a szereplőlistára tekint sejtheti, hogy egy igazi csemegéről van szó. Azonban valljuk be őszintén, nem mindenki van oda a néha kissé alpári, tahó humorért, de ha láttunk már filmet Will Ferrell-től, vagy Vince Vaughn-tól, tudjuk mire számíthatunk.
 A történet szerint Mitch Martin (Luke Wilson) kissé korábban megy haza, és megpillantja a feleségét, amint egy szaftos felnőttfilmet néz, amivel nem is lenne baj, ha nem kerülne elő két bekötözött szemű idegen a másik szobából és további egy a bejárati ajtónál. Bánatában fel is turbózza a véralkohol-szintjét barátja Frank (Will Ferrell) esküvőjén. Itt találkozik régi szerelmével Nicole-lal (Ellen Pompeo), akit sikeresen le is önt kávéval, így nem kezdődik túl jól az újratalálkozás. Ezután Mitch talál magának egy házat az egyetem mellett, ahová régen járt. Bernard (Vince Vaughn) szervez is neki egy házavató bulit, ami olyan jól sikerül, hogy az ő háza lesz a suli központja. Azonban az egyetem dékánja nem nézi jó szemmel a dolgot és mindent bevet, hogy a három jómadarat kipenderítse onnét...

A rendező, Todd Phillips igencsak kitett magáért, ami a filmet illeti. Akkor egy kultikussá vált vígjátékkal a háta mögött (Cool-túra) kellett bizonyítania, hogy nem csupán egyszer képes görcsöt okozni a rekeszizmoknak. Még ha nem is vált a film akkora alapművé, mint a Másnaposok, okozhat jó pár kellemes percet.
 A szereplőket kár ragozni, Vince Vaughn hozza a tőle megszokható jó fej, renitens, kissé olykor talán pöcshuszár figurát, Will Ferrell a szokásos szerencsétlen, ám nagyon is szerethető karaktert, Luke Wilson pedig a tökéletes mindig és mindenkori jófiút, aki kissé naiv és engedékeny, így könnyen enged a csábításnak.
 Érdekesség, hogy a filmben található néhány utalás a Harcosok klubja című filmre, továbbá a Tűzszekereket is parodizálták a Vangelis betétdallal.

A film nem akarja megváltani a világot, nincsen komplex, alig felfogható története, sem pedig csattanó a végén. Nincsenek Oscar-díjas alakítások, kidolgozott félpucér farkasemberfiúk, sem napon gyöngyöző génmódosított   lassított felvétellel mozgó vámpírsrácok. Ebben a filmben jól ülő poénok vannak, abból viszont sok, ráadásként néhány ügyes utalás. És néha ennyi elég egy nagyon is jó mozihoz.

Részlet a Sulihuligánok című filmből:

Az Egyesült Királyság első - és a mai napig egyetlen - nőnemű miniszterelnöke gyakran hangoztatta: ,,Az ember legyen merész, ha megfogja a kormányt.” Az 1979 és 1990 közötti időszak óriási áldozatokkal járt Nagy Britannia polgárai számára, mégis azt mondhatjuk, hogy a relatív haszon tekintetében egy sikeres fejezetnek számít. Margaret Thatcher (Meryl Streep) mindent elért, amit egy hozzá hasonló ambiciózus nő elérhet, óriási erőforrásokat megmozgatva, befolyásos emberek tömegét irányítva. A babérkoszorú letétele után azonban egy megroskadt, az aktualitásoktól eltávolodott, a saját erejének és csillogásának csapdájába esett, múltban ragadt idős hölggyel találkozunk. Napjait elméje emlékraktáraiban tölti, csak néhány olyan tiszta óra van, amikor tudatosul benne, hogy hányadikát mutat éppen a naptár. Ilyenkor rájön, hogy a férje, akivel naphosszat beszélget (Denis Thatcher - Jim Broadbent) már évek óta meghalt. A Brit Birodalom egykor legbefolyásosabb személye képtelen feldolgozni, hogy vége van. A film egy olyan öregasszony visszaemlékezéseit követi nyomon, akinek ki kell szöknie a saját házából azért, hogy tejet vehessen.

Abi Morgan egy klasszikus témát elevenít fel újra, Phyllida Lloyd rendező segítségével. Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a téma ismeretlen, vagy újszerű lenne, illetve, hogy ne lenne elavult. Bizony a történelem híres alakjainak életútját feldolgozni igazán porlepte ötlet, ami talán nagy érdeklődésre tarthat számot, de könnyen visszafelé sülhet el. Úgy gondolom, hogy a 2011-es feldolgozás nem esett ebbe a hibába. A mozirajongók a trailer után teljesen mást várnak: egy sablonos, esetleg patetikus, nagy költségvetésű ,,szuper-drámát”. Be kell vallanom, én is úgy gondoltam, hogy a filmalkotáson maximum csak a színészi játék dob majd valamit. Egyébként pedig egy konzervatív, ,,keveset merünk” moziműben fog kicsúcsosodni a nagyszabású projekt.

Igen, a szemet gyönyörködtető színészi munka valóban magasra tette a lécet, mivel Meryl Streepnek és Jim Broadbentnek két különböző korú és mentalitású karaktert kellett ,,egy testben” eljátszania. Ez kifejezetten az Oscar-díjra jelölt színésznő tapasztalatát kívánta. Neki egyszerre kellett alakítania a megrogyott, ízületi problémákkal és keringési rendellenességekkel küzdő, az őrület határán egyensúlyozó idős hölgyet, és a karrierje csúcsán járó, óriási hatalom birtokában lévő miniszterelnök asszonyt. Emellett fokozatosan öregednie is kellett, amíg a a skála két végén álló karakterek között egyensúlyozott. A végpontok közt óriási különbség van. Miközben Streep egy szatócs lányából (a fiatal Thatcher karakterét Alexandra Roach keltette életre) a történelem egyik legnagyobb politikusává transzformálódik, aztán egy ,,világtalan” öregasszonnyá, óriási karakterfejlődésen kell keresztülmennie. Azonban mindez nem egy ,,korlátolt dinamika” sínpárján való haladást jelent, hanem rendkívüli sokszínűséget. Például azt, hogy egymás után láthatjuk az Egyesült Királyság első emberét a küzdelmes felemelkedés útján, karriere csúcsán és a ,,remegő kezű” leszállóágon. Vagy azt, hogy a kívülről erős, de valójában teljesen elveszett és összetört idős hölgy meghasadt személyiségét is meg kellett jelenítenie a színésznőnek, aki még további változásokat is átélt a visszaemlékezés szüneteiben. A művésznő mindezt olyan könnyedséggel, és részletekbe menő pontossággal adta elő, hogy az már szinte lenyűgöző volt. Nem véletlenül jelölték tizenhetedszer Oscar-díjra.

A korszak hátborzongató felvételeit megdöbbentő jelenetek árnyalják, melyek ijesztő hirtelenséggel érik a nézősereget. A kezdetben merevnek tűnő ,,dráma-sakkjátszma” - hihetetlen módon - képes könnyekre fakasztani az óvatlan mozizókat. Mindenképpen egy monumentális alkotással van dolgunk, de ez a monumentalitás nem ront A Vaslady értékén. A témát komplexitása miatt nehéz megragadni, mégis a forgatókönyvíró-rendező párosnak ez a lehető legjobban sikerült. Az emberközeliség az, ami alapvetően nézhetővé teszi filmet. A nagyság mögötti intimitásban és a hajlíthatatlan személyiség mélyén megbúvó hétköznapiságban van a kulcs. Ezek azok a területek, ahol a közönség is felfedezheti önmagát és azonosulhat az ,,ezerízű” játékkal.

Margaret Thatcher végig erős volt. Sőt, életének legvégén lett csak igazán erős. A Vaslady képes volt túllépni önmagán, ember tudott maradni. Vagy talán ekkor lett csak igazán ember?

Kifelé jövet a kis számban összegyűlt „nézősereg” egyik tagja fintorogva megszólalt: „Hollywood haldoklik.” Aki tehát pörgős akció- és pikáns szexjelenetekkel teletűzdelt, agyat kikapcsoló popcorn mozira vágyik, az ne nézze meg A hatalom árnyékában című filmet. S, hogy mi a véleményem? Az, hogy Hollywood épp az ilyen produkciók miatt van még mindig életben.